shadow_left
Logo
Shadow_R

Asztrologosz

Információ, újdonság

Megjelent könyveim
megrendelhetőek a:

+36 30 582 7486 -os
telefonszámon, vagy
E-mail-ben az Az email cím védve van a spam botoktól, a megtekintéséhez a JavaScript bekapcsolása szükséges
címen!

A Táltos Bolond című, 8oo oldalas
beavatási regényemet, több-keve-
sebb megszakítással 16 éven át
írtam.

Jellegzetesen erdélyi művész-
sorstörténetként indul, majd a
második felétől átváltozik apiri-
tuális fejlődési regénnyé.

Kapható Erdélyben a Corvina
és a Pallas Academia boltjaiban
(35 lej), Budapesten, illetve
Magyarországon megrendelhető
Maléth Zsolt-tól a
+36 30 582 7486 -os
telefonszámon, vagy az
Az email cím védve van a spam botoktól, a megtekintéséhez a JavaScript bekapcsolása szükséges e-mail címen

Kozma Szilard

2006-ban jelent  
meg a harmadik  
metafizikai -   
tanulmánykötetem:

Tarot, rerinkalnáció  
és spirituális  
tisztánlátás    
címmel. 

ISBN: 973-8311-98-5
Kiadó: Státus Kiadó,  
Csíkszereda
Nyelv: magyar
Oldalszám: 215
Kötés: ragasztott
Típus: Könyv

A tartalomból: A tarot, mint
sors-elemzési útmutató,
Magzatfoganás igazi
(metafizikai) okairól,
spirituális szabályozási
és generálási lehetőségeiről.
A reinkalnáció: félig valóság
félig miszticizmus.
A spirituális tisztánlátás
egészségi előfeltételeiről.
A téves valóság-értelmezés
végzetes következményei.
A magyarországi politikai
krízis a 2006-os nyárvégi
konstelláció, valamint a
Gyurcsány ferenc születési
képletének tükrében.

Partnerek

Szepo

Asztrológusi hitvallásom

Kedves Szilárd!

Azt hiszem, nem tudom eléggé
megköszönni a munkáját
és a törődését,
teljesen komplex és mélységi
értelmezést kaptam, minden
 szempontból, 
nagyon szépen köszönöm.  
Mindegyik megérintett, de
ez a legutolsó volt
a legszebb és legmélyebb,
mintha csak a végére tartogatta
volna a koronát.  
Ebben természetesen az
is szerepet játszik,
hogy a transzcendens
 bolygókhoz  
vonzódom leginkább.  
Szavai rendkívül feltöltenek
engem,
és meg fogom érlelni magamban
 a hallottakat, olvasottakat.  
Nagyon sok és nagyon
masszív anyagot
kell most feldolgoznom,
 elindítanom magamban. 
A naplóírást még nem
olvastam el,
csak belenéztem, és rendkívül
 érdekes a téma.  
Köszönöm tehát,
roppantul örülök, hogy
úgy döntöttem,
hogy megkérem
Szilárdot útmutató értelmezésre.  
Nem is mondok
többet, mert azt hiszem,
átment a visszajelzésem lényege.  
Sok örömöt, kiteljesedést és
minden jót kívánok
Szilárdnak és a
 Családnak, Violának is
üdvözletem!

Deres Anita 

Kedves Szilárd,
Így, a szintézis végéhez
 érve
hálásan szeretném
 megköszönni
az elmúlt időszakban
(egészen az
 analízistől kezdve)
értem végzett kitartó,
 türelmes munkáját.
Annak ellenére, hogy
 mindezidáig
az asztrológia és a
 horoszkópok
világa számomra
 teljesen idegen,
 sőt előítélettel bevon
t terület volt,
 el kell, hogy mondjam,
hogy mégis
rendkívül szerencsésnek
 tartom magam,
hogy kapcsolatba
 kerültem Önnel
 és az Ön által művelt
 tudománnyal.
Munkája eredményeként
 sok tekintetben
 fordulás következett be
 a belső lényemben: 

- Míg korábban az
 asztrológiáról és
a horoszkópokról
azt gondoltam,
hogy az valamiféle
megalapozatlan hókuszpókusz,
 ma már teljesen meg
vagyok győződve arról,
hogy az Ön által művelt
 asztrológia egy zárt rendszerű,
összefüggésekkel átszőtt,
 racionális,
felülről ihletett tudomány,
 amely nem jósol, hanem
szinte tudományosan
értelmezi az ember
 cselekedetinek
legmélyebb rétegekben
rejlő mozgatórugóit és a
kiutat is megmutatja!

- Azt is megfigyeltem,
hogy akár az analízis,
akár a szintézis azonban
 csak akkor
 tud választ adni,
segítséget nyújtani,
ha őszintén fel merem
 tenni a kérdéseimet,
és a problémáimmal
 leplezetlenül
és pőrén szembe merek
nézni!
- Már ez is nagyon nehéz
volt, ám mégsem
elég, mert mit ér bárminemű
 megvilágító
 információ és értelem,
ha az nem
épül be az életembe!
Ez a végső konklúzióm,
most már rajtam áll a sor!

- Szilárd kitartóan,
türelmesen, és
nagy lelkesedéssel
mindent megtett
annak érdekében,
hogy idáig eljussak!
Azért, hogy képbe
kerüljek saját magammal,
megértsem mit miért
 is teszek, és rámutatott,
 hogy a bennem feszülő
ellentmondások
miben is rejlenek. Megtanított,
hogy a sok kényszeres,
rossz cselekedetem
valójában honnan
 is ered és kezelhető!
Nem kell, hogy ezek
 fogságában
éljem további életem, sőt,
magasabb minőségre
 emelhetem
azt, egészen a megváltódás
 felé!

- Mindezt bölcsen,
 tapintatosan,
intelligensen tette Szilárd,
megelégedett pont
azzal a( kevés)
mennyiségű információval
amennyit hajlandó voltam,
most, a jelen állapotomban
megosztani vele.
Éles látásával,
nagy élettapasztalatával
nem volt gond
kipótolnia a hiányzó
 láncszemeket, és
ráéreznie, hol is vannak
 az elakadások,
mi is a valós probléma,
amit talán magam
sem tudok vagy merek
 megfogalmazni,
 bevallani. Miközben
én bevallani
 sem mertem Ő feketén
– fehéren
 felfedte előttem!
- Komoly feltáró munka folyt
 közöttünk,
miközben sokszor
 meg kellett,
hogy álljak és nagy
 levegőt vegyek,
de mindig át tudtam
 lendülni,
mert a hanganyagon
elhangzottakat
belengte a humor
 és a derű, ami
nagyon – nagyon
 sokat segített!
És az is, hogy teljesen
 hozzá nem
értőként érthetően,
 logikusan felépítve
kaptam meg minden
kérdésemre a választ.

- Az sem volt utolsó
 szempont, hogy míg
kiszolgáltattam magam,
soha nem éreztem,
hogy ezzel Szilárd
visszaélt, megbántott,
leértékelt volna! Ez nagyon
– nagyon jól esett!
Nem tudom, hogy a
köszöneten kívül
búcsúzásul vajon mit is
 lehet kívánni
egy Tanítónak, aki az
 élet legfontosabb
 kérdéseiben adott
útbaigazítást!
Azt gondolom, talán
 az a legbölcsebb
ha ugyanazt kívánom
Szilárdnak, mint amire
Ő is megtanított engem:
 Eltántoríthatatlanul,
diadalmas küzdelmek közepette,
 sikeresen haladjon a
megváltódás útján
oda célba érve!
Mostantól kezdve
már nekem is ez a
 célom, és tudom,
hogy igazi, maradandó,
valós boldogságot
a megváltódásomat
előidéző
életfeladataim
beteljesítése okozhat!
Minden fáradozását és tanítását
megköszönve, szeretettel:

Évi 

Hitvallás

1) Asztrológusi munkám és kutatásaim során egyértelművé vált, hogy a teremtésnek, vagyis az egyetemes létnek - És ezen belül az egyéni sorsunknak is! � az eredeti célja és rendeltetése, nem más, mint a Lilith gyűjtőnéven ismert negatív őserők által megzavart abszolút létállapot helyreállítása, az egyetemes megváltás magvalósítása.

2) A teremtés által lehetővé vált és a teremtésben lehetővé váló egyetemes kiegyenlítődés és újjászületés, újjá-alkotódás (megváltás) ősi programja egyéni színezetű (jellegű, karakterű) megváltási programok (személyes üdvtervek) formájában jelentkezik az ember esetében. Ezek a Karma és Szvadarma néven ismert egyéni megváltási
� megváltódási programok, a megváltódási képesség (harmónia-képesség: egészség- és boldogság elérési képesség) kialakulását biztosító személyes életfeladatokkal (Szvadarma) együtt, egészen pontosan és határozottan kiolvashatóak a személyi horoszkópokból.

3) A személyi életfeladatokra alapuló egyéni megváltódási programoknak (személyes üdvterveknek) a személyi horoszkópok segítségével történő feltárása által lehetővé válik, elsősorban az anyai ági ősöktől öröklött személyi Lilit-hatásoknak, vagyis a családi Karmának a feloldása és meghaladása. Az olyan téves életúton való haladás megelőzése és/vagy megszüntetése például, mint a hibás szakma és karrier (Hivatás) választása és gyakorlása, vagy a téves élettárs-választás, és ezáltal, a boldogság nélküli házasságkötés (Ami egyéni és a családos sors-rontást is eredményez.), valamint az önkéntelen, romboló és önromboló mentális és ideális (mágikus) tevékenységek megszüntetése. Az asztrológiai feltárás által tehát, lehetővé válik az egyéni kiegyenlítődési képességeknek (Pl. az öngyógyítási és az önfenntartási képességeknek, a harmonikus szerelmi partneri-képességeknek és tulajdonságoknak.) a kialakulása, vagyis az egyén megváltódási képességeinek
� és ez által a boldog és kreatív életnek - az elnyerése.

4) Minden velünk született (öröklött), vagy a felnőtt korunkban kialakult krónikus betegség, hátrányos állapot és sorsnyomor, hirtelen csőd, vagy végzetes betegség és baleset, annak a következménye, hogy mi, vagy az édesanyánk, - akinek a tudattalan lelki és szellemi tevékenységének közvetlenül alá vagyunk rendelve 14 éves korunkig, és közvetetten 21 éves korunkig
huzamos ideig tévesen (hibásan) viszonyulunk (viszonyult az édesanyánk), az 1. pontban leírt, mindenkire általánosan érvényes, egyetemes lét-rendeltetés ősi logikájához, vagy a saját megváltódási (spirituális) programunkhoz (Édesanyánk a saját üdvprogramjukhoz). A magyar nyelv logikája ezt úgy fejezi ki, hogy rosszul járunk, vagyis, a balesetet, a csődöt, vagy a betegséget megelőzően mi, vagy az édesanyánk, hibás életutat követtünk (téves életúton járt az anyánk).

5) Az én életem és megváltásom
� megváltódásom (harmóniám, egészségem és boldogságom) tehát, mintegy szüksége, lehetősége és kifejeződése az egyetemes megváltásnak. Ugyanakkor az egyetemes megváltás, az én megváltódásomon és az én munkálkodásomon is múlik, úgy, hogy a kiegyenlítődés és a csere törvénye, valamint a hatás - visszahatás és a fejlődés törvénye alapján, minél több személyt juttatok hozzá a megváltódási képessége kifejlesztéséhez, annál több megváltódási lehetőséget biztosítok az egyetemes lét és a magam számára.

6) Ennek az eredeti pozitív rendeltetés és cél (funkció) elérésének az őslogikája szerint történik minden a teremtésben, és így a mi életünkben is, még akkor is, ha a gyakorlatias gondolkozásunkkal, a legtöbb esetben nem látjuk ezt a célt és nem értjük ezt a logikát a hétköznapi életünkben
� sorsunkban megvalósulni.

7) Ezt a pozitív (keresztény) őslogikát, valamint a személyes sors-megváltási programot (üdvtervet) az emberi értelem és spirituális képesség (
Misztikus intuíció) segítségével, illetve a személyi horoszkóp, és általában az asztrológia tudománya segítségével, teljességgel meg lehet érteni. És, a megértés által, ebbe a pozitív lét- és életfolyamatba bárkinek, aki nem agysérülten érkezett a világra, be is lehet kapcsolódni (az egyetemes megváltásnak és az élet harmonikussá, boldoggá és egészségessé tételének a folyamatába személyesen mindenki be tud kötődni és így kibontakozva, a teremtésben tudatosan részt venni, a teremtést megismerni és a megismerés által - fejlődni és kiegyenlítődni: megváltódni).

8) Ennek, a pozitív ősi és egyetemes logikának a személyi tudatomba történő tudatos beágyazásának és a hétköznapi életemben való alkalmazásának, látható, érzékelhető és észlelhető módon jelentkeznek a pozitív hatásai - visszahatásai és következményei, mind a személyes életemben (egészségemben, munkámban, erőnlétemben), mind a családom életében (harmonikus családi életünkben, élettársam és gyermekeink egészségében).

9) E tényeknek, a hétköznapi tapasztalat útján is észlelhető valóságának a tudatában, a hivatásomnak érzem azt, hogy az asztrológusi feltárásaim által, minden olyan személy számára, aki hozzám fordul segítségért, lehetővé tegyem a harmonikus és egészséges életvitelt. De különösen a fiatalok és középkorú személyek számára az olyan harmonikus és stabil családalkotást (szükségesetén: újraalkotást) és otthonépítést, amelyben természetes számú, ép, egészséges és normális gyermekek, szövődmény-mentesen jöhetnek a világra és különösebb tragédiák, vagyis végzetes balestek és betegségek nélkül nőhetnek fel.

10) A negatív (Karmikus) meghatározódások, valamint a helyes (üdvös) személyi életút feltárása és leírása, az egészségben, erőnlétben folytatható derűs élet elnyerési lehetőségét biztosító általános asztrológusi munkám mellett, olyan ép családok létrehozásának a megvalósítási lehetőségéhez nyújtok tehát megbízható, gyakorlati és részletes asztrológiai információt, amelyekben a szülők lelkét nem kell nyomasztania a sérült, illetve nem ép gyermekek nemzése- szülése miatt, a spirituális szempontból: jogos(!), de a kegyes-hazugságok rendszerében, a személytelen tudományos értelmezések, vagy a misztikus és vallásos érzelgősség alá rejtett bűntudat. Azáltal tehát, hogy a hozzám asztrológiai feltárásáért, tanácsért és segítségért forduló személyek számára lehetővé teszem a pozitív és mágikus erejű személyes felelősség maradéktalan felvállalását, illetve a felek szilárd öntudatára alapozott harmonikus családok alkotását és az egészséges gyermekek világra hozását, egyszerre szolgálom a nemzetemet, az emberiséget és az élet  rendeltetése földi és égi megvalósulását is.

 
   
I. Gyermekkor aggódó édesanyával és rendes mostohaapával. PDF Nyomtatás E-mail

KOZMA SZILÁRD:

 

                             

            A  TÁLTOS  BOLOND


                

 

    Ez a regény írói látomás a valóságról. Nem tudományos és nem vallásos ábrázolása annak, de nem is fikció, amiként nem is dokumentum. És természetesen, a regényben szereplő hősök is az írói fantázia termékei, ezért bármely hasonlóságuk, élő személyekkel, csak véletlen lehet.  

 

 

              

Tartalomjegyzék:


 

I.       Gyermekkor aggódó édesanyával és rendes mostohaapával.        25 o.

II.      A jövő előkészítése.                                                                      18 o.

III.     Ikarusz és Dóra. A szent hivatal megjelenése.                              26 o.

IV.     A nagy hazafias kihallgatás.                                                          19 o.

V.     Az első próbatétel a hazugság és a lelkiismeret tüzében.              26 o.     

VI.    Artemisz és Afrodité.                                                                     40 o.

VII. “Fiam, látom a sötét jövődet.”                                                        20 o.

VIII. Az anyai álmok nem hazudnak: félelem és végzet.                       21 o.

IX.   Géza leckéje a női lélekről és az egyetemes elméről                      24 o.

X.    Válságos karácsony. A Krisztus felismerése.                                  26 o.

XI.   Az utolsó szekus-tangó, demokrata csárdás és adieu.                     32 o.

XII.  Keresd a nőt.                                                                                     37 o.

XIII. Miért nem Brazília?                                                                          25 o.

XV.   A könyvek Könyve és az apparátus természete                             33 o.

XIV. Vadászmesék és éhségsztrájkok.                                                      24 o.

XVI.  Vétkek és betegségek. -Nem kell egyetérteni.                                35 o.

XVII. Amikor Júliára talála.                                                                      36 o.

XVIII. Képviselők és örökségek                                                               38 o.

XIX.  Balog Ádám magyar honi boldogulása.                                        38 o.  

XX.   Balog Ádám rettenetes beavatása.                                                 35 o.

XXI.  A Világ világossága.                                                                       39 o.

XXII. A bolond mennyországa.                                                              38 o.

 

 

 

Első fejezet (I.)

 

Gyermekkor aggódó édesanyával és rendes mostohaapával


 

    Semmiből csak semmi lehet. Pontosabban: a Semmi nem hozhat létre semmit. Ezért persze, a Semmi nem is létezik, azt csak a nagyokos tudósok és filozófusok veszik készpénznek. Szóval, a természeti Nagy Bumm előtt van az éteri Nagy Bumm. Az éteri Nagy Bumm előtt van az asztrális Nagy Bumm, az asztrális Nagy Bumm előtt van a mentális Nagy Bumm, a mentális Nagy Bumm előtt van a Spirituális Nagy Bumm, a spirituális Nagy Bumm előtt van az ideális Nagy Bumm, az ideális előtt a kauzális Nagy Bumm, vagyis az igai ősok, a valóságos teremtés, tehát a Teremtő Isten. Az Isten előtt van az Abszolútum, aki köszöni szépen, jól meg lenne önmagában, de a benne levő Lilith-erő mégis kimozdítja önmagából és ettől megoszlik és megsorozódik egyszerre,amitől némileg összazavarodik. És akkor kénytelen teremtő Istenné válni, hogy összeszedje és újra rendezze - megváltsa - magát a termtésben és a teremtés által, tehát kénytelen berobbantani a teremtést: a kauzális Nagy Bummot. De, képzeljük el ezt a szörnyűséget: mindezt államelnökök és miniszterelnökök, ideológusok, “objektív” tudósok, teológusok, püspökök, pátriárkák, pápák és más vezérkedő, irányt mutogató, tutti-birtokosok nélkül teszi az a bizonyos valami, ami Istenné változik, amikor teremteni kényszerül azért, hogy a teremtésben megmentse önmagát! Sőt, ipari szakemberek, befektetők, közgazdászok, piackutatók, tulajdonosok, igazgatók, technológusok, pszichiáterek, feltalálók, családtervezők, szülész-nőgyógyászok, klónozó biológusok, táboronok és egyéb stratégák nélkül! Ők csak később kezdik zavarni - szennyezni és nyomorgatni a természetet, jóval a fizikai Nagy Bumm után, és csak akkor kezdik azt álltani, hogy valószínűleg ugyanazt akarja az Úristen is mint ők – például: minél nagyobb kényelmet, biztonságot és minél több élvezet-lehetőséget adni az embernek, vagyis: légköri és világóceáni szennyeződéssel, valamint állat- és növényfajok kipusztulásával járó gazdasági jólétet, fizikai és szellemi degenerációval járó génmanipulációt, stb. - Ők állítólag csak elébe mennek egy kicsit, annak, amit akar az Úristen...

  Ugyanakkor a Bolondok is velük együtt jelennek meg, azok, akik a hit-vezérekkel és a hadvezérekkel, illetve a gazdasági szakemberekkel és a tudósokkal és más nép-boldogítókkal nem értenek egyet, mondván, hogy Isten nem tudományosan és nem is vallásosan teremtette a világot, közgazdaságtanilag meg ugyan nem, és, ők pótcselekvések, illetve fölösleges viszályok, tragikus háborúk nélkül, vagyis természet-nyomorítás és természet-kizsákmányolás nélkül, egészségesen és valós boldogságban szeretnek élni. Ezért lehetőleg elkerülik a kényelem, a biztonság- és élvezetkereső tudományos babonák és misztikus rendszerek zavaros szellemi és lelki légkörét, de különösebben nem lázadnak ellene.

     És ez még mind semmi, mert az én anyai üknagyanyám vakon született a világra, mivel a fogantatása idején, az ő édesanyja – az én szépnagyanyám - az Istennek sem akarta meglátni azt, hogy a férje – a szépnagyapám - botor módon, úgymond a neje szeme láttára megcsalja szexuálisan a plébános házvezetőnőjével. Persze, három generációval később, ugyancsak anyai ágon, a sorsjátszmának folytatódnia kellett, kissé eltérő változatban ugyan, de lényegileg azonos motívumok szerint, a közvetlen nagyanyámnál is.
Azzal a különbséggel, hogy ezúttal elsősorban a nagyanyám tehetett arról, hogy a nagyapám a környék plébánosainak a magányos házvezetőnőit látogatta szorgalmasan, mivel ankó mama “ilyen szeszélyes emberrel”, mint amilyen a nagyapán volt állítólag, nem akart gyermeket nemzeni, szülni, gondozni és nevelni és nagybátyám születése után, teljesen megtagadta nagyapámtól a házastársi együttléteket. De a szegény édesanyám azért nem született vaknak, hanem egy kicsit nehéz fejűnek és Nyafinak. A szemeit csak hetven éves kora környékén kezdte teljesen ellepni a szürke és a zöld hályog, amikor az Istennek sem akarta belátni, hogy mekkora szamárságokat gondolt ki és vitt véghez egész életében. Pedig álmomban, kétszer is láttam, illetve hallottam a saját fülemmel, amint a Magasságos ezt a fontos sors-belátást igényli tőle. Akartam is szólni neki, hogy Isten elvtárs, hogyan képzeli ön azt, hogy ez a szerencsétlen asszony, aki azt képzelte, hogy az ő tizennyolc éves fia annyira tiszta és annyira “rendes”, hogy még a hímvesszője sem képes megmerevedni egy pucér nő látványától, azokat az életbevágó nagy tévedéseit belássa, amelyeket ön, Kedves Istenünk, úgy képzeli, hogy joggal igényelhet tőle, de nem jött ki hang a számon. – Nem kell megijedni, kedves olvasó, nem vagyok én sem elvetemült liberális, vagy cínikus szabadkőműves, sem magát ótestameni pátriárkának képzelő bolond, és szegény édesanyám sem volt soha misztikus médium, hogy az egek királya direktben közölje velünk az akaratát. Ezzel a fordulattal, mindössze elő akartalak készíteni a regénynek a kanonizált teológiák szempontjából, bizony meredek részeihez. De várjunk még egy kicsit a tényleges valósággal. Egyelőre Erdélyben vagyunk, a Nagy Stalin halála utáni boldog Romániában, ahol a regény főhőse, Balog Ádámka első iskolás napja előtt áll, és akit a keresztény - Még hozzá római katolikus, eszem adta, lelkem drága! -, és ráadásul “színmagyar” édesanyja, "biztos, ami biztos" alapon, józan előrelátásból és gyakorlati megfontolásból, román szakra irat, anélkül, hogy erre őt bárki, vagy bármi is kényszerítené, az Ádámka jövője iránt aggódó, és persze, teljesen józan anyai szívén kívül. Ez tehát a Bolond sorsának a Nagy Bummja:


    Krisztus születése után, 1960. szeptember tizenötödike reggelén a Hargitáról lezúduló ózondús levegő kristályait áthasító nap ragyog a Fagyosszenteki medencében. Istenhidege tizenkilencedik század végén és a húszadik század elején épült polgári utcáit majd csak tizenöt év múlva kezdik felfalni a tudományos boldogságot hozó buldózerek. A viszonylag régi városka, volt-Rákóczi, most: Coşbuc utcáján, amelyre az imént kiléptünk, a még szilárdan álló, családi házunknak a galambdúcos kapuján, sietünk édesanyámmal, egymást ünnepélyesen kézen fogva, a nagygimnázium irányába. E percekben még világos, lakható és nagyjából belátható számomra a körülöttem levő világ. Sötétkék egyenruha van rajtam, virágcsokor a kezemben, hátamon táska, benne füzetek, és egy tolltartó üveggyöngyös számolóval. Lelkem a várható nagyszerû élményektől csupa bizakodás: ma leszek első osztályos; iskolás!
   A gimnázium monumentális épülete előtti sétányokon és a gyermekekkel zsúfolt, salakos sportpályákon találkozunk a máról holnapra iskolássá nőtt tegnapi óvodástársaimmal és azoknak szüleivel. A hangulat általában megható és ünnepélyes. A díszbeszédeket majdnem mind megértem, vagy legalábbis úgy tûnik, hogy megértem, egy kivételével, amit édesanyám szerint, román nyelven mond egy férfi. Ebből csak annyit értek meg, hogy az, aki beszél, igen szigorú ember és a hanghordozásából megítélve, valamit nagyon indulatosan követel. A dolog lassan unalmassá válik, édesanyám is beszélgetni kezd egy számomra ismeretlen nővel, gondolom, ugyancsak román nyelven, mert nem értem, hogy mit beszélnek. Vitos Mari karnyújtásnyira áll tőlem ingerlő szőke varkocsával, gyönyörû kék szemeivel. Azonnal meghúzom guszta hajtömegét, amire ő jól bokán rúg és befurakszik egy tömött gyermekcsoport közepébe. Én utána. Mire szüleink észbe kapnak, a játék és a lökdösés általánossá válik, olyannyira, hogy amikor a díszbeszédek abbamaradnak, és mindenki elindul az osztálytermek felé, nem találom édesanyámat. A legtermészetesebben elindulok Vitos Mariékkal, illetve a többi óvódás társammal egy irányba.

    

A tanterem padlapjai melegen fénylenek a szeptemberi napsütésben, a tanító néni is kedves, csak éppen mintha nem lenne itt rendben valami. Először azért, mert nem kerül számomra ülő hely, mint a többi gyermeknek. Nincs semmi baj, gondolom, mindjárt jön édesanyám és tisztázza az egészet. A tanító néni jóságosan mosolyogva hallgatja végig a tanítók bölcsességéről, a szülők önfeláldozásáról és szívük minden dobbanásával számolni, írni és olvasni vágyó gyermekek öntudatos szorgalmáról szóló versemet. A vers ünnepélyes magasztosságától áthatottan odanyújtott virágcsokromat is, bár egy kicsit habozva és zavartan átveszi a tanító néni, ám amikor, mint ahogy korábban a többi gyermeket, a helyemre küld, tanácstalanul ott maradok előtte.

  - Ádámka, állj szépen a szekrény elé, ameddig érted jön édesanyád.

   Okosabb ettől ugyan nem lettem, de ha a padokban nem is, így a szekrény előtt, mégis van már nekem is egy kijelölt helyem. Innen, viszonylag megnyugodva, hallgatom végig a többi gyermek ünnepi versét. Orbán Klári, aki helyett türelmetlenségemben állandóan el akartam magamnak és az óvó néninek mondani, a szegény legény ruhájába öltözött királyfiként, a szegény leány replikáit az óvodai ünnepmûsor próbáin, most is belesült az Anyám tyúkjába és éppen folytatni akartam helyette a dolgot, amikor zavartan és izgatottan belépik az osztályba édesanyám, valami bocsánatfélét suttog a tanító néninek, aztán kézen fog és kifordul velem az ajtón.

 - Te sokkal jobb osztályba fogsz járni Ádám, ahol jobban megtanulsz románul, hogy könnyebben bejuthass az egyetemre, amikor nagy leszel. Gyere, siessünk, mert Ofélia tanító néni már vár.

  Végigszaladunk két hosszú folyosón, felmegyünk egy hatalmas márványkő lépcsőn, aztán belépünk egy hatalmas, színes ablakú terembe, ahol a feldíszített színpadon álló asztal mögött egy fekete köpenybe öltözött néni ül, és nagyon hangosan mond valamit, amiből én újból nem értek semmit. Amikor édesanyámat észreveszi, felénk fordul, de folytatja értelmetlen beszédét, amiben mintha az én nevem is elhangzana. Azután valami érdekes játékot indít el, mert minden második szavára egy-egy gyermek, vagy egy felnőtt azt kiáltja, hogy KREDENCT! Szeretném megtudni, hogy miben áll ez a számomra ismeretlen játék, amikor a fekete köpenyes néni, ezúttal egészen érthetően az én nevemet kiáltja el. Erre édesanyám mond valamit a néninek. Biztosan azt magyarázza, hogy én nem ismerem még ezt a játékot, mert a mi óvodánkba nem szokták játszani. Nem szeretném, ha emiatt kihagynának a játékból, ezért azonnal az értésükre akarom adni, hogy valamit azért már én is felfogtam, és velem is lehet játszani, ezért harciasan elkiáltom, hogy KREDENCT! Feszült csend támad a teremben, aztán egy pár felnőtt elneveti magát. A fekete köpenyes néni is elneveti magát, sőt: néhány gyermek is, én édesanyámra nézek értetlenül, aki arcán megbocsátó kifejezéssel rám mosolyog és megsimogatja a fejemet.

- Miért nevettek? - kérdem.

- Prezetet kell mondani, te lüke, nem kredencet, fordul hátra Román Bubu, akit eddig nem vettem észre. A játék csakugyan folytatódik és csakugyan prezetet (- Szerzői utasítás a román nyelvet esetleg ismerő korrektornak - lektornak: Mindjárt kiderül, hogy miért NEM  KELL KIJAVÍTANI a prezetet PREZENTRE! Ugyanakkor ezt a zárójelbe írt eligazító szöveget, kiadás - nyomtatás esetén, kérem a tudomásulvétel után kitörölni.) mondanak, nem kredencet. Elengedem édesanyám kezét és előre lépek Bubu mellé, hiszen nyilvánvaló, hogy ő itt az egyedüli személy, akitől helyes tájékoztatást és útbaigazítást remélhetek.

- Miért kell azt kiáltani, hogy prezet?

- Nem prezetet kell mondani, hanem prezentet.

- És azt miért kell mondani?

- Hát azért, mert itt vagyunk az iskolában.

- De miért kell ezt mondani az iskolában? - Bubu ezen egy kicsit gondolkozik, de hamarosan megadja a választ:

- Hát azért, mert nem szabad magyarul beszélni.

- Nem?

- Nem bizony.

- És miért nem?

- Hát azért, mert nagytatám azt mondta, hogy ha itt magyarul beszélek, a tanító néni levágja a fejemet. Veled sem beszélek, mert te nem tudsz románul. Menj el innét.

  Mit tehetnék? Visszasomfordálok édesanyám mellé, és nem szólok egy szót sem addig, ameddig ki nem megyünk az iskola kapuján. Már csak azért sem, mert mindjárt olyan történik, amitől a dolgot, amit Bubu mondott, elhiszem. A tanító néni szájából most az ő neve hangzik el:

- Román Dan. - Amire Bubu rávágja szép értelmesen, hogy prezent és hátrapillant felém jelentőségteljesen.

 

                     *           *            *

 

  Az úton hazafelé mindjárt tisztázódik a helyzet. Mi, Bubuval ketten, ugyanabba az osztályba fogunk járni, ahogy óvodába is együtt jártunk és én hamarabb meg fogok tanulni románul, mint azok a volt óvodások, akik magyar osztályba mennek. Együtt fogunk járni Pistivel is, Bubu testvérével - akiről később ki fog derülni, hogy ő nem is Pisti, hanem Stefan -, mert a román harmadikosok és az elsősök ugyanabban a tanteremben és ugyanazzal a tanító nénivel fognak tanulni. Nekem tehát nem lesz semmi nehézségem, mert Bubu és Pisti mindent elmagyaráz majd szünetekben, ha nem értek meg valamit abból, amit a tanító néni mond óra közben. Így hát minden nagyszerû lesz.

   Boldog, boldog gyermekkor..., a gyermekeiknek csupa jót akaró, szülőkkel. Számomra is minden nagyszerû lett! Román Bubu egy nagyszerû javaslatot tett a tanító néninek, miután valami tisztázatlan -és két nyelven még tisztázhatatlanabbnak bizonyuló- verekedésbe bonyolódtam másnap mindjárt az első szünetben. Mindenki számára nyilvánvaló volt a bûnösségem, csak számomra nem. Bubu barátom, aki később megingott nagyapjának szavahihetőségébe vetett bizalmában ("Tata mare, minte n-are." szólt az elsô versikéje: Nagyapa kicsi neki az agya.) most, a tanító néni azon kérdésére, hogy mit tegyenek velem, kivágta a legkézenfekvőbb válaszát:

  - "Szö-l szpünzuröm." Vagyis, hogy akasszuk fel. Furcsa, hogy a magyar anyanyelvvel és a román apanyelvvel rendelkező Bubu barátomnak ugyanaz a véleménye volt arra vonatkozóan, hogy mi legyen az én sorsom, mind a néhány évvel később látott Magyarországi film egyik hősének, amelynek az egyik jelenetében egy árván maradt gyermek csapat tanakodik, hogy mihez kezdjen az ők nyugodt társadalmon kívüli életét veszélyeztető “gonosz” felnőttel. Akkor én ennek a román kifejezésnek a jelentését nem értettem, csakúgy, mint a tanító néni Bubu barátom fejére zúdított szidalomáradatát és hozzám intézett erkölcsi prédikációját. Meg voltam győződve, hogy azért szidja Bubut, mert a pártomra állt. Hogy miért én vagyok a hibás, azért, amiért a kezemből a román gyerekek kiverték a zsíros kenyeret, azután sem értettem meg, ami után a tanító néni, otthonunkban tett látogatása után elmesélte az esetet édesanyámnak és Pisti is hírül adta minden Cosbuc utcai gyermeknek, hogy milyen nagy marhaságot mondott öccse az iskolában. Azt viszont megértettem, hogy nem számíthatok sem Bubura, sem Pistire, amikor a tanító nénivel, vagy az osztálytársaimmal nem értjük meg egymás szavát. Pistinek ugyanis esze ágában sem volt harmadikos létére az elsősökkel elvegyülni, de neki egyébként sem volt a tanító néni előtt valami nagy tekintélye.

   Miként felnőtt koromban megtudtam, édesanyám racionális és tudományos pedagógiai megfontolásokból szívére kötötte a tanító néninek, hogy nekem soha semmiben ne kedvezzen, és ne protekciózzon. Gondolom, ezt csakis abból a megfontolásból tette, hogy ne legyen olyan könnyelmû ember belőlem, mint amilyen volt szerinte az édesapám. Hiszen szegény édesanyám a korrupció létrontó erejéről semmit nem tudott és miután felnőttem, valahányszor kórházba feküdt (és ezt elég gyakran tette), mindig azzal ejtett kétségbe, azzal idézett ellentétes érzéseket a fiúi szeretetem és emberi öntudatom között, hogy különböző "hálapénznek" való összegeket kért tőlem a kezelőorvosai és az ápoló nővérek - asszisztensek számára.

   Ennek, az én pozitív jellemem és zavarmentesre biztosított jövőm szilárd megalapozása érdekében foganatosított pedagógiai fogás alkalmazásának, csakúgy, mint a román osztályba való íratásomnak pár hét múlva már jelentkezett is a logikus eredménye. Hamar rájöttem ugyanis, hogy bármit is teszek az iskolában, az számomra mindig csak rosszul sül el. Így lettem én egyre tétovább és bizonytalanabb az előttem járó magyar szellemi nagyságokat felnevelő iskolánk biztonságot sugalló falai között. Szinte napok alatt megszûntem az a személy lenni, akire az óvodában rábíztak még minden főszerepet. Mintha kicseréltek volna valakivel, akinek már csak a neve és az emlékei maradtak azonosak annak a gyermeknek a nevével és emlékeivel, aki pár héttel azelőtt még a színjátszó partnerei helyett is elmondta a replikákat türelmetlenségében, amikor azok folytonosan felsültek a szövegmondással. Hiszen ő akkor, nagyjából még mindent értett mindabból, amit környezetében beszéltek. És micsoda különbség van aközött, amikor ott szólították néven, ahol azonnal megértette, hogy mit kívánnak tőle és a között a szorongásos lelkiállapot között, amikor állandóan feszülten kell figyelnie, mert nem tudja, hogy mi történik, és nem tudja, hogy amennyiben megszólítják, sikerül-e kitalálni, hogy mit akarhat a tanító néni, vagy a többi gyermek tőle? Fél, mert amennyiben nem érti meg, hogy mit kérnek, vagy kérdeznek tőle, nem tudhatja, hogy megússza-e értehetetlen és indulatos hangvételû szózatok, vagy pálcaverés nélkül?

   Ofélia tanító néni pedagógusi mutató pálcája, az “arötötorul” ugyanis, igencsak gyakran csattant a fejünk tetején és különösen az enyémen, aki mintha nyakas természetű lennék, és ezért megátalkodottan nem akartam volna megérteni semmit abból, amit ő nekem mondott, hiába figyeltem a szájából kiáradó hangokra, az arckifejezésére.

    Egyedüli emberséges helynek ebben a felbolydult világban a románul egy mukkot sem tudó nagyapámnak a bádogos mûhelye bizonyult, ahol az iskolai házi feladataimat kellett volna elkészítenem és a leckéimet kellett volna megtanulnom délutánonként, ameddig édesanyám haza nem érkezik a munkahelyéről, rendszerint holtfáradtan. Mivel nagyapám nem értett egyet édesanyámmal a román iskolába íratásomat illetően, egyedül csak nála találtam megértésre és csak neki, a környezetemben élő felnőttek gondolkozásától eltérő felfogású nagyapámnak, panaszoltam el délutánonként az iskolában velem megesett méltatlanságokat. Meglátásom szerint, önhibámon kívül, a tanító nénivel sehogy sem tudtam megértetni a szünetekben kerekedő konfliktusaim igazi okát és ez által sehogy nem sikerült bizonyítanom az ártatlanságomat, mert Ofélia tanító néni hamarabb megérti, és azt fogadja el, amit a többiek mondanak el neki románul, és az szerint ítélkezik.

  - Mond meg a tanító nénidnek, ha nem tud magyarul, menjen el Budapestre, és ott tanuljon meg magyarul. És ha még bántanak a romány gyerekek (figyelem: nem kell kijavítani románra!), mondd meg nekik, hogy vigyázzanak, mert a te nagyapád magyar katona volt, és kardjával levágja az egészet.

   E tanácsát, ebben a formában nem tudtam alkalmazni, de amikor a tanító néni másodjára akart visszatartani leckeírás céljából órák után az iskolában, kifakadt belőlem a szent felháborodás:

  - Engem ne büntessen a tanító néni, mert én nem vagyok buta gyermek, csak az a baj, hogy a tanító néni nem tud magyarul, mert nem járt Budapesten. És ha még egyszer megbüntet, amikor a többiek kiverik a kezemből a zsíros kenyeret, idehívom nagytatámat, aki magyar katona volt, és ő a kardjával le fogja vágni az összes gonosz román gyermeket.

   Ofélia tanító néni, ha a magyar katonát nem is, de a belőlem kifakadó elkeseredést megértette és az ügy elintézésére ezúttal más megoldást keresett, mint a fejem ütlegelése a pedagógiai mutató pálcával. Mindjárt hívatta édesanyámat és ajánlotta, hogy amennyiben én nem akarok vele ott maradni órák után, mivel tudja, hogy apámtól elvált édesanyámnak nincs ideje velem tanulni délutánonként, édesanyám jobban tenné, ha átíratna engem egyelőre magyar nyelvû osztályba, ahol szintén tanítanak román ábécét, de a kezdetben lefordítják az ismeretlen román szavakat magyar szinonimáikra.

  - Nem, kedves Ofélia, te is nagyon jól tudod, hogy mennyire fontos a gyermeknek már most tökéletesen megtanulni románul, hogy legyen biztosított a jövője. Te légy tovább is szigorú hozzá és semmiképp ne protekciózzál neki, amiért ő az én gyermekem. Én ígérem, hogy "ha beleszakadok is", valamiképpen időt teremtek a vele való foglalkozásra.

   Szegény édesanyám nagyon rossz jövőbe látó lévén, nem tudott időt teremteni a velem való foglalkozásra és az én sorsom semmit nem javult, mert azon kívül, hogy a tanító néni többé nem próbálkozott az újabb órák utáni visszatartásommal, minden maradt a régiben. Édesanyám, ha beleszakadt, sem tudott több időt kispórolni számomra, az esti mesék helyét felcserélő dorgáló és szemrehányó monológjainak és erkölcsi szózatainak előadásához szükséges negyedóráknál, hiszen családfenntartóként mindhármunkért dolgozott reggeltől estig, attól függetlenül, hogy a százötven lejes nyugdíja mellett kalapálgató, bádogos nagyapámnak akadt időnként egy-egy "kuncsaftja", szemétlapátot, tejszûrőt, vagy kályha stusznit rendelő vevője.

   És Ofélia tanító néni tényleg nem protekciózott nekem. Az arötötorul ugyanúgy többet csattant az én fejemen, mint a többi gyermekén, feleltetés közben. A tanító néni által előremondott szótagokat még visszamondtam papagájos igyekezettel, de abban, hogy szótagokat összerakva, magamtól mondjak valami értelmeset román nyelven, azzal sehogy sem tudtam a kedvébe járni.

   És ettől valami végképp megingott bennem. Mintha csődöt mondott volna a főszerepek monológját nemrég még tökéletesen elmondó - és előadó! - óvódási értelmem. Mivel nem értettem román nyelven, az iskolában buta gyermekként és "rossz tanulóként" voltam kezelve és természetesen, ezért egy idő után csakugyan buta, azaz zavart, összezavart tudatú gyermek lettem.

   A délelőtti zavarodott iskola-órák után azonban még néha felderült az élet. Nagyapám bádogos mûhelyében kellett házi feladataimat elkészítenem, feladatkör, amin rendszerint a harmadikos-negyedikes, románul valamennyit értő szomszéd gyermekek segítségével fél órák alatt túl tettem magam, persze, nem értvén meg semmit abból, amit a leckék elkészítése által meg kellett volna értenem és jegyeznem. Nagyapám, mivel haragudott édesanyámra a román nyelvű osztályba íratásomért, úgy tett mintha nem venné észre a csalást és az édesanyám előtt is igazolhatóan elvégzett házi feladatok bemutatása után, ki engedett Shulleri Jóskáékkal és a Petrás testvérekkel játszani, az akkor még nem államosított, hatalmas hátsó kertünkbe, ahonnan még ki is lehetett szökni a romantikus izgalmakat ígérő zsidóutcába. Itt az elhagyatott zsidó kápolnán kívül nyoma sem volt a zsidóknak, de szerdánként, a hetivásár napján, hangoskodó, vad cigányok lovas tábora tanyázott, akiket meg lehetett lesni amint verekednek, vagy asszonyaikat fogdossák. Sőt: a földön ülő és térdüket felhúzó cigányasszonyok szoknyája alól kivillanó fekete szőrzet láttán jókat lehetett izgulni.

   Egyik októberi délután felvízi kuncsaftjaival beszélgetett nagyapám a mûhelyben és azok valami viperákról meséltek, amelyek akkoriban elárasztották a környéki erdőket.

 - Ezt én is tudom, nagytata, erről mi is tanulunk az iskolában.

 - Menj el gyermek! Ki hallott még olyat, hogy kígyókról tanuljanak az első osztályosok?

 - De igen, nagytata, a tanító néni ma is nagyon sokszor ismételte, hogy kászá eszte vipera, ami azt jelenti, hogy a házban viperák vannak!

- Na, jó bolondságokat tanítanak neked abban a romány iskolában. Anyádat meg is fogja verni majd az Isten, amiért oda küldött téged. Ezzel a beszélgetésünk abba maradt, mert ettől én nagyon megijedtem és visszavonultam egy sarokba, hogy ne kelljen beszélni senkivel. Mert én semmiképp nem akartam, hogy édesanyámat megverje az Isten. Ezért este el is mondtam neki a Nagyapás-viperás esetet. Ő megnyugtatott, hogy nagytata nem mondta komolyan, hogy megveri őt az Isten, csak viccelt, de azt, hogy az iskolában viperákról tanultunk volna, azt ő sem hiszi el. Elkérte a füzeteimet és az ábécés-könyvemet és megkérdezte, hogy ma melyik leckét vettük fel? Habozó válaszadásomon és látható bizonytalanságomon felmérgelődve, előbb kiabálni, majd sírni kezdett, hogy én miért nem figyelek az iskolában. És azt mondta, hogy őt csakugyan megverte a Jó Isten, egy ilyen, semmirekellő kölyökkel, aki pontosan olyan, mint az apja, és ő hiába dolgozik, feláldozván magát reggeltől estig, és hiába gyötrődik a jövőm miatti gondok terhe alatt éjszakákon át, mert én felelőtlenül végig játszom a délutánokat, ahelyett, hogy tanulnék. És ráadásul az iskolában oda sem figyelek a tanító nénire, és ő szeretne már végre meghalni, mert nem bírja elviselni ezt a sok keserûséget. Erre én is sírni kezdtem, és azt bömböltem, hogy magyar iskolába akarok járni, úgy, mint Robi barátom, egy más tanító nénihez, aki igazat ad nekem, amikor a többiek kiverik a kezemből a kenyeret, és aki úgy szeret, ahogy Júlia óvó néni és Izuka óvó néni szeretett a napköziben.


  - De hát Ofélia tanító néni is szeret téged, csak egy kicsit haragszik rád, amiért nem figyelsz úgy órákon, mint a többi gyermek, akkor, amikor ő tanítja nektek a leckét.

 - De édesanyám, én nagyon figyelek, csak az a baj, hogy a tanító néni nem tud magyarul és én sem tudok románul és ezért nem értek meg mindent.

 - Az nem igaz, hogy odafigyelsz, Ádám, mert te egy okos fiú vagy, ezt mindenki tudja, és ha odafigyelnél, tudnád, hogy milyen leckét vettetek fel és te is meg tudnád tanulni a leckéket, mint a többi gyermek. Ne sírj többet és fogadd meg szegény édesanyádnak, hogy ezen túl jobban figyelsz. Ne félj, nem haragszik rád senki, nem kell sírnod többet. Fogadd meg nekem, szegény édesanyádnak, hogy ezen túl jobban figyelsz az iskolában, többet nem keserítesz engem, és édesanyádnak jó kisfia leszel. Gyere szépen, imádkozzunk, hogy segítsen meg minket a Jó Isten. Miatyánkkivagyamennyekben..., segítsd meg édesanyámat, hogy tudjon engem felnevelni és nagytatámat, hogy ne legyen szeszélyes, és ne szomorítsa többet édesanyámat, és édesanyámmal többet ne veszekedjen.

-...hogy édesanyámmal többet ne veszekedjen.

- Ámen.

- Ámen...Anyukám, ha nem ilyen, kígyó-viperákról beszélt a tanító néni, miért mondta, hogy kászá eszte vipera?

- A  tanító néni azt mondta, hogy acseásztá eszte literá mü, ami azt jelenti, hogy ez az em betû. Érted? Úgy-e milyen könnyû? Na gyere, tanuljuk meg a holnapi leckédet.

                                     

                                               *                     *                        *

 

 

   A  leckét megtanultuk és tényleg nem viperákról szólt, hanem édesanyámról. Ma - ma; azaz románul: Mámá. És a Jó Isten is megsegített bennünket, mert nagytata többet nem veszekedett édesanyámmal azért, hogy miért íratott engem román iskolába, ugyanis meggyûlt a baja a rajoni néptanáccsal, amiért nem akarta a család földjeit beadni a Tapodi Kollektív Gazdaságba. Az elvtársak nem csak a nagyapám bádogos kisiparosi engedélyét vonták vissza, hanem édesanyámat is megfenyegették, hogy kidobják az állásából, amennyiben nem győzi meg az apját, hogy adja be a népgazdaság számára annyira fontos parcellákat a téeszbe. Így jobban állt a helyzet, mert most már édesanyámnak is volt, amiért haragudni nagyapámra. Ugyanis "az öreg" nem gazdasági megfontolásból, nem is birtokosi önérzetből, vagy elvetemült igazságérzetből makacsolta meg magát a földek ügyében, hanem más, ép eszû ember által megbocsájthatatlan szeszélyből, amit szegény édesanyám ló-mániának nevezett. A mi földjeinken ugyanis nem termett krumpli, vagy zöldség, hanem csak széna és sarjú olyan lovak számára, amelyeket nagyapám kölcsönkapott néhanapján, de leginkább szombat-vasárnaponként, hogy fehér lovagló nadrágjában, tükörfényesre vikszolt fekete csizmájában és messze tekintő simléderes sapkájában, méltóságteljesen végig lovagolhasson a város utcáin és a városhoz tartozó közeli falvakban. Lova már nem volt ugyan, mert az ő faj lovait valamint az úri lovas kocsiját nyolc évvel azelőtt államosította a városi adminisztráció a nép nevében. Nem tudom, hogy a két világháborút megjárt veterán, hogy élte túl a számára bizonyára apokaliptikus megrázkódtatással járó eseményt, mert mindez a születésem előtt történt. Annyi biztos, hogy különösebb spirituális átalakulás nem lett a dologból, mert e földi élete utolsó napjáig nem tudta ló nélkül normálisnak elképzelni az emberi életet.

- Apuka a ló-mániájával mindannyiunkat tönkretesz. - Mondta neki kétségbeesetten aggódó édesanyám. Ezek a kommunisták tényleg kidobnak az állásomból, ha nem adja be azokat az átkozott földeket.

- Ne búsulj, Pólika, úgy még sohasem volt, hogy valahogy ne lett volna. Én is tizenhat inassal dolgoztam valamikor, harminc évig fizettem a betegsegélyzőt becsületesen minden hónapban és most ez a rendszer még rendes nyugdíjat sem fizet, de mégsem halok éhen. És amikor elvették a kocsimat a lovaimmal, akkor mit éreztem! Már csak az hiányzik, hogy ezt a házat, amit fiatalságom véres verejtékével építettem, ezt is elvegyék azok a gazemberek, hogy a házamat is a maguk hasznára tegyék a hazug disznók a nép nevében!

- Attól ne féljen apuka, olyat nem csinálnak, mert ilyen törvényt nem hoztak még, de engem kidobhatnak az állásomból az apuka ló-mániája miatt, és akkor én nem tudom, hogy velünk mi lesz! Akkor vége az életemnek!

- Ne törődj, mert nem lesz vége. Előttem is elsötétült a világ, amikor megtudtam, hogy az én unokámat romány iskolába adtad és a szívem akkorát dobbant, hogy azt hittem, menten meghalok. Hát ezért harcoltam én magyarként két világháborúban? Ezért szöktem meg kétszer a fogságból, ezért jöttem vissza a családomhoz még Ausztriából is, hogy a saját lányom velem ilyet tegyen? Bánatomban még Samuhoz is lementem Szent Böröngyre, hogy tegyen valamit, hiszen ő a gyermeknek az apja, de azt a léha embert az ügy nem érdekelte...

- Micsoda, Apuka elment panaszkodni ahhoz a gazemberhez, hogy vele, épp vele, ezzel a megbízhatatlan senkiházival ellenem szövetkezzen, és a gyermekem ellen? Úr Isten, ne hagyj el! És mit tárgyalt azzal a gazemberrel?

- Hát azt gondoltam, hogy ő, mint a gyermeknek az apja, meg tudna állítani téged abban a gonosz szándékodban, hogy ezt a szégyenteljes és szerencsétlen tettedet elkövesd. Hiszen az ő fia is Ádámka, nem csak a tied! És ha nem is tudna semmit tenni, mivel a gyermeket neked ítélték, legalább tanácsot adjon, hogy mit lehetne tenni, hogy térítsünk téged észre?

- Jaj, tényleg megvert engemet a Jó Isten. A ló-mániás apám és a munkakerülő volt férjem arról beszélgetnek a hátam mögött, hogy mivel térítsenek engem észre! Még hogy ők engemet! És Mit mondott Samu, mit fog csinálni? Mit szólt ahhoz, hogy a gyermeket román iskolába adtam?

- Semmit a gyáva fráter, mert attól félt, hogy ha belészól a nevelésbe, akkor te mindjárt több gyermektartást igényelnél tőle.

- Még jó, hogy félti a pénzét az a lókötő! Még éppen az hiányzik nekem, hogy ide állítson az a szerencsétlen tüdőbajos tróger, az ő bohém vidámságával és abszurd gyermeknevelési elképzeléseivel... Értse meg, apuka, hogy Ádámkának román iskolába kell járnia, hogy amikor felnő, mehessen mérnöki egyetemre, mert csak így lehet komoly, modern ember belőle.

- Nekem Te ne mesélj! Engem Te ne vezess félre! Ejszen, én bádogos mesterként nem voltam komoly, közmegbecsült ember? Talán nem voltam jó apa bádogos mester létemre? Talán éheznetek kellett gyermekkorotokban? Sőt! Még póni lovat is vettem nektek! Nem taníttattalak téged és az öcsédet is? És egyébként is, magyarul is lehet tanulni az egyetemeken. Engem nem vezetsz te félre…

- Most még igen, de amire Ádámka felnő, Romániában már nem lesznek magyar egyetemek. Oféliáék ezt megmondták nekem.

- Dehogy nem lesznek! A magyarok egyszer úgyis visszajönnek és minden rendben lesz, mint régen. A tegnap járt nálam egy békási romány ember, aki jól tud magyarul, és azt mondta, hogy ők is várják, hogy a magyarok visszajöjjenek, mert azok megbecsülték az embert, nem úgy, mint ezek a zsiványok.

- Jaj, hagyjon békét nekem a maga békási embereivel. Azok nem hallgatnak rádiót, és nem tudják, hogy milyen veszélyes most a nemzetközi helyzet. Inkább adja be azokat a földeket már holnap Apuka a kollektívbe.

- Te ne taníts engem! Az én dolgom, hogy mit csinálok a földjeimmel. Nézzen oda az ember! Az én dolgom, hogy mit csinálok az én pénzemen vásárolt földekkel! Ezért neveltelek, hogy most szemtelenkedj velem? Taknyos! Ezért vettem neked és Zolikának póni lovat, amikor gyermekek voltatok?

- De apuka, ennek nincsen semmi köze...

- De igenis van köze! Az én gyermekem vagy, én neveltelek, drága iskolába adtalak a Gyenbói irgalmas nővérekhez, és most tessék, romány iskolába adod az unokámat és azt akarod, hogy adjam oda a magam jószántából a mi földjeinket, azoknak a senkiházi gazembereknek, akik a vagyont érő lovaimat elvették ingyen, mint valami rabló betyárok és  még nyugdíjat sem akarnak adni, miután harminc éven át becsületesen fizettem a betegsegélyzőt! Az a baj veled, hogy addig udvaroltattál és incselegtél velük, amíg egészen megzavarták az eszedet és a lelkedet Csikólakon azok a romány katonatisztek.

- Istenem, ne hagyj el!  - Jajdult fel szegény édesanyám és engem kézen ragadva, beszaladt velem a hálószobánkba. Egész este sírt és időnként rám pillantott súlyos, gondterhelt tekintetével. Én is szerettem volna sírni, de gondoltam, jobb, ha olyasmit csinálok, ami édesanyámat megnyugtatja. Ezért elővettem az ábécés- könyvemet és azt nagy odaadással és ügybuzgalommal nézegetni kezdtem. Közben arra gondoltam, hogy holnap nagyon fogok figyelni a tanító nénire, hogy megértsek mindent.

  És csakugyan nagyon figyeltem. Valósággal rátapadtam a tanító néni szájára a tekintetemmel, de úgy sem értettem meg semmit mindabból, amit mondott. De meg voltam győződve, hogy igaza van édesanyámnak, és ha nagyon odafigyelek, egyszer csak mindent megértek. Így hát nagyon, és még jobban odafigyeltem. Édesanyámért, nagytatámért, a nagytatám lovaiért, a Jó Istenért, mindenkiért. A tanító néni is észrevette, hogy mennyire figyelek, felém fordult egészen és úgy ejtett ki szép lassan minden román szót, hogy én is megérthessem. Jól esett, hogy felém fordulva és rám nézve beszél. Úgy éreztem, hogy mindent visszanyertem, hogy megint én vagyok Balog Ádámka, akit mindenki dicsér és szeret. Megint boldog voltam, mint azelőtt réges-régen. Aztán nem tudom, mi történt. Egyszer csak megingott velem a világ és én a két padsor közé zuhantam a petróleummal frissen mosott padlóra. A tanító néni mondott valamit, amitől a többi gyermek kacagni kezdett. Nem értettem, hogy mit kacagnak, nem értettem, hogy mi történt, nem értettem, semmit sem értettem!

   Aztán a tanító néni odajött hozzám, a földről felemelt, visszaültetett a padba, de inkább mosolyogva, mint haragosan, miközben mondott valamit, amiben benne volt az én nevem és az a szó, hogy mámá, amit már értettem. Ez már valami, még ha az egészet nem is értem, de valamit már értek, gondoltam magamban megbékélten.

   Pár nap múlva, az iskolai esemény híre édesanyámhoz is elérkezett, aki boldogan mesélte Matyó keresztanyámnak, hogy büszke lehet a keresztfiára, mert az iskolában még a padból is kiesett, annyira figyelt. Keresztanyám megdicsért, aztán elkérte az ábécés-könyvemet és megkérdezte, hogy melyik leckét tanultuk utoljára? Megmutattam neki, amire ő románul kezdett kérdezgetni, amíg rá nem ébredt, hogy ez teljesen felesleges. Amikor rájött, hogy mi is a helyzet a román nyelvtudásommal, lefordította nekem szavanként a következő leckét egymás után háromszor, aztán szótagolni kezdte. Kétszeri szótagolás után már kívülről tudtam az egészet. A lecke egy kutyáról szólt, aminek Grivei volt a neve. Másnap a tanító néni kérdezett valamit az osztálytól, amiben benne volt a Grivei kutya neve. Nyújtottam az ujjamat és a tanító néni azonnal a nevemen szólított.

- Szpune Ádám, cse eszte Grivei?

- Grivei eszte un küjne röu. - Ugrottam talpamra és mielőtt valaki közbeszólhatott volna, egyhuzamban elmondtam, mint egy verset az öt mondatból álló leckét. Ofélia tanító néni még kérdezett valamit, amit ugyancsak nem értettem, de én valami olyasmire következtethettem, hogy arra kíváncsi: szeretem-e édesanyámat?

- Mámá dá. Mámá dá. (Mama igen. Mama igen.) hajtogattam lelkesen.

   Édesanyám nagyon megörült, amikor a kilencest az ellenőrző füzetemben megpillantotta. A sikeren felbuzdulva, ő is lefordította az első leckét, és a szótagolásba is belefogtunk, úgy mint ahogy csináltuk előző nap Matyó keresztanyámmal. De a tanulást kénytelenek voltunk félbeszakítani, mert bejött hozzánk nagytata azzal a nagy hírrel, hogy édesanyám megnyugodhat, mert ő a földeket elintézte.

- Hogy intézte el apuka?

- Úgy, hogy egy részét abból a földből, ami csak az én nevemen volt, beadtam a kollektívbe, de a tieteket megmentettem.

- Az Isten szerelmére, miért nem adta be az egészet, mit kezdjek én azokkal az átkozott földekkel?

- Az a te dolgod, ha nem akarsz csinálni velük semmit, de az unokámnak meg kell maradjon az örökségben! Te viszont most ne törődj ezzel, hanem örvendj azért, hogy nem dobnak ki az állásodból. Tessék, itt vannak a papírok, tedd jól el, nehogy elvesszenek, mert egyszer még elé kell vennetek, talán sok év múlva, amikor én már nem leszek veletek. A kollektívben azt is megígérték, hogy ugyanazt a szép lovat adják ide vasárnaponként, melyiken az elnök szokott kilovagolni a mezőre.

- Az a fontos, hogy apukának jó lovat adjanak a vasárnapi sétájához...

- Persze, hogy fontos fiam, de te ezt nem érted.

   Édesanyám tényleg nem értette, hogy miért kell az ő apjának vasárnaponként, sőt: néha hétköznaponként is lovagolgatni a dudáló - tülkölő autók között, mint akinek elment az esze. ("- Nem elég az a sok szerencsétlenség, ami ért engem ebben az életben, még az apám is szégyent hoz a hóbortjával a fejemre.") De szegény édesanyám azt sem értette, hogy miért került egy négyes mindjárt a korábbi dicsőséges kilences után az ellenőrző könyvecskémbe? Igaz, én sem értettem. És azt sem értettem, hogy miért ütötte olyan dühödten a tanító néni a fejemet a mutatópálcával, miután diktálás közben, mellettem elhaladva, belenézett a füzetembe, hiszen addig a legpompásabban ment minden:

- Unszprezecse si ku unú fák doiszprezece. (Tizenegy meg egy, egyenlő tizenkettővel. Szó szerinti fordításban, azaz egy az-egyben román nyelvből lefordítva magyarra, ahogy azt én akkor értettem, másképp néz ki minden: egy a tíz felé meg egy, annyit tesz, mint kettő a tíz irányába.) Ezzel semmi gondom nem volt, hiszen értettem az egyet is, a tízet is, meg azt is, hogy fák, vagyis hogy tesz, csinál. Ennek megfelelően, magabiztosan írtam is azonnal, hogy: 110 + 1 = 210. És tovább: - Doiszprezece si cu unú fac treiszprezecse. (Tizenkettő meg egy egyelô tizenhárommal; azaz szó szerint: kettő a tíz irányában annyit tesz ki, mint három a tíz irányában.) - Ez teljesen világos, nincs itt semmi baj, értem az egészet:

210 + 1  =   310, és így tovább:

310 + 1   =  410

410 + 1   =  510

510 + 1   =  610

610  si  ku  unu  fac...- A tanító néni megáll mellettem, és a füzetemet nézi megdermedve, aztán kitör:

- Prosztule, tu ce müzgülesti aicsi? (Te prosztó, miket mánginyálsz ide?) És rávágott pedagógusi pálcájával a fejemre.

-Cse ünseamnö prosztia aszta?  (Mit jelent ez a hülyeség?) És védhetetlenül lecsap egy újabb pálcaütés a fejemre.

-Tu ütci bátci zsók de mine, de szöráká maikö-tá si de toatö lumea! (Te gúnyt ûzöl az iskolából, belőlem, a szegény édesanyádból, és az egész világból.) Laszö kö ütci dáu eu tcie. (Na hagyd csak el, mert adok én neked.) És végeérhetetlenül ütötte a fejemet, majd miután azt igyekeztem félrekapni, az arcomat, a nyakamat, a hátamat, ahol érte. Amikor mindez véget ért, vészjóslóan kivette táskából az ellenőrzőmet, beleírt a múltkori kilences alá egy négyest és még mondott valamit a "mámámról", amikor ideadta. Biztos voltam benne, hogy most valami olyan következik, ami tényleg "meg fogja ölni" szegény édesanyámat.

   Sötét bûntudat nyomasztott és súlyos félelem. Nem akartam hazamenni és találkozni az édesanyám gondterhes, szemrehányó tekintetével. Inkább én akartam meghalni, mintsem hogy őt lássam sírni, miközben rám tekint az értem aggódó, kétségbeesett szemével.

  A félelem dermesztő vermeiben elképzelt iskolás számadó - számon kérő találkozásunk tényleges megvalósulásának első perceire már nem emlékszem, csak arra, hogy miután a négyes számbavétele megtörtént, sem szegény édesanyám, sem én nem haltunk meg, de ő a tanító néninél százszorosan jobban megvert. Porolóval, seprûnyéllel, levesmerő - kanállal, ami a kezébe akadt éppen. A verés részleteire egészen pontosan emlékszem. Sem azelőtt, sem azután ilyen dühösen nem vert meg.

- Jaj édesanyám, soha többet nem csinálok ilyet! Drága-jó édesanyám, ígérem, hogy soha  többet nem csinálok ilyet...,édesanyám,  bocsáss meg,  jaj, bocsáss meg, jaj, jaj, jaj, nem csinálok ilyet, megígérem, hogy még jobban odafigyelek, és, hogy igazán jófiú leszek... és jó tanuló leszek, jaj ne üss, jaj, jaj, jaj, hogy fáj, jaj istenem, jaj ne…, többet ne…! Jaj, jaj, drága jó édesanyám, jaj nagyon fáj, jaj ne...- Azt hittem, soha nem lesz vége. A verés iszonyúan fájt, és kétségbe ejtett, hogy édesanyám nem akarta abbahagyni és azt hittem, hogy soha nem szûnik már meg. De aztán mégis megszûnt a verés, édesanyám sem halt meg és ez volt a lényeg.

    Az iskolában tényleg nagyon figyeltem és kezdtem érteni románul is valamelyest, de jó tanuló, az soha nem lett már belőlem, és soha többé nem kaptam az életben semmiféle főszerepet, még az után sem, amikor a velem egy idősök után, nyolc év késéssel, tényleg mérnök lettem.

   Inkább gyenge, mint közepes tanulmányi eredményeimmel átszorongtam és átlapultam az iskolaéveket érettségiző koromig és csak az egyetemen (ahová édesanyám előrelátó pedagógiai húzása ellenére, az érettségi után nyolc év késéssel jutottam csak be és azt is csak a furcsa Géza barátom meggyőző rábeszéléseit követő erőfeszítéseimnek köszönhetően, de semmiképp nem azért, mert jobban tudtam volna románul, mint azok, akik magyar tagozatra jártak) ugrottam a tanulmányi eredményeimmel előre, ott sikerült végre jó jegyeket is szereznem. Az hogy nem lettem egyértelmûen rossz tanuló, aki őszi pótvizsgákkal bukdácsol át az elemi, az általános és a középiskola fokozatain évről évre, az úgy jött össze, hogy amikor valamelyik leckét sikerült egészében megértenem, mert valamelyik keresztanyám, vagy szegény édesanyám valamelyik más, minket meglátogató és éppen ráérő barátnője elmagyarázta, és kívülről megtanította, és abból véletlenül másnap feleltetett Ofélia néni. Így én is kaptam nagyritkán egy-egy jobb jegyet. A román ábécé tökéletes ledarálása után például, már elismerő - barátian, csaknem szeretettel suhant egyet a tanító néni mutatópálcája, de ezúttal nem a fejemen, hanem a fenekemen. Ilyen alkalmak viszont nem voltak mindennapiak. Többnyire a bukás fölötti szintet jelölő ötösökkel és hatosokkal voltam tele édesanyám minden aggodalmaskodása ellenére.    A szûnni nem akaró aggódásai és vádló bánatos tekintete miatt bennem állandósított bûntudat már-már megszokott lelki tulajdonságommá vált, amiről csak játék közben, vagy más, erősebb lelki események hatására feledkezhettem meg. Lassan megtanultam együtt élni egy olyan bûn által kiváltott lelkiismeret furdalással, amit nem én követtem el, és ezért nem is tehettem ellene semmit. Hiszen még az sem volt, amit megbánhattam volna legalább. Az első négyest és az általa kiváltott nagyverést követő reggelen a következő szavakkal tette elém szokásos kakaókávémat szegény édesanyám:

  - Egész éjszaka nem aludtam a négyesed miatt. Nem tudom, hogy mi lesz belőled. Egészen sötéten látom a jövődet. Ha olyan leszel, mint apád, tényleg nem tudom, hogy mi lesz veled.

    Persze, én sem tudtam, hogy mi lesz velem. De a jövőm akkor engem még sem sötéten, sem világosan nem érdekelt. Szorongva ittam meg a kakaós kávémat, szorongva mentem iskolába, ahol néha még jókat is játszottunk Román Bubuékkal nagyszünetekben. Ez viszont nem sokat változtatott az általános helyzeten. Délben már a szokásos szorongással közelítettem meg a nagyapám által felépített szép családi házunkat, amelynek nyikorgó nagykapuján majd mindig egy újabb szemrehányásos drámai nagyjelenet képzetével kellett belépnem. Egy idő után már nagyapám bolondozó vigasztalásai sem segítettek. Rájöttem, hogy Ofélia tanító néni mutató pálcájának szigorúságával szemben az ő derûs vidámsága, vagy ahogy édesanyám nevezte: "az apám ló-mániás optimizmusa" és háborús tapasztalatai végérvényesen erőtlen értékeket képviselnek. Valótlan mese-világ volt az övé, minden háborús tapasztalatával és különböző fogságokból való szökések történeteivel együtt, amelyekből édesanyám a jövőm miatti aggódása minduntalanul kikergetett. Pedig a jövőm, amely éppen a feje tetejére állított, természetellenes taníttatásom következtében lett olyan zavaros, mint amilyentől szegény édesanyám akart megkímélni, szóval a jövőm engem akkoriban még egyáltalán nem érdekelt. Ennek ellenére, a szegény édesanyám által elképzelt, biztosított jövőm miatt én egy, az igazi személyemtől teljesen idegen Balog Ádám szerepét és sorsát kellett éljem egy egész gyermekkoron és fiatalkoron át. Így lettem én a saját életemben idegen gyermek. Az otthon beszélt nyelvtől teljesen elütő román nyelvû ismeret-áradat következtében személytelen és absztrakt iskolai légkör, és a számomra még semmit nem jelentő jövő képzet miatti aggodalmakkal terhelt otthon között ingázó gyermek- idegen.  

    Mintha nem az én életemet, hanem egy más Balog Ádám életét élném, akivel valahol, valamiért, talán egy tévedés következtében végzetesen elcseréltek.

   Szegény, vallásos módon tudományoskodó és gyakorlatiasan vallásos édesanyám még akkor sem ébredt annak a tudatára, hogy rossz irányba indított el az életutamon, amikor minden babonás tisztasági törekvésének ellentmondva, egyedül az én fejem tetvesedett be az egész osztályból és az egész iskolából. Honnan tudhatta volna, hogy az egyetemes rezgés, illetve a hangolódás és a tükröződés lét-törvénye alapján, a külső történések teljes mértékben tükrözik és leképezik a belső lelki és szellemi feszültségeinket, vívódásainkat és zavarodottságunkat? Honnan tudhatta volna, a háborús menekülés miatt rendszertelenül folytatott pedagógiai tanulmányai szintjén rekedt, vasárnap templomba járó, hétköznap a kommunizmus mellett hivatalból agitáló tanítónő, hogy az én fejemnek a tudományos higiénia babonás állításait megcáfoló kivételes tetvesedése biztos jele annak, hogy az én hét éves lényem szellemi zavarodottsága és az ő nyomasztó felnőtti gondterheltsége olyan határhelyzetbe került, ami azonnali változtatást igényel, különben még durvább figyelmeztető jelzéseket fogunk kapni.

   Nem, szegény édesanyám sem akkor, sem most, amikor egy jóságosan gyáva tette, illetve a Ceausescu- diktatúrában sajnálatból aláírt hamis adásvételi szerződés következtében elveszített egy félhektárnyi földet, nem rendelkezik semmiféle szellemi éberséggel. Sőt: még azt sem tudhatta, hogy a hét éven aluli gyermekek egész személyét rendkívülien erős szellemi szálak fûzik az édesanya tudattalan lelki és szellemi tevékenységéhez, tudattalan érzés- és képzeletvilága folyamatihoz. Hogy lelki impulzusokat és tudattalan szellemi parancs- információkat vezető-közvetítő, láthatatlan energetikai kábelekkel van a gyermek tizennégy éves koráig - és egyesek még azután is - az őt gondozó édesanyja tudattalanjához kapcsolva. És, hogy így a gyermek még finom és puha, tehát könnyen befolyásolható - alakítható személye majdnem egy-az egyben létrehozza mindazt a jelzésértékû fizikai “eseményt”, aminek a létrehozására a felnőtt anya szervezete már túlságosan nehézkes, merev és elfásult. Így az én tetvesedésem ügyét szegény édesanyám elintézte azzal, hogy nem küldött el másnap iskolába, megkérte az egyik borbély ismerősét, hogy jöjjön házhoz és vágja le a hajamat kopaszra. És miután nagyapám a bádogos munkától repedezett ujjaival és mosószappannal jól megmosta a fejem, néhány napig otthon maradhattam végre nagyapám mellett, a jó hangulatú bádogos mûhelyben, aminél nagyobb boldogság akkoriban nem érhetett volna. Az én ész az anyám mentális zavarát és feszültségét jelző tetvek által létrehozott vakáció viszont hamarosan véget ért és én mehettem vissza viperáknak gondolt literák tudományos birodalmába, ahol, ha az előadó mûvész apámtól örökölt erős memóriámnak köszönhetően, a román kifejezéseket meg is tudtam jegyezni, de - csodák csodája! - önmagamtól sehogy nem tudtam román nyelven megérteni az olyan egyértelmû mûveletek logikáját, mint a kivonás, a szorzás és az osztás. Szaporodtak is a négyesek az ellenőrző füzetemben, amitől szegény édesanyám egyre szemrehányóbb és egyre lesújtóbb aggodalmas pillantásokkal kezdett méregetni még olyankor is, amikor nem az iskolai szereplésemről és nem a tanulásról volt szó.

    Mivel mindketten úgy éreztük külön - külön, hogy nyomasztó terhek nyomják a vállainkat, de kiközösített gyermeki magányomban inkább én csúszkáltam egyedül az iskolai nagyszünetben a befagyott domboldalon, mind édesanyám, hát nekem törött el a jobb vállam. Így kerülhettem én végre enyhébb pedagógiai kezelésbe a tanító néni részéről és újból barátságba Román Bubuval, aki az iskolából elkísért a sebész édesapjához, hogy az tegye a vállamat gipszbe. Persze, ez, az újabb baleset és a gipszbeöntést követő “beteg állapot” is a természet-tudományos Nagy Véletlen számlájára íródott, akárcsak a tetvesedés, és ha a szegény édesanyám megvilágosodását és az én magyarnyelvû iskolába való átíratásomat nem is idézte elő, legalább velem szemben támasztott kétoldali tudományos pedagógiai igényeket lesrófolta. Hiszen ennyi kimaradás után, már senki nem várhatta tőlem, hogy mindazt értsem, ami az iskolában folyik, még akkor sem, ha minden órán kiesek a padomból a nagy odafigyelési igyekezetemben. Így, az események után némileg megenyhülve elérkeztünk az első téli vakációhoz is, amelyet természetesen nem tölthettem sem az édesanyám munkahelyén, sem a nagyapám megbízhatatlan felügyelete alatt, ezért vendéggyermekként egy felső Fagyosszenteki falura kerültem az édesanyám gazdálkodó keresztszüleihez, ahol, hála istennek senki nem akart velem tudományos eredményeket elérni román nyelven. Itt kerültem kapcsolatba legelőször a későbbi megdöbbenésemre haszon-állatokra keresztelt házi állatokkal, és a téeszek által természetellenessé tett, vidéki természet-közelségével. De itt szembesültem a halál-látványával is: az első disznóölés látvány-élményével.

    A kulák listára került kedves rokonaink jellegzetesen székely falujában töltött vakáció némi enyhülést, tényleges pihenést és regenerálódási lehetőséget nyújtott a fölöslegesen politikai nyomás alá került lelki világomnak. De az idillikus napok után, a szegény édesanyám éleslátásának semmiképp nem nevezhető és az anyanyelvem által meghatározott szellemvilágomat számításon kívül hagyó, ám az elképzelhetetlenül távoli városokban kószáló bohém édesapám "léha gondolkozásával" ellentétesen pragmatikus anyai gondoskodás ésszerûnek és felelősségteljesnek tetsző előrelátásának köszönhetően, tovább kellett viselnem a teljesíthetetlen iskolai elvárások miatt rám nehezedő lelki terheket.

   Mind minden szorult helyzetû, elvált szülők gyermeke, én is többször gondoltam arra, hogy világgá megyek, illetve, hogy elszökök hazulról és megkeresvén édesapámat, nála keresek a mostoha sorsommal szemben megértést és menedéket.  De valahányszor elképzeltem, hogy a szegény édesanyám által negatív színekben, megbízhatatlannak lefestett édesapám mellett hogyan fogok “hányódni az utcákon és a kocsmákban” valamint azt, hogy szegény édesanyám hogy fog emiatt szenvedni, sírva fakadtam és a bûnös gondolatot elvetettem. Szegény édesanyám ugyanis Skorpió jegyében született pedagógus lévén, nagyon is értett ahhoz, hogy miként alakítson át az ő általa elképzelt ideális kisfiú képére és hasonlatosságára, és ahhoz, hogy a kelletnél jóval szorosabbra fûzze a kettőnk közötti lelki kötelékeket. E rendkívülien magas csúcsokat megcélzó anyai és pedagógiai mûvészet-gyakorlással, amelyben általában az általam évek óta nem látott “léha” apa megbízhatatlan jellemének és gonosz tetteinek az emlegetése jelentette a rám leselkedő nagy veszélyek és végzetes kilátások lehetőségét, szegény édesanyámnak sikerült elérnie azt, hogy betegesen féljek az ő elvesztésétől, illetve a kettőnk elválásától. És ez a félelem annyira erősen élt bennem, hogy valahányszor betegen otthon kellett maradnom és nagyapám valahol vidéken járt, ha édesanyám a munkaideje lejárta után néhány órát késett hazulról, mindjárt arra gondoltam, hogy azért nem jön, mert meghalt, vagy valami végzetes szerencsételenség érte. Ilyenkor egy darabig csak reszkettem kétségbe esetten, és a Szûz Mária képéhez imádkoztam, hogy őt óvja meg, vagy ha már meghalt támassza fel és hozza haza nekem. De imádkoztam én az édesanyám falra akasztott keretes fénykép-portréjához is, majd, amikor ezek után az vallásos műveletek elvégzése után sem érkezett haza, remény-vesztettségemben olyan hangosan kiabálva kezdtem el zokogni, hogy mikor a szomszéd házak lakói hallották azt meg, mikor a az utcán járó idegen személyek, akik pánikszerûen berohantak, hogy segítsenek a szerencsétlen gyermeken. Annyira kétségbeesetten zokogtam, hogy egy csendes szombat délután, amikor se a szomszéd házak lakói nem tartózkodtak otthon, sem a házunk előtti utcán nem jártak felnőttek, az utca túloldalán és néhány házzal jobb oldalt álló építkezési vállalat őre hallotta meg a vészterhes jaj-kiálltásaimat. Az udvari kapunk be lévén zárva, az őr a kovácsoltvas virágállványokba kapaszkodva felmászott a homlokzati ablakba és onnan integetett nekem, hogy nyissam ki az ablakot és mondjam meg, hogy milyen katasztrófa történt? Amikor látta, hogy gyakorlatilag semmi baj nem lehet, de ettől függetlenül én vigasztalhatatlan vagyok, oda hívott az ablakhoz, engem ügyesen kiemelt és a karjaiban tartva és velem együtt leszökött a járdára.  Majd átvitt az utca túloldalán álló vállalati őrhelyre, amelynek ablakából, immár kevesebb félelemmel, vele együtt leshettem azt, hogy mikor érkezik a házunk elé édesanyám, miközben a kapus bácsi, a “kilétem és a családi állapotom” felől mindenfélét kérdezgetve, elterelte a félelmemről a figyelmemet.

    Ilyen anyássá és gyávává nevelt lélekkel, a mesterségesen veszélyes példává, sőt: egyenesen sötét példává duzzasztott léha apa-képzetekkel a szívemben, nem csoda, ha a szülők nélkül eltöltött rengeteg szabadidőm ellenére, nem lett belőlem belevaló vagány, egy talpraesett, önmagát minden helyzetben feltalálni képes, hétpróbás kölyök, aki a nehéz gyermekkora viszontagságainak elmúltával, végül is megtanul a jég hátán is megélni és megtalálja helyét az életben. Később, amikor ugyancsak a segítőkész keresztanyáimnak köszönhetően, ha írni nem is, de legalább olvasni magyar nyelven is megtanultam a román nyelv mellett, és az enyémhez hasonló sorsú gyermekekről szóló regényeket olvashattam, azon csodálkoztam, hogy a Twist Oliverek, David Cooperfield-ek, miért nem küzdöttek az enyémhez hasonló lelki drámákkal? Csak nagyon későn, már elvált férfikoromban, amikor  szegény édesanyám még mindig megpróbált csökönyösen beleszólni még abba is, hogy kikkel barátkozzak és csak a kíméletlenségig elmenő kegyetlen és durva szavak következetes használata után sikerült erről az anyai rögeszméjéről leszoktatnom, csak akkor jöttem rá, hogy a közismert gyermek-regény hősöket nem nevelte olyan Skorpió - anya mint engem. Hogy azokat nem zavarta össze és nem ásta be az érzelmi és fizikai önállótlanság vermébe a szeretetet az egoista ragaszkodással és az egészséges életre-nevelést a kényelmetlen meglepetéseket nem okozó, gyermek-robottá alakítással összetévesztő édesanyjuk, mint engem.

    Pedig én sem születtem gyámoltalan, naiv és magatehetetlen anyámasszony katonájának. Hiszen óvodás koromban még én kaptam meg majdnem minden fiú főszerepet. Sőt: egészen korai időkre visszatekintve: totyogó - makogó koromban, nem sírtam, amikor elestem, hanem, ahogy erre valószínûen az apám rászoktatott: erélyesen bíztattam magam, hogy Áj phe Ádám, áj phe! (- Állj fel Ádám, állj fel!).   

   Azt, hogy erre, a szokvány6osan panaszos gyermek-sírás előadása ellenében gyakorolt, pozitív eredményekkel kecsegtető férfias magatartásra, az akkor még velünk élő édesapám és nem az anyám vezetett rá, abból következtetem, hogy az egyetlen konkrét emlékem róla a korán megszakadt együttélésünk időszakából az volt, hogy amikor a két és fél éves koromban a hurkatölcsérrel szaladgálva a kezemben (Ki tudja már, hogy akkoriban mit nem akart az édesanyám olyan nagyon meglátni?) elég mélyen és elég szélesen elvágtam a szemöldököm alatti bőrt és az ambulancián kitakarítván a sebet, a szolgálatos doki három kapoccsal összefogta, nem hogy nem sírtam az apám jelenlétében, hanem a figyelmeztető tanácsára, még meg is kellett köszönnöm az orvosnak a kezelést.

    Ezt a pozitív apa-emlékképemet viszont elhomályosította egy olyan, az anyám által a tudatomba elültetett élmény-kép nélküli emlék, miszerint az apám annyira szeszélyes és kiszámíthatatlan ember, hogy egy alkalommal, amikor kértem tőle valamit és ő nagyon részeg volt, a fülemtől fogva, átdobott a kerítésen. A kerítésen való átrepülés és a káros következmények nélküli földre landolás élményére egyáltalán nem emlékszem, de arra igen, hogy ezt az eseményt, az apám elköltözése után igen sokszor elmondtam a szomszéd és az óvodás barátaimnak. És arra is élénken emlékszem, hogy amikor egy-egy régi ismerősünk, aki látott szerepelni az óvodai ünnepi mûsorok alkalmával, vagy más ismerőstől, esetleg a saját gyermekeitől - unokáitól hallott valamit az óvodai szerepléseimről, megemlítette, hogy “Ádámka bizonyára épp olyan tehetséges, mint az édesapja, biztos, hogy valami mûvész lesz belőle”, e megjegyzésekre szegény édesanyámnak a már-már szállóigeként ható replikája az volt, hogy:        

  - Inkább most ütöm agyon!

    Hogy miért volt olyan nagy szüksége a szegény édesanyámnak, hogy a kétségtelenül, nem nyárspolgári családi életvitelre született apámból az én emlékezetemben egy gyûlölni való apa-képzetet és belőlem egy magatehetetlen majmocskát faragjon, soha nem, azaz nagyon későre értettem meg. Tény az, hogy amikor a jövendő mostoha apámmal, Kaltenber Matyi bácsival találkoztunk, már meg érett a helyzet egy kis jellem korrekcióra, mivel betegesen anyás és ennek megfelelően gyáva legény voltam. De, hogy ez a sánta mivolta ellenére bikaerős pátriárka jellemű férfi még a román iskolánál is nyomasztóbb hatást gyakorol majd a jellememre, az valószínû, hogy csak a sorsom erősen homályos nagykönyvében volt megírva, és semmiképp az életben mindig csak a kényelmes helyeteket kereső, a kockázatokat és erőfeszítéseket kerülni igyekvő, vagyis a “praktikus” megoldásokat kereső szegény édesanyám pragmatikus életképzeletében.

   

   Szegény édesanyám második férjét, az első látásra talpig megbízható  úriember benyomását keltő, rejtett hatalmi mániáját csak jóval később, az egyre gyakrabban ismétlődő részeg állapotai után felfedő, társaságban és “idegenek előtt” lekötelezően joviális és jól nevelten diplomata, az élet anyagi labirintusában a szakemberek magabiztos együgyûségével jól igazodó, nem csak önmaga, hanem a családtagjai nevében is fellebbezhetetlen döntéseket hozó, a sánta emberek közt fasiszta és a fasiszta emberek között sánta mostohaapámat magyar kártyából jósolta meg Horváth Pici néni.

- Rózsika, maga nemsokára férjhez fog menni egy barna férfihez, akit a napokban fog megismerni egyik barátnőjén keresztül!

- Ilyet ne is mondjon Pici néni, én tudom Istenemre, nem megyek férjhez még egyszer ebben az életben! Nekem elegem volt a férfiakból.

-         Ezt maga csak úgy mondja szívecském, hallgasson meg engem, maga három hónapon belül férjhez megy.

Én, a Pici néni nagy szobájában, a zongora alatt az üveg tányérkába léptetett, réz kerekekben végződő zongoralábak rejtélyét próbáltam megfejteni, de az édesanyám és a barázdás, sötét barnára aszott arcú Horváth néni között folyó mágikus párbeszéd olyan mélyen megérintett, hogy úgy éreztem, elakad a lélegzetem. Valami ismeretlen erő kiemelt a zongora alól és egyszer csak ott találtam magam a Horváth néni konyhaszékére kivetett kártyalapok ikonjai előtt édesanyám térdére támaszkodva mindkét kezemmel, egy kártyalapra meresztve szememet, amelyet Horváth néni bütykös és az arcánál is ráncosabb, a földdel dolgozó emberek sajátos, fekete hegeivel borított mutató ujja a sors lándzsahegyeként szorított a kopott konyhaszék deszkalapjához. Az idegen barna férfi képe, amelyet a Makk király képviselt a számomra különös feszültséggel megtelt szobában, torokszorító, fojtogató érzések kavargását indította el bennem, amitől félelmetessé vált a körülöttem levő világ, és aminek az lett a vége, hogy szorosan átöleltem édesanyámat, aki zavartan mosolygott Horváth nénire, miközben gyengéden próbálta lefejteni görcsösen szorító karjaimat a válláról. A Makk Király és Horváth néni mezei munkától repedezett, szigorú mutatóujjának együttesét nem tudom elfelejteni. E kép mindannyiszor felvillant későbbi életem során, valahányszor kártya került a kezembe, vagy kártyát láttam valakinél.

- Milyen gonoszak a maga kártyái, édesanyám. - Szólalt meg a nagy szobában a kimenő ruháját próbálgató Bida néni, Horváth Pici néni inkább férfiasan vaskos, mint molett, pártában maradt, valamikori Levente-parancsnok leánya. - Rózsikának második férjet ígérnek a kártyák és nekem egyet sem? - Bida néni vastag hangú méltatlankodása nagyon zavart, mert úgy éreztem, meggátolja Horváth nénit, hogy a belőlem egyszerre vonzó és taszító érzéseket kiváltó, ismeretlen barna férfiről részletesebb leírást adjon, azaz több mindent mondjon el nekünk a kérő fontos tulajdonságairól. Valamiért meg akartam őt ismerni, még mielőtt az életemben is ténylegesen megjelent volna, hiszen a kártya által leleplezett létezését én mindig is sejtettem és személye mindig is izgatott, úgy is, mint belőlem ismeretlen ellenérzéseket kiváltó személy, aki elrabolja tőlem édesanyám szeretetét, és úgy is, mint valami megmagyarázhatatlan nagy ígéretnek a testi megvalósulása.

- Egy ostoba nagyokos vagy te Bida, azért fölényeskedsz állandóan és ráadásul türelmetlen is vagy. E miatt nem sikerül neked semmi. Rózsikának eljött másodszor is a férjhez menés ideje és neked valamiért még nem. Ilyen az emberi sors, ebben egyikünk sem dönthet. Nekem elhiheti Rózsika szívem, nekem a kártyáim még nem hazudtak egyszer sem! - Lánya felé fordulva és mutató ujjával a homloka közepét érintve: - Ide köpjetek, ha három hónap múlva Rózsika még nem lesz férjhez menve! - Horváth néni ellentmondást nem tûrő szavainak és szilárd tekintetének hatására nekem elszáll minden erőm. - Na, húzzon csak még egyet Rózsika szívem. Úgy ne...- Nyugtázza elégedetten szegény édesanyám önfeladó, erőtlen mozdulatát és kezdi újból kirakni a kártyáit. - Itt van ne! Mit mondtam? Ez az erős barna férfi nemsokára jelentkezik magácskánál, és elveszi magát feleségül, akármit is mondjanak nekem.

    Horváth néni kártyái tényleg nem hazudtak. Csak az volt a baj, hogy a lánya, Bida néni okvetetlenkedései miatt, ő nem tudta elmondani a Makk Király képében jelentkező mostohaapámról azokat a részleteket, amelyek később engem felkészületlenül értek. Lehet, hogy bölcs Phütiaként Horváth néni hallgatta el a teljes igazságot annak érdekében, hogy törvény szerint beteljesedhessen mindaz, aminek be kellett teljesednie? Vagy csak én nem emlékeztem valami fontos részletre, útbaigazításra, misztikus jelre? Esetleg szegény édesanyám értett a kártyákkal kapcsolatban valamit félre? Ezt ma már nem lehet eldönteni.

    A szokásosnál gyérebb találkozásokkal járó udvarlás periódusában ugyanis nem derült fény az én egészséges "férfivá-nevelésemet" már a kezdetek kezdetén a lelkére vevő és a biztos célba juttatásom garanciáját magára vállaló, Kaltenber Matyi bácsi személyének rendkívüli összetettségére. Ezért csak fél évvel a házasságkötés után derült ki szegény édesanyám számára, hogy hús-vér emberrel van dolga és nem egy kártyalappal, aki a maga módján becsületes és jószívû férfi ugyan, de mindamellett még: általa irányíthatatlan, határozott, hiú, iszákos, kegyetlen, egyenes, furfangos, szívélyes, brutális, érzelgős, gonoszkodó, hirtelen haragú, becsvágyó, kedveskedő, zsarnok, hívő, közvetlen, alakoskodó, jó érzésû, erőszakos, megfontolt, tiszteletteljes, beképzelt, önérzetes, figyelmes, rátarti, őszinte, nyílt és alattomos, aki a virágokat és a szilvapálinkát egyaránt szereti. És aki, ha berúg, összerókázza a házat, miután Adolf Hitler fönséges eszméire megtanít bennünket, és egy-két általa vásárolt bútordarabot összetör a lakásban. Mindezek ellenére, amikor józan, nem csak azt tudja, hogy mitől döglik a légy, hanem azt is, hogy mi a családi becsület. Tudja, hogy a házban tisztaságnak és az életben rendnek kell lennie, amit néha saját magától is, de mindig és elsősorban közvetlen környezetétől el kell várnia, és meg kell követelnie, ahogy illik egy szudéta-német magyarembernek. Mert az ő eredete bizony szudéta-német volt, annak ellenére, hogy olyan magyar szívû ember, mint ő, Kossuth Lajos és Petőfi Sándor óta nem született! Az udvarlás időszakában még nem volt szó sem a heti két - három liter pálinka elfogyasztását követő Adolf Hitler fennkölt eszméinek az ismertetéséről, sem a szerinte számára valami misztikus okból kifolyólag bizonyos kiváltságokat és előjogokat biztosító szudéta német eredetéről. Édesanyám vagy a sántasága ellenére vonzó barna férfit látta benne, vagy az őt és “az ő kisfiát” igazi férfiként támogató rendes embert, mert örömében még Horváth nénivel is viccelődött, hogy a kártyáinak hála, őt micsoda nagy szerencse érte:

- Hálát kell adnom a Jó Istennek és a Pici néni kártyájának, hogy őt hozzám küldték. Ádámkának igazi, gondviselő apja lesz. Nekem ezt megígérte és én hiszek neki, mert három gyermeket már felnevelt becsületesen, miután a testi fogyatékossága miatt elhagyta a gonosz felesége és megszökött egy idegennel.

- Adja Isten, hogy úgy legyen lelkecském, adta áldását Horváth néni igazi orákulumhoz illő mértéktartással és egy téesz-napszámossá visszaléptetett, volt úriasszony hűvös lelkesedésével.

- Igazán, nagyon irigyellek ezért a jóemberért, Rózsikám, de szívemből gratulálok neked, mondta Bida néni. Matyi tényleg egy nagyon korrekt, kifogástalan úriember, aki biztosan megbecsül majd téged, hiszen nagyon örvend, hogy általad újra egy szerető családapa lehet. Én is többször találkoztam már vele Matyónál Murokhelyen és szerettem volna, ha rajtam akad meg a szeme! Na de nem féltékenykedek. Neked és Ádámkának nagyobb szükségetek van reá, mint nekem.

- Hozzánk is Matyó keresztanyámmal jött el Matyi bácsi, hogy javítsa meg édesanyám biciklijét és azért, hogy vegyen nekem kis csirkéket. - Kapcsolódtam be a lelkesedésükbe én is, hiszen úgy éreztem, hogy a csirkevásárlás következtében az én mellbőségemet is dagaszthatja a fontos szerep, mintha édesanyám deresedő halántékú, sánta vőlegénye a csirkevásárlás által az én szerzeményem is lenne.

- Miféle csirkéket vett az neked, te? - Érdeklődött az úri zongoraoktatóból a humanista népi hatalom által bütykös ujjú téesz taggá varázsolt Horváth néni.

- Egészen kicsi, két napos csibéket.

- Matyi éppen javította a biciklimet, amikor Ádámka az iskolából megérkezett azzal a nagyhírrel, hogy a vasüzletbe csirkéket hoztak eladásra és kérlelni kezdett, hogy mi is vegyünk, mert Román Bubuék is vettek tízet. Tudod, Román Bubu, Koszta Évának a fia, akivel Ádámkáék együtt jártak óvodába és most iskolába is együtt járnak. Mielőtt észbe kaptam volna, Matyi adott Ádámnak tizenöt lejt. Ádám sem várt bíztatást, elrohant a pénzzel és tíz perc múlva beállított három csipogó naposcsibével. Kész tények elé állítottak a férfiak, mielőtt ellenkezhettem volna - nevetgélt anyám elégedetten.

- Hagyja el, Rózsika, az édesapja udvarán igazán elfér az a három csirke. A fontos az, hogy a jövendő férje és a gyermek szeressék, és jól megértsék egymást.

- Ami a csirkéket illeti, azok elférnének, csak édesapám nem fér el tőlük, és állandóan morog, hogy letapodják a füvet, pedig fonott fûzfa kosár alatt vannak. Nekünk is csak a cövekek közé kihúzott drótfolyósokon szabad járkálni az udvaron, hogy a füvet ne tapodjuk, mert az kell a lónak. Pedig lovunk már rég óta nincsen.

- Tudom, mert szerdán a piacon összeismerkedtem egy kedves romány emberrel. Azt mondta, hogy ismeri a maga apját, aki a hóbortja ellenére jó mesterember. Még azt is mondta, hogy minden ember fejében van egy kicsi madár, de úgy látszik, hogy Vezsenyi úrnak, madár helyett, egy lovat ültetett oda a Jóisten. - Miután nekem is megmagyarázzák, hogy min derülnek, úgy teszek, mintha megérteném és erőltetve nevetek, amitől a felnőttek kissé feszengeni kezdnek. Elpirulok és már csak azért is abbahagyom a benfetteskedô nevetést, mert Bida néni pontosan azzal a kérdéssel hozakodik elő ami ebben, a számomra egyébként igen ritkán adódó, derûs hangulatban, a legkényelmetlenebb kérdésének számít:

- Apropó Rózsikám, Ádámka megtanult-e jól románul?

- Nem, sajnos nem. Nem akar becsületesen tanulni, mint ahogy az egy jó gyermekhez illene, mintha sírba akarna tenni engem. Lecke helyett mindig máson jár az esze. De remélem, hogy őszire már megkomolyodik, és szorgalmasan tanulni kezd. Hiszen harmadikos lesz!     

  Nekem halvány elképzeléseim sem voltak a megkomolyodásom mikéntjét illetően. Arról, hogy megtudjam, hogyan lehetnék csak úgy, önmagamtól, egyik napról a másikra, jó tanuló, régen lemondtam már. Különben is most az otthon maradt csirkéim izgatták a fantáziámat és nem a pedagógiai kérdések. Matyi bácsi kezdeti nagylelkûségét, illetve a csirke-pénz ajándékát, soha nem tudtam összeegyeztetni későbbi viselkedésével. Nem mintha zsugori ember lett volna. Talán ez az egyetlen emberi gyarlóság, ami nem járult hozzá az ő ellentmondásos jellemének gazdagításához. Ez az egy nem. De mi minden igen!

    Kezdetben egy tárgyilagos pátriárka mérsékelt szigorúságával méricskélte, szó, ami szó, "nem férfihez illő, túlzott anyáskodó szokásaimat". Igazi "férfi-nevelésben" viszont csak azután részesített, miután első részegségi agóniája elől édesanyám az én szobámban és az én ágyamban keresett menedéket. Hogy azért veszekedtek-e, mert megrészegedett, vagy azért részegedett meg, mert veszekedtek, nem tudom. Tény, hogy én már jóval korábban kezdtem érzékelni a családi háromszögön belüli feszültséget, mindjárt a csirkevásár utáni lelkesedésem elmúltával. Sehogy sem találtam el Matyi bácsival azt a normális hangnemet, amit édesanyámmal és nagytatámmal magától érthetően, természetszerűen használtam, amikor nem a megoldatlan iskolai helyzetemről volt szó. A gyermek - szülő közvetlenségre utaló hangnem még annak ellenére sem jött létre, hogy "apjának" is szólítottam őt egy kezdeti időszakban. De hamar felhagytam ezzel, mert az ő egyéniségéhez sehogy nem talált és valahogy idegenül csengett a szájamban ez a kifejezés. Ráadásul, tényleg úgy is éreztem, hogy ő sem tud engem elfogadni teljes szívéből a gyermekének. Folytonosan belékötött abba, amit én csinálok, amiből arra következtettem, hogy igazából nem is szeret. Pedig mit nem adtam volna, ha igazi, jó édesapám lesz!

   A részegségi állapotban elkövetett botrányos viselkedése után azonban, közöttünk minden közeledési kísérletezés véget ért egyértelmûen. Én örökké féltem tőle, neki viszont állandóan rossz volt a lelkiismerete velem szemben.

   Éjszaka, miközben a Matyi bácsi csapkodások és ordítozások utáni keserves nótázását - “Mert nékem az életemben nem sikerült semmi.” - hallgattam édesanyámhoz bújva halálra rémülten, meg voltam győződve arról, hogy másnap felülünk az első autóbuszra, és ott hagyjuk őt mindörökre a fakitermelő település szolgálati lakásában, ahová nem rég költöztünk ki édesanyámmal új életet kezdeni. De nem így történt. Nem ültünk buszra és nem hagytuk ott Matyi bácsit sem másnap, sem harmad nap, sem a következő hetekben - hónapokban és években, amikor az ilyen éjszakai, majd nappali pálinkás kikapcsolások egyre sûrûbben és egyre sajátosabb dinamikával töltekezve ismétlődtek. Később, amikor én is felnőtté váltam, megkérdeztem édesanyámat, hogy miért nem akkor hagyta ott Matyi bácsit és az egész nyomorult helyzetet? Mert a tizenhat évi állandó szorongásnak, zaklatottságnak és rettegésig menő nyílt félelemnek, a nagyapám által épített családi házunknak az általam idejében megakadályozott felgyújtási kísérleteitől a feleség-gyilkolási és öngyilkossági fenyegetőzésekig menő szenvedélyeskedéseknek, végül is csak a polgári válóper vetett véget. Ez, a Matyi bácsi szívinfarktusos halálával végződő válóper lett a Pici néni kártyajóslatának, valamint szegény édesanyám tizenöt évi határozatlanságának a következménye. Józan felnőtti kérdésemre azt az értelmes választ adta a szegény édesanyám, hogy azért nem vált el tőle tizenhat éven át, mert az egész világ őt ítélte volna el, ha a második férjétől is elválik. És ráadásul egyházilag is megesküdtek! Ezt az irracionális érvet a nyomorúságban való kitartás indoklására több nőtől is hallottam a később, amikor sors-program értelmezés céljából jöttek hozzám az anyámhoz hasonló csődbekerült személyek. "Hidd el nekem, Ádám, mindenki azt mondta volna, hogy bennem van a hiba."

   Így hát édesanyámnak a világ ítéletétől való, tizenhat évig rejtett félelmei következtében én, aki előző este szentül meg voltam győződve arról, hogy ennek az életveszélyes állapotnak csakis az lehet a következménye, hogy "megyünk haza nagytatához", másnap egy második, olyan kibogozhatatlan rejtély elé kerültem, amitől végképp elveszítettem tájékozódó képességemet a felnőttek világában.

    Matyi bácsi korán felkelt, kitakarította a nagyszobát és a konyhát, elmosta az esti cirkusz miatt mosatlanul maradt edényeket, fényesre vikszolta édesanyám sáros síbakancsát, meleg reggelit készített, és behozta hozzánk a szobába, és ünnepélyesen bocsánatot kért édesanyámtól. A fatelepi nehéz gondokról beszélt, amelyeknek súlya mind az ő vállait nyomta és kérve kérte édesanyámat, hogy ne hagyja ott, abban a számára igazán nehéz helyzetben, amit tulajdonképpen értünk, a mi jövendő boldogságunkért vállalt. Vegye úgy a tegnap este történteket, mint egy véletlenül beállt balesetet, amelyről gondoskodni fog, hogy soha ne ismétlődjön meg az életben. Édesanyámnak meg kell érteni őt, hiszen sok keserûségen ment keresztül az életben, nem tudni miért, de neki több nehézség jutott ki az életben, mint másnak, ugye, és ráadásul itt van ez a nyomorúságos politikai helyzet, ezzel a lehetetlen népi demokráciával, ami valósággal megbénítja a Matyi bácsihoz hasonló, életet és igazságot szerető emberek kezét. Ekkor édesanyám "elengedett" játszani az időközben barátaimmá lett telepes gyermekekkel, akiknek kinti viháncolása behallatszott a két apró szobás szolgálati lakás ajtaján. Amire az esti gyötrelmeket feledtető játszadozásból haza tértem, édesanyám elégedetten terítette a vasárnapi asztalt, miközben Matyi bácsi vígan kalapált az udvaron, a friss deszkából készítendő nyúl és tyúkketreceken. - Ha tudtam volna, hogy mennyi terhet és nyomorúságot fognak jelenteni nemsokára számomra e ketrecek jövendő lakói!

      Alig állt helyre a családi béke, elkezdődött a férfivá-nevelésem.

      Kiderült, hogy nagyon sok dolgot, amit komolyan kellene vennem "az életben", nem veszek komolyan. Komolyodásom érdekében, olyan gyermekhez méltó feladatokat kaptam, mint édesanyám és Matyi bácsi cipőinek sártól és trágyától való megtisztítása, krémezése és fényesre kefélése minden este, valamint a tízre kerekített számú, tyúkká tollasodó hajdani csirkéim etetése, azok pajtájának kipucolása, tojásaik összeszedése, az én szobám takarítása. Kisvederrel mosogató és ivóvízhordás az úton túli patakról, vékony tüzelőfa-hordás a fásszínből, tejhordás a szomszédoktól sötétedés előtt minden nap. Szerencsére a telepi iskolában az első tanulók közé kerülhettem minden erőfeszítés nélkül - annak köszönhetően, hogy itt csak magyar nyelvû osztály létezett, és így mindent értve, eleget tudtam tenni annak, amit a fiatal tanító néni igényelt tőlem - különben nem maradt volna időm tanulás mellett még játékra is ennyi feladat mellett. Így sem telhetett el három nap anélkül, hogy kötelességemmé előlépett feladataim közül valamit ne mulasztottam volna el, amiért családi viharokat előre jelző feszültségek kezdek lengedezni az idillikusnak amúgy sem mondható családi háromszögükben.

     Becsületes fiúgyermeké válásom érdekében a napi feladataim mellett kötelező lett még: bárhol, bármit is kitesznek a tányéromba, azt mind megenni, mert "ki hogy eszik, úgy dolgozik". Ha nem eszek meg mindent, amit elém tesznek, az annak a bizonyítéka, hogy nem dolgozok eleget, és ha nem dolgozok, akkor bûnös és becstelen, erkölcsileg elítélendő életet folytatok. Vizet nem szabadott innom evés előtt és evés közben. Szegény édesanyámat nem szabadott szerbusszal köszönteni, hanem kezitcsókolomédesanyámmal. Ez legalább meg volt határozva, de Matyi bácsi köszöntési formája rám volt bízva, ami még kínosabb volt mintha előírás szerint kellett volna tennem. Továbbá nem szabadott az asztaltól felállni, amíg mások esznek. Ha vendég volt a házban, kötelező volt kimenni a házból és napi feladataimat végezni, vagy - pl. rossz idő, vagy betegség esetén - visszavonulni a szobámba és becsukni magam mögött az ajtót. Több ilyen, belőlem a férfiasság erényeit előhívni és megerősíteni hivatott dolgot kellett tennem még, amelyek közül a leginkább mégis a kakaós kávé fogyasztásáról való lemondás jelentette a legfájdalmasabb veszteséget. A többi kötelesség és tiltás teljesítése és betartása, mint egy vég nélküli sakkjátszma lezajlása még érdekesnek is tûnt az elején, de az idő múlásával egyre terhesebbé és nehezebbé vált ezek teljesítése.

   "Rend a lelke mindennek", mondta Matyi bácsi, valahányszor újabb mulasztáson kapott és én egyre inkább meggyûlöltem az absztrakt rend-szeretetét, hiszen ő kavarta a legnagyobb rendetlenséget minden szinten, valahányszor a bérvágásos - korrupciós pálinkától, amit azok a falusiak hoztak neki, akiknek a fáját soron kívül deszkává vágatta, lerészegedett. Egyikünk sem tudta, hogy az általa másoktól elvárt erőszakolt családi, vagy közösségi rend, ami olyan feszültséget idéz a lelkében, hogy a hétvégeket nem bírja ki pálinka nélkül, és amit ezért elsősorban ő nem tud betartani, nem helyettesítheti a szellemi rendeltetés-tudatot. Az elején tehetetlenül és csendesen tudomásul vettem, hogy ezt ezen túl így fogom csinálni, még szórakoztatott is az új életrend gondolata, mintha valami fontosabb és lényegesebb, mert komolyabb játék lenne, de amikor azt kellett tapasztalnom, hogy nem tudok annyi feladatnak, előírásnak és kötelességnek eleget tenni, nap mint nap, már benne is voltunk az én rossz tulajdonságaim és "ferdejellemem" által minduntalanul kirobbantott veszekedések sûrûjében.

   Szegény édesanyám megpróbált besegíteni egy-két feladat végrehajtásába, "csak amíg megszokja ezt Ádám", de abból viszont az derült ki, hogy ő semmit nem ért a fiúgyermek neveléshez és nekem okoz mérhetetlenül nagy kárt, amiért "anyámasszony-katonáját" akar nevelni belőlem. Nézze meg Matyi bácsi fiait, mindkettő férfi a talpán, pedig az egyik még csak diák, majd meglátja a nevelői munka pozitív eredményét, ha közelebbről megismeri őket. Édesanyám ilyenkor mindig megingott a kölykét sajnáló anyatigrisi határozottságában, hiszen a családi ismerkedést szolgáló félnapos-egynapos találkozások alkalmával a felnőtt Kaltenber testvérek, csakugyan "tisztességtudó", udvarias, segítőkész, rendes "férfi-emberek" benyomását keltették benne.

     Így hát édesanyám pártfogására sem számíthattam lassan a Matyi bácsi nevelői módszerével szemben. Gyûlölködve, utálkozva kikerültem az útjából, ha távolról megláttam, és otthon kerültem a tekintetét. Meg szerettem volna ölni, de csak néha sírva fakadhattam a kétségbeeséstől hisztériásan és eszelősen. Egyetlen olyan gyermekkel sem találkoztam később, még felnőttként sem, még apaként sem, akinek az elvárttal arányos érzéke lett volna a felnőttek által rájuk rótt kötelességek teljesítéséhez, a vég nélküli munka-feladatokkal szembeni felelősségérzethez.

    "-Hét baj van ezzel az elkényeztetett nyápicoddal. Ha rajta múlna, és hatalma lenne hozzá, ez meggyilkolna mindkettőnket. Maholnap a fejedre fog nőni, meglátod. Értsd meg, hogy rendet kell tanulnia, kötelességtudást és tisztességet. Máskülönben egy elkényeztetett, csavargó nyápic lesz belőle, aki ellensége a munkának és minden rendes embernek." - Szólt a hétköznapi ima-malom.

- Értem, értem, de hát sok ez neki egyszerre.

- Már hogy lenne sok? Az én kisebbik fiamat, amikor Vöröshegyen laktunk és vele egyidős volt, már el lehetett küldeni a vendéglőbe cigarettáért akár késő este is, pedig egy erdőn is keresztül kellett menjen...- Éreztem, hogy meggyûlölöm a Matyi bácsi húsz éves kisebbik fiát, amiért alapot szolgáltatott velem egyidős korában az én becsmérlésemhez és lefitymálásomhoz. A mostoha terror ötödik hónapjában egyik este rám tört a fejfájás. Másnapra elmúlt, de az iskolában valamiért most már tényleg nem tudtam figyelni, és az addig nagyon szimpatikus magyar tanító néni is bezárt délutánra megtanulni az elmulasztott leckét, mert nem akarta egy négyessel elrontani az addig gyûjtött jó jegyeimet. Pedig tanulni itt a fatelepi iskolában, nekem azelőtt sem kellett nagyon. Az Ofélia tanító néni óráin megszokott, fokozott és koncentrált figyelem hozzásegített, hogy nagy meglepetésemre és megkönnyebbülésemre itt, ahol magyarul mondtak el mindent, a jó-tanulók közé számító gyermek lehessek. A délutáni visszatartás miatt, estére rengeteg kötelesség-mulasztás gyûlt össze, ráadásul épp csak megpiszkáltam a tányéromba tett túróspuliszkát.

- Mi van úrfi, nincs étvágyad? Hát persze, hogy nincs! Ki hogy eszik, úgy dolgozik. - Adta meg a pontos diagnózist az elmés mostohaapám.

- A tyúkoknak nekem kellett enni adnom az úrfi helyett estére, mert felőle akár éhen is dögölhetnének! Ráadásul tûzgyújtót és vékony fát sem hozott. Mivel gyújtok reggel tüzet, hogy a kényes feneketek be ne fagyjon, amire fel keltek? Ha nincs étvágyad, ne piszmogj itt, tessék kimenni, és fát hozni reggelre! Igen, igen. Jól hallottad. Mit bámulsz úgy? Magyarul beszéltem! Ez a te kötelességed, nem? Na, fogd a fáskosarat és eredj!

- Hagyd el, Matyi, a gyermeket, hogy menjen lefeküdni, majd én hozok be fát. Késő van már, besötétedett egészen, biztos fél még kimenni ilyen sötétben. Ádámka, menj szépen és feküdjél le.

     Matyi bácsi szemei szikrát szórtak:

- Te nem mész most lefeküdni, amíg a kötelességedet nem teljesítetted! - Öklével akkorát ütött az asztalra, hogy a tányérok és a többi evőeszközök a szemem láttára három centit felemelkedtek az asztalról, majd visszahuppantak nagy csörrenéssel. Majd anyám felé fordult és mutatóujját a homlokomnak szegezte: - Ez az ő kötelessége, nem a tiéd. Tanulja meg egyszer s mindenkorra. Rend a lelke mindennek! Ez így tovább nem mehet!

- De hát sötét van odakint és természetes, hogy egy ekkora gyermek, aki nem szokott ehhez, fél kimenni ilyen sötétben... Nem látod, hogy milyen sápadt? Ádám, menj a szobádba és feküdj le. Nem mertem édesanyámra hallgatni. Tulajdonképpen nem mertem mozdulni sem, mert anyám szavainak hatására Kaltenber Döngölő Mátyás, a nemes szudéta német származású, de ritka-magyar szívû férfi, hirtelenül hatalmassá kerekedő gólem-szemeiben romantikus Wagneri tüzek lobogtak fel, amelyek engem eltöltöttek félelemmel és a konyhaszékhez szegeztek olyannyira, hogy csak ezt a két félelmetes szemet láttam, amely mintha fel akart volna nyársalni engem. Édesanyám szavait valahonnan nagyon messziről hallottam és nem bírtak már számomra semmiféle jelentőséggel. Éreztem, amint rátelepszik valami fekete teher a lélegzetemre. Matyi bácsi lassan felállt az asztaltól, a kisebbik fáskosarat a kezembe nyomta, kinyitotta az ajtót és ellentmondást nem tûrően a kinti sötétség felé intett. Nekem több sem kellett: a kinti sötétség már nem tûnt olyan félelmetesnek, mint a szemébe nézni még egyszer ennek az embernek.

      Nem tudom, hogy értem a fásszínbe. Biztosan eleshettem, mert később észleltük édesanyámmal, hogy a nadrágom mind a két térdemnél szakadt, sáros és véres. Akkor nem éreztem semmi testi fájdalmat, csak iszonyú rettegést és halálfélelmet. Mozgott a sötét körülöttem. Szívem dobbanásán kívül lassan a csukott ajtó mögötti veszekedés és viaskodás hangfoszlányai is elértek a fülemhez. Félelmemben sírni sem mertem, de lassan eleredtek a könnyeim és mindent feladva, hangosan zokogni kezdtem. Hirtelen felcsapódott a konyhaajtó és édesanyám kirohant utánam. Ő is elesett a köveken.

- Hol vagy, te szegény kicsi fiam, gyere ide édesanyádhoz, gyere, hol vagy, ne félj drága gyermekem, többet nem bánt téged senki, ameddig én élek! Úr Isten, miért büntetsz így engemet? - Botorkálva odaért hozzám, a kezemtől fogva magához vont és szorosan átölelt. Gyere kicsi fiam, ne félj, szegény édesanyád segít majd neked. Gyere, rakjuk meg a kosarat ketten, így ne, jól van, ne sírj többet, meglátod, megsegít az Isten, add ide a kosarat, én fogom vinni neked.

- Amikor beléptünk a konyhába Matyi bácsi az asztalnál ült és férfias szenvedéllyel nyakalt egy szilvapálinkás üveget.

- Úgy na, kényeztessed. Meg látod, ha megnő, mind csak aranyat fog szarni neked. - Öklével mutatja, hogy milyet. Én megint zokogni kezdtem.

- Törött volna el a kezem, égett volna rá a kezem a kilincsre, amikor az otthonomba beengedtem ezt az embert! Szent Úr Isten, miért vertél meg így, mit vétettem én neked? - Perelt szegény édesanyám egy számomra láthatatlan és érzékelhetetlen égi bíróval - miközben egyik kezét hárítóan Matyi bácsi felé tartva, a másikkal irányítva tuszkolt, vezetett maga előtt a szobámba. - Micsoda ember!

- És micsoda fehérnép vagy te? Lefekszel a fiaddal és mocskolkodsz vele. - Billegett utánunk Matyi bácsi a szilvapálinkájával a kezében. Édesanyám feladta a harcot és lerogyott egy székre. Majd valami hirtelen sugallat hatására feltornyosult onnan és inkább sikoltva, mind ordítva olyan szavakat vágott a Matyi bácsi fejéhez, amilyet azelőtt soha nem hallottam tőle:

- Te alávaló, senkiházi, szemét gazember! Nehogy bemerészeld tenni a lábadat a gyermek szobájába! Menj ki innen, vagy nagyon megjárod velem. Menj ki innen te utolsó útonálló, nem érted?

- Micsoda, még hogy én menjek ki innen? Hát ki itt az úr? Ki hozott ki téged a szegénységből ide, hogy úrinőt csináljon belőled, és hogy ne kelljen munkába rohannod minden reggel? Mars a másik szobába, hanem én viszlek át, de úgy, hogy amíg élsz megemlegeted! És te úrfi, ne bőgj itt, mint egy hülye szamár, mert mindjárt pofon verlek. - Dühödten az üveggel kezdet hadonászni az orrom előtt, amitől a sírás helyett immár torkom szakadtából visítani kezdtem. Úgy látszik ez használt, mert a sánta Gólem megtorpant egy percre, amitől édesanyám még jobban felbátorodva, összeszedte minden erejét és túlkiabálta az én hisztériás zokogásomat:

- Mátyás, ha nem mész ki innen ebben a szent pillanatban, én is sikoltani kezdek! - Nem tudom, ennek a hatására, vagy az időközben lenyelt hatvan fokos pálinka hatására, Matyi bácsi prófétai dühe teljesen elvesztette kezdő lendületét, a pálinkás üveget tartó keze, mint egy antialkoholista karikatúrán, esetlenül ott maradt a levegőben, szigorú arcán hirtelenül egy csodálkozással vegyített tanácstalan kifejezés jelent meg, majd a másik kezével lemondóan legyintett: Nem kell sikoltanod, mert nem ütöm meg azt az aranytojó selyemfiúcskádat. Amilyen nyápic, egy pofontól szörnyet halna menten. Csak azért fenyegettem meg, hogy ne ordítson nekem olyan eszelősen. Fektesd le és gyere ki, hogy beszéljünk értelmesen.

- Addig nem megyek innen sehová, amíg te ki nem mész a szobából és a pálinkás üveget el nem teszed. - Matyi bácsi kiment a szobámból, át ment a szobájukon keresztül a konyhába és hallatszott, amint a kamraajtót kinyitja és a pálinkás üveget nagy koppanással leteszi a kamra cementpadlójára. Édesanyám homlokon csókolt és a következőket mondva: “- Ne sírj kisfiam, meglátod, mindent elrendezek”, kilépett a szobámból és becsukta maga mögött az ajtót.
 
< Előző