shadow_left
Logo
Shadow_R

Asztrologosz

Információ, újdonság

Megjelent könyveim
megrendelhetőek a:

+36 30 582 7486 -os
telefonszámon, vagy
E-mail-ben az Az email cím védve van a spam botoktól, a megtekintéséhez a JavaScript bekapcsolása szükséges
címen!

A Táltos Bolond című, 8oo oldalas
beavatási regényemet, több-keve-
sebb megszakítással 16 éven át
írtam.

Jellegzetesen erdélyi művész-
sorstörténetként indul, majd a
második felétől átváltozik apiri-
tuális fejlődési regénnyé.

Kapható Erdélyben a Corvina
és a Pallas Academia boltjaiban
(35 lej), Budapesten, illetve
Magyarországon megrendelhető
Maléth Zsolt-tól a
+36 30 582 7486 -os
telefonszámon, vagy az
Az email cím védve van a spam botoktól, a megtekintéséhez a JavaScript bekapcsolása szükséges e-mail címen

Kozma Szilard

2006-ban jelent  
meg a harmadik  
metafizikai -   
tanulmánykötetem:

Tarot, rerinkalnáció  
és spirituális  
tisztánlátás    
címmel. 

ISBN: 973-8311-98-5
Kiadó: Státus Kiadó,  
Csíkszereda
Nyelv: magyar
Oldalszám: 215
Kötés: ragasztott
Típus: Könyv

A tartalomból: A tarot, mint
sors-elemzési útmutató,
Magzatfoganás igazi
(metafizikai) okairól,
spirituális szabályozási
és generálási lehetőségeiről.
A reinkalnáció: félig valóság
félig miszticizmus.
A spirituális tisztánlátás
egészségi előfeltételeiről.
A téves valóság-értelmezés
végzetes következményei.
A magyarországi politikai
krízis a 2006-os nyárvégi
konstelláció, valamint a
Gyurcsány ferenc születési
képletének tükrében.

Partnerek

Szepo

Asztrológusi hitvallásom

Kedves Szilárd!

Azt hiszem, nem tudom eléggé
megköszönni a munkáját
és a törődését,
teljesen komplex és mélységi
értelmezést kaptam, minden
 szempontból, 
nagyon szépen köszönöm.  
Mindegyik megérintett, de
ez a legutolsó volt
a legszebb és legmélyebb,
mintha csak a végére tartogatta
volna a koronát.  
Ebben természetesen az
is szerepet játszik,
hogy a transzcendens
 bolygókhoz  
vonzódom leginkább.  
Szavai rendkívül feltöltenek
engem,
és meg fogom érlelni magamban
 a hallottakat, olvasottakat.  
Nagyon sok és nagyon
masszív anyagot
kell most feldolgoznom,
 elindítanom magamban. 
A naplóírást még nem
olvastam el,
csak belenéztem, és rendkívül
 érdekes a téma.  
Köszönöm tehát,
roppantul örülök, hogy
úgy döntöttem,
hogy megkérem
Szilárdot útmutató értelmezésre.  
Nem is mondok
többet, mert azt hiszem,
átment a visszajelzésem lényege.  
Sok örömöt, kiteljesedést és
minden jót kívánok
Szilárdnak és a
 Családnak, Violának is
üdvözletem!

Deres Anita 

Kedves Szilárd,
Így, a szintézis végéhez
 érve
hálásan szeretném
 megköszönni
az elmúlt időszakban
(egészen az
 analízistől kezdve)
értem végzett kitartó,
 türelmes munkáját.
Annak ellenére, hogy
 mindezidáig
az asztrológia és a
 horoszkópok
világa számomra
 teljesen idegen,
 sőt előítélettel bevon
t terület volt,
 el kell, hogy mondjam,
hogy mégis
rendkívül szerencsésnek
 tartom magam,
hogy kapcsolatba
 kerültem Önnel
 és az Ön által művelt
 tudománnyal.
Munkája eredményeként
 sok tekintetben
 fordulás következett be
 a belső lényemben: 

- Míg korábban az
 asztrológiáról és
a horoszkópokról
azt gondoltam,
hogy az valamiféle
megalapozatlan hókuszpókusz,
 ma már teljesen meg
vagyok győződve arról,
hogy az Ön által művelt
 asztrológia egy zárt rendszerű,
összefüggésekkel átszőtt,
 racionális,
felülről ihletett tudomány,
 amely nem jósol, hanem
szinte tudományosan
értelmezi az ember
 cselekedetinek
legmélyebb rétegekben
rejlő mozgatórugóit és a
kiutat is megmutatja!

- Azt is megfigyeltem,
hogy akár az analízis,
akár a szintézis azonban
 csak akkor
 tud választ adni,
segítséget nyújtani,
ha őszintén fel merem
 tenni a kérdéseimet,
és a problémáimmal
 leplezetlenül
és pőrén szembe merek
nézni!
- Már ez is nagyon nehéz
volt, ám mégsem
elég, mert mit ér bárminemű
 megvilágító
 információ és értelem,
ha az nem
épül be az életembe!
Ez a végső konklúzióm,
most már rajtam áll a sor!

- Szilárd kitartóan,
türelmesen, és
nagy lelkesedéssel
mindent megtett
annak érdekében,
hogy idáig eljussak!
Azért, hogy képbe
kerüljek saját magammal,
megértsem mit miért
 is teszek, és rámutatott,
 hogy a bennem feszülő
ellentmondások
miben is rejlenek. Megtanított,
hogy a sok kényszeres,
rossz cselekedetem
valójában honnan
 is ered és kezelhető!
Nem kell, hogy ezek
 fogságában
éljem további életem, sőt,
magasabb minőségre
 emelhetem
azt, egészen a megváltódás
 felé!

- Mindezt bölcsen,
 tapintatosan,
intelligensen tette Szilárd,
megelégedett pont
azzal a( kevés)
mennyiségű információval
amennyit hajlandó voltam,
most, a jelen állapotomban
megosztani vele.
Éles látásával,
nagy élettapasztalatával
nem volt gond
kipótolnia a hiányzó
 láncszemeket, és
ráéreznie, hol is vannak
 az elakadások,
mi is a valós probléma,
amit talán magam
sem tudok vagy merek
 megfogalmazni,
 bevallani. Miközben
én bevallani
 sem mertem Ő feketén
– fehéren
 felfedte előttem!
- Komoly feltáró munka folyt
 közöttünk,
miközben sokszor
 meg kellett,
hogy álljak és nagy
 levegőt vegyek,
de mindig át tudtam
 lendülni,
mert a hanganyagon
elhangzottakat
belengte a humor
 és a derű, ami
nagyon – nagyon
 sokat segített!
És az is, hogy teljesen
 hozzá nem
értőként érthetően,
 logikusan felépítve
kaptam meg minden
kérdésemre a választ.

- Az sem volt utolsó
 szempont, hogy míg
kiszolgáltattam magam,
soha nem éreztem,
hogy ezzel Szilárd
visszaélt, megbántott,
leértékelt volna! Ez nagyon
– nagyon jól esett!
Nem tudom, hogy a
köszöneten kívül
búcsúzásul vajon mit is
 lehet kívánni
egy Tanítónak, aki az
 élet legfontosabb
 kérdéseiben adott
útbaigazítást!
Azt gondolom, talán
 az a legbölcsebb
ha ugyanazt kívánom
Szilárdnak, mint amire
Ő is megtanított engem:
 Eltántoríthatatlanul,
diadalmas küzdelmek közepette,
 sikeresen haladjon a
megváltódás útján
oda célba érve!
Mostantól kezdve
már nekem is ez a
 célom, és tudom,
hogy igazi, maradandó,
valós boldogságot
a megváltódásomat
előidéző
életfeladataim
beteljesítése okozhat!
Minden fáradozását és tanítását
megköszönve, szeretettel:

Évi 

Hitvallás

1) Asztrológusi munkám és kutatásaim során egyértelművé vált, hogy a teremtésnek, vagyis az egyetemes létnek - És ezen belül az egyéni sorsunknak is! � az eredeti célja és rendeltetése, nem más, mint a Lilith gyűjtőnéven ismert negatív őserők által megzavart abszolút létállapot helyreállítása, az egyetemes megváltás magvalósítása.

2) A teremtés által lehetővé vált és a teremtésben lehetővé váló egyetemes kiegyenlítődés és újjászületés, újjá-alkotódás (megváltás) ősi programja egyéni színezetű (jellegű, karakterű) megváltási programok (személyes üdvtervek) formájában jelentkezik az ember esetében. Ezek a Karma és Szvadarma néven ismert egyéni megváltási
� megváltódási programok, a megváltódási képesség (harmónia-képesség: egészség- és boldogság elérési képesség) kialakulását biztosító személyes életfeladatokkal (Szvadarma) együtt, egészen pontosan és határozottan kiolvashatóak a személyi horoszkópokból.

3) A személyi életfeladatokra alapuló egyéni megváltódási programoknak (személyes üdvterveknek) a személyi horoszkópok segítségével történő feltárása által lehetővé válik, elsősorban az anyai ági ősöktől öröklött személyi Lilit-hatásoknak, vagyis a családi Karmának a feloldása és meghaladása. Az olyan téves életúton való haladás megelőzése és/vagy megszüntetése például, mint a hibás szakma és karrier (Hivatás) választása és gyakorlása, vagy a téves élettárs-választás, és ezáltal, a boldogság nélküli házasságkötés (Ami egyéni és a családos sors-rontást is eredményez.), valamint az önkéntelen, romboló és önromboló mentális és ideális (mágikus) tevékenységek megszüntetése. Az asztrológiai feltárás által tehát, lehetővé válik az egyéni kiegyenlítődési képességeknek (Pl. az öngyógyítási és az önfenntartási képességeknek, a harmonikus szerelmi partneri-képességeknek és tulajdonságoknak.) a kialakulása, vagyis az egyén megváltódási képességeinek
� és ez által a boldog és kreatív életnek - az elnyerése.

4) Minden velünk született (öröklött), vagy a felnőtt korunkban kialakult krónikus betegség, hátrányos állapot és sorsnyomor, hirtelen csőd, vagy végzetes betegség és baleset, annak a következménye, hogy mi, vagy az édesanyánk, - akinek a tudattalan lelki és szellemi tevékenységének közvetlenül alá vagyunk rendelve 14 éves korunkig, és közvetetten 21 éves korunkig
huzamos ideig tévesen (hibásan) viszonyulunk (viszonyult az édesanyánk), az 1. pontban leírt, mindenkire általánosan érvényes, egyetemes lét-rendeltetés ősi logikájához, vagy a saját megváltódási (spirituális) programunkhoz (Édesanyánk a saját üdvprogramjukhoz). A magyar nyelv logikája ezt úgy fejezi ki, hogy rosszul járunk, vagyis, a balesetet, a csődöt, vagy a betegséget megelőzően mi, vagy az édesanyánk, hibás életutat követtünk (téves életúton járt az anyánk).

5) Az én életem és megváltásom
� megváltódásom (harmóniám, egészségem és boldogságom) tehát, mintegy szüksége, lehetősége és kifejeződése az egyetemes megváltásnak. Ugyanakkor az egyetemes megváltás, az én megváltódásomon és az én munkálkodásomon is múlik, úgy, hogy a kiegyenlítődés és a csere törvénye, valamint a hatás - visszahatás és a fejlődés törvénye alapján, minél több személyt juttatok hozzá a megváltódási képessége kifejlesztéséhez, annál több megváltódási lehetőséget biztosítok az egyetemes lét és a magam számára.

6) Ennek az eredeti pozitív rendeltetés és cél (funkció) elérésének az őslogikája szerint történik minden a teremtésben, és így a mi életünkben is, még akkor is, ha a gyakorlatias gondolkozásunkkal, a legtöbb esetben nem látjuk ezt a célt és nem értjük ezt a logikát a hétköznapi életünkben
� sorsunkban megvalósulni.

7) Ezt a pozitív (keresztény) őslogikát, valamint a személyes sors-megváltási programot (üdvtervet) az emberi értelem és spirituális képesség (
Misztikus intuíció) segítségével, illetve a személyi horoszkóp, és általában az asztrológia tudománya segítségével, teljességgel meg lehet érteni. És, a megértés által, ebbe a pozitív lét- és életfolyamatba bárkinek, aki nem agysérülten érkezett a világra, be is lehet kapcsolódni (az egyetemes megváltásnak és az élet harmonikussá, boldoggá és egészségessé tételének a folyamatába személyesen mindenki be tud kötődni és így kibontakozva, a teremtésben tudatosan részt venni, a teremtést megismerni és a megismerés által - fejlődni és kiegyenlítődni: megváltódni).

8) Ennek, a pozitív ősi és egyetemes logikának a személyi tudatomba történő tudatos beágyazásának és a hétköznapi életemben való alkalmazásának, látható, érzékelhető és észlelhető módon jelentkeznek a pozitív hatásai - visszahatásai és következményei, mind a személyes életemben (egészségemben, munkámban, erőnlétemben), mind a családom életében (harmonikus családi életünkben, élettársam és gyermekeink egészségében).

9) E tényeknek, a hétköznapi tapasztalat útján is észlelhető valóságának a tudatában, a hivatásomnak érzem azt, hogy az asztrológusi feltárásaim által, minden olyan személy számára, aki hozzám fordul segítségért, lehetővé tegyem a harmonikus és egészséges életvitelt. De különösen a fiatalok és középkorú személyek számára az olyan harmonikus és stabil családalkotást (szükségesetén: újraalkotást) és otthonépítést, amelyben természetes számú, ép, egészséges és normális gyermekek, szövődmény-mentesen jöhetnek a világra és különösebb tragédiák, vagyis végzetes balestek és betegségek nélkül nőhetnek fel.

10) A negatív (Karmikus) meghatározódások, valamint a helyes (üdvös) személyi életút feltárása és leírása, az egészségben, erőnlétben folytatható derűs élet elnyerési lehetőségét biztosító általános asztrológusi munkám mellett, olyan ép családok létrehozásának a megvalósítási lehetőségéhez nyújtok tehát megbízható, gyakorlati és részletes asztrológiai információt, amelyekben a szülők lelkét nem kell nyomasztania a sérült, illetve nem ép gyermekek nemzése- szülése miatt, a spirituális szempontból: jogos(!), de a kegyes-hazugságok rendszerében, a személytelen tudományos értelmezések, vagy a misztikus és vallásos érzelgősség alá rejtett bűntudat. Azáltal tehát, hogy a hozzám asztrológiai feltárásáért, tanácsért és segítségért forduló személyek számára lehetővé teszem a pozitív és mágikus erejű személyes felelősség maradéktalan felvállalását, illetve a felek szilárd öntudatára alapozott harmonikus családok alkotását és az egészséges gyermekek világra hozását, egyszerre szolgálom a nemzetemet, az emberiséget és az élet  rendeltetése földi és égi megvalósulását is.

 
   
II. A jövő előkészítése PDF Nyomtatás E-mail

II. Második fejezet:

 

 

                         A jövõ elõkészítése

 

 

 

    Édesanyám ott hagyott iszonyú rémületemmel a szobában és halkan bár, de rám csukta az ajtót. Nem volt elég az én ijedségem, most azért kezdtem félni, hogy benne okoz valami kárt Matyi bácsi, és én õt elveszítem. Több kiabálás viszont nem hallatszott és én belealudtam a csendes félelmembe. Hogy mit rendezett el akkor este Matyi bácsival édesanyám, soha nem tudtam meg. Én csak annyit észleltem, hogy a veszekedést követõ, nyugalmas hét után, ismét elõkerültek a Matyi bácsi által igényelt tökéletességgel teljesíteni lehetetlen kötelességeim, és számomra végül minden ugyanúgy folytatódott, ahogy azt megszokni soha nem tudtam. A nem mindig látható okokból eredő, de folytonos lelki feszültséget és szorongásos tudatállapotot elõidézõ családi légkörben, mikor a konkrét fenyegetettségbõl és életveszélyes helyzetekből is, eredõ félelmek és a másnaposan enyhült idõszakok váltakozásával telt el az elemista gyermekkorom. Mire megszoktam volna a Matyi bácsi hétköznapokon következetes, és ezért végül is megbízható szigorúságát, illetve a részeg kilengéseivel fûszerezett természet-közeli, szabad telepi életet, és azt, hogy milyen jó is az, amikor szegény édesanyám nem haragszik reám folyton, amiért nem hozok rossz jegyeket az egyetlen magyar iskolából, vagyis egy évre az elsõ nagy pálinkás családi jelenet után, mindhárman haza költöztünk Istenhidegébe. Matyi bácsival viszont csak hétvégeken és vakációk alkalmával kellett együtt élnem, mert õ egy Istenhidegéhez némileg közel esõ, más fatelepnek lett a vezetõje és édesanyám ott maradt velem majdnem egész iskolai év alatt Istenhidegében, ahol már román nyelven fejeztem be a negyedik elemit Cristina - Ofélia tanító néni felügyeletével. Annak következtében viszont, hogy megint román iskolába jártam és nem értettem meg mindent az órák alatt, a tanulmányi eredményeim is visszaesetek. Ugyanis az, hogy hét közben kizárólag édesanyámmal éltünk Istenhidegében, még koránt sem jelentette, hogy õ rendszeresen leül velem tanulni. Kezdetben azért nem segített megérteni a kizárólag román nyelven hallott leckéket, mert sikerült egy alkalmi, az idejét reggeltõl estig elfoglaló hivatali munkalehetőséget szereznie, azután azért, mert egy évre a haza költözésünk után elkezdõdött, az azóta is tartó, időnként mindössze egy-két hónapig szünetelõ betegeskedése. Így nem csak azért éltem állandó lelki feszültségben, mert nem tudtam eleget tenni a pedagógusi elvárásainak, hogy ne csak néhanapján hozzak jó jegyet az iskolából, amit ritkán ugyan, de néha mégis sikerült elérnem, hanem azért is, mert álladón attól féltem, hogy ő belehal a súlyos, vagy legalábbis általa nagyon nehezen viselt, több sebészi beavatkozást igénylõ betegségeinek egyikébe.

 

Hiába, hogy a Matyi bácsinak a hozzám mindig csak szigorúan viszonyuló személye nyomasztó hatását csak hét végeken kellett elviselnem Istenhidegében, amikor haza jött, és vakációkban, amikor mi, szegény édesanyámmal kiköltöztünk hozzá, az Istenidegétõl huszonöt kilométerre fekvõ, faluvégi vágtelepre. A józan Matyi bácsi szigorúan súlyos személye által árasztott nyomasztó és a részeg Matyi bácsi személye által árasztott veszélyesen vad szellemi légkör most már egyfajta utálattal is eltöltött, mert a nyers deszkákból ácsolt és mindössze egy vékony réteg malterrel vakolt szolgálati lakás, ahol vele együtt laktunk vakációkban, egyetlen szobából és egy szûk és hideg konyhából állt. Így, velük egy szobába kényszerülvén, lefekvés után kénytelen voltam végighallgatni szórványos szexuális aktusaik hangjelzéseit, vagyis a Matyi bácsi nikotinnal áthatott tüdejéből feltörõ k0nos lihegéseket. Sántaságából és mészáros inas korában szerzett bika-izmaira rakodott hájasságából adódóan ugyanis gerincferdüléstõl és gerincsérvtõl is szenvedett, amit tetézett napi két csomag olcsó cigaretta elszívásával. Ezért a sípoló - hörgõ tüdejének hangjai mellett, a nehézsúlyú nyomorék ember ütemes lökései alatt, az én rémülten lapuló füleim számára, a közös ágyuk is idegbénítóan recsegett.

    Az elsõ ilyen iszonyatos fatelepi éjszakán, a fergeteges szexuális kavalkádról tanúskodó hangorkánra ébredtem meg, de amire rájöttem, hogy mirõl van szó, illetve arra, hogy a „megvilágosodásom” után, lassan szexuális izgalommá váló ijedségtől, bizony semmiképpen nem tudok visszaaludni, Matyi bácsinak sikerült szegény édesanyámmal a nirvánába kerülnie, mert utána hiába füleltem, semmi árulkodó hangot nem hallottam. Ma sem tudom, a Matyi bácsitól való félelem, a velem született gyávaság, vagy az anyám által belém nevelt hamis erkölcsi szeméremmel elegyített bûntudat akadályozott-e meg abban, hogy másnap megmondjam nekik, hogy milyen kellemetlen volt számomra, amit végig kellett hallgatnom akkor éjjel. Nem tudni, hogy Matyi bácsi volt-e tudatosan közönyös, vagy szegény édesanyám volt-e annyira ostoba, hogy úgy képzelte: oly mélyen alszom, hogy nem hallom meg a Matyi bácsi tüdejébõl felszakadó gigászi süvöltést és, hogy úgy gondolta-e, hogy előlem eléggé eltakarja izgató “együtt-létük” varázsképét az, az ötvenszer negyven négyzetcentiméternyi ruhásszekrény, ami az én fejem és az õk ágyuk között állt? Vajon, felvilágosult (keresztény!) felnõttekként soha nem gondoltak arra, hogy lehetetlen egy tizenegy éves gyermeknek és késõbb egy kamasz fiatalembernek ilyen kovácsmûhelyi hangorkánban nyugodtan aludni?

    A most már mindkettõjükkel szemben érzett gyermeki gyûlölet és a ki nem mondható, fojtogató, félelemérzésekkel vegyes utálatom akkor érte el a tetõpontját, amikor néhány nap múlva szegény édesanyám, látván, de nem értvén vonakodásomat, arra kényszeríttet, hogy megtörüljem a frissen mosott lábaimat abban a törülközõben, amelyben Matyi bácsi a nemi szervét törülte meg elõbbi este a leskelõdõ két szemem láttára. Lelki nyomorúságomat fokozta a velem született és a nevelés által belém vésett sötét gyávaságom, ami miatt nem mertem a mostoha apám szeretkezés utáni nemi szerve törlésére használt törülközõvel történõ láb-törülközést megtagadni, mert még az anyámnak sem mertem megmondani, hogy honnan tudok a törülközõ előző éjszakai használatáról. Hiszen akkor kiderült volna, hogy az esti hangos és zajos intim műsoruk alatt, zaklatott lelkiállapotomban nem találtam jobb szórakozást magamnak, mint hogy az õk ágyuk felé leskelõdjek és annak köszönhetõen, hogy a Matyi bácsi kék varázsszemmel világító hatalmas rádiója nem volt kikapcsolva, majdnem mindent láttam. Ez volt az elsõ alkalom az életemben, amikor a téves nevelésemmel súlyosbított, velem született gyávaságomból eredõ félelmem és az édesanyám által belém nevelt szégyenérzet miatt, majdhogynem tudatosan szenvedtem. Mennyi mindent megelõzhettem volna, ha egyszerûen és idejében: még másnap szólok neki, hogy engem zavar az a nagy zaj, amit õk esténként a gyártelepi szobában a szexuális egységbekelésükkel okoznak! A velem született és a vallásos anyám álszemérmes nevelése által megerõsített gyávaságom miatt viszont, szó sem lehetett akkor errõl. Honnan vehettem volna bátorságot ahhoz, hogy megmondjam az igazat, amikor nem csak a román osztályba való íratásommal zavarodott meg bennem az értelem fénye, hanem azáltal is, hogy szegény édesanyám Matyi bácsi mellett maradt, annak nem csak az elsõ, hanem a második, a harmadik s a tizedik részeg ordítozása, bútor-rombolása és fenyegető tenyér- mutogatása ellenére is? Végül is, akkor teljesen az anyámtól függtem és ez által, áttételesen a Matyi bácsi jelentõs fizetése által nyújtott anyagi és szellemi-lelki háttértõl, vagyis attól a korrupt létállapottól, amit az anyám “ártatlan és kiszolgáltatott nõként” elfogadott.

   Az anyámhoz való beteges ragaszkodásom és az általam önkéntelenül kihallgatott, számomra akkor értéktelen értelmû és megvetett jellegû szexuális kiegyenlítődéseik által keltett utálatérzések összekeveredtek lelkemben az anyám belém oltott “sötét jövõ” miatti félelemmel. “Látom a sötét jövõdet”, szokta mondani szegény édesanyám, valahányszor rossz jegyet kaptam az iskolában, vagy a mulasztásaimmal valami rossz fát tettem, szerinte és Matyi bácsi, vagy éppen Cristina – Ofélia néni, később a tanáraim szerint, a tûzre. Felnőttkoromban értettem csak meg, hogy az ily korán korrupttá tett, és egyszerû egzisztenciális félelembõl eredõ gyermeki ragaszkodásnak semmi köze nem volt a szeretethez. Az igazi szeretet nem kiszolgáltatottságból eredő ragaszkodás. Sőt: az igazi szertetetet csak finoman érintik a rokoni érzelmek. Az igazi szeretet meghaladja az egymásra utaltságból eredõ szülõi - gyermeki vonzódások és taszítások, a szomjúság, az éhség, a biztonságvágy és a gyûlölködés, a szimpátia és az antipátia életerőit.

   Leginkább mégis akkor zavarodtam össze, amikor szegény édesanyámat megmûtötték aranyérrel. Amikor a korházból mentõvel haza hozták, még napokig jajgatott és sikoltozott a testébõl feltörõ fájdalomtól, még jobban megtöltve engem az elvesztése miatti szorongásos félelem iszonyatával. Ugyanakkor a mûtét után mindössze két héttel már kellett halljam Matyi bácsi kovácsműhelyi fujtatását az Istenhidegei lakásunk hálószobája felõl, annak ellenére, hogy egy nappal korábban, az ágyából felkelni is képtelen, szegény édesanyám egy hatalmas pofot adott nekem, amiért az õ hívó kiáltását nem hallottam meg és nem rohantam fel azonnal az udvarról, ahol a barátaimmal játszottam. Mindezt annak ellenére, hogy én vetettem ágyat neki és én hozattam őt haza a kórházból mentõvel és, mivel nagyapám nem volt éppen otthon, még egy csirkét is ügyesen levágtam és megsütöttem annak érdekében, hogy ő meggyógyuljon. Az igazságtalan pofozást követõ szexuális aktusuk által kiváltott gyûlölet-érzésem következtében, a szegény édesanyám iránti gyermeki ragaszkodásom, az õ elvesztése miatti félelmem és a lelkem mélyén ágaskodó, felpofozott elemi igazságérzetem, vagyis mindaz, ami az erkölcsi világképem alapját képezte bennem, ezzel a jajgató szexuális aktussal végképp és kibogozhatatlanul összezavarodott, vagyis a nevelő intéseik, az én lelki és szellemi világommal együtt, visszavonhatatlanul hamissá változtak. Csak és csakis a visszamaradott fizikai fejlettségemmel és a mély gyávaságommal magyarázható, hogy később, amikor távol kerültem tőlük, nem keveredtem bele semmiféle bűncselekménybe.

    A rossz tanulói állapotom miatti és a Matyi bácsi által hangoztatott, állítólagos hasznavehetetlenségem, a lustaságom, a kétbalkezességem és a felületességem és a többi rossz tulajdonságaim miatti bûntudatom, megoszlott a gyakorlatilag másféle hétköznapok és a hétvégi napok, valamint az iskolaév és a számomra egyáltalán nem kellemesebb vakációk között. Nem lehetett eldönteni, hogy melyik a nyomasztóbb: a pozitív tanulmányi eredmények elérési képtelenségem miatti folytonos kudarcélményekkel járó iskola, vagy a szüleim szexuális kapcsolatának a hangjaival és, ha nem cirkuszoló, akkor a német faj fensőbb rendűségéről és Adolf Hitler zsenialitásáról szóló részeg előadásokkal tarkított vakáció? Az édesanyám egészségéért és esetleges haláláért érzett tudattalan aggodalmam, szorongásom és a fojtott haragom, amiért a Matyi bácsi, általam akkor alacsonyrendűnek ítélt, szexuális igényeinek aláveti magát, miközben velem kímélteti az egészségét, és folyamatosan igyekszik bennem rossz lelkiismeretet kelteni, annyira belém vésõdött, hogy felnõtt koromra lelki tulajdonságommá vált ez az anya-féltéssel elegyített, már-már testi irtózás számba menõ szexuális anya-utálat. Olyannyira, hogy szegény édesanyám bánatára, fiatal- és felnõtt koromban reflexszerűen nem hagytam, hogy megsimogasson, és általában kínosan kerültem az érintését, aminek ő nem tudhatta az igazi okát.

    Amint említettem, a velem szemben gyakorolt mogorva szigorúsága ellenére, Matyi bácsi egy széleskörűen tájékozott, rendszeretõ és természetszeretõ ember volt, aki tudta, hogy mitõl döglik a légy, mikor honnan fúj a szél, hogy mi a betyárbecsület és még sok mindent, mint például azt is, hogy, hogy miként ityeg a fityeg. Ezért a fõnökei megbíztak benne és mindig volt bőségesen pénze. Hétköznapi szigorú mogorvaságát ellensúlyozandó, nyaranta majdnem minden hétvégére szekeres kirándulást szervezett, állítólag a mi számunkra, valamint a közeli kisvárosban lakó, sokgyermekes fia családja számára, az ózondús székely hegyvidék valamelyik szépségesen istenáldott helyére. A szekéren, több deszka és más fa-anyag mellett, helyet kapott természetesen még két-három darab, tíz üreges fa-ládákba helyezett literes bor is a legjobb román nemzeti-szocialista termésbõl, valamint egy-két nagyobbra nõtt bárány, esetleg fiatal berbécs, vagy egy fél disznó. A Kaltenber család, velem és szegény édesanyámmal együtt, így kirándult a hatvanas években nyaranta a székely természet lágy ölére. A bor és a levágott állatok rendeltetését fölösleges részleteznem, hiszen mind a magyar, mind a román népi hagyomány azt tartja, hogy azért ember, az ember, hogy hetente legalább egyszer jól érezze magát. De azért, hogy még annál is jobban érezze magát egy sánta telepvezetõ és a két családos fia rokonságának az éppen velünk kiránduló, két-három férfi tagja, a fogadott szekér gazdája - aki rendszerint valamelyik fatelepi alkalmazott volt - a szekér alján szállított deszkákból és más, a telepen bőven található fa-anyagból, ügyes tábori asztalt és padokat ácsolt össze és kész is volt a szabadtéri vendéglõ, természetesen szabadtéri tûzhellyel és a nõi családtagokból verbuválódott szabadtéri szakácsnõkkel, pincérnõkkel.

   Én a Matyi bácsi számtalan, korban nálam alig néhány évvel kisebb unokájával, nagyobbik fia feleségének a velem egyivású testvéreivel, félig-meddig szabadon játszadoztunk és kergetõztünk, a tisztás körüli erdőszéleken. Amennyiben valamelyik hegyi patak partján zajlott a családi majális, én megpróbáltam szabad kézzel lapos, kövi halatka fogni. Ezt a módszert még a másik fatelepi nyári vakációm alatt tanultam meg az ottani barátaimtól. Erre a sportra viszont a városi, civilizált és rendszeresített életkörülményeim között már csak ilyenkor került alkalom. Ilyenkor telt számomra a legkellemesebben az idõ, még akkor is, ha a bárány, vagy a disznóflekken elfogyasztása után a férfiak Matyi bácsival az élen egyre szomjasabban kezdték nyakalni a bort, aminek rendszerint harsogó részeg éneklés, majd férfias beszélgetést követõ heves vitatkozás és a végén veszekedés lett a vége. Mikor azért veszekedtek, mert szegény édesanyám, vagy esetleg a Kaltenber család egy másik nõi tagja szólni, vagy egyenesen pereskedni merészelt azért, hogy a férfiak ne használjanak trágár kifejezéseket a gyermekek jelenlétében, vagy azért, mert más, család-erkölcsi, politikai - világnézeti, vagy éppenséggel tudományos kérdésben a férfiak nem tudtak egyetérteni.

    Hetedik osztályba iratkozó, a kamaszkor küszöbén álló suhanc voltam, amikor egy ilyen, a tiszta hegyi patakoktól félre esõ, és ezért számomra még a halászat által nyújtott magányos félrevonulási lehetõséget sem biztosító helyen megesett családi kirándulás részeg délutánján, félrevonultam a harsogva daloló boldog rokonságtól két-háromszáz méterre és a földre lefeküdve, hosszan néztem a leáldozó napkorongot, ahogy az egyre vörösebb színre váltva, mind kisebbre zsugorodik a szomszédos hegy fenyõfáinak az ágai között. Ezt a filozófusi tevékenységet viszont, csak addig folytathattam, amíg Matyi bácsi egyik, nálam jó néhány évvel kisebb unokája oda nem ballagott hozzám és a kezében levõ fûzfavesszõvel csapkodni nem kezdett. Velem ellentétben, ő akkoriban az emberi fejlõdésnek nem a filozófusi, hanem a tudományos kísérletezõi fázisánál tartott. Miután nyomós fizikai érvekkel sikerült meggyõznöm arról, hogy túlságosan türelmetlen alany vagyok ilyen viselkedéstani kutatások elviseléséhez, és visszakergettem a kiránduló család irányába, a nyomaték kedvéért, comb-magasságában még utána lódítottam azt az ágat, amivel õ korábban megpróbált kibillenteni filozófusi állapotomból. A tõlem tizenöt - tizenhét méterre jutott Kicsi Zoli abban a pillanatban, ahogy a meglend0tett ágat kiengedtem a kezembõl, hirtelen visszafordult felém és lehajolt, hogy egy másik ágat vegyen fel a földrõl. Kettõnknek ez, a végzet keze által szinkronizált mozdulata sötéten vésődött be mind a kisfiú, mind az én életembe. Neki, az ág vége elkarcolta a bal szeme sarkát, amit hirtelenül feltörõ kiáltozással és kétségbeesett sírással reagált le. Helyemrõl felpattanva, odarohantam hozzá, de ekkorra már a szülei és a fél tábor is rohanva közeledett. Hiába próbáltam a történteket az általam átélt valóság szerint elmagyarázni, mert az elsõ és általános felnőtti következtetés az volt, hogy az ártatlan kicsi gyermeknek gonoszul kiszúrtam a szemét egy ággal.

    Szegény édesanyám is, ahelyett, hogy részletesen utána kérdezett volna a dolognak, vagyis annak, hogy mi is történt tulajdonképpen, vagyis, hogy mennyire sérült meg a gyermek szeme és hogy miképpen is sérült az meg, kezébe kapott egy, a földön heverõ vastag, szúrós és súlyos faágat és azzal vert egészen addig, amíg a többiek összeszedték a tábort és mindenkit és mindent felpakoltak a szekerekre. Akkor engem az egyik szekér végébe felparancsolt, ahol úgy ültem hazáig, mint egy elitélt gonosztevõ. Otthon senki sem szólt hozzám, csak annyit, hogy mosakodjak meg és feküdjek le. Másnap reggel nem találkoztam édesanyámmal, mert a kisfiú édesanyával együtt korán reggel elutazott. Elvitték Zolikát az Istenhidegei korház szemészeti osztályára, ahová őt és az édesanyát azonnal be is fektették. Matyi bácsi szalonnát és kenyeret tett elém reggelire, majd pénzt adott útiköltségre azzal az egyértelmû és határozott utasítással, hogy üljek buszra és menjek haza Istenhidegére anyámhoz és  mondjam meg neki, hogy pakolja össze az otthoni ruháimat és vigyen el az Erdõszentmihályon lakó édesapámhoz, akirõl szegény édesanyámtól mind csak rosszat hallottam korábban.

     Az összepakolással és apámhoz való elküldéssel való fenyegetõzés már egy évvel korábban divatba jött hármunk között és ezzel együtt, egyre inkább az volt az érzésem, hogy szegény édesanyám már nem is szeret engem. Ráadásul, annak ellenére, hogy rengeteg rosszat hallottam tõle az apámról, én igazából soha nem féltem attól, hogy ahhoz elmenjek, mert, az a halvány emlék, amit az apámról megõriztem a három éves korom elõtti idõszakból, amikor még apámmal együtt éltünk, egyáltalán nem volt félelmetes. Sõt: tudattalanul és homályosan már vártam is arra, hogy elmehessek hozzá, az igazi édesapámhoz, aki semmiképpen nem bánhat olyan kegyetlenül velem, mint Matyi bácsi, és aki mellett legalább egy kis nyugalom költözhet az életemben, ha szeretet amúgy sem kaphatok már senkitõl. Ezért Matyi bácsi másnaposan szigorú és engesztelhetetlen tekintetétõl kisérve, titkolt reménnyel indultam a buszállomás felé. Volt még nálam valami pénz, amit Matyó keresztanyámtól kaptam ajándékba még húsvétkor és tudtam, hogy az elég kell legyen egy félárú vasúti vonatjegy vásárlására. Tudtam azt is, hogy szegény édesanyám nem tudhatja, hogy én melyik busszal kell érkezzek Istenhidegébe. Ezért, mindjárt ahogy leszálltam az autóbuszról ahelyett, hogy haza menjek, a vonatállomásra mentem és kértem egy fél jegyet Erdõszentmihályig. A Matyó keresztanyámtól kapott pénz csakugyan elég volt a jegyvásárláshoz és én a vonat-indulásig félrehúzódtam egy sarokba annak érdekében, hogy ne találkozzak valaki ismerõssel, aki számon kérhetné az önálló apámhoz utazásomat, és esetleg értesítené édesanyámat, mielõtt én a vonatra felszállnék.

     Kicsit megszeppenve szálltam le az Erdõszentmihályi állomáson a vonatról és miután elindultam a városnak az állomástól kissé messze eső központja irányába, el - elpityeredtem. Teljesen egyedül, egy ismeretlen városban találtam magam mindössze tizenegy évesen. Egy olyan városban, ahol azelõtt soha nem jártam. Utcáról, utcára járva, különbözõ járókelõktõl kérdezõsködve, kerestem az apámat, akirõl mindössze annyit tudtam, hogy szabó a mestersége. Délután közepén, egy szövetkezeti bútorműhely portáján kötöttem ki, ahol az én apám dolgozott. A portás ismerte az apámat, de nem tudta, hogy hol lakik. Egy, a gyár szomszédságában lakó ember viszont tudta, hogy az apám egy bizonyos Keresztes családnál szokott ebédelni és ezek a gyártól számítva, mindössze az ötödik keresztutcában laknak. A korábban szerzett városismereti tapasztalataimmal már könnyû volt megtalálni a Keresztes családot. Csakugyan, náluk ebédel Béla bácsi, várjam meg, mert mindjárt kell érkezzen. Keresztesék kikérdeztek afelõl, hogy mégis, hogyan jutottam el az õk házukig és addig is, amíg az apám meg jön, én egyek meg egy tányér paradicsomlevest. Így amikor az én Béla apám belépett a Keresztesék nyári konyhájába, a többi Keresztes gyermek mellett ott ült még egy és az apámat azzal kezdték gyötörni, hogy találja el, hogy az kicsoda? Szegény, elég zavarba jött, amikor végül kiderült, hogy nem ismeri fel a saját gyermekét és valamilyen tudományos magyarázkodásba fogott, hogy õ a fényes utcáról jön, és nem a közel látó szemüvege van éppen az orrán, hanem a távol látó szemüvege.

    Béla apám csakugyan nem volt olyan elviselhetetlen ember, mint ahogy azt a szegény édesanyám beállította, és én az õ kis albérleti szobájában egészen jól éreztem magam azalatt az egy hónap alatt, amíg nála tartózkodtam. Hiszen vele egészen meghitt, inkább barátinak számító beszélgetéseket folytathattam, a Matyi bácsival megszokott, tekintélyelvre alapozott, a felnõtti utasítások meghallgatásán, azok pontos végrehajtásán, valamint a szigorral feltett kérdésekre való kötelezõ válaszokban kimerülõ, szülõ - gyermeki dialógusok helyett. És még az sem zavart, hogy minden szerdán délutántól alkonyatig egyedül kellett maradnom, mert olyankor õ tényleg a vendéglõbe ment, találkozni a vénlegény baráti körével, ahová nem vihetett el engem. Az, hogy csak egy hónapot maradtam nála, annak volt köszönhetõ, hogy én a Rák Sárkányfarkam és a Skorpió Napom által jelzett vizes természetemnek és az édesanyám ragacsos nevelésének köszönhetõen, érzelmileg nagyon ingatag és könnyen befolyásolható voltam. Ezért annak ellenére, hogy korábban a szegény édesanyámnak - aki mihelyt megtudta, hogy az apámnál vagyok, azonnal utánam jött Erdõszentmihályra - kétszer is határozottan visszautasítottam azt a kérését, hogy térjek vissza hozzuk, nagyapámnak - aki édesanyámtól függetlenül, mintegy partizán akciót végrehajtva, érkezett Szentmihályra - ama mondatától erősen meghatódtam, hogy miután az anyám megtudta, hogy eljöttem az apámhoz, kétszer is elájult kétségbeesésében és nagyapám egy másik irracionálisan félelmetes, de igen határozott kijelentésétõl megijedtem és a korábbi eltökéltségem szertefoszlott. Megijedtem a nagyapám ama határozott kijelentésétõl, hogy amennyiben nem gondolom meg magam, és nem megyek vele haza, ő nélkülem semmiképp nem utazik innen el, hanem inkább felvágja a csuklóinál a vérereit és bele dobja magát a város széli nagy folyóba. Hogy ne legyek a szeretett nagyapám halálának az okozója, mielõtt Béla apám kijött volna a bútorgyárból, felültem vele, a minket Istenhidegébe, vagyis az anyám karjaiba visszaszállító déli vonatra.

    Ekkorra már Kicsi Zolit kiengedték a korházból és a látása is kezdett helye állni. Így a további lelki tortúrát egy ideig elkerültem, de szegény édesanyám, vagy rafináltan bölcs anyai stratégiából, vagy azért mert ténylegesen egzaltálttá vált a viselkedésem az utóbbi évek folytonos feszültsége hatására, sürgõsen beadott a gyermekkorházba, hogy ott szedjék rendbe a “megromlott idegrendszeremet”. Ez, a pszicho- tudományos eljárással egybekapcsolt, konfliktuskerülő anyai stratégia hibásnak bizonyult, mivel így nem kerülhettem mindjárt a haza érkezésem után Matyi bácsival szembe, és nem tisztázhattuk együtt az alaphelyzetet. Azt tudniillik, hogy nem én szöktem el az apámhoz a "gonosz tettem" miatti számonkérés elől, hanem közvetlenül ő küldött el határozott utasításával, anélkül, hogy ezt a döntést anyámmal megbeszélte volna. Vagyis nem tisztáztuk azt, hogy ebből a szemszögből nézve, tulajdonképpen, miként is állunk a jövendő felnőttkori érdekeimet szolgáló, felelősen gondos, nevelõ-apaságával, az én érdekemben gyakorolt szigorúsága alá rejtett szeretetével? És persze, annak a tisztázása is elmaradt családi szinten, hogy nem csak én tehetek a szerencsétlenségről, mivel annak a legalább akkora mértékben az okozója volt maga az áldozat is mint én, hiszen ő zavart meg és zaklatott a békés naplemente-szemlélésemben. És, hogy, annak ellenére, hogy az ágat a gyermek után dobtam, végül is, nem vagyok egy gonosz lélek, mert szándékom szerint, nem az időközben váratlanul hátraforduló és lehajló gyermek arcát céloztam meg a faággal, hanem az eltávolodó gyermek lábait. Már, amennyiben hibásnak és bűnösnek nevezhetőek egyáltalán, a személyi felelősség-tudattal, vagyis következményekben való gondolkozási képességgel nem rendelkező, tizennégy éven aluli gyermekek, akik önkéntelenül és öntudatlanul, megjelenítik az édesanyjuk rejtett ideavilágát. Pedig a történtek pontos tisztázásra, annál is inkább szükség lett volna, mert annak idején senkinek nem jutott volna akkora őrültség az eszébe, hogy a kis Kaltenber-unoka igazából annak volt az áldozata, hogy az édesanyja semmiképp nem akarta meglátni azt, vagyis nem akart szembe nézni gyakorlatilag azzal, amit még én is tudtam. Jelesül, hogy a férje, vagyis az én mostoha testvérem őt úton - útfélén csalja szexuálisan. A gyermekek nem rendelkeznek önálló tudattal, vagyis a gyakorlati tapasztalatokból életfontosságú következetéseket levonni képes és megfelelő határozatot hozni képes autonóm szellemmel, tizennégy éves korukig. Egyszerűbben: spirituális szempontból önállótanok. Ezért a sors-vonatkozásaikban, egészen pontosan: sorsesemények, testi épségük és egészségi állapotuk szintjén, az édesanyjuk rejtett idea-világa módosulásainak: zavarainak és feszültségeinek az ártatlan és tehetetlen megtestesítői. Az anyák rejtett lelki és szellemi világában keletkező feszültségek és zavarok következményeinek az elszenvedői és úgymond ártatlan megjelenítői.

    A tisztázások elmaradásával tehát, a mostohaapámmal való viszonyomban minden maradt a régiben. Sõt: én egyre inkább úgy éreztem, és a velem szembeni, enyhülni nem akaró viselkedéséből is arra következtettem, hogy titokban még inkább gyûlöl, mint azelõtt. Hiszen annak ellenére, hogy a kicsi Zoli szeme egyértelműen javulni kezdett a balesetet követõ mûtét után, és a látása is majdnem teljesen helyre állt, ő soha nem tudatta és nem éreztette velem azt, hogy én, a mostoha, nem váltam és maradtam számára, afféle gonosz lélekként, az ő unokája szeme világának kioltója. Később, a Zolikának a bal szemét egyértelműen elítélte a megcsalt feleségi vakságában csökönyösen kitartó édesanyja ősszelleme, és spirituális ismeretek hiányában, a Kaltenber család szemében a végzetes sérülésnek én maradtam az okozója. Ugyanazt a szemet, amelynek még csak a fehér részét, és nem a pupilláját sértette meg az általam eldobott ágvég az erdõben, utólag többször ütötték meg játék közben az óvódás társai, aminek köszönhetõen a szem többszörösen begyulladt és Zolika látása egyre inkább gyengült. Harminc évvel az események után, amikor a házassági csődje miatt lelki válságba került és mélyen szenvedő, végső soron a felesége által botor módon megcsalt Zolival találkoztam, egyértelmûvé vált számomra, hogy az érzékeny lelkű grafikus mûvésszé vált hajdani gyermeknek a szeme világa halálra lett ítélve, mivel az édesanyja megátalkodottan nem akarta tudomásul venni - És nap mint nap, a tudattalan képzeletvilága örvénylő mélységeibe süllyesztette! – azt, az én kiskorú eszem számára is nyilvánvaló tényt, hogy férje õt állandóan és szemérmetlenül, még a látszatokkal sem törõdve csalja. Gyakorló asztrológusként és apaként, arra is rájöhettem ugyancsak harminc évvel az események után, hogy általában és többnyire a másodiknak született gyermekek terhelődnek be a leginkább az anyai ági női ősök által hibásan megélt életképzetekkel. Béketűrő családapaként, addig nézett el nagy jámboran a felesége csalafintaságai fölött és addig nyelte le annak a kegyes hazugságait, amíg az magzatot fogant és gyermeket szült egy más férfitől, amivel visszahozhatatlanul kifordította a család szekérrúdját és Zoltán nélkülük maradt.

    A drámai események viszont nem józanították ki Matyi bácsit és családját és a következõ nyári részeg kirándulásokon újra kezdõdött a cirkusz. A rengeteg üzleti bor elfogyasztása után, az egyik ilyen természet-imádó családi majálison részt vevő Matyi bácsi fiának az apósa és a majdhogynem még suhanc sógorai, egyre elitélőbben nyilatkoztak rólam és egyre gátlástalanabb módon adták a rokoni társaság tudomására azt, hogy mennyire szálkák vagyunk a szemükben. És végül azt kezdték hangozatni, hogy én és szegény édesanyám is, aki az apámhoz való szökésem után, már nem neheztelt rám egyetértően, mint korábban,

, valahányszor Matyi bácsi dorgált, bizonyára a gonosz lélek vagyunk. Bár ezt soha nem mondta, de valószínű, hogy Matyi bácsinak is szálka maradtam a szemében és édesanyámra is neheztelt titokban, amiért az édesapámnál tett látogatásom óta, inkább engem védelmezett, mintsem, hogy igazat adjon neki, valahányszor ő engem férfias magatartásra, illetve a kemény jövőre "nevelt". Családi háromszögünkben tehát a valós alapállások akkor tisztázódtak valamelyest, amikor Elemérnek, Matyi bácsi feleségcsaló, de velünk szemben erkölcsileg egyértelműen a kert felől álló fiának a jóvoltából, részesülhettem ezen a kiránduláson az elsõ misztikus élményemben. Ez, a minden tekintetben a falú bikájának számító, tagbaszakadt férfi, az akkori alkoholgõzös lelki lobbanásában vezetett el az elsõ halál-közeli állapotig. A természetimádó kirándulás forró délutánján, váratlanul elkapta hatalmas nehézgépész kezével hátulról a nyakamat, és mint egy felém tornyosuló archaikus isten, a gerincemet meghajlítva, nyomni kezdett arccal lefelé a földre. Ahogy az emígy létrejött kényszer-guggoló helyzetemben egyre közelebb kerültem a földhöz, teljesen kipréselõdött belõlem a levegõ és éreztem, ahogy a levegővel együtt lassan kipréselődik belőlem a lélek is. Tehetetlenül vártam, hogy szűnjön meg ez, az egyre jobban szürkülő, majd sötétedő és távolodó lét-állapotom, de ő nem hagyta abba, hanem tovább szorította a nyakamat és addig nyomott így összepréselõdve, tüdõmben egy csepp levegõ nélkül, amíg a törzsem alá görbített lábaim között az arcomat benyomta a földbe és ezzel véglegessé vált bennem és körülöttem a sötétség. A teljes belső elsötétedést tehát egyértelműen átéltem, de mégis azonnal mindent láttam –  de legalábbis úgy emlékszem -, miután a rettenetébõl feleszmélõ édesanyám valóságos hőssé válva, hátulról annyira meglökte Elemért, hogy az engem a földre préselő “bátyám” kibillent az egyensúlyi állapotából, amitől engem el kellett engednie, különben õ bukott volna fejével a földre. A verekedő reflexeit hajdani utcai és kocsmai konfliktusokban csiszolt Elemér, elengedett ugyan az anyám lökése következtében, de a kocsmai viadalok gyõzteséhez méltó tökéletes reflexszel, visszakézbõl úgy tarkón vágta édesanyámat, hogy az ájultan terült el a földön. Erre már a többiek is észbe kaptak, ráugrottak és lefogták az igazságszolgáltatót, még mielõtt valamelyikünket, vagy mindkettõnket széttaposhatott volna a felkorbácsolt igazság-buzgalmában.

    Hogy mit láthatott édesanyám a túlvilágon, nem tudhatom, mert soha nem közölte velem és a természet lágy ölén történt, szinkronizált halál-küszöb átlépésünket csak annyiban lehet pozitívnak elkönyvelni, hogy többet nem kellett részt vennem Kaltenberékkel ilyen fajta természet-imádásban és ilyen széles családi egység-élményben. Több mint valószínû, hogy szegény édesanyám nem részesült különösebb spirituális megvilágosodásban a halál-küszöb átlépését követõ túlvilági idõzése alatt, mert ez után sem nyújtott be válópert, annak ellenére, hogy az akkor aránylag még józan élete párja, sem a drámai események alatt, sem késõbb nem tett semmit a megvédésünk, vagy a saját rokonai által a földre tepert részeg fia megfékezése és lecsitítása érdekében. Édesanyám tehát sem bölcsebb, sem szabadabb nem lett a túlvilági utazása után és én is csak tíz év elmúltával szedtem össze annyi bátorságot, hogy az ő testi épsége védelmének érdekében Matyi bácsival, egyik részeg dühöngése közben szembe merjek szállni.

     Annyi haszna mégis volt a túlvilági élményünknek, hogy az Elemér-bátyám alkoholos õszinteségi rohamában becsületesen kinyilvánított gyûlöleti és neheztelési állapot, immár békés, de nyilvános nehezteléssé kövesedett szegény édesanyám és a Kaltenber család tagjai között, ami egyfajta új és ki nem mondott, de annál erősebb „gyengék és ártatlanul elnyomottak” közti dacszövetségi állapotot hozott létre közöttem közötte. Én viszont, néha – néha, ezt a közös halál-élményünk óta létrejött mutuális dacszövetséget is érvénytelennek éreztem, valahányszor a Matyi bácsi ütemes lihegése áthallatszott az Istenhidegei lakásunk nagyszobája ajtója mögül. Pedig a következő vakációban, már a fatelepen sem kellett többé velük egy szobában aludnom, mert a szolgálati lakás mellett időközben felszabadult még egy lakrész, ahol egyedül aludhattam és olvashattam, a “szüleim” intim családi életétől némileg elszigetelve.

   A halál-közeli állapotok tragédia-súroló lehetséges következményétől, bizonyára ők is megijedtek, még akkor is, ha nem a szenvedő, hanem a kiváltó alanyai voltak, és lehetséges, hogy Kaltenberék már nem is gyûlöltek és nem is nehezteltek rám a kicsi Zoli szeme világának kialvásához vezetõ bűnös tettem miatt annyira, mint ahogy azt én képzeltem. Lelki gyötrelemnek viszont épp elég volt számomra ez a felém áradó képzeletbeli gyûlölet, azok mellé a tudattalan lelki szorongások és gyötrelmek mellé, amelyek a szegény édesanyám és a Matyi bácsi ellentmondásos kapcsolatának és a nevelő apám részeg periódusai által hiteltelenné tett nevelésének a következtében, még felnõtt koromban is zavarttá és labilissá tette az értéktudatomat és az erkölcsi alapállásomat. Pedig az otthoni nyomás, csak ráadásnak bizonyult arra a szellemi alapnyomásra, amit azért kellett éreznem, mert nem csak a társadalomban voltam idegen annak következtében, hogy akkor, amikor annak az ideje lett volna, nem tanultam meg logikusan és fegyelmezetten gondolkozni, és helyesen írni anyanyelvemen. A magyar anyanyelvükön tanuló kamaszok között feszengtem, mert úgy éreztem, hogy lenéznek, amiért nem tudok szellemesen beszélni és az iskolában tanult szavakat és kifejezéseket könnyedén használni, mint õk, a román gyermekek között szintén kisebbségi komplexusok gyötörtek, amiért a köznapi román nyelven nem tudtam olyan árnyaltan fogalmazni és folyékonyan beszélni, mint azok.

    Végül, a majdnem folytonos drámai alaphelyzet, a tragédia határát súroló részeg ordítozással és „férfias” dühöngésekkel aláfestett családi jelenetek és a lelki teherré váló álerkölcsi nyomás, a rossz tanulói állapot miatti kisebbségi komplexus és a fene tudja, hogy ezek után még miből táplálkozó irracionális nagyravágyás közti feszültségből eredõ zavarok, és főként a tudattalanom mélyéből a Matyi bácsi és anyám figyelmetlensége által túl korán felfakasztott szexuális fantáziálások és utálkozások között, eltelt valahogy az én szomorú gyermekkorom is. A folytonos belső szorongást fenntartó, zavaros, és akkoriban mindenképpen csak ellenségesnek érzett, családi és közösségi kiszolgáltatottságot, akkor is sors-üldöztetésként éltem meg, ha évtizedekkel később, a felnőtti és szülői tapasztalataim alapján visszagondolva és újraértékelve, szegény Matyi bácsi nem is volt éppen olyan őrülten vad bika, mint amilyennek az akkori, anyám által veszélyes módon elkényeztett gyermeknek a szemeivel láttam és éreztem. Sőt: racionálisan és józanul gondolkozni, helyesen ítélni igyekvő, érett férfiként ismerve meg édesanyámnak a határozatlanságában, és mindössze az ostoba döntései melletti nyakas kitartásában erős, de egyébként határozat-gyengeségében alattomosan és igazságtalanul támadó Skorpiói természetét, utólag még igazat is adok néha és meg is értem a szegény Matyi bácsi fergeteges kiborulásait.

    De térjünk vissza az én tanulságos Bolond-sorsom hajnalhasadásához, amelybe a szerencse is bedugta végre a kezét. Az történt, hogy ugyancsak pragmatikus megfontolásokból, egy, az Istenhidegétől és a Matyi bácsi munkahelyétõl is elég távol levő nagyváros egyik szakközépiskolájának a felvételi vizsgájára íratott be szegény édesanyám, amely igényes vizsgán, mindenki meglepetésére átjutottam, méghozzá viszonylag jó eredménnyel. Így a nyomasztó otthoni - családi légkörnek, vagyis az anyám beteges állapotának és tehetetlen gyávaságának, illetve a Matyi bácsi egyre sűrűbbé és vadabbá váló részeg õrjöngéseinek már csak iskolaszünetekben kellett a tanúja legyek. A folytonos otthoni feszültségtől való szabadulás első éveiben azonban, a különbözõ albérletekben való hányattatások sem hozhatták teljesen rendbe, az összezavart öntudatomat, amelyet egyetlen nevelõm, vagy tanárom sem kísérelt meg a helyére tenni. Így, amikor teljesen magamra eszmélhettem volna, sok mindent tudtam, csak éppen azt nem, hogy barátok, vagy szerető nélkül meg tudjak lenni legalább három napig magamban. Vagyis azt, hogy lényegében ki is vagyok én, és egyáltalán mit kellene kezdenem magammal, másokkal - Fõképpen a más nemû személyekkel! - és általában az egész életemmel? Pedig ezek a kérdések igencsak foglalkoztatni kezdtek végül. Különösen a romantikus álmodozásokkal dúsított szexuális sóvárgásaim által egyre sûrûbben beidézett álmatlan éjszakák idején. Minthogyha az ördög játszott volna velem: fiatal házastárs házigazdáim, akiknél az elsõ Jegyesvári albérlet-keresõ nehéz hónapjaim után végre másfél évig folytonos és civilizált lakhatási lehetőségre találtam, nem tudtak úgy szeretkezni esténként, hogy én azt meg ne halljam. És mintha csak a szexuális kísértések ördögi  körében bolyonganék, a második komoly és tartós albérletem jól konzervált háziasszonya is ingerlõen jól nézett ki, de még annál is jobban a nála sokat vendégeskedõ testvér- húga, valamint a bűbájos mosolyával még a “Dolgozó nõ” címlapjára is felkerülõ szomszédasszony is. Utóbbi a szó szoros értelmében “férfiképzeletet- zaklató” szemekkel és egész teste hosszában titkos kéjeket sejtető, omlósan légies domborulatokkal és homorulatokkal rendelkezett. És még az sem volt elég, hogy ezek az érett fiatalasszonyok már a puszta megjelenésükkel is a mennyek tetejéig és a pokol fenekéig sodorták a normálistól amúgy is eltérő szexuális képzeletemet. Annak ellenére, hogy a házigazdáim hálószobája felõl, szerencsére már nem értek el hozzám a kamaszképzelet kísértõ ütemes hanghullámok a hosszú és derékszögben megtört nappali szobán keresztül, de az én szobám fölötti helyiségben viszont menetrendszerûen és igencsak áthallásosan gyakorolta szexuális kiegyenlítõdési tevékenységét egy szerelemes házaspár.

   Az önkielégítésrõl még harmadik osztályos koromban szereztem tudomást, amikor az Istenhidege melletti Ugróhelyen laktunk ideiglenesen a Matyi bácsi ottani szolgálati lakásán, abban az idõszakban, amikor szegény édesanyám a talpig úriembernek látszó Matyi bácsihoz hirtelenül férjhez ment. Ez az egyszobás szolgálati lakás egy olyan, az üzem tulajdonát képezõ, több lakást magába foglaló kertes háznak az egyik különbejáratú szobájából állt, amelyben Matyi bácsin kívül több, a fûrészüzem különbözõ irodáiban dolgozó hivatalnok lakott, családjával együtt. Matyi bácsi egyik hivatali kollégájának a tizedik osztályos fia, Goldberg Lejb, akit mi Lájbinak szólítottunk, mutatta meg elõször, hogy miként kell az önkielégítést elvégezni a fûrésztelep sûrûn rakott, szögletes deszka-rakásai mögött, amelyek gomba módra lepték el a több gáteres fûrészgyár hatalmas raktár-udvarát. Tulajdonképpen a Matyi bácsi munkahelyét képezõ irodákat és a hivatalnokok lakásait magában foglaló nagy ház is e hatalmas kászta-dzsungel közepében állt és ezért nem volt nehéz a felnõttek látókörébõl kisiklani, akár több órára is, anélkül, hogy ez valakinek feltûnhetett volna, hiszen a kászta-telep mintegy a mi közös udvarunknak is helyt adott. A későbbiekben egész családjával Izraelbe települt Goldberg Lájbi, akit a régi szomszédok beszámolója szerint, felnõtt korában, valamelyik zsidó-arab háború során agyonlõttek, tulajdonképpen nem azért csalt magával a kászták közé, hogy az önkielégítés alkímiai mûveletébe beavasson, hanem azért, mert úgy képzelte, hogy valamivel élvezetesebb lesz számára, ha nem a saját kezével végzi el az élvezetes dolgot. Én azonban valamit rosszul csinálhattam, mert hiába huzigáltam szorgalmasan a Lájbi hatalmas szerszámának a bõrét le és fel, õ sehogy sem jutott el a csúcsig és szegény feje kénytelen volt saját magát a maximális pontig elvezetni az orrom elõtt. Az akkori televíziózás kezdetleges állapota miatt és a népi demokratikus sajtócenzúrának köszönhetõen, õ nem volt még olyan mûvelt, mint a mai kamaszok. Ezért a kisebb gyermekek testének az igénybe vételével történõ szexuális kielégülési lehetõség mélyebb változatait, amelyek a pedofilia körébe tartoznak, nem próbálta ki velem az Oroszlán nevét lágyan viselõ fiatalember. Én viszont olyan titkos információhoz jutottam, amely nagy segítségemre volt néhány év múlva, amikor a szegény édesanyámon lovagló Matyi bácsi számomra gyűlöletes és mégis izgalmas lihegését kellett végighallgatnom azokon az estéken, amikor nem sikerült elkerülni a velük egy hálószobában való alvás, általam mindig nyomorúságosan végigizzadt kényszerhelyzeteit.

    Az önkielégítés mûveletének pontos gyakorlati ismerete meg volt tehát a zavart Jegyesvári éjszakák forróságának enyhítési lehetõségeképpen, de sajnos ez nem minden esetben oldotta meg a dolgot, és én tovább forgolódtam álmatlanul az otthonról hozott, afunkcionálisan meleg, pihe-tollú paplanom alatt, vagy magamról lerúgva azt, miután önkéntelenül százszor és ezerszer is végigpergettem a képzeletem vetítõvásznán a szüntelenül gazdagodó szexuális fantáziaképi készletemet. Ahhoz, hogy azokkal, a velem egykorú lányokkal kikezdhessek, akik feltehetõen nem voltak már szüzek és szívesen fogadták a velem egykorú fiuk szexuális közeledését is, fizikailag sokáig fejletlen és alkalmatlan maradtam. De késõbb is, amikor végre végtagjaimmal együtt a hímvesszõm is éppen úgy kifejlett, mint minden velem egyidõs kamasznak, valamiféle természetellenes és irracionális félelemmel keveredõ, gátlásosság és szégyenérzet következtében, pszichológiailag is alkalmatlannak bizonyultam mindenféle szexuális jellegű kezdeményezésre és sokáig csak a mindig irreálisnak bizonyuló, idealista szerelmek erőltetéséből hátramaradó romantikus álmodozásaimmal és kielégíthetetlen szexuális sóvárgásaimmal maradtam. Ez, a kimondottan csak a rendkívülien szép, vagy vonzó nőkkel és a lehetséges szexuális partnerekkel szemben, vagyis csak a szép lányok és a fiatal nõk közvetlen társaságában jelentkezõ félelem, annyira erõs volt bennem, hogy amennyiben egy idegen helyen meg szerettem volna tudni, hogy hány óra van, nem mertem azt megkérdezni egy velem egykorú lánytól, vagy például egy, az utcán szembe jövõ fiatal nõtõl. Sajátos pszichológiai kelepce volt ez: romantikus álmodozásaim és egyoldalú plátói szerelmi élményeim mellett: minél erõsebben és türelmetlenebbül kívántam az elsõ szerelemi szexuális beteljesedést, annál kevesebb gyakorlati megvalósulási lehetõségem maradt erre, annak következtében, hogy csak az osztálytársaimat, vagy a jól ismert iskolatársaimat mertem megszólítani. Persze, ezért a lehetetlen helyzetért nem magamat hibáztattam, hanem a szerencsétlen sorsomat okoltam és tizennyolc éves születésnapomon elhatároztam, hogy nem várom meg, hogy a következõ születésnapomat szûzen megérjem, inkább öngyilkos leszek.

   Szerencsémre ezt a fogadalmat nem kellett beváltanom, mert az irracionális gátlásosságom csak azokkal a nõkkel szemben mûködött, akiket nagyon kívántam, és akik alanyai voltak, vagy lehettek volna, a romantikus és idealista szerelmi álmodozásaimnak. Ezért, a nálam jóval érettebb osztálytársaimnak köszönhetõen, több alkalommal is elkeveredtem olyan bulikban, ahol némi alkohol elfogyasztása után, lassan - lassan, annyi bátorságra és tapasztalatra tehettem szert, aminek segítségével az ötödik szakközépiskolai év kezdetén, magam sem tudom, hogy milyen módon, de valahogy mégis áteshettem az elsõ, valóságos nõvel történt “közösülésemen”. Ez persze, nem az általam szeretett lánnyal történt és semmiben nem hasonlított a korábbi éjszakai steril forgolódások alkalmával ezerszer lepergetett romantikus álomképeimhez, de végre valahára, már én is “odabent” találtam magam, és ez egyelőre megnyugtatott. Eközben viszont én, a romantikus közös fellángolásunkat hirtelenül - számomra abszurd módon! - követő elválásunk ellenére még mindig betegesen szerelmes voltam a nálam egy évvel idõsebb Évába, abba a gyönyörû lányba, akit nem egy buliban ismertem meg, hanem egy komoly művészeti körön. Éva volt az elsõ komoly nõ, akit a szerelemtõl hajtva, szüleinek a háza elõtt, természetes módon csókoltam meg elõször az életemben, és aki pár hónappal az első csókunk után, felcserélt engem egy nálam jóval idõsebb férfivel. Öngyilkos nem kellett lennem tehát az önpusztítói alkatomban gyökerező fogadalmam szellemében, de az elsõ valóságos és biológiailag normálisnak mondható szexuális élményemmel együtt, amelyet a plátói szerelmeim egyikével sem érhettem el, a szerelmi-szexuális életköreimbe is beállt az a schizofrén állapot, amely tizenkét évvel korábban, az elsõ iskolai napommal kezdõdött el, és amely szerint mindig teljesen más dolgok történtek velem odakint a világban, mint belül a lelkemben, a vágyaimban. Egy csodálatosan szép, nálam sokkal érettebb nõbe voltam bolondul szerelmes, aki valamikor viszonozta érzéseimet, miközben egy másik, számomra semmit nem jelentő (pedig kedves és ráadásul nem is csúnya!), nálam némileg fiatalabb, de szexuálisan nálam ugyancsak tapasztaltabb lánnyal veszítettem el a velem egy idős legények esetében szégyenletes állapotnak minősülő érintetlenség állapotát.

    A schizofrén helyzetemet az is gyarapította, hogy azok a tantárgyak, amelyeket az ipari szakközépiskolában tanítottak nekem a mérnök-tanárok, egyre kevésbé érdekkeltek, mert egy halványan derengõ, másság- igény, egy addig soha nem tapasztalt szellemi vonzódás kerítette hatalmába képzelet-világomat, valami egészen más életterület irányába, mint amit jelenthetett a villanyáram mûködési elvének a gyakorlati használata. Unalmamban az iskolai padom lapjára kezdtem rajzolgatni, majd a szaktantárgyakat tanító mérnökök elõadásainak a jegyzetelése céljából vásárolt füzeteimet töltöttem különbözõ rajzokkal tele. Kevés zsebpénzembõl rajztömböt vásároltam magamnak, puha hegyû grafit ceruzákat, színes zsírkrétákat és késõbb egy gyermekeknek való vízfesték-szettet. Szegény édesanyám amint megneszelte, hogy mivel töltõm a “drága idõmet, ahelyett, hogy tanulnék és odafigyelnék az órák alatt”, rögtön Vásárvárra utazott, és amikor meglátta, hogy “a dolog milyen súlyos”, megpróbált az egészrõl lebeszélni. Órákig tartott az erkölcsi prédikáció, aminek egy kis hazugsággal és finomítással elejét vehettem volna, de hát akkoriban még én is “õszinte ember voltam, ordítottam és toporzékoltam” mint József Attila. Néhány gyötrelmes óra után kiegyeztünk, abban, hogy csak a következõ másfél évre kell abba hagynom a rajzolást s a festést, addig, amíg “leérettségizek” és sikeresen felvételi- vizsgázok az egyetemre. Mindketten elég naivak voltunk ahhoz, hogy elhiggyük: mindez így is fog történni. Persze, hogy semmi nem történt úgy, ahogy szegény édesanyámmal megállapodtunk és az egésznek annyi értelme lett, hogy a kisebbségi komplexusaim mellett a szegény édesanyámmal szembeni bûntudattal is beterheltem a lelkiismeretemet. Hiszen az aggodalmas szülõi látogatás után egyfajta illegalitásban, tovább folytattam a rajzolást, ügyelve arra, hogy albérletadó házi gazdáim és az osztályfõnököm, akivel szegény édesanyám alkalmi levelezõi kapcsolatot tartott fenn az én "érdekemben”, meg ne tudják a dolgot.

    Az a körülmény, hogy nem élhettem ki nyíltan eme rajzoló - festegetõ késztetésemet, még unalmasabbá és még terhesebbé tette számomra az ipari szakközépiskolát, ahol egyre idegenebbnek éreztem magam. Inkább a kevés számú román irodalom, a heti egy biológia, valamint a szakközépiskolákban akkoriban mellékesnek és lényegtelennek tekintett francia nyelv és irodalom órákon éreztem jól magam. A szaktantárgyak elsajátításának a kötelessége súlyos teherként nyomasztotta az izgató szellemtörténeti könyvek és akkoriban a mûvészet és az alkotás filozófiájának képzelt szubjektív szellemi jelenségek megértése iránt egyre fokozottabban vágyakozó képzeletemet. Az egyik szaktantárgyból el is buktam az elsõ érettségi vizsgán, ami a szégyenérzeten túl, inkább a szegény édesanyám iránt érzett lelkiismeret-furdalással töltött el és fokozta a kisebbségi komplexusaimat. Ugyanakkor ez gyakorlatilag azt idézte elõ, hogy nem felvételizhettem abban az évben a műszaki egyetemre, ami automatikusan azt vonta maga után, hogy szembe kellett néznem a nemzeti szocializmus mérgétõl átitatott román hadseregben történõ sorkatonáskodás szellem- és léleksorvasztó fertõjével. De az, hogy nekem be kell jutnom mindenáron az egyetemre, annyira be volt ültetve a tudatomba, hogy fel sem merült az a lehetõség, hogy abba hagyjam a szaktantárgyakból való újabb felvételi-vizsgára készülést, és a nyolc órás kiképzési idõ utáni szabadidõmben nyugodtan rajzoljak - festegessek, és a festészet területén próbáljam meg valamiképpen képezni magam.

    Így a román népi kommunista hadseregben rám váró rendkívüli élményeket sem tudtam a férfias szenvedélyességemhez és a birkózó koromban megerõsödött fizikumomhoz méltó módon, vagyis normális módon átélni. Nem voltam képes még ezt, az elemien egyszerű élethelyzetet sem, férfiasan verekedve és a helyhez illően durváskodva, másfél éven át kiélvezni, hanem az idő teltével egyre félősebbé váltam. Nem tudtam a gyávákból az alattomos agresszivitást kiváltó körülmények között egészséges agresszivitással kegyetlenkedve, és persze: ízesen káromkodva élni másfél évig, ahogyan az ott normális lett volna. Csak az elsõ napokban és hetekben űztem sportot abból, hogy a középiskolás kori birkózói emlékeimre és reflexeimre hagyatkozva, a román sorstársaimat azonnal a földre döntöttem, mihelyt le bózgoroztak (bózgor = hazátlan románul), vagy elküldtek az anyám örömébe. Ha későn is, de rá kellett jönnöm ugyanis, hogy amikor a román legények engem “mõi bozgore- nak” szólítanak, nem föltétlenül gondolnak hazátlannak, és a szegény édesanyám nemi vájatába sem kívánnak vissza ténylegesen, mivel ez náluk mindössze egy társalgási formula. Sõt: később ki derült egyértelműen az is, hogy amikor egy mondatot úgy kezdenek, hogy előbb az anyámba küldenek, náluk ez csak a szemérmes barátkozási szándék többi árnyalatának egyike volt. Ez akkor viszont már nem segített a helyzetemen, mert az alkohol ivásra még nem kaptam rá eléggé és közös italozások hiányában, nem tudtam idejében a rangidõs és a másodéves magyar fiuk bizalmába férkõzni. Ezért, a saját szakállamra folytatván a, végül is fölöslegesen-önérzetes verekedősdit, utólag nagyon megjártam, mert az úgymond ártatlanul, de folytonosan bozgorozó - anyádpicsázgató regáti és moldovai sorstársaim, akiket következetesen földhöz vágtam, végül beárultak a román másodéveseknél és az öregbakák nemzeti bűnszövetsége egy szombat délután elkapott a balkán-véce előterében és bátor tagjai úgy megvertek, hogy alig vonszoltam el magam az ágyamig.       

    Az esti sorakozónál a szakaszbeli társaim azt jelentették, hogy beteg vagyok, mivel nem tudtam lábra állni. Soha nem felejtem el, a szolgálatos tisztnek azt az előbb hamuszürkévé, majd teljesen üressé vált arcát és szemét, akinek másnap az estet jelentettem, és aki még csak le sem torkolt, miközben a panaszomat előadtam, hanem egyszerűen hátat fordított és szó nélkül belépett a szolgálatos tisztek szobájába. Sőt: néhány nap múlva valaki mástól szerezvén értesülést a nagy szombati megveretésemről, a mérnöki diplomával is rendelkező, fiatal főhadnagy szakasz-parancsnok, harci kiképzés közben, egy ürügyként felhasznált apró tévedésem miatt, szó nélkül el kezdett rugódni, majd egyenesen az arcomba vágott néhányszor a kemény, harc-képzett öklével, azt kiabálván, hogy román katonaként és azt követően is, hogy tizenkét hónap múlva leszerelek, ilyet soha ne merjek tenni.  

    Akkor váltott a legsötétebb korszakába a Ceusescu diktatúra, mikor harmincegy évesen karatézni kezdtem. A Joga mellett, ebben az időben tiltott volt Romániában, a Karate is, valamint a többi, spirituális alapon működő harci beavatás. Az edzéseinket és edző táborainkat, ahol a két, titokban kiképzett román nagymester felügyelete alatt, harcolhattunk is, ugyan eltűrték félig behunyt szemel a hivatalos szervek, de arról, hogy hivatalosan is versenyezhessünk, szó sem lehetett. Ráadásul, a sikeresnek mondható elindulás, és a kezdői évek után, bizonyos, a számomra sorozatosan kudarccal végződő fokozati vizsgák közben felmerülő félreértések miatt, amelyeken sorozatosan a rovásomra történő, nem véletlenszerű téves ítélkezéseket véltem felfedezni, ellentmondásossá vált a vezető-mesterrel a viszonyom, és a diktatúra utolsó éveiben örvendtem, hogy az általa rossz néven vett neheztelő gesztusaim okának a tisztázása után, visszafogadott az akkor Romániában legnépszerűbbnek számító iskolájába. Ugyanakkor a munkahelyi elfoglaltságaim miatt, már a nyári táborokban sem vehettem részt, ahol a félhivatalos harci versengések folytak. A rendszerváltás után viszont kiderült nem csak az, hogy rengeteg, korábban lényegtelennek ítélt, fontos sorsfeladatom maradt érintetlenül, hanem az is, hogy a magánéletem romokban hever és halálos összeomlással fenyeget. Ezért edzésekre is, csak hosszabb - rövidebb szakításokkal járhattam nyolc éven át, amiért harci megmérettetésre is csak ritkán volt alkalmam. Két évre rá, hogy a családi és az anyagi helyzetem stabilizálódott, és rendszeresen járhattam karatézni, végre sikeresen letehettem az I. fokú mesteri vizsgámat, amit az új vezető edzőm tanácsára, már két éven belül követett a szakák japán vezetője előtt letett mesteri vizsga nyomán, a második fokozat sikeres megszerzése is. Eközben kiderült, hogy az átlagnál jobb harci készséggel és tehetséggel rendelkezem. Így harminc évvel a román hadseregben átélt, öntudat-romboló és méltósággyalázó kalandjaim után, amelyek, a kiképző és nevelőtisztek minden jó szándéka ellenére, sehogy nem tudtak normális férfivá érlelni, aktívan versenyző Karate-mesterré váltam. Ez időben, minden neheztelés, harag, vagy gyűlölet nélkül, csak úgy, a mulatság kedvéért, két emberrel szerettem volna, egy néptelen utcán, vagy más, kevésbé nyilvános helyen találkozni: Boiciu főhadnaggyal, aki addig minimum vezérezredes lehetett, amennyiben nem hagyta ott a sereget, vagy nem szerelték le a rendszerváltás után, és a későbbi szekus gyóntatómmal, a bikanyakú Vérmes ezredessel. Kiderült viszont, hogy az utóbbival fizikai találkozó már nem jöhet létre, mivel a hírek szerint, az ezredes elvtárs szíve nem bírta követni a politikai változásokat – értsd alatta, hogy semmiképpen nem tudta lenyelni azt, hogy az ő jól bevált kihallgatási módszerei nem feleltek meg az új követelményeknek - és közvetlenül a rendszerváltás után, eltávozott az élők sorából. A tagbaszakadt szakaszparancsnokommal való találkozásban évekig reménykedtem, de, egy spirituális megvilágosodás után, azt is elengedtem.

    Sokat ki bír a fiatal: nem kaptam észbe és nem vadultam meg, még ettõl a nevelő-tiszti kezeléstől sem (Az alkoholista ütegparancsnokunk szokta, hangozatni, hogy a tisztjeink tulajdonképpen az édesapáink helyettesei a seregben.), annyira, hogy mint a találékony néger fickók az amerikai filmekben és a vékony dongájú zsidó fiatalok az ugyancsak amerikai regényekben, az engem ekképpen pontra tevő tisztek rangját és funkcióját veszélyeztető politikai balhét kavarjak a megveréseim miatt, és nem lettem hónapokkal késõbb sem, a tejfeles szájú újoncokon bosszút álló, másodéves legény. Magyar és emberi önérzetemben inkább egészen meghasonlottam „amíg ez a szerencsétlen időszak valahogy eltelik”, de továbbra is az anyám és a tanáraim által belém ültetett szemellenzős humanista etika szerint viselkedtem a humanizmus eszméire magasan tojó hadseregben, a felvilágosult polgári kereszténység, illetve a materialista racionalizmus hipokrita eszméinek a gyõzelmében vakon bízó fiatalemberként, azaz magát béketûrõnek nevezõ gyáva, alamuszi idiótaként, aki még a leszerelés előtt másfél hónappal is elsírta magát, amikor a látogatóba érkezett anyját meglátta a kaszárnya kapujában. A lassan betegessé váló konfliktuskerülő viselkedésem következtében természetes tehát, hogy minden kaszárnyán belüli hatalmi disznólkodás szenvedõ alanyaként, teljesen meghasonlott öntudattal szereltem le huszonegy évesen és az utcákon és a vonatokon is örömükben ordítozó baka-társaimmal ellentétben, könnyezve utaztam haza Istenhidegébe a kárpátok bérces ormai alatti, hajdani magyar - román határon fekvõ, hegyivadász alakulatomtól.

    Mivel az egyetemes törvények, az egyetemes feketelyuk hatásaival együtt ugyan, de mégis egyértelmûen nyilatkoznak meg az ép elméjű kamaszok személyében, és csak jóval késõbb, a tanárok által beléjük vert ketrec- pragmatizmus, illetve a spiritualitástól irtózó pedagógia által a lelkükbe ültetett ráció-tévképzetek akadályozzák meg a felnõtteket abban, hogy az egyetemes törvények hatásait életükben és személyükben felismerjék, az én későn érkező, bajuszos fiatalkorom sem állhatott csupa nyomorúságból. Az én sorsomban is fellobbant egy üstökösként világító, gyönyörteljes szerelem. Pontosan olyan volt, mint amilyen az a nagykönyvekben le van írva. Nevéhez méltóan, a felnõtti személyiségem hajnalhasadásakor ragyogott fel az életemben, és amire a fejem lágya benõtt volna és a pelyhedzõ szakállú férfi tudatommal szembe mertem volna nézni magammal és a kancsuka-leső Judási világgal, nyomtalanul süllyedt el a Rezaráti hegyivadász kaszárnya szürke betonkerítése mögött. Csak harminc év múltával adatott meg számomra az egységtudatnak, illetve az androgünöszi állapotnak az olyan egyértelmû átélési lehetõsége, mint akkoriban, amikor hangosan is ki mertem mondani magamnak azt, hogy: “Én Hajnival egy vagyok.” A búcsúlevelet persze, a szellem- és szeretetidegen környezetben, a rideg kaszárnyában vettem kézhez és annak a világos és határozott értelmét csak huszonnégy év múlva fogadhattam el, akkor, amikor a Laurával szabad elhatározásból kötött frigyünk gyümölcseként az első igazi gyermekem a világra jött. Addig, valahányszor kiderült, hogy „ez sem az igazi”, valahonnan nagyon mélyről előbújt az abszurd képzet, hogy nem baj, mert Hajni úgy is visszatér majd és vele újból átélhetem azt az Egységet, amire egész nyomorúságos kamasz koromban készültem. Csak akkor tudtam a szívem legrejtettebb csücskébe is a negyedszázaddal korábban ért veszteségemrõl szóló információt teljes mértékben a mélytudatomba befogadni, amikor a Laurából csendben, de gyorsan előbújó, magzatmázas Verácskánkat megláttam a békés augusztus-délutáni napfényben.

    Hajni, a következõ szavakkal zúdította rá a visszavonhatatlan lélekrácsot a zaklatott kamaszkorom okkult álmainak a Jelesvári színpadára: “Lehet, hogy egy kicsit kábult voltam az elfogyasztott bortól, de most ez nem számít. Ami számít az, hogy ami történt, az visszavonhatatlanul megtörtént és emiatt én már soha nem nézhetek tisztán a szemedbe. A mi életútjaink ezennel véglegesen elválnak egymástól. Kérlek, ne keresd a velem való találkozást, ne próbálj megkeresni, soha ne érdeklõdj, és ne gyere utánam.” Éppen nyolc hónapos sorkatona voltam, amikor e hihetetlen sorokat olvastam a légelhárító szakaszom tüzérségi lõszerraktárában. Amikor nyolc év múlva, a majd tíz éven át tartó szerelmem hõsnõjének: Dórának az elvesztése gondolatától újra az önpusztítás szakadéka fölött bolyongtam éjszakánként, már úgy éreztem, hogy csak az õrület, vagy a halál szabadíthat meg balsorsomnak eme teljesen irracionális azonosságától. A levél elolvasása után éreztem elõször azt, hogy nem csak a kaszárnya, de a beton falakon túli "szabad” élet sem más, mint egy misztikus börtön, ahol a sors börtönõreivel szemben teljesen kiszolgáltatott és tehetetlen vagyok, többi emberrel együtt, akárcsak azokkal a polgári törvényekkel szemben, amelyek ide juttattak.

   Persze, nem fogadtam meg a nálam négy évvel fiatalabb, de akkor talán húsz évvel bölcsebb, tizenhét éves Hajni tanácsát és késõbb kétszer is meglátogattam a megtört szüleit, annak reményében, hogy egyszer még belé nézhetek a számomra még évtizedekig a legfõbb szellemi valóságot jelentõ "engem-néző" szemeibe. Valamilyen rejtett oknál fogva ő többet kellett tudjon tizenhét évesen a sors-tõrvényekrõl, mint amit én tudhattam akár harmincöt évesen is. Nem csak véletlenül, mondjuk a szülõfaluja melletti jelentõs átszálló vasútállomáson, ahol rengetegszer kényszerültem várakozni egy - egy vonatcsatlakozásra, vagy Erdély valamelyik más, szutykos vasútállomása peronján, de még a szülei házánál, ahová kétszer is ellátogattam, még ott sem találkoztam vele e végzetes levél kézhezvétele után. Nem találkoztam vele abban a bányászvárosban sem, ahová - a tizenegyedik osztályt félbeszakítva - elköltözött az õt, a végzetes levélben említett házibulin megtermékenyítõ férfival, aki végül elvette feleségül. És nem találkoztam Hajnival egyetlen olyan körülmény között sem, amilyenrõl én még a Laurával való házasságom elõtt is képzelegtem. Ismerõsöktõl viszont hallottam róla és tudom, hogy annak ellenére, hogy mennyi tragédiát élt át, lelkében soha nem sodródott annyira közel, mint én a kétségbeeséshez, vagy az önpusztítási képzetek és késztetések szakadékához. Törékenységében és sorstragédiáiban is sokkal erősebb volt mint én.

    Az ő későbbi életdrámáit végül is egy szabad döntést követő önálló határozat: a gyönyörû szerelmünket elpusztító, szexuális kalandját követõ, csaknem gyermekfejjel hozott, de egyéni “szabad” döntés indította el, és bármi is érte késõbb, tudhatta, vagy legalábbis sejthette azt, hogy az élete drámai eseményeihez ezekkel, az egyéni döntéseivel ő határozottan hozzájárult és így a drámai, vagy tragikus következményeket is vállalnia kell. Én viszont nem szabad akaratomból hagytam őt unatkozni és unalmában bulikba menni, hanem alkotmányos törvény kötelezett a 16 hónapig tartó zárt kaszárnyába vonulásra. De bőven érett férfiként is, csak jóval később kerülhettem oda, hogy a saját felelőtlenkedéseim visszahatásainak a hálójába kerülhessek úgy, hogy a szerzőségemet egyértelműen be is lehessen látni. Hihetetlen, de nála tizenegy évvel idősebben: nyolc évvel az ő végzetes döntése után, kerültem én is, a kábult szexuális támolygásaim következményeképpen egy, az övéhez hasonló élethelyzetbe, amikor becsületes szellemi felelõsségvállalás helyett, egy ugyanolyan felületes, látszat szerinti felelõsséget vállaltam a tettemért, mint Hajni valamikor kamasz fejjel. Talán mentségünkre szolgál, hogy sem Hajni tizenhét évesen, sem én huszonnyolc évesen, nem tudtunk még semmit a bennünk is, mint mindenkiben egyaránt munkálkodó egyetemes, de jellegében személyes Feketepont végzetes hatalmáról.

     A Világteremtés õsi aktusát elindító egyetemes Feketepontnak a teremtés-provokáló ősi befolyása alatt áll az egész természeti világ, a fel nem ébredt személyekkel, illetve az emberiség kilencvennyolc százalékával együtt, az őt szolgáló tudósokat és az ellene hadakozó papokat és más moralistákat is bele értve. Ez, az adottól mindig eltérõ, mindig más és mindig új állapotra vágyakozás, a kábulat vágyig és az önámítás vágyig menő, öncélú és izgató élményekre, és különleges állapotokra való rejtett sóvárgás, a mindig-másra sóvárgás, ez a Világ-nagy Feketeörvény, az isteni õssóvárgás lenyomata bennünk. A Feketepont az irracionális és öncélú kísértő - mozgató vágy, a határozatlan és indokolatlan másra-vágyás, a határozatlan, de más létezési - állapotra, az oka-nincs változásra, az öncélú változat-tapasztalásra vágyás rejtett õsereje mindenben a természetben. Ő a meghatározhatatlan Ős-Istennek, a Taonak, az Õsi Önvalónak a határozatlan másság-vágya, az egyetemes másságra való ködös sóvárgás, a szellemi eszencia állapot vágya a szubsztancia állapotba kerülésre. A többszörösen beavatott Mózes azt írja Könyvében, hogy mielõtt az Úr Ádámnak megteremtette volna Évát, Ádám a Kígyóval élt a paradicsomban. Isten elsõ őseszmélete: az első õsereje és õsideája, az egynemû Paradicsomi állapotban létezõ õsidea: az Ádám Kadmon is már ezt, a másfajta tapasztalatra, a más megnyilatkozásra, a másság - ízlelésére való csillapíthatatlan őssóvárgást hordozza magában. Ez az örök õskáoszt okozó abszolút feszültség ősi oka, az öncélú más-állapotra való abszolút õssóvárgás, ami ellen az abszolútum is tehetetlen és aminek a hatástalanítása – kiegyenlítése érdekében kénytelen teremteni. Ez az általunk érzékelhetetlen, negatív ős idea-lét, ez az érzékeink számára érzékelhetetlen finom feszültség hozza létre, idézi elő az elsõ káosz állapotot az abszolút szubsztanciából, amely őskáosz viszont magát az abszolút létállapotot is fenyegeti és kiváltja belőle az első mentő-teremtő ősideát: a Teremtést. Kiváltja tehát az Abszolútumból a Teremtőt és az abszolút-feszültség fokozása által az Istennek a más állapotban: a kettõben, vagyis a fény és a szeretet õsállapotban való megnyilatkozását.

    Ez a másságra való határozatlan, indokolatlan és határozatlan sóvárgás, a teremtés mozzanatát megelõzõ veszélyes õsállapot az öncélúan tekergő kígyó-élménynek az én-állapota, amely kiprovokálja a káosz-megszüntető ős teremtést és amely abszolút negatív őserő ugyanakkor benne marad a teremtésben, mivel megszüntethetetlen. Ő a teremtõ imagináció létrejöttének az elindító ős-oka. Ez a céltalan és tárgytalan, de elfojthatatlan és legyõzhetetlen misztikus, általános és személyes más-sóvárgás bennünk, ez végül is a szexualitás alatti és szexuális vágyak elõtti vágyakozás mindig valami és végül valaki másra, mint ami és aki adott, ami mindegy, hogy mi és ki, csak a megszokott létállapottal ellentétes legyen, és ami lehetőleg velünk (személyünkkel, alaptermészetünkkel: nemünkkel) ellentétes legyen, és aminek az egyik végsõ következménye az irányíthatatlanul gerjedő szexuális vágy-állapot rendkívülisége. Ez, az egyeseknél már gyermekkorban jelentkező és kamaszkorban néha az őrületig felerõsödõ, sötét, ködös és homályos (irracionális), hideg és borzongató, önkéntelen, és végül is alany, tárgy és cél nélküli szexuális sóvárgások és homályos fantazmagóriák elindító ősoka. De ugyanakkor ez minden öncélú és irracionális másállapotra, például a szédült és a kábult állapotra való sóvárgásunknak az õs-oka. Ez bennünk és kívülünk, a “minden szépnek és jónak (stabilnak, világos és egyértelmû érzésnek, állapotnak) az elrontó” oka. Jaj azoknak, akik öncélúan visszaéltünk a mindannyiunk tudattalanjában lappangó, hidegen forró vonzerővel és a sóvárgások kielégítése érdekében a másik személy manipulálására, a csábításra: szexuális uralására használtuk fel ezt a bennünk lappangó iszonyú erőt életünk hajnalán. De annak is jaj, aki nem akar róla tudomást szerezni és nem akar tudni arról, hogy az ő szerelmében, a szerelme alanyában is pont annyira természetesen, tehát jogosan van jelen ez az iránytalan másra való és végsõ soron a szexuális aktus rendkívüliségének az átélési vágyát célzó õssóvárgás, mint õbenne. Nem hiába félünk egymásnak ettõl a vonzó és taszító, mindig sötét homályban maradó, kiszámíthatatlan és ellenõrizhetetlen lényétõl.

    A Feketepont ellenállhatatlan ősereje izgatta bizonyára öntudatlanul a kisgyermeki képzeletemet, az ő ősi örvényében kavargó határozatlan érzések és alaktalan formák világa vonzották az ártatlan kezemet, a gondolat- és fogalom nélküli mély-sejtelmek vezették, irányították aprócska kezemet az alvó édesanyám lábai között érzékelt misztikus erõtér irányába, ahol ismeretlen, de fojtóan vonzó titkok megismerési lehetõsége kísértett. E fojtóan vonzó, titok-megismerési lehetőség által kiváltott kaotikus lelki-állapotban zuhanok vissza néha rémülten a teremtés ős-okához a tudat-küszöbe alá rejtett három éves kori bizonytalan és fojtó emlékek fátylai között. Ebben az öntudatlan és ártatlan gyermeki tapogatózásban jutottam a teremtés ősködéig vissza tehát valamikor a tudatom ébredése előtt, miközben szegény édesanyám, mit sem sejtve, fáradtan aludt mellettem az éjszakai sötétben.  

    Ma, számtalan szerelmi- szexuális tapasztalat után, négy egészséges kislány lelki és szellemi épsége fölött őrködő családapaként, már jól tudom, hogy az egyetemes szellem-örvény irracionális félelmekkel vegyes vonzásnak, vallásos, vagy ateista lelkeinkben egyaránt veszedelmesen kavargó, kísértő-õserejének a szűklátókörű ignorálása, vagy annak az erõszakos ellenõrzésére-uralására tett erőfeszítés, nem vezethet csak és csakis a sors-drámák, egyéni és családi tragédiák vég nélküli labirintusába. Hiába, hogy a gyermekkori sérüléseink és a rossz szülői példák ellenére is, fiatal korunkban még, majdnem valamennyien egy harmonikus, szerelmi és élettársi együttértésben megélt, boldog párkapcsolatra vágyunk, mert amennyiben nem ismerjük a bennünk és az élettársunkban egyaránt munkálkodó feketepont jellegét, ma, amikor tudattalan képzeletvilágunkig hatoló hamis boldogság-képzetekkel bombáz reggeltől estig és mindenütt, nem csak a reklámipar, hanem a fekete pont által irányított művészet is, lehetetlen, hogy felnőtté váló gyermekeink el ne rontsák akár a legszebb és az erkölcsileg legfegyelmezettebb szerelmüket is. És nem feltétlenül szexuális téren!

   A belső és a külső örvény-erő zavaró - kényszerítõ romboló hatásait nem lehet másképp, csak a megismerés, a felismerés és a beismerés útján feloldani. Mert az abszolút örvénynek bármilyen uralási, vagy elnyomási, ellenõrzési - elfojtási kísérlete, csakúgy, mint a szerelmünk, vagy élettársunk személyében a feketepont jelenlétének a letagadása, vagy annak az el nem tûrése, illetve a jelenléte jogosságának az el nem ismerése, az uralkodási és irányítási vágy túltengéséhez, vagy az ellentétéhez: a vaksi önámításhoz, esetleg a beteges féltékenységhez, a megcsalástól való tudattalan félelem személytelen poklához vezet. A Feketepont hatalmával szemben nincs más gyógyír csak a teljes nyitottság és a teljes õszinteség. A tudatnak az elfogadása, hogy a páromnak épp oly normálisan a természetéhez tartozik a különbözõ ellentétes nemû személyekkel való, önkéntelen szexuális közösülési vágya, mint az én természetemhez. Ha sikerült ezt a "lehetetlent", mégis elfogadni, és ha sikerült az eleve létező, más személyek iránti rejtett szexuális vonzódásokat néven nevezni (A különféle rejtett, titkolt és szégyellt vágyakozásoknak a sokszerű természetét és színezetét a kauzális Feketelyuk számbavételével meghatározni.), már csak az marad hátra, hogy eldöntsem: a kábulatot, és az ezzel járó folytonos zavartságot - feszültséget vállaljam-e, azt, hogy a kábulat és a szédelgés pusztító örvénye felé akarok-e haladni, vagy az enyémmel "egyenjogú" Feketeponttal rendelkező párommal történõ, maximális őszinteségen át vezető harmonizálódás és kiegyenlítõdés irányába? Ez, az önmagamnak és a szerelmemnek, az élettársamnak feltett kérdésre adandó õszinte és egyenes válasz, és csakis ez fogja meghatározni a szerelmi és az élettársi viszonyom valódiságát, a közös életsorsunk minõségét és az életünk minőségét.

   Kezdetben vala tehát a Lilith, és a Lilith Istennél vala, és a Lilith is Isten vala. És Ő provokálá kis az Abszolútumból a kauzális Nagy Bummot és csinálá ez által Teremtő Istent az Abszolútumból. - Igazán jópofák a keresztény teológusok naivnak nevezett kreacionizmusát támadó természettudósok, az ők még naivabb Nagy Bumm nevű kreacionizmusával! A teremtés nem a fizikai világ teremtődésével kezdődik és a teremtés nem egyetlen múltbeli aktus, hanem örökösen létező, állandó teremtési folyamat, amely által az ideális esszenciák spirituális, mentális, asztrális, éteri, majd fizikai eszenciák anyagában - formájában rendre alakot öntenek. Folyamat, amelyben az ember is állandóan részt vesz, ha akarja, ha nem, ha tud róla, ha nem, a benne is létező őssóvárgás és az őssóvárgás által begerjesztett mágikus képzelőereje által. Így érvényesül rajtam keresztül, az én személyem által is, az egyetemes Mágia, vagyis a Teremtés tőrvénye. A Lilith által állandóan felkavart, zavaros, homályos és tisztázatlan vágyaim által befolyásolt, önkéntelenül működő, különböző sóvárgások által felkorbácsolt képzeletemmel olyan eseményeket: élethelyzeteket és állapotokat idézek elő az életembe, amelyek drámaiak, tragikusak, vagy boldogítóak, amelyekre vágyok, és amelyeket nem szívesen viselek el, sőt: másokra, a sorsra, vagy magam előtt is rejtetten, az Istenre haragudva, csendes nehezteléssel viselek.

    Verácskának a Hargitai erdőben történt, gyönyörű születése után, amikor először beszéltem a havasokban megtartott életmód táborban részt vevő barátainknak az öröklődő anyai ági spirituális programok létezéséről, önkéntelenül és öntudatlanul megválaszoltam azt a kérdést, hogy az Isten miért teremtette a világot? - Azért, hogy a Lilith által az Abszolút állapotából kilépő, és ezáltal őskáosszá változó abszolút Lény-ét, helyre állítsa, hogy rendbe hozza önmagát, a teremtésen belül felsejlő és tényleg: ott létrejövő kiegyenlítődési lehetőségek által. Mindez hirtelen pattant ki akkor a tudatomból, az általam történt kinyilatkoztatás anélkül történt, hogy akkor erre, a teremtési aktus végső és elsődleges kérdésére szándékoztam volna előzőleg megadni a választ. Több évvel később, tudtam meg, hogy minderről a nem kanonizált evangéliumok is írnak, és, hogy ezt a teremtés szemléletet a gnosztikusok képviselték a kereszténységen belül, vagyis azok, akiket a hivatalos egyház üldözött és elnémított. A Jézus tanait kanonizáló újfarizeusoknak: a hivatal-építő „felkent” papoknak az emberiséget a mai erkölcsi katasztrófába sodró bűne: az öncélú pragmatizmus és a buta materialista koncepciók szerinti életszemléletet: a tudományos pozitivizmust kiprovokáló bűne, hogy tűzzel-vassal üldözték és végül elfojtották az evangéliumi szövegek gnosztikus értelmezését. Ennek köszönhetően nem értette senki, hogy az isten-ösztönünk, a teológiai öntudatunk és minden jóindulatunk, jóakaratunk ellenére, miért vagyunk, valamivel és valami módon mindannyian kísérthetők és bűnbe sodorhatók, ha nem szexuálisan, akkor más élvezet-lehetőséggel, öncélú hatalommal, vagy fanatikus igazságtevéssel, hogy mért vagyunk egyoldalúan dogmatikusok, vagy annyira gyalázatosan korruptak? Pedig a válasz nagyon egyszerű.

   Ha a mindent összezavaró, állandóan a más - állapotra, másságra sarkalló, és ez által az élet-párjukat megtaláló személyeknek is a szexuális képzeletét rejtett sóvárgásokkal zavaró és zaklató Lilithnek a kivédhetetlen hatásához hozzáadjuk az általunk is megnyilvánuló lelki és szellemi erők negatív formáit, világos lesz, hogy miért vagyunk “eredendően bűnösök”, azaz korruptak, vagy szamár-fanatikusok. Amennyiben a zsákmány elejtéséhez vagy a zsákmányoló egyed félrevezetése közben betanult és generációról generációra öröklődő genetikai programként az utódoknak átadott, reflexszerű megtévesztésre, ámításra, hazudozásra, árulásra, csalásra és végül öncsalásra való hajlamainkat, az öncélú szexuális kéjelgésre és erőfeszítés-mentes állapotokra: a kényelemre való törekvéseinket, az öncélúan élvezni, vagyis élvezeti lehetőséget teremteni vágyunkat, a nyerni és győzni akaró pragmatikus gondolkozásunkat, a hamis boldogságra (részleges és zavaros szerelmi együttlétre), a lelki és a fizikai kábulatra: a nikotin, az alkohol és a becsületes kábítószer által okozott szédülésre való sóvárgásunkat, a misztikus, vallásos és irracionális káprázatra, homályos fantáziálásra és érzelmi-szexuális támolygásra való ősi késztetéseinket, mind összeadjuk a hamis felelősség- érzetünkkel: az aggodalommal és a természetellenessé fokozott biztonság-vágyunkkal, nem kell csodálkozzunk azon, hogy annyi szerencsétlenséget és nyomorúságot előidéző tettet hajtunk végre magunk és egymás ellen, és nem utolsó sorban a természet elemei és lényei ellen. És nem kell csodálkoznunk azon, hogy a mágikus erejű, de zavaros és kapkodó életképzeletünkkel folyton betegséget és ellentmondó élethelyzeteket materializálunk.  

    Ahhoz, hogy mindezt belássam, nem kell másra, csak arra gondoljak, hogy a tudattalan képzelet- vágy- és eszmevilágában egy olyan jellegű Lilith-nyomással született személy, mint én, mennyit hazudik napjában magának arról, hogy neki miért kell ezt és amazt megtennie, miközben egyértelmű, hogy tetteit, szavait és gondolatait rejtetten, vagy nyíltan, de mindig a különböző ellentétes nemű személyekhez kapcsolódó szexuális sóvárgása mozgatja önkéntelenül. Ha őt is, akárcsak engem valamikor, a más nemű személyekkel való öncélú szexuális egyesülési - egységesülési vágya, vagy éppenséggel a minden emberi hatalom és önkény elleni önkéntelen és öntudatlan gyűlölete mozgatja minden érzésében, tettében és gondolatában.

    A másfél évig tartó nemzeti-szocialista sorkatonai élet nevelõ hatására nem csak én zavarodtam össze jobban, az addig is személyi értéktudat nélküli: szellemileg gyáva és ezért rejtetten agresszív, de jóindulatúan naiv és humanista személyemben, hanem szegény édesanyámnak a naiv képzeletében már tizenöt évvel korábban biztonságosnak berendezett jövõmmel kapcsolatos tervei és ambíciói is szerencsésen megfakultak, majd elszálltak. Így a leszerelésem utáni második sikertelen technikumi felvételi vizsgám után egyre kevesebb csalódottsággal, egyfajta csendes beletörõdéssel kezdte eltûrni, hogy nem a jövő évi felvételi vizsgára készülök, hanem egyre nyíltabban, egyre több idõmet és pénzemet áldozom rajzolásra az aggodalmaskodó anyai szeme láttára. Ma már tudom, hogy ezt sem nagyvonalúságból, vagy megtört közömbösségétõl indíttatva tette, hiszen az efféle meghátrálást a hozzá hasonlatos, a gyermekének bármi árón jót akaró örök anya-típus számára ismeretlen, hanem azon megfontolás alapján, miszerint még mindig jobb, ha ilyesmivel töltöm az idõmet, mintha velem egyivású cimborákkal kocsmába járnék, vagy ha “feslett nõi személyek” társaságában tölteném a munkanap utáni időmet.

     Idõközben Matyi bácsinak a szudétanémet árja meggyőződéséből fakadó önhittsége és rátartisága is levitézlett és már csak akkor kapott néha lángra, amikor fõnöki funkcióját vesztett nyugdíjas nyomorában, megunva a taknyos családi békét, még két átvészelt szívinfarktussal a háta mögött is, egyre inkább jól berúgott az akkoriban olcsón megvásárolható román konyakból és a volt deszkás ügyfeleitől feketén vásárolt házi szilvapálinkából. Szegény, szudétanémet tudatú székely pátriárka, nem olvasott soha keleti bölcseket, és az vitte halálba, amivel ma is a legsikeresebben szédítik a szocialista pártok a választópolgárokat: a jó szociális háló, illetve, a magas nyugdíj-bérrel járó, teljes polgári nyugalom. Nem ismervén fel idejében, hogy nem az állam-elvtárs által biztosított magas nyugdíj segítségével fenntartható, természet-ellenes nyugdíjas tétlenség, hanem az önuralom és a hibabelátás gyakorlása által elérendõ harmónia-készség és magas kiegyenlítõdési képesség az igazi célja földi életünknek, az Oroszlán jegy szülöttjeként, támadott Kos Sárkányfarokkal és Kos Lilithel a horoszkópjában, a rámenős, vállalkozó, szervezõ és irányító fõnöki természetét a jó nyugdíja ellenére sem, és az élete utolsó percében sem tudta bölcs derűvé, belátóan szemlélődő jó kedéllyé: spirituális kiegyenlítődési képességgé alakítani.

    A fakitermelő szakembernek tökéletesen megfelelő Matyi bácsinak ugyanis ("Ne bántsd a fát, hisz ő is érez, szép gyöngén nyúlj a leveléhez…" - szavaltam én lelkesen a megható képeket őszintén átélve harmadikos koromban a fatelepi kultúrversenyen, a gáter-főnők nevelt fiaként…), nem csak a keleti bölcsességhez és a derűs belátáshoz nem volt elég műveltsége, esze és türelme, de még a csak a velem való sakkozáshoz, német fensőbbrendűségi eszméktől független eszmecserékhez, vagy a békés halászathoz sem. Pedig az utóbbi célból, még aktív főnöki idején, vásárolt magának egy horgászni járáshoz tökéletesen megfelelő, háromkerekű motorbiciklit. Annak érdekében, hogy élvezethez jusson: hogy mindig égni vágyó, tüzes élmény-szomját időnként kielégíthesse, Matyi bácsinak szüksége volt tíznaponként, de minimum két hetenként, egy kiadós konfliktusra. Ezt a lelki táplálékot, a fõnöki státuszától megfosztott nyugdíjasként kénytelen volt a mindig a kéznél levő feleségén keresztül elérni, vagyis a szegény édesanyám provokálásával magának megszerezni. Mivel a sántaságából eredõ deréktáji csigolyakopása, valamint a szenvedélyes cigarettázása következtében fárasztotta minden két lábbon állást, vagy két lábon való közlekedést igénylõ fizikai tevékenység, napi egészség-tornája többnyire a hitvesi hálószobájukban álló ágynemûtartó láda tetején, vagy a derékmagasságú konyhai hûtõszekrényen való több órás könyöklésekkel egybekötött cigarettázásokat követõ szoba-konyha közti közlekedésre szorítkozott. Hogy valami pszichológiailag izgató élményt is vigyen a mindössze a szobából a konyhába és a konyhából a szobába való közlekedések által megszakított könyöklő cigarettázásba, azt a sportot találta ki magának, hogy amikor épp a hűtőszekrényen könyökölve, a konyhában cigarettázgatott és konyakot, vagy szilvapálinkát ivott, a sütő-főző, vagy mosogató édesanyámat oktatta a háziasszonyi teendõk tökéletes elvégzési lehetőségének a különböző módozataira.   

    Szegény édesanyám rendszerint csak másfél - két órás hõsiesen titkolt belsõ háborgás és rejtett gyűlölködés után eresztette ki fojtott indulattól remegõ hangon az ártatlan skorpiói megjegyzéseit. Ezek után, már csak a Matyi bácsi által elfogyasztott pálinka mennyiségétõl és minõségétõl függött, hogy az elkerülhetetlen konfliktus, a családfej által kiadott vad és szenvedélyes hang-kitörésekkel egybekötött tettlegesség-kísérlettel fejezõdik-e be - amelyeket nekem sikerült rendszerint lesrófolni még kísérleti fázisukban -, vagy Matyi bácsinak a hálószobába való sértett, ám méltóságteljes elbicegésével. Miután, bőven elegem lett e menetrend szerinti házi cirkuszokból, és mivel előbb csak finoman szorongani, majd nyíltan is félni kezdtem amiatt, hogy az unatkozó Matyi bácsi épp olyankor robbant ki egy konfliktust amikor nem vagyok otthon és nemes indulatában tényleg agyon üti az anyámat, nagy későn: huszonnégy éves koromban, végre kiszabadult az addig mindössze nyomorultan és rejtetten vacogó férfi is belőlem. Már nem semlegesnek lenni igyekvő, gyáva-humánus békéltetőként, hanem az anyja testi épségéért és életéért is aggódó fiatalemberként tehát, újra részt vettem egy ilyen idillikus családi jelenetben. A félelemtől remegve, de mégis parancsoló hangon rászóltam Matyi bácsira, hogy tegye le a kezében levő konyakos üveget, amit éppen készült szegény édesanyámhoz vágni. Ez a nem várt fordulat, Matyi bácsit előbb csak kihozta sodrából, majd annyira letörte a hálátlan szembefordulásom, hogy a tizennyolc éven át az anyámmal együtt szerzett bútoroktól teljesen kiürítve a házunkat, nagy magabiztosan elköltözött a legkisebbik fiához és elindította az édesanyámtól való különválás polgári perét.

    Ez a lépése végül végzetesnek bizonyult a számára, mert az így átélt izgalmak által, a harmadik, majd a negyedik szívinfarktusát és ez által a fizikai halálát is hamarosan beidézte. Annak a napnak a délutánján halt meg negyedik szívrohamában, amelyen ahelyett, hogy a bíróságon aratott gyõzelmét ünnepelte volna, lelkileg teljesen összeomlott. Az keményen megfizetett és a város legjobb válási és osztozkodási szaktekintélyének számító, sima modorú és nyugatnémet svádájú ügyvédje fölényesen végignyerte a vagyonelosztási perlekedést az édesanyám, kicsinyességével és aprólékosságával még a bírót is a béketűréséből több alkalommal kihozó ügyvédjével szemben. Mindazonáltal, a perlekedést lezáró, utolsó bírósági tárgyalás után, amelyen a Matyi bácsinak az édesanyámmal kötött áldatlan házassága hivatalos felbontását kimondták, a büszke német árja férfi, a folyóson oda bicegett édesanyámhoz egy vastag köteg száz lejest lobogtatva a kezében és könyörögve kérte anyámat, hogy bocsásson meg neki, ő az összes perköltséget kifizeti, még nem késõ, vonjanak vissza mindent. A bosszú-éhes Skorpió csillagzata alatt született szegény édesanyám, akit a válóperi tárgyalások során következetesen cirkuszhercegnõnek nevezett a maga tyúk-pereire váró, többnyire cigányokból álló, bírósági közönség előtt Matyi bácsinak az anyámnál mindössze tíz évvel fiatalabb lánya, nem nyilatkozott egyértelműen arról, hogy mit válaszolt a gyermekkoromat és fél ifjúságomat rettegésben tartó, büszke fajvédõ hõsnek. Anyám alattomos döféseit ismerve, nem mondhatott valami felszínesen kitérő, udvarias formulát. Tény, hogy az ítéletet követõ harmadik héten, Matyi bácsi, feltehetõleg nem kellemesnek mondható lelki és fizikai élmények következtében, a negyedik szívinfarktusát már nem élte túl, és árja lelke időnap előtt elköltözött a gyermekeiket kényeztető kispolgári székely asszonyok kishitűsége és ostobasága által nem háborgatott, szudétanémet egekbe.

   Amennyiben hihetünk a túlvilág dolgait, valamint a túlvilág és az e-világ közötti kapcsolatok minõségét értelmezõ vallás- misztikusoknak, szegény Matyi bácsi nem emelkedhetett valami magas régiókba odaát sem, mert halálában ugyan némileg szelídebben, de gyermekkori emlékeimben vészterhesen fölém tornyosuló fenyegető alakja, húsz évvel a tragikus átköltözése után is, kísértett az én álmaimban is, nem csak a lelki erejét igénybe vevő élettapasztalatokat és a tisztázó konfliktusokat folytonosan kerülni szándékozó édesanyám álmaiban. De ugyanúgy kísértenek a román hadseregben szerzett élmények is, és a Matyi bácsival való álom-találkozásaim már nem is annyira kellemetlenek, mind azok az álmok, amelyekben valami kiigazíthatatlan hivatali tévedés folytán, újra behívnak a tábornokaitól az utolsó raktárnokáig korrupt és hipokrita, román kommunista hadseregbe másodszor is, kopasz szoldát proszt-nak, vagyis bunkó sorkatonának. - Ne magyarázza nekem az álmok természetét és eredetét száraz pszichológiával és tudományos elmetannal senki. Ma éjszaka álmodtam azt éppen, hogy szegény édesanyám, akit előzőleg jól megszidtam valamiért, egy fémkarkötős órát ajándékoz nekem, amit el akarok utasítani, mivel nekem már van egy ilyen órám. Reggel azon gondolkoztam, hogy vajon nekem járt-e le az időm, vagy neki, majd a terep-kerékpárommal elindultam nadálytő krémet vásárolni a közeli falú gyógyszertárából. Ezt a regényt ugyanis, egy Erdőszentmihályi barátomnak a Kunszegi tó partjának az északi dombján épített hétvégi házában írom, ahol nem létezik sem üzlet, sem gyógyszertár. A dombról való ereszkedés közben egy gödör előtt, túl hirtelen húztam be mindkét kéziféket és abban a pillanatban, amikor az általam szamár módra lemerevített kerékpár első kereke elérte a gödröt, keresztülrepültem az előrebukó gép kormányán és az éveken át reflexszé vált, féloldalas bukóeséssel, sérülésmentesen landoltam a földön. Azon kívül, hogy a fölbe csapódó kormány, a korábbival ellentétes görbületet vett fel, amitől a fékkarok és a sebességváltó billenyűk, mozdíthatatlanul – tehát használhatatlanul - egymásra szorultak és a helyéről kiugró lámpa a földön hevert, a karórámmal együtt, amelynek elszakadt a fémkarkötője.

Persze, hogy nyomban eszembe jutott az éjszakai álmom. Misztikus tanoknak a derekát nehezen beadó, nyakas értelmiségi múltammal, csak akkor fogadtam el teljes mértékben az anyagi valóságon túli szellem-világ létezését, amikor egy májusi péntek éjszakán azt álmodtam, hogy egy szerpentinező, ügyes kis autóból csodálom a Békás patak által vágott sziklasoros képzeletserkentő szikláit. Másnap, bejelentetlenül megjelent az ajtóm előtt egy magyarországi barátomból és három tanítványából álló társaság, azzal, hogy amennyiben nincs fontos programom, zsúfolódjak be a lakásom előtt parkoló kisautójukba, mert velem együtt szeretnének elmenni a Gyilkostóhoz és a Békási szorosba. A szerpentineken kanyarogó autóban jöttem rá, hogy ez nem dézsávű, hanem az álmomban hosszan és világosan látott képek anyagi megelevenedése. Ezt követően már nem ellenkeztem azzal, hogy az álmok egyfajta lágy kapcsolatot jelentenek egy olyan világgal, amit még nem ismerek, de amelynek a nagy részét még életemben megismerhetem, és amely világban talán több magyarázatot és irányjelzést találok az életem okára és a sorsom értelmére, mint az addig hibásan szelleminek nevezett, intellektuális elméletekben.

    Nem csak Matyi bácsi és nem csak a szürke kaszárnya védő falain belül és a kommunista hadsereg által ehhez szabadkezet biztosított kegyetlen katonatisztek, altisztek és káplárok jelennek meg az álmaimban, hanem az idejekorán meghalt első számú és talán egyetlen gyermekkori testvér-társam is, Robi jó-barátom, akivel az együtt töltött napok és órák az egyedüli idillikus emlék-foltjait képezik a zavaros gyermekoromnak. De megjelenik sokszor a közülünk a lehető legszebben: természeti végelgyengülésben, tiszta lélekkel és látható-derűsen távozó, lómániás nagyapám is, aki az „irigylésre méltó” szép halálával, számomra majdhogynem spirituális tanítómesterré magasztosult. A román nemzeti-szocialista diktatúra utolsó évében Magyarországra távozó és ott, a később kivitt családjával együtt letelepedett Robival soha nem álmodtam korábban, hiszen, felnőtt korunkban már nem volt nagy jelentősége a barátságunknak és már a külföldi távozása előtt is, mindössze félévenként, ha találkoztunk egy – egy közeli rokon, vagy közös ismerős temetésén, esetleg házasságkötési, vagy keresztelői ünnepen. De miután a sok, többé - kevésbé titokban elfogyasztott alkoholtól kifáradt a szíve és Matyi bácsinál is sokkal korábban kiszédült az életből, egyre többszőr megjelenik az álmaimban. Álmatlan éjszakáimon sokat töprengek azon, hogy vajon mit is akarnak tőlem ezek az elhibázott életű, korán távozott személyek lelkei?   

   Ami Matyi bácsit és anyámat illeti, az igazság végül is az, hogy az édesanyját féltő, jófiúi beavatkozásomig, a felnőtti sorsom eme két alkimistája: Matyi bácsi és szegény édesanyám, ha ellentétesen is, de egészen jól, mondhatni, arányosan kiegészítették egymást. Ha hinnék a misztikus fantazmagóriákban, azt is mondhatnám, hogy duális lelkek voltak. A szomorú csak az, hogy mindketten igen komolyan: az egyik ellentmondást nem tűrő pragmatikus - erőszakosan, a másik neheztelő - szentimentálisan, és ezért mindketten tragikusan értelmezték az életük dolgait és ítélték meg egymás személyét. Végül is, annak kellett távoznia a családi háromszögből, aki gyengébb volt élet-szellemében, akinek károsabb volt az ittléte és hamisabb a személyi tudata. Annak tehát, akinek valami családi ok folytán, egy olyan rögeszme került a személyi képzeletébe, amitől a világos sors-figyelmeztetések ellenére sem tudott megszabadulni, és amely miatt egy személytelen képzet alakult a tudatában saját magáról, és amely személytelen képzet zavarta az élet dolgainak helyes értelmezésében. E személytelen csoportszellemhez kapcsolódó rögeszme miatt becsapta saját lelkét a kiváltságos német-tudatával, és persze, a főnöki és a kizárólag parancsolni képes családfenntartói tudatával, mivel nem volt elég humorérzéke ahhoz, hogy ráérezzen az anyagi valóság múlandóságára, valamint a múlandó természeti létünk tényleges értelmére.

    De igazságtalan lennék Matyi bácsi patriarchális rend-tudatával és zsákmányolói, főnöki szellemiségével szembe, ha azzal a benyomással búcsúznék el tőle, hogy semmiben sem hatott reám pozitívan, hogy nem vettem át tőle és nem hasznosítottam a nevelési módszeréből és, ha szélsőségesen és fanatikusan is, de legalább férfias élet-látásából semmit. És, hogy emberi magatartásában, nevelő-apai szigorúságában csupa kivetnivalót találnék utólag. Több gyermekes apaként, a Matyi bácsi józan hétköznapjaiban végül is helyesen alkalmazott, úri kényeskedésnek, indulatos hisztériának – szeszélyeskedésnek, figyelmetlenségnek helyt nem adó, rend- és rendszeresség-igénye, a szigorú, de hosszú távon annál hasznosabbnak bizonyuló férfias nevelési törekvései is, amelyeket oly terhesnek érzékeltem valamikor, a segítségemre – És általam, a különböző egyéni vágyakkal és a „jóról” alkotott sajátos képzetekkel rendelkező női személyekből álló családom segítségére! - válnak. A négy kislányom, Verácskával, az első szülöttel az élen, azért közkedvelt gyermek egytől egyig, mert a végül is többnyire józan Matyi bácsinak a kényeskedéseimet nem tűrő, és munkára, helyzetmegoldás-keresésre szoktató nevelése pozitív hatását észlelvén magamon, lány létük ellenére sem hagyom, hogy szeszélyesek, kényeskedők, könnyelműek, felületesek, felelőtlenek, önzőek és felelőtlenek legyenek. Nem engedem, hogy nehéz helyzetekben, vagy a játék-balesetek közben megeső sebesülések miatt hisztériázzanak, vagy tiszteletlenül beszéljenek akár egymással, akár a felnőttekkel, mint ahogy Matyi bácsi sem tűrt meg ilyesmit kölyök koromban részemről. Az egyetemes sors-szellemiség egyik legbölcsebb megnyilvánulásának viszont mégis azt találom, hogy a halál árnyas vidéke apujáig engem elsőször eljuttató Eelemérnek a legkisebbik fiával (Volt mostoha-unokaöcsémmel tehát), aki a gyermek és kamaszkorom idején még csak meg sem született - és aki még abban az időben is, amikor Matyi bácsi, kiürítvén a házunkat, végre elköltőzött a kisebbik fiához, még alig tudott beszélni -, de aki, nem csak hogy az apja becenevét viseli, hanem fizikailag a megszólalásig hasonlít reá, barátságban állok.

   A kemény munkára-nevelésnek, sajnos csak részben vehettem hasznát, mivel azt a jellegzetesen főnöki tulajdonságát, ami az általa belém nevelt munka- készséget, szerszám-használati képességemet eredményessé tehette volna, soha nem tudtam elsajátítani. Akaratom és szándékom ellenére, és minden ide vonatkozó, „normális természetűvé” alakításomat célzó természetes törekvés és tudományos terápia ellenére, kamaszkorom óta rengeteg időt töltök töprengéssel lefekvés után az éjszakai pihenések helyett. Ezért, soha nem válhattam képessé huzamos ideig kipihenten ébredni reggelenként, ami által valamikor is, ambíciós irányítója, vagy legalább serény és megbecsült méhecskéje, hangyácskája, ganajtúrója, bocsánat: építője legyek, akár a tervgazdálkodóan erőszakos, ország-építő és lélek-romboló szocialista rendszernek, akár a demokratikusan természet- és lélekszennyező, sőt: őrült kegyetlenséggel természet-romboló, „felszabadult” keleti kapitalista világnak. Gyűjteni és vásárolni tehát, a kerékpáraiamon, a számítógépeimen, a lakásomon, majd a családom lakásává vált tömbházrészen kívül, nem gyűjtöttem és nem vásároltam semmi jelentőset az eltelt három évtized folyamán, pedig nagyon elférne az életünkben egy vízparti nyaraló, ahol az évnek egy részét a civilizáción kívül tölthetnénk. A már gyermekkoromban megrongálódott, majd érett felnőtt koromban majdnem teljesen megomlott egészségemet viszont úgy helyre építettem, hogy mindössze civilizációs kényszerből fizetem az egészség biztosítást, vagyis azért, hogy a szabad vállalkozói engedélyemet megtarthassam. Matyi bácsi munkára nevelése tehát, csak annyi hasznot hozott, hogy - amennyiben sikerül időnként egy - egy éjszakát átaludni, - nem ijedek meg, és gondolkozás nélkül megfogom az olyan kézi dolog végét is, ami nem áll kapcsolatban a sokat keresett hivatásommal, amennyiben nem természet-romboló, vagy természet-szennyező tevékenységről van szó. Ez utóbbit ugyanis nagy odaadással és csaknem egymást kézen fogva, testvéri együttértésben művelik Erdélyben mostanában románok, magyarok és cigányok egyaránt, akárcsak az egykori propaganda versben. (Hegyek között munkás - vonat kanyarog, benne ülnek kézen fogva, románok és magyarok.)

   Vidám belátónak lenni viszont, vagyis az apró hibáimat is felismerni és tévedéseimet, ha lehetséges, idejében leleplezni és beismerni, mind az éjszakai töprengések alatt, mind a velem történt, regényes események súlya alatt, kiválóan megtanultam. És ami mindennél fontosabb: megtanultam a feleségemmel és gyermekeimmel, barátaimmal és, ha egyedül vagyok, akkor magamban, saját kis rögeszméimen, a néha most is működő helyzet-felismerési képtelenségből adódó abszurd helyzetek fölötti méltatlankodási reflexeimen szívből hahotázni. És ezt sem Matyi bácsi, sem az alkohol okozta szívelégtelenségben elhunyt Robi barátom nem tanult meg soha. Sőt: a némi humorérzékkel még is csak rendelkező szegény édesanyám is, kénytelen - kelletlen, de végül megtanult tőlem, és a négy unokát szülő, de biztatásomra az anyósának semmit el nem néző, előle semmit el nem hallgató menyétől: Laurától hahotázni az öreges együgyűségein. Így megtanult végül elengedni és kiengedni, és a szemeit ellepő hályogrétegek ellenére, viszonylag egészségessé vált öreg korára, annak ellenére, hogy már gyermekkorától és egész életében, rögeszmésen keresve az élet kényelmes oldalát, a nehézség- és konfliktus-mentes megoldásokat, folytonosan perelt a lelke mélyén valakivel, vagy valamivel, aminek következtében, majdnem állandóan betegeskedett.

    Béla apám, akit úgy ott hagytam, mint szent Pál az oláhokat, nem adta jelét annak, hogy emiatt különösebben kétségbeesne. Nyolcadikos koromban meglátogatott az újdonsült, protestáns kántori diplomával, és szép hangú, jól érett feleségével, akivel, úgymond közösen hoztak nekem ajándékba egy szép téli kabátot, és akivel látszólag nagyon jóban voltak akkor, hiszen a hölgy nem csak muzikális volt, hanem családi öröksége révén, aránylag pénzes is. Az apámnál töltött négy hét alatt megismert  apai ági rokonaim, akiket a hadseregből való leszerelésem előtt két héttel felkerestem, annak érdekében, hogy vezessenek rá a katonáskodásom közben nekem bár egy levelező lapot sem postázó apám lehetséges tartózkodási helyének nyomára, azt állították, hogy miután a kántor feleségével dalolgatva felélték a hölgy családi örökségét, Őket idézem: „Béla angolosan eltűnt a boldog családi fészekből és azóta mi sem láttuk, csak közös ismerősöktől halottuk, hogy itt, vagy amott látták őt egy – egy, korban inkább hozzád illő fiatalokból álló társaságban.” És csakugyan, később fel is keresett egy velem egyivású, nagyszájú költő, azzal, hogy apámnak a jó barátja, de nem csak tőle hallott rólam, hanem „jól ismert” művészi körökben is. Az apám e hírhedten tékozló életet folytató, bohém és nővadász barátjának az ismeretsége viszont nem hozta vissza az apámat az életembe, hanem mindössze annyi következménnyel járt, hogy két  évvel később, miatta is faggattak órákig a szekusok és öt évvel később ő telefonált rám, hogy menjek le Erdőszentmihályra, mert az apám meghalt és mivel én vagyok az egyedüli közeli hozzátartozója, csak nekem adhatják ki a korházból a holttestét. Így, az időközben fél-barátaimmá vált apám barátai anyagi segitségével, nem csak hivatalosan, hanem végül főszereplőként is, nekem kellett eltemetnem az apámat, aki három éves koromtól, nem gondozott és nem is nevelt, pedig nagyon szerettem volna.

    Ami engem illet, „szüleimnek”, a Matyi bácsi szájba vágását követő elválása után és huszonhárom évesen, „egyedüli férfinek” maradván a házban, illett volna ennek megfelelően is viselkedni, de a Matyi bácsi szudéta-német férfiassága akkoriban semmiképpen nem számíthatott arra, hogy lehetséges modellként, akárcsak számba is vegyem. A lómániás nagyapám viszont hiába halt meg szépen, mert én csak jóval hatvan éves kora után, öreg nyugdíjasként ismerhettem őt egyrészt, másrészt az anyám, az ő, és az emlékeiben utolérhetetlen szentként élő, édesanyja „nehéz sorsáért” a vak sors mellett mindenkit mást hibáztató skorpiói észjárásával, ha nem is nyilvánosan, de az apját tette meg felelőssé a nagyanyám – Az ő szent édesanyja! - korai halála miatt és ezzel, az édesapám mellett, „az öreget” is kilőtte az általam komolyan vehető férfiak sorából. E három idős férfin kívül, csak a „nevelő tisztjeimmel” kerültem huzamosabb kapcsolatba addig, akikhez eszem ágába se jutott hasonlítani. A férfi magatartás mikéntjének kérdését tehát jobbnak láttam elhalasztani és egyelőre a festészeti egyetem soron következő felvételi vizsgájára való felkészülésre összpontosítottam. Ez mellet, a rég óta tervezett, első egyéni kiállításom megszervezése is napirenden volt már, de főként a Hajni utáni, másodikként is, „veszélyesen erős”, de koránt sem olyan egyértelmű egységélményt nyújtó szerelmemmel, az istennői Dórával, való egyenesbe jutásom.  

    És mindezt, azzal a gyermek- és fiatalkori tapasztalatokon alapuló tévképzetekből álló életszemlélettel akartam elvégezni, hogy a nők, általában mind ártatlanok és a számtalan bajt, mindössze a belső békéjüket nem találó, folyton részegeskedő és cirkuszoló férfiak idézik elő. És azzal a hittel a tudattalan képzeletvilágomban, hogy, amennyiben nem vádolnák és sértegetnék egymást fölöslegesen, ha nem hazudoznának és nem vezetnék egymást félre, mintegy beteges népi szokásból az emberek, hanem mindenki igyekezne józanul a saját dolgát értelmesen és komolyan, de minden túlkapás és fölös ambíció nélkül elvégezni, egészen könnyen boldogak lehetnének. Ilyen, az élet jellegéről alkotott hamis valóság-képzetekkel a lelkemben elkerülhetetlenül el kellett buknom. Te nem így képzelted, kedves olvasó?  

 
< Előző   Következő >
 
   
 

Content on this page requires a newer version of Adobe Flash Player.

Get Adobe Flash player