shadow_left
Logo
Shadow_R

Asztrologosz

Információ, újdonság

Megjelent könyveim
megrendelhetőek a:

+36 30 582 7486 -os
telefonszámon, vagy
E-mail-ben az Az email cím védve van a spam botoktól, a megtekintéséhez a JavaScript bekapcsolása szükséges
címen!

A Táltos Bolond című, 8oo oldalas
beavatási regényemet, több-keve-
sebb megszakítással 16 éven át
írtam.

Jellegzetesen erdélyi művész-
sorstörténetként indul, majd a
második felétől átváltozik apiri-
tuális fejlődési regénnyé.

Kapható Erdélyben a Corvina
és a Pallas Academia boltjaiban
(35 lej), Budapesten, illetve
Magyarországon megrendelhető
Maléth Zsolt-tól a
+36 30 582 7486 -os
telefonszámon, vagy az
Az email cím védve van a spam botoktól, a megtekintéséhez a JavaScript bekapcsolása szükséges e-mail címen

Kozma Szilard

2006-ban jelent  
meg a harmadik  
metafizikai -   
tanulmánykötetem:

Tarot, rerinkalnáció  
és spirituális  
tisztánlátás    
címmel. 

ISBN: 973-8311-98-5
Kiadó: Státus Kiadó,  
Csíkszereda
Nyelv: magyar
Oldalszám: 215
Kötés: ragasztott
Típus: Könyv

A tartalomból: A tarot, mint
sors-elemzési útmutató,
Magzatfoganás igazi
(metafizikai) okairól,
spirituális szabályozási
és generálási lehetőségeiről.
A reinkalnáció: félig valóság
félig miszticizmus.
A spirituális tisztánlátás
egészségi előfeltételeiről.
A téves valóság-értelmezés
végzetes következményei.
A magyarországi politikai
krízis a 2006-os nyárvégi
konstelláció, valamint a
Gyurcsány ferenc születési
képletének tükrében.

Partnerek

Szepo

Asztrológusi hitvallásom

Kedves Szilárd!

Azt hiszem, nem tudom eléggé
megköszönni a munkáját
és a törődését,
teljesen komplex és mélységi
értelmezést kaptam, minden
 szempontból, 
nagyon szépen köszönöm.  
Mindegyik megérintett, de
ez a legutolsó volt
a legszebb és legmélyebb,
mintha csak a végére tartogatta
volna a koronát.  
Ebben természetesen az
is szerepet játszik,
hogy a transzcendens
 bolygókhoz  
vonzódom leginkább.  
Szavai rendkívül feltöltenek
engem,
és meg fogom érlelni magamban
 a hallottakat, olvasottakat.  
Nagyon sok és nagyon
masszív anyagot
kell most feldolgoznom,
 elindítanom magamban. 
A naplóírást még nem
olvastam el,
csak belenéztem, és rendkívül
 érdekes a téma.  
Köszönöm tehát,
roppantul örülök, hogy
úgy döntöttem,
hogy megkérem
Szilárdot útmutató értelmezésre.  
Nem is mondok
többet, mert azt hiszem,
átment a visszajelzésem lényege.  
Sok örömöt, kiteljesedést és
minden jót kívánok
Szilárdnak és a
 Családnak, Violának is
üdvözletem!

Deres Anita 

Kedves Szilárd,
Így, a szintézis végéhez
 érve
hálásan szeretném
 megköszönni
az elmúlt időszakban
(egészen az
 analízistől kezdve)
értem végzett kitartó,
 türelmes munkáját.
Annak ellenére, hogy
 mindezidáig
az asztrológia és a
 horoszkópok
világa számomra
 teljesen idegen,
 sőt előítélettel bevon
t terület volt,
 el kell, hogy mondjam,
hogy mégis
rendkívül szerencsésnek
 tartom magam,
hogy kapcsolatba
 kerültem Önnel
 és az Ön által művelt
 tudománnyal.
Munkája eredményeként
 sok tekintetben
 fordulás következett be
 a belső lényemben: 

- Míg korábban az
 asztrológiáról és
a horoszkópokról
azt gondoltam,
hogy az valamiféle
megalapozatlan hókuszpókusz,
 ma már teljesen meg
vagyok győződve arról,
hogy az Ön által művelt
 asztrológia egy zárt rendszerű,
összefüggésekkel átszőtt,
 racionális,
felülről ihletett tudomány,
 amely nem jósol, hanem
szinte tudományosan
értelmezi az ember
 cselekedetinek
legmélyebb rétegekben
rejlő mozgatórugóit és a
kiutat is megmutatja!

- Azt is megfigyeltem,
hogy akár az analízis,
akár a szintézis azonban
 csak akkor
 tud választ adni,
segítséget nyújtani,
ha őszintén fel merem
 tenni a kérdéseimet,
és a problémáimmal
 leplezetlenül
és pőrén szembe merek
nézni!
- Már ez is nagyon nehéz
volt, ám mégsem
elég, mert mit ér bárminemű
 megvilágító
 információ és értelem,
ha az nem
épül be az életembe!
Ez a végső konklúzióm,
most már rajtam áll a sor!

- Szilárd kitartóan,
türelmesen, és
nagy lelkesedéssel
mindent megtett
annak érdekében,
hogy idáig eljussak!
Azért, hogy képbe
kerüljek saját magammal,
megértsem mit miért
 is teszek, és rámutatott,
 hogy a bennem feszülő
ellentmondások
miben is rejlenek. Megtanított,
hogy a sok kényszeres,
rossz cselekedetem
valójában honnan
 is ered és kezelhető!
Nem kell, hogy ezek
 fogságában
éljem további életem, sőt,
magasabb minőségre
 emelhetem
azt, egészen a megváltódás
 felé!

- Mindezt bölcsen,
 tapintatosan,
intelligensen tette Szilárd,
megelégedett pont
azzal a( kevés)
mennyiségű információval
amennyit hajlandó voltam,
most, a jelen állapotomban
megosztani vele.
Éles látásával,
nagy élettapasztalatával
nem volt gond
kipótolnia a hiányzó
 láncszemeket, és
ráéreznie, hol is vannak
 az elakadások,
mi is a valós probléma,
amit talán magam
sem tudok vagy merek
 megfogalmazni,
 bevallani. Miközben
én bevallani
 sem mertem Ő feketén
– fehéren
 felfedte előttem!
- Komoly feltáró munka folyt
 közöttünk,
miközben sokszor
 meg kellett,
hogy álljak és nagy
 levegőt vegyek,
de mindig át tudtam
 lendülni,
mert a hanganyagon
elhangzottakat
belengte a humor
 és a derű, ami
nagyon – nagyon
 sokat segített!
És az is, hogy teljesen
 hozzá nem
értőként érthetően,
 logikusan felépítve
kaptam meg minden
kérdésemre a választ.

- Az sem volt utolsó
 szempont, hogy míg
kiszolgáltattam magam,
soha nem éreztem,
hogy ezzel Szilárd
visszaélt, megbántott,
leértékelt volna! Ez nagyon
– nagyon jól esett!
Nem tudom, hogy a
köszöneten kívül
búcsúzásul vajon mit is
 lehet kívánni
egy Tanítónak, aki az
 élet legfontosabb
 kérdéseiben adott
útbaigazítást!
Azt gondolom, talán
 az a legbölcsebb
ha ugyanazt kívánom
Szilárdnak, mint amire
Ő is megtanított engem:
 Eltántoríthatatlanul,
diadalmas küzdelmek közepette,
 sikeresen haladjon a
megváltódás útján
oda célba érve!
Mostantól kezdve
már nekem is ez a
 célom, és tudom,
hogy igazi, maradandó,
valós boldogságot
a megváltódásomat
előidéző
életfeladataim
beteljesítése okozhat!
Minden fáradozását és tanítását
megköszönve, szeretettel:

Évi 

Hitvallás

1) Asztrológusi munkám és kutatásaim során egyértelművé vált, hogy a teremtésnek, vagyis az egyetemes létnek - És ezen belül az egyéni sorsunknak is! � az eredeti célja és rendeltetése, nem más, mint a Lilith gyűjtőnéven ismert negatív őserők által megzavart abszolút létállapot helyreállítása, az egyetemes megváltás magvalósítása.

2) A teremtés által lehetővé vált és a teremtésben lehetővé váló egyetemes kiegyenlítődés és újjászületés, újjá-alkotódás (megváltás) ősi programja egyéni színezetű (jellegű, karakterű) megváltási programok (személyes üdvtervek) formájában jelentkezik az ember esetében. Ezek a Karma és Szvadarma néven ismert egyéni megváltási
� megváltódási programok, a megváltódási képesség (harmónia-képesség: egészség- és boldogság elérési képesség) kialakulását biztosító személyes életfeladatokkal (Szvadarma) együtt, egészen pontosan és határozottan kiolvashatóak a személyi horoszkópokból.

3) A személyi életfeladatokra alapuló egyéni megváltódási programoknak (személyes üdvterveknek) a személyi horoszkópok segítségével történő feltárása által lehetővé válik, elsősorban az anyai ági ősöktől öröklött személyi Lilit-hatásoknak, vagyis a családi Karmának a feloldása és meghaladása. Az olyan téves életúton való haladás megelőzése és/vagy megszüntetése például, mint a hibás szakma és karrier (Hivatás) választása és gyakorlása, vagy a téves élettárs-választás, és ezáltal, a boldogság nélküli házasságkötés (Ami egyéni és a családos sors-rontást is eredményez.), valamint az önkéntelen, romboló és önromboló mentális és ideális (mágikus) tevékenységek megszüntetése. Az asztrológiai feltárás által tehát, lehetővé válik az egyéni kiegyenlítődési képességeknek (Pl. az öngyógyítási és az önfenntartási képességeknek, a harmonikus szerelmi partneri-képességeknek és tulajdonságoknak.) a kialakulása, vagyis az egyén megváltódási képességeinek
� és ez által a boldog és kreatív életnek - az elnyerése.

4) Minden velünk született (öröklött), vagy a felnőtt korunkban kialakult krónikus betegség, hátrányos állapot és sorsnyomor, hirtelen csőd, vagy végzetes betegség és baleset, annak a következménye, hogy mi, vagy az édesanyánk, - akinek a tudattalan lelki és szellemi tevékenységének közvetlenül alá vagyunk rendelve 14 éves korunkig, és közvetetten 21 éves korunkig
huzamos ideig tévesen (hibásan) viszonyulunk (viszonyult az édesanyánk), az 1. pontban leírt, mindenkire általánosan érvényes, egyetemes lét-rendeltetés ősi logikájához, vagy a saját megváltódási (spirituális) programunkhoz (Édesanyánk a saját üdvprogramjukhoz). A magyar nyelv logikája ezt úgy fejezi ki, hogy rosszul járunk, vagyis, a balesetet, a csődöt, vagy a betegséget megelőzően mi, vagy az édesanyánk, hibás életutat követtünk (téves életúton járt az anyánk).

5) Az én életem és megváltásom
� megváltódásom (harmóniám, egészségem és boldogságom) tehát, mintegy szüksége, lehetősége és kifejeződése az egyetemes megváltásnak. Ugyanakkor az egyetemes megváltás, az én megváltódásomon és az én munkálkodásomon is múlik, úgy, hogy a kiegyenlítődés és a csere törvénye, valamint a hatás - visszahatás és a fejlődés törvénye alapján, minél több személyt juttatok hozzá a megváltódási képessége kifejlesztéséhez, annál több megváltódási lehetőséget biztosítok az egyetemes lét és a magam számára.

6) Ennek az eredeti pozitív rendeltetés és cél (funkció) elérésének az őslogikája szerint történik minden a teremtésben, és így a mi életünkben is, még akkor is, ha a gyakorlatias gondolkozásunkkal, a legtöbb esetben nem látjuk ezt a célt és nem értjük ezt a logikát a hétköznapi életünkben
� sorsunkban megvalósulni.

7) Ezt a pozitív (keresztény) őslogikát, valamint a személyes sors-megváltási programot (üdvtervet) az emberi értelem és spirituális képesség (
Misztikus intuíció) segítségével, illetve a személyi horoszkóp, és általában az asztrológia tudománya segítségével, teljességgel meg lehet érteni. És, a megértés által, ebbe a pozitív lét- és életfolyamatba bárkinek, aki nem agysérülten érkezett a világra, be is lehet kapcsolódni (az egyetemes megváltásnak és az élet harmonikussá, boldoggá és egészségessé tételének a folyamatába személyesen mindenki be tud kötődni és így kibontakozva, a teremtésben tudatosan részt venni, a teremtést megismerni és a megismerés által - fejlődni és kiegyenlítődni: megváltódni).

8) Ennek, a pozitív ősi és egyetemes logikának a személyi tudatomba történő tudatos beágyazásának és a hétköznapi életemben való alkalmazásának, látható, érzékelhető és észlelhető módon jelentkeznek a pozitív hatásai - visszahatásai és következményei, mind a személyes életemben (egészségemben, munkámban, erőnlétemben), mind a családom életében (harmonikus családi életünkben, élettársam és gyermekeink egészségében).

9) E tényeknek, a hétköznapi tapasztalat útján is észlelhető valóságának a tudatában, a hivatásomnak érzem azt, hogy az asztrológusi feltárásaim által, minden olyan személy számára, aki hozzám fordul segítségért, lehetővé tegyem a harmonikus és egészséges életvitelt. De különösen a fiatalok és középkorú személyek számára az olyan harmonikus és stabil családalkotást (szükségesetén: újraalkotást) és otthonépítést, amelyben természetes számú, ép, egészséges és normális gyermekek, szövődmény-mentesen jöhetnek a világra és különösebb tragédiák, vagyis végzetes balestek és betegségek nélkül nőhetnek fel.

10) A negatív (Karmikus) meghatározódások, valamint a helyes (üdvös) személyi életút feltárása és leírása, az egészségben, erőnlétben folytatható derűs élet elnyerési lehetőségét biztosító általános asztrológusi munkám mellett, olyan ép családok létrehozásának a megvalósítási lehetőségéhez nyújtok tehát megbízható, gyakorlati és részletes asztrológiai információt, amelyekben a szülők lelkét nem kell nyomasztania a sérült, illetve nem ép gyermekek nemzése- szülése miatt, a spirituális szempontból: jogos(!), de a kegyes-hazugságok rendszerében, a személytelen tudományos értelmezések, vagy a misztikus és vallásos érzelgősség alá rejtett bűntudat. Azáltal tehát, hogy a hozzám asztrológiai feltárásáért, tanácsért és segítségért forduló személyek számára lehetővé teszem a pozitív és mágikus erejű személyes felelősség maradéktalan felvállalását, illetve a felek szilárd öntudatára alapozott harmonikus családok alkotását és az egészséges gyermekek világra hozását, egyszerre szolgálom a nemzetemet, az emberiséget és az élet  rendeltetése földi és égi megvalósulását is.

 
   
V. Próbatételek a hazugság, az ellenség és a felettes Én terében PDF Nyomtatás E-mail

Ötödik fejezet: V.

 

                    

        Próbatételek a hazugság, az ellenség és a felettes Én terében

 

   Részlet Hamvas Béla Karnevál c. regényéből: A délamerika Mandaru nevű kis köztársaságba Josiash Phen nevű USA-beli utazóval együtt érkezett Bormester Mihálynak a dialógusa a köztársaságnak a királysággá változtatásával együtt az államhatalom átvételét, majd az államkassza kifosztását célzó stratégiai tanácskozás egyik dialógusa: „ - Most már csak ellenségre van szükségünk. Azt gondolom, szőkék nem lehetnek, mert azok itt kevesen vannak. Feketék sem, mert itt mindenki fekete. Vöröseket sem ismerek. Mit tegyünk? // Van egy ötletem, dear Mike, az állambölcsesség legelső pontja szerint – // Óriási, micsoda szavakat használ – // Az ellenség nevének megfogalmazása legyen olyan, hogy az uralkodó tetszése szerint mindenkire alkalmazható legyen. A magam részéről azt gondolom, hogy az ellenség legyen karaki – //  Tünemény, fejtse ki – // Karaki az az ember, akire én kimondom, hogy karaki – // Büntetése legenyhébb esetben a halál – // - Vagyonelkobzás, kényszermunka, feleség és gyermekek kiirtása – // Karaki az ősi ellenség – // Gondoskodni kell arról, hogy a nemzeti indulóban külön strófa beszéljen a karakik ellen szóló szüntelen harcról –­­ ­„)

 

 

     Fiatal politikus barátom, aki erős humanista értelmiségi hagyománnyal rendelkező, ismert Erdélyi családból származó idősebb barátom gyermekeként, még kamaszkorában lett a barátom tizenöt évvel ezelőtt, és aki, a bevallása szerint, csak azután lépett a politikai pályára, miután az elvtársból lett kisebbségi népvezérek tehetetlensége és becstelensége láttán elvesztette türelmét, szóval ez a minden szempontból belevalónak számító fiatalember, amikor elújságoltam, hogy ösztöndíjat kaptam a regényem megírására, azonnal megkérdezte, hogy csákányolás lesz-e benne? Nos, én a magyar nyelvvel úgy vagyok, hogy igen kis mértékben ismerem annak jasszkifejezéseit. Ezért hirtelenül zavarba jöttem, de a fiatal radikális politikusok jó helyzet-felismerési képességével rendelkező barátom azonnal továbbmagyarázott:  " - Mert amennyiben nem lesz benne kufferolás, nem olvassuk el. Nézd meg: ott van a professzor nagybátyám, aki megírt három művészettörténeti könyvet, belenézegettem, de nem volt, amiért az egészet elolvasni rendesen. Nem volt személyesen motiválva. Aztán valamit megérzett a tatus, mert a negyedik alkalommal már egy szerelmi regénnyel rukkolt ki, amiben majdnem az összes fiatalkori kufferolását leírta. Az már igen, az már rendelkezett hiteles mondanivalóval, mert érződött rajta, hogy amit ír, az a nagybátyám személyes élménye és ugyanakkor személyes ügye. Mit is magyarázzam neked: élet van benne és ezért hiteles. Ezután már szívesebben mélyedtem bele a művészettörténeti könyveibe is. Én is így fogok tenni: amikor az autonóm gondolkozás élvezetére és előnyére ráébresztjük a székelyeket, amikor a személyes felelősséggel járó szabad döntés képességét és az ezzel járó szabad akarat gyakorlását visszaadjuk nekik, ezt az egész politikai mózerolást abba hagyom, és végre megvalósítom a régi álmomat: elmegyek egy jó rendezői egyetemre. Akkor én is csak valóságos kufferolásokkal foglalkozok majd és nem szűk agyú politikusokkal való száraz kefélődésekkel." 

E friss szellemtől származó, őszintén jóindulatú tanács ellenére, kedves olvasó, az eredetileg eltervezett, sok családi és társadalmi izgalommal, sok erotikával, sok konfliktussal és nem utolsó sorban sok szerelmesen-szenvedélyes vitával teletűzdelt fejezetrész helyett, amivel az eredeti szándékom szerint tovább akartalak ámítani, most becsületesen bevallom, hogy az előző fejezetekkel bizony behúztalak a csőbe. Hidd el, hogy fáj a lelkem, amiért ezt kellett tennem veled, de különben, nem olvasod el az egészen a könyvet, vagy nem úgy olvasod el, ahogy azt én akarom. Márpedig, amint az eddigiekből gyaníthatod, én egy deklaráltan akaratos, a mások személyiségébe belegázolni akaró, hatalmi ambícióktól és a minden áron való győzni akarástól hajtott, szenvedélyesen ellenségeskedő, mitugrász fazon vagyok.

 Tovább nem akarlak ámítani tehát, mert bármennyire is akaratos lennék és egy mindenáron győzni akaró, hatalmi mániás ürge, tisztában vagyok azzal, hogy az olyan ember, aki nem tiszteli mások szabad akaratát és félrevezeti azokat a személyeket, akik gyáva naivitásukban hagyják magukat elkábítani a hatalmi ambíciókkal telt katonatisztek, politikusok, tanárok, jogászok, közgazdászok, művészek és papok által, az előbb-utóbb a visszaélés vétkében lesz elmarasztalandó, mind az emberek között, mind az Úr színe előtt, a magasságos egekbe vésett erkölcsi törvények szerint. A hatás-visszahatás egyetemes törvénye alapján, az a személy, aki mások szabad akaratát megtöri, vagy manipulálja, automatikusan elveszíti saját szabad akaratát is, aminek következtében a Sors és a Végzet, irgalmat és kegyelmet nem ismerő erőinek és hatalmainak szolgáltatja ki az életét. Ezért hát, kedves olvasó, nem tehetem meg, hogy most mindjárt az előretervezett, igazán szerelmes és igazán "erotical" (kufferroló és csákányoló és mózeroló) fejezetekkel a könyv közepéig szédítselek tovább és megőrizzem a kedvedért azt a látszatot, hogy egyszerű és ártatlan irodalmat olvasol. Én ugyanis nagyon kényes vagyok a szabad akaratomra, annak érvényesítési lehetőségére és azt nem vagyok hajlandó feláldozni még a te jóhiszemű ostobaságodnak az oltárán, csak azért, hogy elolvasd a könyvemet és megérthesd belőle végre valahára, hogy mitől döglik a légy a te életedben és, hogy a te szabad akaratod mitől lett és marad egyelőre rabszolgaakarat.

Eredeti szándékom tehát, egy nagyon ügyesen és nagyon rafináltan megépített "ezoterikus" regény megírása volt, természetesen divatos kelet-európai történésekbe ágyazottan. Egy olyan könyv megalkotása, amelynek sorait esztétikai műélvezettel végigcsemegézheted és csemegézés közben észre sem veszed, hogy mitől lett a regény, a csemegéző élvezet-vágyaid kielégítésével, ördöngösen tragikus hangulatával, életednek egy kicsi, kelet-európai hangulatú része. Úgy, ahogy számomra is kedvessé vált néhány regény, amit mintha kimondottan az én számomra írtak volna az írók, és életemnek egy fontos részévé váltak. Lelkemnek egy intim, belső udvarává változtak, miután átolvastam azokat még egyszer, kétszer, háromszor és négyszer. De hát milyen is ez a Sors, és a nyughatatlan ember? E regények után nem nyugodtam meg és tovább olvastam, olvasgattam, más regényeket, már csak azért is, hogy minél tökéletesebben írjam meg számodra ezt a könyvet. És mit ad Isten, egy olyan regényre bukkantam, amely megálljt parancsolt számomra néhány évre. Érdekes módon, a KARNEVÁL című regény elolvasása után olyan élet-élményekre is szert tettem, amelyek most, az imént említett fennakadásom óta eltelt tizedik év kellős közepén, nem csakhogy sugallják számomra, hanem a kocsihajtó lelkiismeretem hangjának kényszerítő erejével is azt diktálják, hogy nekem már nem szabad olyan ezoterikusan erotikus regényt írni, amilyet elképzeltem a kettőnk számára, valamikor réges-régen.

 Így a negyedik fejezet megírása után mindjárt kiderült, hogy már teljesen fölösleges a további ügyeskedésem, rejtőzködésem, regényben bujdosásom, amivel a regény közepéig szerettelek volna történelmi – realistának álcázott szürrealista, és szexuálisnak álcázott, misztikus irodalmammal az orrodtól fogva vezetni téged. A Karnevál hatására, de a valóságnak a saját tapasztalataim árán felismert értelmének a hatására is, rájöttem, hogy ma már azokat az apokaliptikus időket éljük, amelyeket János megjövendölt a Jelenések könyvében, és amelyeket ez a Skorpió-szülött misztikus úgy jellemzett, hogy, azokban az időkben, amit korábban a pincében rejtegettünk, azt a háztetőről fogják a fülünkbe kiabálni, és azokat az időket: „Amikor a juhokat elválasztják a kecskéktől.” Aki tudja, hogy mit akar János ezzel, a juhoknak kecskéktől való elválasztásával számunkra mondani, és nem vonja le a megfelelő következtetéseket, az nem csak hogy korszerűtlen marad, hanem könnyen el is veszítheti magát e mitologikus korszak szemfényvesztő süllyesztőjében. Lejárt tehát már a szürrealista, az expresszionista, az impresszionista, a dadaista, a futurista és a kubista, valamint a modern és a posztmodern ostobáskodások, a művészi rejtőzködések ideje! Ez, kérem, az apokalipszis ideje, amikor az egyetemes törvények (az Úr angyalai) elválasztják a juhokat a kecskétől.

Ezért, tetszik - nem tetszik, kedves olvasó, tudomásul kell venned, hogy amennyiben nem akarod magad krimivel, vagy más efféle, történeteket, eseményeket, pszichológiai drámákat tartalmazó korrekt irodalommal, vagy valami modern cselekmény és hős nélküli abszurd irodalommal és posztmodern fantazmagóriákkal szórakoztatni, bocsánat: nem akarod tovább kábítani magad, akkor nem élősködhetsz többé a regényíró vérén csak úgy, személyes felelősséged, és hozzájárulásod nélkül. E könyv megjelenésével és több ehhez hasonló könyv megjelenésével egy időben, kihalnak az öncélú esztétikai (pszichológiai) alapú művészi-irodalmi élvezeti lehetőségek, amelyek az olvasó pillanatnyi kielégülését és az író ostoba megdicsőülését, illetve az öncélú intellektuális bravúrozásával egybekötött magánéleti korrupcióját szolgálták, és ezért sehova sem vezettek. Pontosabban: a Seholba vezettek. Még pontosabban: ide, a húszadik század végi és a huszonegyedik század eleji reménytelenségbe és szellemi csődbe. A spekuláns közgazdász- ügyvédek és a még spekulánsabb misztikus gyógyítók és jósok, a drogos könnyűzenészek, az érdeskés-szomorúan kétkedő és a szigorúan objektív műsorvezetők, a főpapok, a főpincérek és a bokszolók által vezetett, kimosdott és rafináltan beillatosított tömegek csődjébe. Hozzá kell adnod magad ehhez a könyvhöz és a következő könyvekhez barátom, ahhoz, hogy a szokott esztétikai-pszichológiai élvezetek (mind üresek) helyett - amelyeknek egyetlen kézzelfogható eredménye az embernek a legtökéletesebb szellemi züllése - valóságos, a sorsoddal egybekapcsolt túlvilági létedben is használható tudásra tehess szert.

Ne ijedj meg, és ne csüggedj el, olvasóm, nem őrültem meg, de nem is árulok itt neked semmiféle fehérszakállas, kenetteljesen tudálékoskodó és Isten őrizz: moralizáló misztikus filozófiát! Ezeknek is, csakúgy, mint a klasszikus sikervadászat által indokolt, illetve a te esztétikai kielégítésed céljából írt regényeknek lejárt az ideje. Oda se neki, nem veszítettél semmi lényegeset, mondhatni, semmi számodra fontosat. Ahhoz, hogy e veszteség nyereséggé váljon, mindössze azt az igazságot kell, hogy felismerd és a magadévá tett, hogy mindaz, ami érdekes, az egyáltalán nem lényeges. És ami itt lényeges, az nem más, mint az, hogy legyen a tied ténylegesen ez a könyv, vagy bármely másik könyv, amit ezek után még megvásárolsz. - És miért ne lenne végre személyesen a tied valami, ha már egyszer pénzt adtál érte? Ezért, a továbbiakban be kell szállnod egész lényeddel: értelmeddel és képzeleteddel csakúgy, mint a valóságos életsorsoddal, nem csak a cselekménybe, hanem magába a könyv lényegi -  egyelőre nevezzük úgy, hogy: - rejtett értelmébe. Úgyis mondhatnám, hogy azonosulnod kell a könyv szellemével. A régi, passzív és outszájder olvasói minőséged elvesztése miatt, búra és bánatra nem nincs okod. Lényegében semmit nem veszítettél. Sőt: szabadsággal egybekötött örökéletet nyertél a klasszikus regényírás és regényolvasás e hirtelenül elintézett temetésén. Ráadásul meg fogod látni, hogy az eggyel hátrább csúsztatott, illetve e kiszólást követő, a főhőst az élete igazi drámájának útján elindító szerelmi fejezettel, busásan kárpótollak majd mindazért, amivel untatni kényszerülök nem csak téged, hanem magamat is e furcsa fejezetben. Ebben a könyvben ugyanis a szerelem az egész történetnek a legfontosabb része, mint ahogy az életnek és az öröklétnek is a legfontosabb vetülete és mozzanata szerelem. Ez utóbbi vitathatatlan igazságnak az alapján tehát, miután elmondtam, hogy miről is van szó, vagyis hogy miféle kéjutazásban és miféle azonosulásban kell tudatosan részt vállalnod az evilágnak és a túlvilágnak az eleddig számodra ismeretlen módszerrel történő felfedezése és megismerése érdekében, nem tehetünk a szerelem nélkül egy lépést sem előre.

És ezek után, lássuk azokat, a szerző és olvasó számára egyaránt fontos eseményeket, amelyek engem eltérítettek az eredeti, korrekt regényírási szokásoktól, annak érdekében, hogy lehetővé tegyem számodra, olvasóm, az életed beleszövését a regény központi értelmébe és viszont: a regény értelmének a belépését a te valóságos életedbe:

   „1992. szeptember 15-ét írunk Romániában, Erdélyben. Nemes Mózes Erdélyi református püspök, három napja vetett véget annak a tíz napos éhségsztrájkjának, amelyet a református főpap a Hevesváron l989 december 17-én, emberi törvények szerint (De a karma törvénye szerint állítólag nem. ) ártatlanul megölt személyek emlékéért, a temesvári és a bukaresti tömegmészárlások értelmi szerzőinek és végrehajtóinak a felelősségre vonásáért, valamint az 1989. december elején Romániában lezajlott politikai események hatalmi háttér-játszmáinak a teljes kivizsgálása és az országos kiengesztelődés megvalósítása érdekében vállalt. Én, Balog Ádám még nem döntöttem, abban a kérdésben, hogy eleget teszek-e azonnal a püspök ama, közéleti rádió-adók hullámain keresztül szétsugárzott kérésének, hogy a hét nappal korábban a püspökkel való szolidaritásom jeléül elkezdett egyéni éhségsztrájknak holnap, vagy holnapután véget vetek-e? Az este, az éhségsztrájk hetedik estéjén, még a bal könyökömnek a belső hajlatából kiduzzadó vénámba rosszul beszúrt injekciós tűvel feküdtem, amely minden apró mozdulattal fájdalomhullámokat indított el a hét napos koplalás következtében legyengült fizikai testemben. (Nem kell kijavítani szerkesztő uram, vagy hölgyem: tudatosan írtam az imént "fizikai testemet"!) Az ormótlan tű nem fájdalomidézés céljából állt a vénámban. Azon keresztül kellett bejuttatni szervezetembe a cukorpótló folyadékokat. Mondhatni, kiszolgáltatott és majdnem olyan megalázó volt az állapotom, mint amilyeneket a diktatúra idejében éltem át a hazafias kihallgatáshoz hasonló jelenetek alkalmával. Ez utóbbi kiszolgáltatott állapotot, ellentétesen a diktatúrában átéltekkel, elkerülhettem volna, és ezért most utólag nagyon szégyellem magamat saját magam előtt. Hogy miért? - Mert nem szabadott volna eljutnom ilyen kiszolgáltatott helyzetbe. Nem az éhségsztrájk fel nem vállalásáról, vagy esetleges hamarabbi abbahagyásáról beszélek. Egyáltalán nem. Azért szégyellem magam, mert hamarabb észbe kellett volna kapnom és a hét éves karatézás utáni tapasztalatokkal a tarsolyomban és némi metafizikai ismeretek birtokában, nem csak az ötödik nap utáni laboratóriumi eredmények (leletek) tudomásulvétele után kellett volna a szervezetemet felszólítani a cukorbontási folyamat lelassítására, a biológiai egyensúly megőrzésére és a fellépő mérgeződések kiiktatására, kiegyensúlyozására. Nem kellett volna ezzel ennyit várjak. A keleti misztikusoknál a hét napos böjt még csak első és elég alacsony lépcsőfoka a szervezet teljes kitisztításának. És bár metafizikai szempontból minden magyarázkodás nullaértékű, mert azt magyarázza, aminek tényleges információ - értéke még a magyarázkodó számára is kevés, most mégis ide írom: elvonták figyelmemet a Nemes Mózes éhségsztrájkja körül zajló politikai feszültségek, a Tőkés és a mellé csatlakozók gesztusának, tettének és szándékának a rossz indulatú értelmezése, jóindulatú félreértése és rafinált félremagyarázása. Azt is be kell vallanom önmagamnak - És ki tudja, hogy még mi mindent rejtegetek még önmagam elől, és ha önmagam elől, akkor előled is, kedves olvasóm? -, hogy a befelé való figyelésemet megzavarta az a tény, hogy egyetlen tömegkommunikációs eszköz képviselője sem kérdezte meg tőlem, aki radikális nézeteket valló újságíróként az általánostól eltérő, a szellemi valóság talajába mélyebben beágyazott szemszögből figyelem a romániai magyarság léthelyzetének alakulásait, hogy miért kezdtem el éhségsztrájkolni Nemes Mózes mellett, és miért folytattam az éhségsztrájkot, miután ő annak beszüntetésére felkért mindannyiunkat ünnepélyesen?

 Bosszantott az a kelet-európai mentalitás, ami szerint, ha valaki valamit elkezdett, vagy elsőnek megfogalmazott, arról beszélni és nyilatkozni, és abban az ügyben valamit még elgondolni, elhatározni, egyedül ő illetékes. Mintha az egyetemes igazságok, személyileg „levédhetők” és kisajátíthatók lennének. Mintha az egyetemes igazságok egyéni gondolatok termékei lennének és így, azok a szerzői jogvédő hivatalok által lehetnének védelmezettek, amit nem tudnak felismerni csak kiváltságos személyek. - Így, csak bizonyos, felkapott nevű személyekre koncentrálva faragnak a nyilvánosság képviselői, az újságírók és a hírszerkesztők a normális emberekből kivételeket. Ezek aztán kínlódhatnak felszabadítani az embertársaikat, illetve a világnak elmagyarázni az ő normális gondolataikat és a tetteik okát, mert elenyészően kevés marad, aki hajlandó bár egy fél lépés erejéig is követni őket, hiszen ők kivételek! Így bármennyire is fontos volt a mondanivalóm, hibát követtem el az egész üggyel szemben, nap-nap után. És egy hibát folyamatosan megismételni bűn, és tudatosan megismételni már vétek számába megy. Persze, az hogy ezt tudom, nem azt jelenti, hogy én nem fogok még a következőkben ehhez hasonló hibákat elkövetni, illetve nem fogok elkövetni vétkeket. De igyekszem, nagyon igyekszem. Elfelejtettem közben azt, hogy egyetlen külső esemény sem lehet fontosabb a belső nyugalomnál. A nyugalom ugyanis elsődleges feltétele a szellemi világosságnak, a teremtő képzelet tisztaságának és ehhez a belső nyugalomhoz pontosan úgy hozzátartozik a fizikai szervezet nyugalma, mint a lélek ébersége és a szellem zavartalansága.

     Szóval a tegnap este még itt feküdtem tehetetlenül a lassan kifogyó nyugati segélycsomagok valamelyikének a fenekéből előkerült eredetileg bizonyára lovaknak, vagy szarvasmarháknak gyártott injekciós tűvel leszögezve, ezen a korházi vaságyon, itt a korházi asztal mellett, ahol írom most a naplómat, és azon töprengtem, hogy a csodába kerülhetett három kereszttel értékelt aceton a vizeletembe, annak ellenére, hogy a cukorfelbomlás folyamatát sikerült az ötödik napon egy mély meditációval megállítani? A szellemi naplóm segítségével kikövetkeztettem, hogy hamarabb kellett volna a külső táplálék nélkül maradt fizikai szervezetemben lejátszódó folyamatokra figyelnem, esetleg szakirodalmat kellett volna olvasnom politikai újsághírek és sajtónyilatkozatok helyett, esetleg orvosi tanácsot kellett volna kérnem, és abból következtessem ki, hogy milyen szokatlan problémára kell figyelmeztetnem mentálisan a szervezetemet. Hiába, még kezdő vagyok a bölccsé válás terén: újra magukkal ragadtak a külső események. Gondolni is rossz volt arra, hogy mi lett volna, ha Nemes Mózes nem dönt az éhségsztrájkja megszakítása mellett. Mi történt volna, ha szolidaritásom jeleként, vagyis elvi hűségem és makacs becsületességem következtében, folytatnom kellett volna a sztrájkot még egy hétig? Mert Tőkés előtt nem hagyhattam volna semmiképpen abba én, aki hat nappal a püspök után kezdtem el az éhségsztrájkot! Hiszen az én feladásomnak romboló hatása lett volna arra a számtalan emberre nézve - románra és magyarra - akik előttem vállalták az éhségsztrájkot a Nemes Mózes által megfogalmazott gondolatoknak és az ő erkölcsi hitének a köztudatba való bevitele érdekében! Ezért, és sok más apró ok miatt, szó sem lehetett volna részemről az éhségsztrájk hamarább történő abbahagyásáról. Erre nem lett volna számomra elég meggyőző érv még az a sok, nem egészen elmúlt betegség felsorolása sem, amelyeket a lelki egyensúlyom tudatos helyreállításának segítségével és a Karate intenzív gyakorlásával elkezdtem felszámolni az utóbbi évek folyamán.

     Vannak dolgok, amelyeket komolyan kell vennie az embernek, amennyiben ténylegesen ismeri az értéküket. Komolyság nélkül, csakúgy, mint humor nélkül, az élet, semmit nem ér. Ezért végképp kitartottam volna a püspök mellett minden vizeletben jelentkező aceton keresztek ellenére. A püspök, ha nem is ment keresztül annyi betegségen, mint én, de két évvel korábban egy, szinte halállal végződő balesetet szenvedett el. Ezt a hőst tehát semmiképp nem hagyhattam volna cserben. Sem őt, sem a többi, vele szolidaritást vállaló, becsületesen gondolkozó embert. Erről talán ennyi elég. Két nappal később tehát, látván, hogy már teljesen fölöslegesen kockáztatom az egészségemet és az életemet, én is abba hagytam az éhségsztrájkot, és komolyan mondom, hogy egy kerek-perec: tényleges misztikus csodában volt részem.

Negyvennyolc órával a perfúziós cseppek és a vénámon belüli fájdalmakat kavaró injekciós tű társaságában rám törő, önvádló gondolatok után, azt kellett tapasztalnom, hogy a koncentrált befelé figyelés és a belső szellemi "munkálkodás" következtében, fizikailag újjászülettem. Szervezetemben a tegnapelőtti két adag glukózával, a reggelire elfogyasztott vékony pirított kenyérszelettel és az enyhe levesből és még egy szelet pirított kenyérből álló ebéddel, olyan mozgáskényszer jött rám, hogy nem bírtam magammal és mielőtt leültem volna írni, majdnem teljes erőbevetéssel el kellett végezzem az összes általam ismert karate bemelegítő gyakorlatot. Sőt, még ez sem volt elég és a levegőbe rúgva elvégeztem jó néhány köríves láb-technikát, kipróbálva lábizmaim erejét és rugalmasságát mind a négy irányban. Gyakorlatilag annak köszönhetően tehettem meg mindezt a korházban, hogy internálásomkor egy teljesen üres korteremben helyeztek egyedül. Jeleztem a szolgálatos orvosnak, hogy amennyiben a tényleges és a képzelt betegekkel közös korterembe fektetnek, akkor megtagadom a korházi ápolást, és haza megyek akár gyalog is. Hiszen én annyit feküdtem azelőtt itt a belgyógyászaton, hogy a hét napos éhségsztrájk utáni gyengült állapotomban, nem tudtam volna közösséget vállalni sem a régi önmagammal, sem az ide befekvő beteg emberekkel.

Én - igaz, hogy nem sok ideje, de - már lemondtam arról, hogy akár másnak, akár önmagamnak az ellensége legyek és ezzel együtt lemondtam a betegségeimről is, búcsút véve az anyai ágon öröklött, gyűlölködési késztetéseimtől. Ezt viszont nem tudtam volna elmagyarázni az ide beutalt, a belső feszültségük és az életfeladatuk nyílt felvállalása elől a belgyógyászatra menekülő, vagy az ellenség-idea következtében ténylegesen beteggé lett személyeknek. No és azt végképp nem lettem volna képes tolerálni, hogy az ide befekvő "józan és bölcs", lapuló és megalkuvó családapák kioktassanak a felől, hogy mennyire nem érdemes "manapság" kockázatni az embernek az életét és az egészségét közérdekű és közéleti ügyek miatt. Hogyan magyarázzam meg ezeknek azt, hogy nekem annyira nem mindegy, hogy én nem fizikailag, hanem lelkileg, de főleg szellemileg szenvedtem a diktatúrának helyt adó társadalmi korrupciótól és ezért nekem annyira nem mindegy, hogy milyen társadalmi légkörben élek, hogy ezért kész vagyok az életemet is feláldozni, mert ha még egyszer olyan társadalomban kell élnem, mint amilyenben 1998. december 22. előtt éltem, inkább öngyilkos leszek? Hogyan értessem meg velük, hogy én az éhségsztrájkot figyelemfelhívó gesztusnak és nem ellenségeskedő magatartásnak szántam, mert én az ellenségben nem hiszek. Hogyan magyarázzam meg, a régi Balog Ádámhoz hasonlóan magukat lebetegítő személyeknek, hogy ellenség nincs, csak sorsszerű találkozás. És, hogy ellenség tévképzetünk onnan ered, hogy a Teremtő képzeletbe, a világteremtési aktus során állandóan becsúszik az olyan összetévesztési mozzanat, aminek következtében a bennünk is létező és rajtunk keresztül is megnyilvánuló, illetve rajtunk keresztül és általunk a világban és a természetben ható Teremtő Szellem összetéveszti magát a teremtett létnek a Teremtő számára gyönyörűséget okozó eredményeivel és ebből kifolyólag az anyag által határolt formákban jelentkező teremtményeivel is. A határtalan Teremtő tehát, összetéveszti önmagát az általa létrehozott, határolt teremtési formákkal, illetve a teremtményekkel és ez által a teremtő képzelet beleszorul - beragad egy-egy határolt teremtménybe. Ez az egyetemes összetévesztés a teremtésben egymásnak feszülő, egymás megsemmisítésére és kizárására törekvő ellentétes késztetéseket, kaotikus és anarchikus létfolyamatokat, „negatív” erőviszonyokat, feszültségkeltő és ellentétes létérzékelési mechanizmusokat eredményez. Ez történik a Teremtő első Ideájának (a Szent szellemnek) mai megtestesítőjének (Ádám Kadmon leszármazottjának) az embernek az esetében is, akinek az életképzeletében állandóan jelen van az ősi mágikus teremtő képesség, a teremtői hatalom.                 

Az emberben, illetve az ember képzeletében is állandóan megismétlődik ez, az egyetemes méretű összetévesztés: a teremtményi állapotába való belefeledkezés és beleszorulás, aminek következtében az egyes ember állandóan önmagán kívüli ellenséget lát, vagy ellenséget érzékel. Az ember külső ellensége így, csupán a megtestesülése annak a félreértésnek, annak a téves létérzékelésnek, amely az ellenség képzetet kelti benne. Mintha az embernek, akiben jelen van az isteni teremtő szellem, lehetne valaha is ellensége a teremtett természet, vagy a másik ember, aki vele egy lényegű! Az isteni Én-tudatára ébredt személy számára, szellemileg lehetetlen, hogy a másik ember, vagy a természeti környezete az ő ellensége legyen, hacsak ő nem lett előzőleg ellenség a másik számára valahol a határtalan és kiismerhetetlen lelke mélyén, az imént említett egyetemes összetévesztés és tükröződés következtében. Abban a pillanatban, ahogy elfogadtam az ellenségi alapállást, ráfogva és rámondva valakire azt, hogy ő az én ellenségem, engedek az ember bűnbeesett állapotát létrehozó és fenntartó ontológiai tévedésnek és menthetetlenül, én is ellenséggé válok. Ezáltal automatikusan működtetni kezdem az ellenséges léthelyzetemnek megfelelő negatív mágikus képzelőerőmet. Ez a zavart, csak az anyagi formákat: a részeket látó, és ezért részre-hajló: egészségtelen (beteg) öntudatom által működtetett imaginációm, létrehozza számomra a rész-képzeletem mágikus hatásaként megvalósuló ellenséges élethelyzeteket és létkörülményeket és végül a betegségeket.

   Tudom, kedves olvasóm, hogy ezt a misztikus galuskát nehéz egyszerre lenyelni egy ártatlan regényolvasó számára, és az egésznek mintha moralizáló kicsengése is lenne. Nem fair eljárás ez részemről egy becsületes olvasóval, vagyis veled szemben, de meglátod, hogy nemsokára kinyílnak mindebből a regényes szirmok is és, hogy ez a svindli-gyanús, cikornyás gondolatgubanc is (Ami nem más, mint az egyedül érvényes meghatározása a nem létező ellenség-képzetnek. ), amivel itt mellbe vágtalak, át fog alakulni a közös könyvünk, előrehaladást és új, vízöntői szellemi felfedezéseit biztosító kézikönyvvé, szellemi bedekkeré, mágikus kulccsá. Éppen ezért, térjünk vissza egy kis időre a Nemes Mózes látszatra kivételes, - „karizmatikus" (sicc!)- hogy ne adj Isten: „szent” személyéhez, amelyről ki kell derítenünk, minden viccgyártási és profanizálási szándék nélkül, itt most és mindjárt, nem csak a magunk, hanem a földkerekség minden élőlénye érdekében, hogy szeretett Nemes Mózes, akit több éven át püspökévé választott az erdélyi református egyház presbitériuma, mennyire világos, egyszerű, természetes, egészséges és a szó pozitív értelmében vett, közönségesen normális személy.

 Azért vagyok kénytelen közönségeset írni, hogy ezzel is érzékeltessem: mindaz, amit ez a fiatalon püspökké választott férfi művel - legalábbis a mindannyiunk számára követhető közélet színterén - nem rendkívüli tett, hanem mindenki által gyakorolható természetes életforma és mondhatni, magatartás, amely magatartást minden normális, ép eszű és ép lelkű embernek, aki egy kevés emberi öntudattal is rendelkezik, gyakorolni kellene. Pontosan akkor vétkezünk mi, húszadik század végén élő, az anyagi lét, vagyis a vélt anyagi érdekeink pszichológiai káprázatában összezavarodott emberek, amikor az egyedül normális magatartásra és globális szempontból ésszerű életvitelre, a némi önfegyelem és lelkiismereti következetesség árán mindenki által elérhető és követhető morális emberi magatartásra ráfogjuk, hogy rendkívüli és ez által elhárítjuk magunktól a példa személyes követésének még csak a gondolatát is. A rendkívüli tettek és a rendkívüli személyiségek, amint a rendkívüli (tehát: renden kívüli) fogalom maga is jelzi, inkább megbontják a természetes rendet, miközben Nemes Mózes a közösség cselekvésrendszerek színpadán folytatott életvitelével a lehető legegyszerűbb, áttetsző és következetes gondolkozásmódjával és állásfoglalásaival nem rendkívüli, hanem az örökké létező és egyetemesen érvényes emberi szellemiségnek ad félreérthetetlen megnyilvánulási formát. Tulajdonképpen nem tesz egyebet, mint következetes marad ahhoz az egyetemes erkölcsi rendhez, ami számára már egész fiatal lelkész korában megnyilatkozott és ehhez a látomáshoz igazítva életét, tetteit és szavait, vigyáz arra, hogy a személyes felelősségre fektetett alapállása megmaradjon, hogy a szavai, tettei, gondolatai és képzelete között az összefüggések és a megfelelések megmaradjanak és megvalósulhassanak. Ezért nem ő a rendkívüli ember, hanem pontosan azok, akik az életnyerő életstílusuk és csodaváró fantazmáik által félrevezetve és kicsinyes érdek-képzeteiknek alárendelve a természeti értelmüket és lelkiismeretüket, zavaros életükkel és cselekedeteikkel folytonosan megbontják a létezés rendjét. Azok az emberek, akik őt ellenségként kezelik és támadják, mint ellenséget, anélkül, hogy Nemes Mózes valaha is megnevezett volna közülük egyetlen személyt mind ellenséget, az egyetemes összetévesztési mechanizmus áldozatai és ebben a zavaros, zaklatott és törvénytelen állapotukban előbb-utóbb el fognak senyvedni az élet folyamán, miközben Nemes Mózes nyugodtan és következetesen, kiegyensúlyozott békés lélekkel és egészséges testtel halad előre a saját világos sorsának az útján.

        Úgy-e mennyire egyszerű? És mégis, mintha nagyon bonyolult lenne. Vagy nem is bonyolult, csupán összetett? Vésősoron mégiscsak akarat kérdése. Akarom-e hogy ne legyen ellenségem senki a világon? Igen? Akkor elsősorban azt kell akarnom, hogy személyiségtudatomban én soha ne legyek ellensége senkinek. Mit gondolsz, kedves olvasó, az iménti fejezetben ellensége volt-e Balog Ádámunknak Vérmes őrnagy? - Persze, hogy igen! Igen, de miért? Azért, mert Balog Ádám, neveltetése következtében és romániai magyar kisebbségi státuszának intenzív átélése hatására, már évekkel azelőtt elfogadta a Szekuritáte nyomozó tisztjeihez, valamint a diktatórikus román államhatalmi apparátusát képviselő és kiszolgáló személyekhez való viszonyát, mind ellenségeset. Ezért szegény főhősünknek viselnie kellett az ellenség-státuszából adódó következményeket, amelyek állandósították tudattalanja legmélyebb rétegeiben az üldözöttség képzetét. Az ellenség-állapot, illetve az ellenség-tudat és a fizikai szervezetünk egészségének a felbomlása közötti összefüggésekről még lesz szó a későbbiekben. Most viszont még csak annyit kell tisztáznunk a nagy regényes kalandunk elején, hogy egyetlen szó sem kerül csak úgy, az esztétikai örömeid fokozása céljából ebbe a KÖNYVBE.

    Ezért például el kell fogadnod, hogy azt a kijelentésemet, miszerint a legelső negatív képzet, amivel az olyan igazi harcosok, mint a szamurájok és a beavatott keresztény lovagok gyökeresen le kell, hogy számoljanak, az nem más, mint az ellenség képzete, annak érdekében, hogy szabadon és főként, hogy keresztényi szeretettel harcolhassanak, nem azért írom ide, hogy ezzel téged szórakoztassalak. Az igazi harcos szeretettel és nem gyűlölettel harcol, és szeretettel döfi le azt a tévelygőt, aki úgy képzeli, hogy ő az ellensége, amennyiben ez kikerülhetetlen. Az igazi harcos megszabadult az ellenségképtől és a gyűlölködés zavaróan-zavaros káprázatától, és megtanulta nem csak azt, hogy Istent tisztelje és szeresse a vele harcoló ellenfelében, hanem azt is, hogy miként kell, szívből jövő, felhőtlen és derűsen odaadó szeretettel megpofoznia gyermekét, ha az túllép bizonyos viselkedési határokat, ha kényeskedik, vagy szemtelenkedik, pontosan a gyermeke lelki egyensúlyának és egészséges személyiség-tudata kifejlődésének az érdekében. 

 Amennyiben azt kérdeznéd mégis, hogy mire jó ez a furcsa, - mert számodra szokatlan - eszmefuttás, az egészséges létezésről, illetve az ellenség nélküli létezés állapotáról, arra kell gondolnom, hogy a regény hasznos olvasására még nem vagy felkészülve. Ezért mielőtt fejest ugranánk a nagy szerelmi kalandok labirintusába, ahol akarva akaratlanul, megint csak találkoznunk kell az ellenség téveszméje és tévképzete által létrehozott erkölcsök szerint élő hősökkel, vizsgáljuk meg egy kicsit a mostani léthelyzetedet és a rejtett kedélyállapotodat. Vagyis az egészségedet. Merem fogadni, hogy neked is úgy, mint másnak - és anélkül, hogy tudnál róla - egyelőre ellenséged az egyik munkatársad. Vagy a főnököd. Az alkalmazottad. De több mint valószínű, hogy ha nem is nyíltan, de rejtetten ellenséged az anyósod, az apósod, a saját feleséged (a férjed), a fiad, a lányod, a szomszédod, a főbérlőd, az albérlőd, a szemetesed, az orvosod, a kertészed, a kőművesed. Ellenséged a lépcsőházfelelősöd, a szeszélyes szeretőd, a szabód, a kocsijavítód, a víz- és gázszerelőd, az ügyvéded, a könyvelőd, a bankárod, a polgármestered, a képviselőd, a kérelmeződ, a hiteleződ, a házvezetőd vagy a házmestered, aki megkeseríti az életedet. Igen, a másik, a lusta, figyelmetlen, a felelőtlen, a meggondolatlan, az egoista, szűklátókörű, kapzsi, becstelen, nehéz felfogású, hanyag, rendetlen, flegma, beképzelt és nagyképű idióta. Téged a román, a szlovén, a magyar, a török, a görög, az orosz, a szerb, az albán, vagy a bosnyák nacionalista, a zsidó kozmopolita, a cigány gazember kihoz a sodrodból. Neked a gerinctelen, gyáva, agresszív, tökkelütött, kegyetlen, szűkagyú, kicsinyes, erélytelen személy, mindegyre felületeskedik, vagy kibabrál veled, borsót tör az orrod alá, tudatosan keresztbe tesz, vagy közönyösségből eredő figyelmetlen kezelésével, kétségbe ejt, és boldogtalanná tesz. Összezavarja az ügyeidet, lehetetlenné teszi az érvényesülésedet, visszaél a bizalmaddal, a türelmeddel, a jóságoddal, az időddel, és így tovább. Ezért neked állandóan szorongani kell, résen kell lenni, meg kell őrülni, ki kell borulni, stresszben kell élni, bele kell betegedni, és így tovább. És amiért végső soron természetes, hogy ő számodra egy ellenszenves ember, nem bírod elviselni a képét, vagy legalábbis a vele való együttlétet, téged az ő személye egyszerűen kiborít, az őrületbe vagy a betegségbe kerget, és mindezért úgy érzed, hogy végső soron ő a te ellenséged. Mert egyedül ő, a másik, vagy ők, és csakis ők a mások azok, akik mindent állandóan elszúrnak, felelőtlenül kezelnek, akik téged becsapnak, megcsalnak, átvernek és kijátszanak, és megtámadnak, és ellenszenvvel viseltetnek irányodban, aki pedig, ha nem is vagy egy jóságos angyali lény, de megteszel mindent, hogy rendesen és becsületesen elvégezd a dolgodat, hogy civilizáltan és emberhez méltóan járj el mindenben. Ők, a lelkiismeretlen és figyelmetlen és felelőtlen csaló gazemberek hozzák létre számodra azokat az ördögi körülményeket, zavaros és ellentmondásos társadalmi körülményeket, a feszült családi és lelkiállapotokat, amelyek következtében te szenvedsz, pontosan úgy, mint regényünk főhőse: Balog Ádám, olyannyira, hogy már görcsöl az epéd, szúr a veséd, a szíved és a májad, fáj a léped, a tüdőd, hiszen miattuk nem vagy képes már nyugodtan és önfeledten egy egészséges, mély lélegzetet sem venni.

Az újkori gondolkozási minták és így a klasszikus regényírás szerint is mindig és állandóan a mostoha és kedvezőtlen körülmények és mások, az ellenségek, a te boldogtalanságodnak az okozói. - „Hát nem is Én!” - gondolod logikusan -, mint ahogy logikus számodra, hogy mindig más (és mások) a te boldogságodnak a feltétele, aki viszont nem akarja ezt megérteni (mármint azt, hogy ő a te boldogtalanságodnak az okozója) és így neked, ha kimondatlanul is de, ő egyértelműen az ellenséged. Hiszen amennyiben ő figyelmesen, becsületesen és jól végezné a dolgát, és jó lenne hozzád, úgy ahogy te is jó vagy hozzá, te nyugodt tudnál lenni, neked nem lenne rossz a közérzeted, nem kellene állandóan stresszben élned, és nem fájna a gyomrod, a szíved, az epéd, a veséd, a májad, a tüdőd és nem szoronganál állandóan és nem lennél ideges! Nem így van? Hiszen logikus, hogy ő, a másik, a te nyugalmadnak, lelki békédnek, a jó közérzetednek a feltétele! Ezért nagyon szeretnéd, ha ő egy kicsit figyelmesebb lenne. Mert, ha igazán szeretne téged, akkor jobban odafigyelne, hogy mit csinál, tekintettel lenne az érzékeny személyedre és a te nehéz életedre. Ha igazán észre akarná venni, hogy mennyi gondot okoz neked ő a figyelmetlenségével, a felületességével, a felelőtlen ignoranciájával? Ha vigyázna arra, hogy miatta ne légy feszült, hogy ne bosszankodj, hogy te ne mérgelődj, hogy ne idegeskedj fölöslegesen, hogy ne szoruljon el a torkod, hogy ne görcsöljön az epéd, ne szúrjon a szíved és a májad, ne szökjön fel a vérnyomásod, ne fájjon a fejed, ne görcsöljön a veséd, stb., stb., stb., nem?

    Valószínű tehát, hogy ez a felelőtlen személy, nap mint nap, ott van melletted. Ő a te feleséged, a te férjed, az anyósod, az apósod, vagy éppen a te valamikori kedves kisgyermeked. Ő, aki, lám, kamaszkorára elvadult, mert egyáltalán nem rád hasonlít, hanem "az anyjára" (az "apjára"), vagy a férjednek - feleségednek a szüleire, pontosabban: arra a nagyanyjára - nagyapjára, nagybátyjára, nagynénjére, akit te sohasem kedveltél, és aki általában és természetesen "A MÁSIK" (a férjed, a feleséged) családjának a tagja. Ő nincs tekintettel a te érzékenységedre, a te lelki finomságodra, jó ízlésedre, elfoglaltságodra, munkahelyi gondjaidra, komolyságodra, gyomorfekélyedre, infarktusodra, más betegségedre és a betegségeiddel együtt járó erkölcsi érzékedre, a korrektségedre. És mindegyre azt teszi, ami zavar téged, amiről te tudod, hogy nem helyes, amit nem úgy kell csinálni, amit nem úgy szoktak tenni, ami értelmetlen, zavarkeltő, hiábavaló ostobaság, ízléstelen, erkölcstelen hülyeség, és így tovább... Ami téged felingerel még akkor is, ha unod kimondani, és inkább magadba fojtod a keserűséget, ami persze még nagyobb baj, mert asztmás légszomjad van néha, vagy a torkodban érzed a fojtást, mert hiszen torkig vagy már az egésszel, és a tarkódban is egy szűnetlenül fokozódó nyomást érzel.

    Nem tudsz boldog lenni, barátom, mert az ellenséged éppen az élettársad, a szeretőd, a munkatársad, a gyermeked, az anyád, az apád, vagy az anyósod! A kamaszodó, felnőtté váló gyermeked nem az ellenséged? Hiszen nem úgy viselkedik, mint ahogy annyi érte hozott áldozat, az ifjúságod, az életed és az egészséged feláldozása után elvárnád azt tőle! Hát miféle világ az, kedves olvasóm, ha még a "saját gyermeked" sem lehet a te boldogságodnak a feltétele? Mit várhatsz ezek után a férjedtől, a feleségedtől, az anyósodtól, az alkalmazottadtól, a rendőrödtől, az ügyvédedtől, a villanyszerelődtől, a postásodtól, az orvosodtól és a gyógyszerészedtől? Az országgyűlési képviselődről, a rendőrminiszteredről, az államelnöködről ne is beszéljünk! Na, dereng már valami? Kimondjam? Tessék: a te boldogságod és a te egészséged egyedüli megteremtője csak és csakis te egyedül lehetsz. (Persze nem egoista aszkétaként, párkapcsolat nélkül és a közösségből kivonulva valamilyen kolostor vagy más lelki börtön kényelmes falai közé.) És ez még akkor is így van, ha most irtózatosan káromkodsz, amiért ilyen ócska közhellyel etetlek, egy ilyen, mindenki által évezredek óta elfogadott, de senki által komolyan nem vett, a mese és a humor - megvalósításra nem kötelező, életszférájához tartozó közhellyel, amitől viszket a könyököd. Hát kellett neked megvásárolni ez a könyvet?           

– Kellett!

      Mert, amennyiben a mérges káromkodást, vagy a fölényes vigyorgást abba hagyod és a következő órákban – napokban a könyv segítségével szellemi erőfeszítéseket teszel annak érdekében, hogy teljes mélységében megértsd azt, hogy miért vagy te és egyedül csakis te a saját boldogságod és egészséged záloga, megteremtője és fenntartója, akkor nem kell több, olyan könyvet vásárolj, amely ezt, vagy az ellenkezőjét bizonyítja be számodra. Ha ez megtörténik, akkor én is szabad leszek, és nem kell több olyan könyvet írnom, amely megérteti veled: a férjed, a feleséged, pártod, a politikai képviselőd, vagy a mások férje és felesége, a mások pártjai és képviselői, sem lehetnek a te boldogságod, a te lelki nyugalmad és a te egészséged feltételei. Amennyiben ezt nem tudod, bocsánat, nem akarod megérteni, a jókedved, a derűd, a lelki nyugalmad, az életkedved csak látszólagos mert rajtad kívüli okokhoz, személyekhez, eseményekhez, jelenségekhez és folyamatokhoz, illetve helyzetalakulásokhoz van kötve és ezért, bármely előreláthatatlan és kedvezőtlen esemény, sorsfordulat hatására felborulhat az egész lelki berendezkedés és ezzel együtt az egészséged.

   Ha nem így van, azt jelenti, hogy te, éppen te kivételesen, egy eszményi férjre-feleségre találtál, akit az Isten direkt neked rendelt, amennyiben az Isten éppenséggel ilyen földi megrendelések kielégítésével foglalkozik, és amennyiben lehetséges lenne, hogy te az ő megkülönböztetett protekcióját élvezhesd egész életed folyamán, csak úgy, mert ez neked valamiért épp kijár. Ettől az eszményi feleségedtől, vagy férjedtől született egy, vagy több, eszményi gyermeked, és szintén az eszményi feleségeden keresztül hozzá jutottál egy eszményi anyóshoz és egy eszményi apóshoz és természetesen eszményi anyagi háttérrel, indultál az életbe és amennyiben mindez igaz, máris leteheted ezt a könyvet. Amennyiben nincsenek eszményi családtagjaid - és tapasztalataim alapján, inkább ez a valószínű – és továbbra is érdekel ez a könyv, ez azt jelenti, hogy egy lépéssel közelebb állsz az egészséghez és a boldogsághoz, mint az átlag, mivel a feleségeddel - férjeddel megértettétek azt, hogy nem vagytok egymás boldogságának a feltételei. Ti autonóm személyek vagytok, két egymástól jól megkülönböztetett látásmóddal és teremtőképzelettel, de a lélek és a szellem legfinomabb rétegei szintjén mégiscsak egymásra hangolódni képes lény, aki már tudja, hogy egyetlen szellemi forrásból született. Olyanok, akik tudják, hogy az egységes szellemi eredet ellenére, felmérhetetlen belső erőfeszítéseket kell tenni külön-külön, annak érdekében, hogy szerethessék egymást folytonosan, minden zavaró körülmény ellenére és ez által a szellem szintjén egymással folyamatosan kapcsolatba legyenek. Ha eddig eljutottál, a tisztánlátásod fokozása érdekében, körül nézhetsz a rokonságodban, a baráti körödben, a városodban, a faludban, az országban, a világban! Nézd csak jól meg és számold össze, hogy hány ember ugrana egyik a másik torkának, miközben nyájasan mosolyog, vagy kíváncsi és érdeklődő arcot vág, miközben azon töpreng, hogy voltaképpen a másik személy neki miért is az ellensége?  Ha hinni lehetne a misztikus, auralátó személyeknek, akik szerint az aurában, különböző foltok és elszíneződések alapján látni lehet az elfojtott érzelmek, az agresszivitás, az indulatok és a szenvedélyek váltakozását az emberi lélekben, akkor örvendhetünk, hogy csak keveseknek adatott meg ez a képesség, mert egy ilyen átkozott tisztánlátással, állandóan csak a gyűlölet színeit kellene látnunk, és állandóan azt kellene észlelnünk, hogy mindenki mindenkinek az ellensége. És mindez csupán ama tévképzetünk miatt, hogy az ellenség, az kívül van a természetben, vagy a másik ember személyében.

     És most fogózz meg jól: az ellenségképzet annak a következménye, hogy úgy képzeljük, az elemi természet a mi boldogságuknak a feltétele. És pontosan úgy, ahogy e sok jóságos ártatlan embernek a természetből ki kell csikarnia az ő jogos boldogságának az eszközeit, ugyanúgy kell kikövetelnie a másik embertől a boldogságához szükséges feltételeket és természetesen magát a szeretetet. Ha ilyen komolyan körülnéztünk a külső világodban, a családi és társadalmi a környezetedben, próbálj meg egy pillanatra magadba nézni jó mélyen és kérdezd meg őszintén önmagadtól, hogy te, aki olyan jószívű, jóakaró, jó kedélyű, jó humorú, nagyvonalú, szorgalmas, figyelmes, odaadó, derekas ember vagy, hány ember nyugalmának, derűjének, boldogságának és egészségének lehetsz és vagy most a jelenben is a feltétele? Vagyis hány embernek vagy te, tudatosan, vagy öntudatlanul az ellensége? Megnyugtatlak, hogy nagyon soknak. Sőt, még azt is ki merem jelenteni, hogy rajtam és még egy pár hozzám hasonlóan gondolkozó bolond személyen kívül, az egész élő emberiségnek az ellensége vagy. Szörnyű egy helyzet, nem? Fogadjunk, hogy soha nem gondoltál volna erre. Fogadjunk, hogy mindig azon csodálkoztál, hogy miért ellenségeskednek veled, ártatlan és jóindulatú és jóakaró emberrel egyes személyek? Most már tudhatod: ők is ugyanattól a kényszerképzettől szenvednek, mint te, vagyis ők is áldozatai ugyanannak az egyetemes összetévesztésnek: azt képzelik, hogy te vagy az ők boldogságának a feltétele. Azt viszont, hogy mit tehetnél e szörnyű állapot megszüntetése érdekében, nem árulom el, mert ha elárulnám sem érnél vele semmit.

 Én most csak azt árulom el neked, hogy miért nem írok számodra egy olyan regényt, amilyet te megszoktál (sem klasszikus krimit, sem posztmodern fantazmát) és amilyet én valamikor számodra elterveztem. Ennek a teljes megértéséhez viszont megint csak egy, hárompercnyi, számodra nagyon kellemetlen és téged nem valami előnyös fényben feltüntető, egy szalonképes komoly regényben meg sem engedett, de még a komolytalan regényben is szokatlanul furcsa magyarázatra, magyarázkodásra van szükségem. Három perc türelmet kérek tehát, kedves olvasó, még mielőtt a jóságosan mafla és a maflául szenvedélyes Balog Ádámnak, a szépségesen zavaros Dóra és az ördögi következetességgel következetlen Géza sorsával egybeszőtt diadalmas bukásai után, a világegyetemet működtető Logosszal, a Szent Áthatolás őserejével való közvetlen kapcsolat felvétele közben zajló élményeit és tanulságait is elmesélném. Szükségünk van erre a három percre, annak érdekében, hogy még több világossággal és még több szeretettel foghassunk belé mindketten a beígért, erotikusabbnál erotikusabb, a Shakespearei - Rómeói, szerelemnél szerelmesebb, a Szentkuthy féle szellemi kalandoknál szellemibb, a Sütői sors-csatáknál is drámaibb és a megvilágosodásnál is világítóbb fejezetek élvezetébe.    

    Erre a három percre azért van szükségem, hogy még egy, az emberi gondolkozás és a bizonyos emberekhez, tárgyakhoz, személyekhez, helyzetekhez való ragaszkodásunk, érzéseink, vagyis az értelmi világosságunk és a szeretetünk működési mechanizmusát zavaró elemét ismertessem meg veled. Az értelmünk szerinti jó szándékunk és a megvalósulás között tátongó önkéntelen hazudozások által létrehozott szakadékot kell bevilágítanunk, amely tátongó szakadék gyökerében zavarja össze és teszi lehetetlenné azoknak a fő életerőknek a tiszta, egyértelmű megnyilvánulását, valamint ezen őserőknek az egymáshoz való harmonikus viszonyulását. Ezek az őserők a mindennapi fogalmaink által jelölt, minden létezési formát megelőző, azokat létrehozó- megalkotó és végsős soron világalkotó, a világban és az életünkben élő és ott közvetlenül és kivédhetetlenül hatni képes léterők, őshatalmak és létprincípiumok. Ezek a léterők, amelyek mára, a mi ésszerűen steril (modern!) személyi- és világ-tudatunkban egymással könnyen felcserélhető fogalmakká degradálódtak, magának a Teremtőnek az elsődleges megnyilvánulásai. Ezeknek az őserőknek a képzeteit az okoskodó tudósaink, az íróink és filozófusaink, valamint az erkölcsösködve fontoskodó papjaink mára steril fogalmakká züllesztettek. Kezdjük például a gondolattal. A gondolat közvetlenül is ható erejével. Pontosabban, annak a kérdésnek a tisztázásával, hogy ez, a minden irányba ható, egymásba gabalyodó, tükröző és viszont-tükröződő, értelmező és értelmeződő, minden irányból ránk törő információfolyam, szellemi fényáram, hogyan kerülhet összhangba azokkal a cselekedeteinkkel, amely cselekedetek mégiscsak egyértelműbbek, láthatóbbak, követhetőbbek a gondolatoknál? - Tudom, tudom, kedves olvasóm, aki még nem lettél sem a barátom, mert - nagyon helyesen! - gyanakszol rám, és nem adod be könnyen a derekadat, tudom, hogy számodra úgy tűnik, hogy megint egy borzasztóan fárasztó, sőt: unalmas, még pökhendi hangnemében is mintha kioktató, moralizáló, unalmas „szövegelésbe” akarok belefogni. Tudom, hogy ebből neked eleged van, és ráadásul az ilyesmi nem is igazán regénybe való, hagyjuk ezeket a papírkukacokra, nagyokos teológusokra és filozófusokra, a filológusokra, a pszichológusokra, a futurulógusokra és az urulógusokra. Szóval pontosan tudom, hogy most mit gondolsz, és teljesen igazat adok neked abban is, hogy amennyiben nem hagyom azonnal abba, földhöz vágod a könyvet és ezután csak az izgalmas, és cselekményes krimiket fogsz olvasni. Olyanokat, amelyekben az ellenség meg is jelenik konkrétan, csaknem hús-vér valóságban, és azt el lehet kapni, sarokba lehet szorítani, le lehet teperni, móresre lehet tanítani, be lehet verni a pofáját, dutyiba lehet dugni, agyoncsapni, lelőni, mint egy kutyát. Mert az ellenséget el kell ítélni, meg kell semmisíteni, és ki kell irtani még az írmagját is. Az anyja szentségét neki! - Mármint az ellenségnek, csakis neki! Szóval mindenképpen cselekedni kell valamit, és persze mindig kifelé, a rajtad kívüli, vagyis te személyeden, az öntudatodon kívül eső világra nyomást és hatást kell gyakorolni, és akkor a dolog egyszer s mindenkorra el lesz intézve a regényben, és te nyugodtan leteheted a könyvet, újra részed volt egy igazi olvasmány-élményben.   

    Szóval ezután csakis megbízható, okoskodás nélküli és jól követhető cselekménnyel rendelkező regényeket fogsz olvasni. Izgalmas eseményektől duzzadó történeteket. Mondjuk, krimiket és pornó-regényeket. Maximum izgalmas és értelmes pszichológiai drámáktól feszülő társadalmi korrajzokat, de inkább csákányoló kalandregényeket váltva műveltség gyarapító történeti regényekkel, amelyekben folyamatosan történik valami. Olyan regényeket, amelyeknek a cselekményébe nem pofázik bele a nagyokos író, a zavarosan misztikus kommentárjaival és értelmezéseivel, hanem egyszerűen leírja a tényeket. A főhős nehéz helyzetét, az ellenséges világot és benne magát az ellenséget és az ellenségeket. Megírja a sok és sokféle, értetlenségből, vagy merő rosszindulatból fakadó ármánykodást, a családi, gazdasági és politikai intrikát, a méregkeverést, a szenvedélyes szerelmeket és a még szenvedélyesebb erőszakot, az apagyilkosságot, a népnyúzást, a nép boldogsága érdekében feláldozott királylánynak a szüleihez intézett megható monológját, az ördöggel cimboráló főpapot, szóval mindent, ami nem unalmas és nem fárasztó számodra, hanem érdekes, nagyon érdekes.

     De még ezekbe a holtbiztos, nem unalmasként reklámozott könyvekbe is beleolvasol az elején és a végén, vásárlás előtt, nehogy e könyvben használt, vagy hasonló eljárással behúzzanak még egyszer a csapdába! Mert neked az ilyesmiből aztán eleged van, téged éppen eleget oktattak mindenféle nagyokos és morális haszontalanságra az utóbbi időkben, aminek mind csak kárát láttad, és most már tényleg eleged van az egészből.

     Tudod mit? Igazad van! Egyet értek veled. Engem is eleget oktattak egész negyven éves koromig olyan dolgok felől, aminek az életemben semmi hasznát nem vettem, de kárát, azt igen. Ezért én ma, nemhogy a moralizálás és az okoskodás, de még a humanista segítségnyújtás pozitív értelmében sem hiszek. Nekem volt alkalmam megfigyelni közelről azoknak a szegényeknek az életét és a sorsát, akiket a nyugati Caritas jellegű szervezetek gazdagodási tanfolyamokkal és anyagi segítségeikkel megsegítettek. Pontosan ezért én nem akarok semmi ehhez hasonlót elkövetni veled. Hidd el, hogy Én csupán értékesebbé, vagyis személyesebbé és valóban izgalmassá akarom tenni mindkettőnk számára ezt a könyvet. Figyeled? - Nem csak számodra, hanem számomra is! És így, ha már a könyv írás közbeni élvezete mellett az én érdekem is egyértelműen benne fekszik, de nem az utólagos siker reményében, hanem az azonnali lelki-szellemi és anyagi gazdagodás igényével, az írástudói felelősségem által amúgy is állandóan ellenőrzött igyekvésem pozitív irányultságát és jóhiszeműségét te is állandóan ellenőrizheted. Hogy jobban megértsd, mit akarok és, hogy az ellenőrzés kulcsát is a kezedbe adhassam tehát, mindössze három percre igénylem még a türelmedet, azután nagy lélegzetvétellel, mint ahogy egy NAGY KÖNYVHÖZ az illik, berohanunk az élet sűrű fergetegébe.

Kérlek, most azonnal nézz az órádra és ellenőrizd: szavahihető emberre akadtál-e bennem?                      Három perc tehát, pontosan három:

     Szóval… hogyan hozható összhangba az egyszerre ezer irányba kiterjedő gondolatvilágunk, azzal, amit mondunk, amit állítunk igazságként, azzal az erkölccsel, amit hirdetünk az életben és végső soron mindazzal, amit hiszünk? Hogyan lehetséges azt megtenni, ami a világon a legegyszerűbbnek tűnik és mégis, végső soron mindig ez lesz földi létünk legnehezebb feladata: az tudni illik, hogy legalább magunknak ne hazudjunk annyit, amennyit egyébként állandóan hazudunk az embertársainknak, vagy legalábbis kevesebbet hazudjunk magunknak annál, mint amennyit a legtöbb jóindulat mellett is kénytelenek vagyunk hazudni másoknak?

     Hazudozási kényszerünk a teremtésben létező és a korábbiakban leírt, egyetemes összetévesztési folyamatból adódik. Ezért külső ráhatással, vagyis úgynevezett objektív eljárással ez ellen, a természetes hazudozási kényszer ellen, semmit nem tudunk tenni. Erre a tehetetlenségre, a nagy filozófusoknak és az általuk nevelt, illetve a tanításaikon nevelkedett diktátor-nevelőknek és zsarnok-tanácsosoknak a teljes kudarca a legjobb példa. Személyünkön, illetve a mágikus erejű képzeletünkön belül viszont nagyon sokat tudunk tenni, mert saját képzeletét az akaratával mindenki ki tudja javítani. Hiszen, ha nem akarok valamiről képzelegni, nem fogom azt tenni. Ennek a javítási - nagytakarítási folyamatnak az előfeltétele nem más, mint az egész vonalon végig nyomuló és a mindannyiunk szellemére egyaránt ható civilizációs hazugság tényének a beismerése. Jézus volt az első ember az emberiség történetében, aki a küldetése megkezdésétől, nem kellett hazudnia egyszer sem, mert a negyven napos böjttel egybekötött meditációja során, teljes lényével összhangba került az egyetemes tőrvényekkel. Ezért tudott fizikai beavatkozás nélkül gyógyítani és ezért nem betegedett meg soha. Avagy hallottál, vagy olvastál te olyat, kedves olvasó, hogy Jézusnak májpanaszai, epegörcsei, húgyhólyag, here vagy prosztatagyulladása, homloküreg gyulladása, migrénje, vércukra, vagy legalább szívritmus zavara lett volna? Netán magas vérnyomása?

  Mit mondhat erre a szemforgató, esendő mivoltára való hivatkozásával magától minden felelősséget elhárító, vallásos személy? „- Jaj kérem, Jézus Krisztus az Isten fia volt, rendkívüli, isteni személy, másabb valamennyi szentnél. Pedig már csak ezek a szentek is, milyen rendkívüli emberek voltak! Mi, közönséges emberkék, igazán nem kelhetünk versenyre Krisztussal, vagy a szentekkel.” - Mintha a versengés, az erő- és képesség összemérés, vagy akárcsak az összehasonlítás is lehetne itt a lényeg!   

  Persze, versenyről ebben az esetben és egyébként is, szó sem lehet. Abban a pillanatban, amikor megjelenik az öncélú versenyszellem minden harmónia-kísérletünk megbukott. Csupán arról van szó, hogy Jézusnak és a szenteknek a példája mindenki számára követhető, felölthető és gyakorolható, mert ő sem beszélt semmiféle más keresztről, mint a tudatos és felelős sorsvállalásról. A mi sorskönnyítési, sorselhárítási – kikerülési törekvéseinkből tákolt hazugságrendszerünk labirintusa nagyon könnyen lebontható, mihelyt rájövünk, hogy az ellenség nem kívül van, hanem belül, a negatív képzeletünkben. A külső ellenség téveszméje által létrehozott hazugság - labirintusaink lassan felcserélhetők közvetlenebb, ellenségkép nélküli gondolatokkal, olyanokkal, amelyek nem késztetnek minket olyan hazug szavakból és hamis magatartásokból font, védekező-biztosító stratégiák kiépítésére, amelyek ellentétbe kerülnek az emberi értékekről vallott szavainkkal és eszméinkkel. – Ne, kedves olvasóm, ne vágd földhöz még a könyvet, nem telt el még el a három perc! Inkább figyeld meg, hogy én itt, ebben a KÖNYVBEN magamra vállaltam minden felelősséget és ezért határtalanná nőtt a szabadságom. Így még azt is megtehetem, hogy a klasszikus írói fegyelemnek fittyet hányva és a kabbala szellemi beavatási rendszerének az egységes struktúrájára épített könyvünknek a holografikus természetét kihasználva, lehetővé tegyem számodra is az egységlátást és a három perc letelte után, mindjárt fejest is ugrunk a világirodalom egyik nagy szeretkezési aktusával nyomatékossá tett szerelmi fejezetbe. Az éhségsztrájk, illetve az éhségsztrájkok tanulságait, valamint az azokat követő megvilágosodások eredményeit, mindenestől átutalva a regény későbbi fejezeteibe.

    Kedvenc íróm, Hamvas Béla sokat idézi Nietzsche azon mondatát miszerint elenyésző azon hazugságoknak a mennyisége, amit mások félrevezetésére használunk, ahhoz a hazugság-rengeteghez képest, amivel saját magunkat vezetjük félre. Amikor ennek a mondatnak a jelentőségét valójában megértettem, úgy viselkedtem egy darabig, mint akit valami nagyon piszkos dolgon folyamatosan rajtakapnak. Napokig és hetekig és hónapokig folytonosan rajta kaptam magam, hogy állandóan és önkéntelenül hazudok, pedig az elején csak egy érdekes, aforizmaszerű, okoskodó szellemeskedésnek találtam az egészet. Igazságtartalma azonban nagyon is hamar mellbevert. Ekkor nagyon dühös lettem. Először csak a Hamvas féle esszéket olvasva, de utána egész elevenbe vágóan: a közvetlenül megélt aktuális élethelyzeteim, személyi konfliktusaim és betegségeim igazi okait felülvizsgálva, újraértékelve, az elején csak kíváncsiságból, azután az igazság gyakori beigazolódásának eufóriájában, végül dühösen, egyre dühösebben és végül dühöngve ordítottam magamban, hogy miért nem mondta el ezt nekem eddig senki sem? Leéltem a fél életemet és még magammal szemben sem élhettem becsületesen legalább egy fél perc erejéig! De tényleg. E mondat cáfolhatatlan igazságtartalmának a hatására rájöttem, hogy a kamaszkori személyi öntudatom kifejlődése óta, egyfolytában csak hazudtam magamnak! Hát ez az állapot nem kész tragédia? Nem szüntelen és sorozatos tragédiák melegágya? Igen, kedves olvasóm, nekem addig, ameddig rá nem jöttem ennek a mondatnak az igazságára, hazugságból állt az egész életem! Neked nem? ... - Te csak azt hiszed, hogy nem!

    Csoda-e hát, ha annyi mindent elrontottam, elrontottunk mindketten az életben? Csoda-e, ha az emberek a fennkölt szónoklatok, abszolút biztos gazdasági programok, humanista jó szándéktól duzzadó versek és hazug eszmék hirdetése közben tönkreteszik egymást és az egész földet?

     És tudod-e, hogy egészen közelből hogyan mutat az őszinteség szelleme? Tessék, most aztán végre egyenesen a képedbe vágom, ha nem hiszel nekem még a sok óvatoskodó megközelítés ellenére sem: még ebben a percben is, amikor az oktatói hangnemtől, amiből eleged van nyilván, meg akartalak kímélni téged, szóval nem csak most, hanem amióta ebbe a regénybe belekezdtem, még téged is a fészkes fenébe kívánlak, azért amiért nekem itt folyton önérzeteskedsz. Az tehát az igazság, hogy a pokolba kívánom azt a nagyokos kételkedésedet, a fene nagy önérzetedet, a hülye hiuságodat, amivel kikéred magadnak az oktatói hangnemet. Az igazság az, hogy lábbal akarom tiporni azt a nagyképű, tahó, okoskodó, kételkedő, fölényes, cinikus és tudálékos, minden alapot nélkülöző, üres bölcsességedet, amivel e kitörésem láttán, fölényes kíváncsisággal mosolyogsz soraim olvasása közben, mosoly, amiről én tudom, hogy csak arra használ, hogy e cinikus mosolyod vértnek képzelt maszkja alatt, újabb betegségeket szerezz magadnak. Hogy kíméletlen, találó megjegyzéseiddel végig sértsd az élettársadat, vagyis azt az embert, aki a legfontosabb neked, de nem csak őt, hanem a barátodat is "ha kell", a többiekről: a munkatársakról, a bolti eladókról, az anyósodról és az apósodról nem is beszélve. Tessék: a képedbe vágom, hogy miközben a műfajhoz illő komolyságot és mértéktartást próbálom betartani, én iszonyúan mérges vagyok reád, amiért nem hagyod, hogy végre mindent elmondhassak neked. Mindent, amitől annyira derűssé és nyugodttá válna az életed, mint az enyém, miután a beavató mesterem segítségével tényleg megértettem, hogy milyen szörnyű az önámító hazugság-rendszer, amiről beszél Hamvas Béla és nem rekedtem meg az ő művei felületes, irodalmi olvasatának a szintjén, vagyis a számomra ma már nevetséges esztétikai szférák szintjén. Haragszom rád, amiért nem térhetek azonnal rá a lényegre. Arra, amire rávezetett az úgynevezett művészi tehetségemmel járó, elemző és kritikusi - intuíciós készségem, amire rávezetett az egység-átélő és az ítélőképességem, amire rávezettek a krízisekben eltöltött mély töprengéseim. Arra, amiről tanúskodik az egészségem, a szerelmes házas életem, az összeszedettségében is bonyolultnak látszó, de a hazugságaimat leleplező önvizsgálataim perspektívájából ma már logikus és áttetszően világos életem. Szóval jön, hogy felpofozzalak, te hülye bunkó, amiért "valóságos" sztorival rendelkező regényt akarsz, vagy ha nem cselekményest akarsz, mivel te egy kifinomult esztétikai ízléssel rendelkező „befogadó” vagy, akkor sznobizmusodban maximum a Joyce Uliseszé-hez, vagy Proustnak "Az eltűnt idő nyomában" című, regényfolyamához hasonló, esztétikai csemegével vagy hajlandó múlatni az idődet. Természetes tehát, ha haragszom rád, amiért ez, az általad jogosnak hitt egyoldalú, de maximum kétoldalú elvárásod miatt, nekem mindegyre figyelnem kell a te olvasói érzékenységedre. Én viszont becsületesen és nyíltan, de nem ellenségeskedve haragszom rád, amiért mindegyre a regény kiegyensúlyozottságára kell vigyáznom ahelyett, hogy mindent pörén, egy az egyben elmondjak neked, akárcsak a tizenhatodik fejezetben, amit te azonnal alkalmazni is tudnál a mindennapi életedben, hogy végre valahára te is egészséges lehess. Hogy ne legyenek szexuális és szerelmi problémáid, hogy minden erőfeszítés nélkül és minden tekervényes látszat-megoldások nélkül összhangba kerülhess az élettársaddal, az egész családoddal, az egész nemzeteddel, emberi fajoddal és az egyáltalán nem objektív Isteneddel.

      Úgy-e, hogy már csak ettől a felsorolástól is borsózik a hátad, akárcsak nekem is annak idején, nagyokos festő koromban, mérnök-értelmiségi koromban és sikeres újságíró koromban. Hiszen én akkoriban, akárcsak te még mindig, „valami mást kerestem”, valami nagyon tudományosan és vallásosan érdekes, művészi fából-vaskarikát, valami tudományos formulákból és esztétikus lócitromokból felhúzott, ésszerű Bábeltornyát.

Na végre! Jó, hogy ezt végre kiöntöttem. Így már egyenesbe jöttünk, becserkésztük a terepet és felmértük az erőviszonyokat, vagyis a hadállást. Ezen túl már bízhatsz bennem: Én vagyok a te legtisztességesebb ellenséged, aki még finomkodik ugyan egy fél és egy kétharmad regényen keresztül még veled, de a végén így is-úgyis mindent a fejedhez vág. Kövesd hát bizalommal tovább a mi zaklatottan szimpatikus Balog Ádámunk történetét az ő szegény édesanyjával, rengeteg szeretőjével, de még több lelki bonyodalmával, konfliktusával és betegségével, figyeld meg, hogy sokkal többet hazudik magának, mind a fölényesen kegyetlenkedő barátjának, vagy a szíve első számú választottjának, a gyönyörű Dórának, a misztikus zavarodottság bűbájos tündérének. Akár vissza is lapozhatsz a harmadik fejezethez a mélyebb megértés és a szálak szorosabb összefűzése érdekében. Letelt a három perc? Három és fél? Igazán sajnálom. Én igyekeztem. Nem kellett volna ennyi kitérőre rákényszeríts a hiúságból eredő, nagyokos önérzeteddel. Meglátod, később majd hálás leszel, amiért most téged jogosan, vagy jogtalanul felingerelve, mágikus erejű szellem-kulcsot adtam a kezedbe annak érdekében, hogy a regény misztikus rétegeit saját életedben tovább gyűrűztethesd, és haragudni fogsz rám, amiért most csak három percet kértem. Nem baj, én is haragszom rád, akkor te miért ne haragudnál? Hisz ellenségek vagyunk, nemde? Csakugyan kedves olvasó: végig, e regényen keresztül, én leszek a te első számú ellenséged. Vagy a barátod. Választhatsz, de semleges olvasó immár semmiképp nem lehetsz. Aki nincs velünk, az, természetesen ellenünk van, de ez nem azt jelenti, hogy az ellenségünk. Ennek tudatában, vele szeretető odaadással harcolunk, veszekedünk és verekedünk. Meglátod, hogy csuda-jó mulatság ez!

    Most lapozz vissza, kérlek, és a korábbi fejezetekben keresd meg a felelősséget. Nem, kedves olvasóm, nem káprázik a szemed. Igenis, azt a hülyeséget írtam le, hogy keresd meg a könyvnek az I, II, III. és IV. fejezeteiben az írói felelősséget. Azt ugyanis ott keresheted, mert nincsen. Ez az a sokat emlegetett lényeg. Az Én veled szembeni írói felelősségem ugyanis ennek, a te rendeltetésedről szóló könyvünknek a lényege. Ez a regényírás misztikus felelőssége, aminek a segítségével megszólaltatom a te felettes Énedet, és amely szentségtörést nem követtem el a korábbi fejezetekben. Azt a felettes ént szólaltatom meg most, aki neked keresztbe tett, amikor rávett arra, hogy olvasd el ezt a te személyedhez szóló könyvet. De mielőtt erre sor kerülne, ismerkedjünk meg egy pár kulcs- fogalommal és egy pár kulcs-gondolattal, aminek a segítségével e könyv olvasása közben a kezedbe veheted a sorsodat, átvilágíthatod az életedet, és ez által örökre elnyerheted a boldogságodat és az egészségedet.

    Ugyancsak Hamvas Béla a Gyümölcsóra című esszéjében kifejti, hogy az érett szavunk az és az érintett szavunk, közös gyökből ered és érettnek lenni, azt jelenti, hogy az isteni szellem (fény és szeretet) által érintetté és a szellemi információ irányába nyitottá válni. Hamvas szerint az érett ember, akár az érett gyümölcs, a teremtés misztériumának a megtestesülése, mert általa „az, ami belül van, kívül megjelenik”. Általa láthatóvá válik, hogy mi az, amit a csecsemő, a gyermek és a kamasz, illetve a rügy, a bimbó és az érlelődő gyümölcs, mint lehetőséget rejtegetett magában. Az érettség elérése tehát a Hamvas meglátásában a kiderülés, a megnyílás, a nyitottá válás. Az a teremtési aktus, amikor mindaz, ami mindaddig csak a belül, a szellemi erők körében létezett és ott érlelődött, mint lehetőség, a külvilágban egyszerre megjelenik, és láthatóvá válik.

Ha Hamvas Béla a spirituális érintettséghez kapcsolja az érettséget, mi kapcsoljuk a személyi felelősségtudathoz. Pontosabban: a felelősség képességének az eléréséhez (Megérni: a felelősség képességét elérni.). A magyar kultúrában a felnőtt személynek a nagykorúsága annak a függvénye, hogy mennyiben képes valaki megérteni az anyanyelv szellemét és mennyiben tud az ő egyéni szellemét érlelő „anya-nyelve” által érintett lénnyé válni, a gondolkozása alapjául szolgáló fogalmaknak a szellemével összhangban élni. Mert ki az, aki felelős, aki felelősségre képes? E fogalom olyan „felelő” képességgel rendelkező személyre utal, aki nappali éber állapotában bármikor és bármilyen körülményben felelni tud, ha szólítják, és értelmes feleletet tud adni arra vonatkozóan, hogy mit miért tesz, vagy nem tesz, mit miért mond, vagy nem mond. Felelős ember az érett személyiség-tudattal rendelkező ember, aki határozottan tudja, hogy ő emberi személy, hogy személyi nevével együtt felelősséggel rendelkezik: felelet-adási képességgel. Felelős ember az, aki felel azért, amit mond, gondol és tesz. A felelős ember a személy és a személy az, akiben létrejött a gondolat, a szó és a tett egysége.

    Az olyan személy, aki nem tud felelősséget vállalni azért, amit gondol, vagy képzel, nem képes felelősséget vállalni azért sem, amit tesz. Persze, ezt így megkövetelni mindenkitől, nem csak hogy lehetetlen, hanem a követelés erőszakos bevezetése terrorhoz és tragikus helyzetekhez is vezetne és ellentmondana az emberi nagykorúság és az érettség szellemének. A Balog Ádám szegény édesanyját például hiába utalná egy felelősség követő szervezet felelősség- edukációs lágerbe, mert ő a személyi felelősségvállalásra teljesen képtelen. A felelős ember ugyanis csak az a függőségei által meg nem zavart, autonóm és szabad ember lehet, akinek a szabadsága a lehető legnagyobb mértékű egyéni felelősségvállalásában rejlik.

  A szabadságnak, illetve a szabadság-állapotnak a megértése, az érettség második tényezője, de ez nem választható el a felelősség kérdésétől, sőt, a kettő egymásnak a feltétele: csak a tetteiért, szavaiért és gondolataiért felelős ember lehet szabad és ugyanakkor csak a szabad ember az, aki felelhet minden tettéért. Az éretlen ember összetéveszti a lehetőséget a szabadsággal és a felelősséget a kellemetlen teherrel, a gátoltsággal, a korlátozottsággal, a nyűggel. Amennyiben abbéli törekvésünkben, hogy egyénileg, vagy csoportosan minél jobban és boldogabban éljünk, kivágjuk a földkerekség minden erdőjét és kipusztítjuk, vagy halálra szennyezzük a természet minden zugát, maga a tönkretett természet fog korlátok közé szorítani bennünket, mert a felelőtlen tetteink során nem a szabadságunkat gyakoroljuk, hanem mindössze a lehetőségeinkkel élünk. Pontosabban: visszaélünk. Leegyszerűsítve ez lenne a szabadság és a felelősség, illetve a nagykorúság és az érettség összefüggése.

    A főkérdés azonban az, hogy mi a helyes, az igazi (a nem hamis!) felelősségvállalás? Láttuk már, hogy semmi esetre sem az aggodalmaskodás, az aggodalmaskodó magatartás. Az önmagát és „szeretteit” a természetes nehézségektől és az erőfeszítésektől mentesíteni akaró, aggódó ember az öncélúan élvezni akaró emberrel karöltve teszi tönkre, szennyezi be és zavarja össze a föld élővilágát, a föld önmagát szabályozni, megtisztítani és újjászülni képes biológiai rendszerét. Az aggódó ember, félelemben élő ember, mert ő nem akar egy felelős, egész személy lenni, nem akar, vagy nem képes teljes felelősséget vállalni, gondolataiért, tetteiért és szavaiért. Nem akar, vagy nem tud harmonikusan együtt élni, sem a szellemi, sem a természeti törvényekkel. Az aggodalmaskodó ember, annak ellenére, hogy „jogosan aggodalmaskodó” szerepében nagyon felelősnek tűnik, valójában felelőtlen személy, aki tudata mélyén, a lelkiismerete értelmében nem hisz és a saját szándékai törvényességében kételkedik. Nyugodt lehetsz tehát, kedves olvasóm, mert mielőtt teljesen belemerültem volna ennek a könyvnek az írásába, szert tettem arra a szellemi tudásra, amely meg engedi számomra, hogy ne hályogkovács, illetve csontkovács módra írjam meg ezt a könyvet és ugyanakkor, a tudás megszerzése után a szándékom törvényességébe se kételkedjek. Gyere hát velem e minden szempontból felelősségteljes, felfedező kalandra, olvasó! Figyeled? Nem azt mondtam, hogy kövess engem, hanem azt, hogy gyere velem. Mert ha mindössze csak követsz engem, és nem velem együtt jársz a felelősségteljes szellemi megismerés útján, nem fogsz érni semmit az egésszel. Annak érdekében tehát, hogy ne követőm, hanem partnerem legyél e kalandos szellemi megismerésben, meg kell ismerkedned a te igazi vezetőddel: a Felettes Éneddel.

A pozitivista (mentális) hazugság-dzsungelnél és a szellemi felelősséggel való megismerésünk előtt a KÖNYV egy másik kulcsánál, az ELLENSÉGNÉL maradtunk el. Az ellenség kilétének, illetve az ellenség nemlétezésének megértése érdekében tett erőfeszítéseink során a segítségünkre sietett Nemes Mózes erdélyi református püspöknek a nem rendkívüli, hanem egyetemesen normális személyisége. Nemes Mózes nem lehet igazából senkinek az ellensége, mert az ő élet - teóriáján (Isten-látásán) alapuló életképzelete tiszta és világos. Az ő esetében csak azok számára nem nyílván való, hogy ő nem hisz az ellenségben, hanem (és ezért) mindent az egyetemes törvények szemszögéből vizsgált és a saját tapasztalatain átszűrt gondolatainak és meglátásainak a világosságában tesz, akik megveszekedetten hisznek a saját ellenség-létükben. Nemes Mózes ezen Isten-látás értelmében és nem politikai huncutkodásból akart elmenni abba az erdélyi román faluba, amelynek lakói l990 február 18-án és l9-én elözönlötték Marosvásárhelyt és fejszéikkel, villáikkal, bunkósbotjaikkal elkövették közismert vérengzéseiket.

    Nemes Mózes, aki tehát nem rendkívüli és nem kivételes, hanem a szellem világosságához és a szeretet erejéhez következetesen ragaszkodó ember, a Kopák-ra való lelkipásztori látogatásának szándékát olyan egészséges hanggal mondta el a rádió- riportereknek éhségsztrájkjának a tizedik napján, mint aki akkor kelt fel a vasárnapi ebédje mellől. Hangjának a férfias ereje semmit nem vesztett tíznapi sajtóértekezletekkel, rádiós beszélgetésekkel és újságinterjúkkal, különböző személyiségekkel folytatott tárgyalásokkal is fűszerezett koplalása után. Ő ugyanis tényleg hisz az egyetemes szeretetre alapozott személyes felelősségvállalás mágikus erejében, illetve a következetesen fenntartott normalitás pozitív sorsformáló szerepében. Hisz abban, hogy neki mindazt, amit kimond, meg is kell tennie, mert csak azáltal bizonyíthatja be, hogy ő hisz is mindabban, amit kimond és, hogy meg is teszi, amit kimond. Ő tudja, hogy ezt másképpen tenni nem érdemes, mert különben első sorban saját személyében hasadna meg a szó, a tett és a gondolat hármas egysége. Az Atya, a Fiú és Szentlélek egysége.

     Nem hirdet testvériséget, barátságot, megbékélést, kiengesztelődést, anélkül, hogy ne tenne gyakorlati erőfeszítéseket mindennek a személyes megvalósítása érdekében az ő mindennapi életében. Nemes Mózes nem mond rendkívüli dolgokat, nem hökkent meg senkit, nem spekulál, nem huncutkodik különböző politikai, vagy gazdasági érdekeknek megfelelő széljárásokhoz igazítva tetteit, szavait és gondolatait, hanem következetesen azt teszi, amit a mindenkori normális embernek tennie kellene. Ő tudja, hogy különben felborul az összhang a teste, lelke és szelleme között és akkor ő is úgy legyengülne egy háromnapi koplalás után, mint akármelyik lepény- és kancsukaleső, az életet megnyerni akaró, rendkívüli ember. Ő nem hisz a külső (román) ellenségben csakúgy, mint az egyéni boldogságának a külső, más embereknél tárolt feltételeiben, hanem elsősorban a saját felelősségében és e felelősség állandó és következetes gyakorlásának a szükségességében. Legalábbis ez következtethető ki mindabból, amit tesz és mond a közéleti életvitelében.

 De ne izgulj, kedves olvasó, nem az egyesek által imádott, mások által becsmérelt Nemes Mózes püspök lesz e regénynek a további szereplője. Nemes Mózes ehhez a regény - szerephez, egyelőre legalábbis, nem eléggé érdekes, azaz nem eléggé zavaros életű ember. Ráadásul a Nemes Mózes magánéleti szférájához tartozó (például a házastársi életéhez) és a tudattalanjában lejátszódó drámai folyamatokról, például az elfojtott szexuális vágyairól), az öntudata szintjén lejátszódó ellentmondásokról és feszültségekről, amelyeket a szellemi alapállásának segítségével sikerül feloldania, nem tudok semmit sem. Sőt, mivel az egyéni, tehát a privát hazugság-rendszerünk egy rákpáncélszerű külső, pszichológiai burokként működő védett szellemterület, nem tudhatom, hogy mit és mennyit hazudik magának a magánember, tehát a normális Nemes Mózes. A Balog Ádám tudatában és tudattalanjában létező hazugságokról, önáltatásokról és önkéntelen, vagy tudatos gyűlölködésekről, az agresszivitás miatti feszültségekről és e feszültségeknek materializációiról, az ambíciókról, a sikereiről és sikertelenségeiről, a kalandjairól, a szerelmi, családi, társadalmi és politikai küzdelmeiről, nyílt és rejtett harcairól, szenvedéseiről, örömeiről, csalódásairól, erkölcsi bukásairól és felemelkedéseiről, ördögi kísértéseiről, isteni megvilágosodásairól és harmonizálódási törekvéseiről viszont eleget tudok egy regényhez.

    Ráadásul azt sem szeretném, ha – most már akaratlanul, de – újra félrevezetnélek: nem akarom, hogy amennyiben rájönnél arra, hogy a Tarot ősi beavatási rendszerét veszem alapul a közös KÖNYV-ünk megírásához, máris abba a tévhitbe kerülj, hogy e szent törekvésemben én a napi sajtóból, vagy saját életemből szedett, olcsó valóságelemekkel építkezek. Nevetséges lenne, ha arra gondolnál, hogy a Nemes Mózes személyében egy Erdélyben született regényíró számára az épp kézügyben levő, „aktuális”, (hogy ne mondjak címlap-) püspököt állítottam ide számodra a Főpap megtestesítőjeként. A Tarot főpapja ugyanis nem egy biológiai - történelmi értelemben vett élő személy és még csak nem is a mindenkori püspökök, érsekek és pápák, guruk, vagy más spirituális vezetők archetípusa. A főpap az a Te Felettes Éned, kedves olvasóm. Ő a te rendkívülien összetett személyiséged, az általad kibontandó és feloldandó, teremtési, tapasztalási, megismerési és átlényegítési élettervet magába foglaló kauzális ősidea. A Tarot Főpapjának az ikonja csupán a Te saját ősideáddal való találkozás mozzanatát testesíti meg. Így, ez a fejezet is a Te felettes éneddel való első találkozást, illetve a te egyetemes felelősségtudatod felébresztését szolgálta. Amennyiben eddig ez, a politikusoktól, bankároktól, főnököktől, alkalmazottaktól, rendőröktől, bölcsektől, papoktól, táltosoktól, gyógyítóktól, püspököktől, pápáktól és guruktól mentes, az életedért és a melletted levők életéért, az egészségedért és a melletted élők egészségért való szellemi felelősségtudatra való ébredésed korábban nem történt volna meg.

    Talán mondanom sem kell: ő, a Te Felettes Éned, az egyedüli ellenséged. Ő az, aki neked a férjed-feleséged, gyermeked, rendőröd, a románod, a magyarod, a cigányod és a bosnyákod, a rendőröd, a munkaadód, a munkásod, a munkaügyi, a pénzügyi, a vámügyi, az egészségügyi és az államügyi hivatalnokod, a főnököd és a munkatársad képében minduntalanul neked keresztbe tesz. A te Felettes Éned, az, aki téged nem hagy szabadon lélegezni, aki zsarol, aki beidézi számodra a betegséget, a balesetet és a sikertelenséget, mindaddig, amíg rá nem jössz arra, úgy ahogy Balogh Ádám is rájött, hogy tulajdonképpen Te vagy a Felettes Éned, és te vagy saját magad számára a legnagyobb ellenséged. Ez, a felelősség tudatod és a lelkiismereted sugallataiban hozzád szóló felettes éned: a sorsformáló képzelő-erőd, keresztbe fog tenni neked, mindaddig, amíg rá nem jössz, hogy igazából te vagy az, aki magadnak keresztbe teszel azáltal, hogy másoktól: szeretteidtől és ellenségeidtől kéred számon a boldogságodat és az egészségedet. Keresztbe fog tenni és betegségekben, balesetekben, sikertelenségekben fog részesíteni mindaddig, amíg nem kezdesz a kicsinyes és ostoba önmagad ellen játszani, az ellen az éned ellen, aki még mindig úgy képzeli és elhiteti veled, hogy bármit is ebben az életben megnyerhetsz, hogy különböző módszerek és eszközök segítségével egészséges és boldog lehetsz.

   A Felettes Éned, tehát keresztbe fog tenni neked - mint ahogy Balog Ádámnak is e regényben keresztbe tesz - mindaddig, amíg meg nem ismered az ősideádban rejlő és egyedül általad kibontható és egyedül általad kiegyenlíthető élettervedet. Az aurádba kódolt, személyes rendeltetésed szerinti sors-programod keresztbe fog tenni neked mindaddig, amíg fel nem fedezed, hogy az életterved figyelmen kívül hagyásával, illetve annak megvalósításának az elmulasztásával, az öncélú élvezet-vágyaddal, a nyerni akarásoddal, te vagy a saját ellenséged. Te vagy az, aki rosszul és rossz helyen harcolsz, te akarsz kegyes hazugságok, alantas kompromisszumok és/vagy kegyetlen akarat-érvényesítésed árán boldog lenni úgy, ahogy boldognak lenni igazából nem lehet. Te akarsz úgy szeretni, ahogy szeretni nem szabad, (Mert például annak a személynek a számára, akit te kényeztetve akarsz szeretni, akit te a sorsával járó nehézségektől, a kellemetlenségtől és a fájdalomtól, illetve a közvetlen tapasztalattól - a személyi megismerési lehetőségeitől - meg akarsz kímélni, a te szereteted zavaró és veszélyes lehet. ) és végül is ez által, igazából te vagy az, aki magadnak midig keresztbe teszel. 

Az egyetlen, amit a Felettes Éned, által beidézett, néha csak bosszantó, máskor fájdalmas nyomorúságaid elkerülése érdekében tehetsz, az nem más, mint hogy mindazt, amit eddig rólad írtam felismerd és beismerd. És e hihetetlen dolgokon eltöprengve, felismervén a kibontandó létfeladatodat, azzal együttműködve, ketten folytassátok a keresztbetevés játékát, a kicsinyes, fölöslegesen és öncélúan nyerni, élvezni, és minden áron győzni akaró, kicsi éneddel szemben. Meg fogod látni: csak azután kezdődik számodra az igazi élvezet!

    Ez volt hát, olvasóm, az első, számodra még egyelőre furcsa találkozás a Felettes Éneddel. És most, hogy ezen is átestünk, élesítsd meg a szívedet és puhítsd meg az eszedet, (- nincs tévedés!) és... kalandra fel:

 Tovább nem akarlak ámítani tehát, mert bármennyire is akaratos lennék és egy mindenáron győzni akaró, hatalmi mániás ürge, tisztában vagyok azzal, hogy az olyan ember, aki nem tiszteli mások szabad akaratát és félrevezeti azokat a személyeket, akik gyáva naivitásukban hagyják magukat elkábítani a hatalmi ambíciókkal telt katonatisztek, politikusok, tanárok, jogászok, közgazdászok, művészek és papok által, az előbb-utóbb a visszaélés vétkében lesz elmarasztalandó, mind az emberek között, mind az Úr színe előtt, a magasságos egekbe vésett erkölcsi törvények szerint. A hatás-visszahatás egyetemes törvénye alapján, az a személy, aki mások szabad akaratát megtöri, vagy manipulálja, automatikusan elveszíti saját szabad akaratát is, aminek következtében a Sors és a Végzet, irgalmat és kegyelmet nem ismerő erőinek és hatalmainak szolgáltatja ki az életét. Ezért hát, kedves olvasó, nem tehetem meg, hogy most mindjárt az előretervezett, igazán szerelmes és igazán "erotical" (kufferroló és csákányoló és mózeroló) fejezetekkel a könyv közepéig szédítselek tovább és megőrizzem a kedvedért azt a látszatot, hogy egyszerű és ártatlan irodalmat olvasol. Én ugyanis nagyon kényes vagyok a szabad akaratomra, annak érvényesítési lehetőségére és azt nem vagyok hajlandó feláldozni még a te jóhiszemű ostobaságodnak az oltárán, csak azért, hogy elolvasd a könyvemet és megérthesd belőle végre valahára, hogy mitől döglik a légy a te életedben és, hogy a te szabad akaratod mitől lett és marad egyelőre rabszolgaakarat.

Eredeti szándékom tehát, egy nagyon ügyesen és nagyon rafináltan megépített "ezoterikus" regény megírása volt, természetesen divatos kelet-európai történésekbe ágyazottan. Egy olyan könyv megalkotása, amelynek sorait esztétikai műélvezettel végigcsemegézheted és csemegézés közben észre sem veszed, hogy mitől lett a regény, a csemegéző élvezet-vágyaid kielégítésével, ördöngösen tragikus hangulatával, életednek egy kicsi, kelet-európai hangulatú része. Úgy, ahogy számomra is kedvessé vált néhány regény, amit mintha kimondottan az én számomra írtak volna az írók, és életemnek egy fontos részévé váltak. Lelkemnek egy intim, belső udvarává változtak, miután átolvastam azokat még egyszer, kétszer, háromszor és négyszer. De hát milyen is ez a Sors, és a nyughatatlan ember? E regények után nem nyugodtam meg és tovább olvastam, olvasgattam, más regényeket, már csak azért is, hogy minél tökéletesebben írjam meg számodra ezt a könyvet. És mit ad Isten, egy olyan regényre bukkantam, amely megálljt parancsolt számomra néhány évre. Érdekes módon, a KARNEVÁL című regény elolvasása után olyan élet-élményekre is szert tettem, amelyek most, az imént említett fennakadásom óta eltelt tizedik év kellős közepén, nem csakhogy sugallják számomra, hanem a kocsihajtó lelkiismeretem hangjának kényszerítő erejével is azt diktálják, hogy nekem már nem szabad olyan ezoterikusan erotikus regényt írni, amilyet elképzeltem a kettőnk számára, valamikor réges-régen.

 Így a negyedik fejezet megírása után mindjárt kiderült, hogy már teljesen fölösleges a további ügyeskedésem, rejtőzködésem, regényben bujdosásom, amivel a regény közepéig szerettelek volna történelmi – realistának álcázott szürrealista, és szexuálisnak álcázott, misztikus irodalmammal az orrodtól fogva vezetni téged. A Karnevál hatására, de a valóságnak a saját tapasztalataim árán felismert értelmének a hatására is, rájöttem, hogy ma már azokat az apokaliptikus időket éljük, amelyeket János megjövendölt a Jelenések könyvében, és amelyeket ez a Skorpió-szülött misztikus úgy jellemzett, hogy, azokban az időkben, amit korábban a pincében rejtegettünk, azt a háztetőről fogják a fülünkbe kiabálni, és azokat az időket: „Amikor a juhokat elválasztják a kecskéktől.” Aki tudja, hogy mit akar János ezzel, a juhoknak kecskéktől való elválasztásával számunkra mondani, és nem vonja le a megfelelő következtetéseket, az nem csak hogy korszerűtlen marad, hanem könnyen el is veszítheti magát e mitologikus korszak szemfényvesztő süllyesztőjében. Lejárt tehát már a szürrealista, az expresszionista, az impresszionista, a dadaista, a futurista és a kubista, valamint a modern és a posztmodern ostobáskodások, a művészi rejtőzködések ideje! Ez, kérem, az apokalipszis ideje, amikor az egyetemes törvények (az Úr angyalai) elválasztják a juhokat a kecskétől.

Ezért, tetszik - nem tetszik, kedves olvasó, tudomásul kell venned, hogy amennyiben nem akarod magad krimivel, vagy más efféle, történeteket, eseményeket, pszichológiai drámákat tartalmazó korrekt irodalommal, vagy valami modern cselekmény és hős nélküli abszurd irodalommal és posztmodern fantazmagóriákkal szórakoztatni, bocsánat: nem akarod tovább kábítani magad, akkor nem élősködhetsz többé a regényíró vérén csak úgy, személyes felelősséged, és hozzájárulásod nélkül. E könyv megjelenésével és több ehhez hasonló könyv megjelenésével egy időben, kihalnak az öncélú esztétikai (pszichológiai) alapú művészi-irodalmi élvezeti lehetőségek, amelyek az olvasó pillanatnyi kielégülését és az író ostoba megdicsőülését, illetve az öncélú intellektuális bravúrozásával egybekötött magánéleti korrupcióját szolgálták, és ezért sehova sem vezettek. Pontosabban: a Seholba vezettek. Még pontosabban: ide, a húszadik század végi és a huszonegyedik század eleji reménytelenségbe és szellemi csődbe. A spekuláns közgazdász- ügyvédek és a még spekulánsabb misztikus gyógyítók és jósok, a drogos könnyűzenészek, az érdeskés-szomorúan kétkedő és a szigorúan objektív műsorvezetők, a főpapok, a főpincérek és a bokszolók által vezetett, kimosdott és rafináltan beillatosított tömegek csődjébe. Hozzá kell adnod magad ehhez a könyvhöz és a következő könyvekhez barátom, ahhoz, hogy a szokott esztétikai-pszichológiai élvezetek (mind üresek) helyett - amelyeknek egyetlen kézzelfogható eredménye az embernek a legtökéletesebb szellemi züllése - valóságos, a sorsoddal egybekapcsolt túlvilági létedben is használható tudásra tehess szert.

Ne ijedj meg, és ne csüggedj el, olvasóm, nem őrültem meg, de nem is árulok itt neked semmiféle fehérszakállas, kenetteljesen tudálékoskodó és Isten őrizz: moralizáló misztikus filozófiát! Ezeknek is, csakúgy, mint a klasszikus sikervadászat által indokolt, illetve a te esztétikai kielégítésed céljából írt regényeknek lejárt az ideje. Oda se neki, nem veszítettél semmi lényegeset, mondhatni, semmi számodra fontosat. Ahhoz, hogy e veszteség nyereséggé váljon, mindössze azt az igazságot kell, hogy felismerd és a magadévá tett, hogy mindaz, ami érdekes, az egyáltalán nem lényeges. És ami itt lényeges, az nem más, mint az, hogy legyen a tied ténylegesen ez a könyv, vagy bármely másik könyv, amit ezek után még megvásárolsz. - És miért ne lenne végre személyesen a tied valami, ha már egyszer pénzt adtál érte? Ezért, a továbbiakban be kell szállnod egész lényeddel: értelmeddel és képzeleteddel csakúgy, mint a valóságos életsorsoddal, nem csak a cselekménybe, hanem magába a könyv lényegi -  egyelőre nevezzük úgy, hogy: - rejtett értelmébe. Úgyis mondhatnám, hogy azonosulnod kell a könyv szellemével. A régi, passzív és outszájder olvasói minőséged elvesztése miatt, búra és bánatra nem nincs okod. Lényegében semmit nem veszítettél. Sőt: szabadsággal egybekötött örökéletet nyertél a klasszikus regényírás és regényolvasás e hirtelenül elintézett temetésén. Ráadásul meg fogod látni, hogy az eggyel hátrább csúsztatott, illetve e kiszólást követő, a főhőst az élete igazi drámájának útján elindító szerelmi fejezettel, busásan kárpótollak majd mindazért, amivel untatni kényszerülök nem csak téged, hanem magamat is e furcsa fejezetben. Ebben a könyvben ugyanis a szerelem az egész történetnek a legfontosabb része, mint ahogy az életnek és az öröklétnek is a legfontosabb vetülete és mozzanata szerelem. Ez utóbbi vitathatatlan igazságnak az alapján tehát, miután elmondtam, hogy miről is van szó, vagyis hogy miféle kéjutazásban és miféle azonosulásban kell tudatosan részt vállalnod az evilágnak és a túlvilágnak az eleddig számodra ismeretlen módszerrel történő felfedezése és megismerése érdekében, nem tehetünk a szerelem nélkül egy lépést sem előre.

És ezek után, lássuk azokat, a szerző és olvasó számára egyaránt fontos eseményeket, amelyek engem eltérítettek az eredeti, korrekt regényírási szokásoktól, annak érdekében, hogy lehetővé tegyem számodra, olvasóm, az életed beleszövését a regény központi értelmébe és viszont: a regény értelmének a belépését a te valóságos életedbe:

   „1992. szeptember 15-ét írunk Romániában, Erdélyben. Nemes Mózes Erdélyi református püspök, három napja vetett véget annak a tíz napos éhségsztrájkjának, amelyet a református főpap a Hevesváron l989 december 17-én, emberi törvények szerint (De a karma törvénye szerint állítólag nem. ) ártatlanul megölt személyek emlékéért, a temesvári és a bukaresti tömegmészárlások értelmi szerzőinek és végrehajtóinak a felelősségre vonásáért, valamint az 1989. december elején Romániában lezajlott politikai események hatalmi háttér-játszmáinak a teljes kivizsgálása és az országos kiengesztelődés megvalósítása érdekében vállalt. Én, Balog Ádám még nem döntöttem, abban a kérdésben, hogy eleget teszek-e azonnal a püspök ama, közéleti rádió-adók hullámain keresztül szétsugárzott kérésének, hogy a hét nappal korábban a püspökkel való szolidaritásom jeléül elkezdett egyéni éhségsztrájknak holnap, vagy holnapután véget vetek-e? Az este, az éhségsztrájk hetedik estéjén, még a bal könyökömnek a belső hajlatából kiduzzadó vénámba rosszul beszúrt injekciós tűvel feküdtem, amely minden apró mozdulattal fájdalomhullámokat indított el a hét napos koplalás következtében legyengült fizikai testemben. (Nem kell kijavítani szerkesztő uram, vagy hölgyem: tudatosan írtam az imént "fizikai testemet"!) Az ormótlan tű nem fájdalomidézés céljából állt a vénámban. Azon keresztül kellett bejuttatni szervezetembe a cukorpótló folyadékokat. Mondhatni, kiszolgáltatott és majdnem olyan megalázó volt az állapotom, mint amilyeneket a diktatúra idejében éltem át a hazafias kihallgatáshoz hasonló jelenetek alkalmával. Ez utóbbi kiszolgáltatott állapotot, ellentétesen a diktatúrában átéltekkel, elkerülhettem volna, és ezért most utólag nagyon szégyellem magamat saját magam előtt. Hogy miért? - Mert nem szabadott volna eljutnom ilyen kiszolgáltatott helyzetbe. Nem az éhségsztrájk fel nem vállalásáról, vagy esetleges hamarabbi abbahagyásáról beszélek. Egyáltalán nem. Azért szégyellem magam, mert hamarabb észbe kellett volna kapnom és a hét éves karatézás utáni tapasztalatokkal a tarsolyomban és némi metafizikai ismeretek birtokában, nem csak az ötödik nap utáni laboratóriumi eredmények (leletek) tudomásulvétele után kellett volna a szervezetemet felszólítani a cukorbontási folyamat lelassítására, a biológiai egyensúly megőrzésére és a fellépő mérgeződések kiiktatására, kiegyensúlyozására. Nem kellett volna ezzel ennyit várjak. A keleti misztikusoknál a hét napos böjt még csak első és elég alacsony lépcsőfoka a szervezet teljes kitisztításának. És bár metafizikai szempontból minden magyarázkodás nullaértékű, mert azt magyarázza, aminek tényleges információ - értéke még a magyarázkodó számára is kevés, most mégis ide írom: elvonták figyelmemet a Nemes Mózes éhségsztrájkja körül zajló politikai feszültségek, a Tőkés és a mellé csatlakozók gesztusának, tettének és szándékának a rossz indulatú értelmezése, jóindulatú félreértése és rafinált félremagyarázása. Azt is be kell vallanom önmagamnak - És ki tudja, hogy még mi mindent rejtegetek még önmagam elől, és ha önmagam elől, akkor előled is, kedves olvasóm? -, hogy a befelé való figyelésemet megzavarta az a tény, hogy egyetlen tömegkommunikációs eszköz képviselője sem kérdezte meg tőlem, aki radikális nézeteket valló újságíróként az általánostól eltérő, a szellemi valóság talajába mélyebben beágyazott szemszögből figyelem a romániai magyarság léthelyzetének alakulásait, hogy miért kezdtem el éhségsztrájkolni Nemes Mózes mellett, és miért folytattam az éhségsztrájkot, miután ő annak beszüntetésére felkért mindannyiunkat ünnepélyesen?

 Bosszantott az a kelet-európai mentalitás, ami szerint, ha valaki valamit elkezdett, vagy elsőnek megfogalmazott, arról beszélni és nyilatkozni, és abban az ügyben valamit még elgondolni, elhatározni, egyedül ő illetékes. Mintha az egyetemes igazságok, személyileg „levédhetők” és kisajátíthatók lennének. Mintha az egyetemes igazságok egyéni gondolatok termékei lennének és így, azok a szerzői jogvédő hivatalok által lehetnének védelmezettek, amit nem tudnak felismerni csak kiváltságos személyek. - Így, csak bizonyos, felkapott nevű személyekre koncentrálva faragnak a nyilvánosság képviselői, az újságírók és a hírszerkesztők a normális emberekből kivételeket. Ezek aztán kínlódhatnak felszabadítani az embertársaikat, illetve a világnak elmagyarázni az ő normális gondolataikat és a tetteik okát, mert elenyészően kevés marad, aki hajlandó bár egy fél lépés erejéig is követni őket, hiszen ők kivételek! Így bármennyire is fontos volt a mondanivalóm, hibát követtem el az egész üggyel szemben, nap-nap után. És egy hibát folyamatosan megismételni bűn, és tudatosan megismételni már vétek számába megy. Persze, az hogy ezt tudom, nem azt jelenti, hogy én nem fogok még a következőkben ehhez hasonló hibákat elkövetni, illetve nem fogok elkövetni vétkeket. De igyekszem, nagyon igyekszem. Elfelejtettem közben azt, hogy egyetlen külső esemény sem lehet fontosabb a belső nyugalomnál. A nyugalom ugyanis elsődleges feltétele a szellemi világosságnak, a teremtő képzelet tisztaságának és ehhez a belső nyugalomhoz pontosan úgy hozzátartozik a fizikai szervezet nyugalma, mint a lélek ébersége és a szellem zavartalansága.

     Szóval a tegnap este még itt feküdtem tehetetlenül a lassan kifogyó nyugati segélycsomagok valamelyikének a fenekéből előkerült eredetileg bizonyára lovaknak, vagy szarvasmarháknak gyártott injekciós tűvel leszögezve, ezen a korházi vaságyon, itt a korházi asztal mellett, ahol írom most a naplómat, és azon töprengtem, hogy a csodába kerülhetett három kereszttel értékelt aceton a vizeletembe, annak ellenére, hogy a cukorfelbomlás folyamatát sikerült az ötödik napon egy mély meditációval megállítani? A szellemi naplóm segítségével kikövetkeztettem, hogy hamarabb kellett volna a külső táplálék nélkül maradt fizikai szervezetemben lejátszódó folyamatokra figyelnem, esetleg szakirodalmat kellett volna olvasnom politikai újsághírek és sajtónyilatkozatok helyett, esetleg orvosi tanácsot kellett volna kérnem, és abból következtessem ki, hogy milyen szokatlan problémára kell figyelmeztetnem mentálisan a szervezetemet. Hiába, még kezdő vagyok a bölccsé válás terén: újra magukkal ragadtak a külső események. Gondolni is rossz volt arra, hogy mi lett volna, ha Nemes Mózes nem dönt az éhségsztrájkja megszakítása mellett. Mi történt volna, ha szolidaritásom jeleként, vagyis elvi hűségem és makacs becsületességem következtében, folytatnom kellett volna a sztrájkot még egy hétig? Mert Tőkés előtt nem hagyhattam volna semmiképpen abba én, aki hat nappal a püspök után kezdtem el az éhségsztrájkot! Hiszen az én feladásomnak romboló hatása lett volna arra a számtalan emberre nézve - románra és magyarra - akik előttem vállalták az éhségsztrájkot a Nemes Mózes által megfogalmazott gondolatoknak és az ő erkölcsi hitének a köztudatba való bevitele érdekében! Ezért, és sok más apró ok miatt, szó sem lehetett volna részemről az éhségsztrájk hamarább történő abbahagyásáról. Erre nem lett volna számomra elég meggyőző érv még az a sok, nem egészen elmúlt betegség felsorolása sem, amelyeket a lelki egyensúlyom tudatos helyreállításának segítségével és a Karate intenzív gyakorlásával elkezdtem felszámolni az utóbbi évek folyamán.

     Vannak dolgok, amelyeket komolyan kell vennie az embernek, amennyiben ténylegesen ismeri az értéküket. Komolyság nélkül, csakúgy, mint humor nélkül, az élet, semmit nem ér. Ezért végképp kitartottam volna a püspök mellett minden vizeletben jelentkező aceton keresztek ellenére. A püspök, ha nem is ment keresztül annyi betegségen, mint én, de két évvel korábban egy, szinte halállal végződő balesetet szenvedett el. Ezt a hőst tehát semmiképp nem hagyhattam volna cserben. Sem őt, sem a többi, vele szolidaritást vállaló, becsületesen gondolkozó embert. Erről talán ennyi elég. Két nappal később tehát, látván, hogy már teljesen fölöslegesen kockáztatom az egészségemet és az életemet, én is abba hagytam az éhségsztrájkot, és komolyan mondom, hogy egy kerek-perec: tényleges misztikus csodában volt részem.

Negyvennyolc órával a perfúziós cseppek és a vénámon belüli fájdalmakat kavaró injekciós tű társaságában rám törő, önvádló gondolatok után, azt kellett tapasztalnom, hogy a koncentrált befelé figyelés és a belső szellemi "munkálkodás" következtében, fizikailag újjászülettem. Szervezetemben a tegnapelőtti két adag glukózával, a reggelire elfogyasztott vékony pirított kenyérszelettel és az enyhe levesből és még egy szelet pirított kenyérből álló ebéddel, olyan mozgáskényszer jött rám, hogy nem bírtam magammal és mielőtt leültem volna írni, majdnem teljes erőbevetéssel el kellett végezzem az összes általam ismert karate bemelegítő gyakorlatot. Sőt, még ez sem volt elég és a levegőbe rúgva elvégeztem jó néhány köríves láb-technikát, kipróbálva lábizmaim erejét és rugalmasságát mind a négy irányban. Gyakorlatilag annak köszönhetően tehettem meg mindezt a korházban, hogy internálásomkor egy teljesen üres korteremben helyeztek egyedül. Jeleztem a szolgálatos orvosnak, hogy amennyiben a tényleges és a képzelt betegekkel közös korterembe fektetnek, akkor megtagadom a korházi ápolást, és haza megyek akár gyalog is. Hiszen én annyit feküdtem azelőtt itt a belgyógyászaton, hogy a hét napos éhségsztrájk utáni gyengült állapotomban, nem tudtam volna közösséget vállalni sem a régi önmagammal, sem az ide befekvő beteg emberekkel.

Én - igaz, hogy nem sok ideje, de - már lemondtam arról, hogy akár másnak, akár önmagamnak az ellensége legyek és ezzel együtt lemondtam a betegségeimről is, búcsút véve az anyai ágon öröklött, gyűlölködési késztetéseimtől. Ezt viszont nem tudtam volna elmagyarázni az ide beutalt, a belső feszültségük és az életfeladatuk nyílt felvállalása elől a belgyógyászatra menekülő, vagy az ellenség-idea következtében ténylegesen beteggé lett személyeknek. No és azt végképp nem lettem volna képes tolerálni, hogy az ide befekvő "józan és bölcs", lapuló és megalkuvó családapák kioktassanak a felől, hogy mennyire nem érdemes "manapság" kockázatni az embernek az életét és az egészségét közérdekű és közéleti ügyek miatt. Hogyan magyarázzam meg ezeknek azt, hogy nekem annyira nem mindegy, hogy én nem fizikailag, hanem lelkileg, de főleg szellemileg szenvedtem a diktatúrának helyt adó társadalmi korrupciótól és ezért nekem annyira nem mindegy, hogy milyen társadalmi légkörben élek, hogy ezért kész vagyok az életemet is feláldozni, mert ha még egyszer olyan társadalomban kell élnem, mint amilyenben 1998. december 22. előtt éltem, inkább öngyilkos leszek? Hogyan értessem meg velük, hogy én az éhségsztrájkot figyelemfelhívó gesztusnak és nem ellenségeskedő magatartásnak szántam, mert én az ellenségben nem hiszek. Hogyan magyarázzam meg, a régi Balog Ádámhoz hasonlóan magukat lebetegítő személyeknek, hogy ellenség nincs, csak sorsszerű találkozás. És, hogy ellenség tévképzetünk onnan ered, hogy a Teremtő képzeletbe, a világteremtési aktus során állandóan becsúszik az olyan összetévesztési mozzanat, aminek következtében a bennünk is létező és rajtunk keresztül is megnyilvánuló, illetve rajtunk keresztül és általunk a világban és a természetben ható Teremtő Szellem összetéveszti magát a teremtett létnek a Teremtő számára gyönyörűséget okozó eredményeivel és ebből kifolyólag az anyag által határolt formákban jelentkező teremtményeivel is. A határtalan Teremtő tehát, összetéveszti önmagát az általa létrehozott, határolt teremtési formákkal, illetve a teremtményekkel és ez által a teremtő képzelet beleszorul - beragad egy-egy határolt teremtménybe. Ez az egyetemes összetévesztés a teremtésben egymásnak feszülő, egymás megsemmisítésére és kizárására törekvő ellentétes késztetéseket, kaotikus és anarchikus létfolyamatokat, „negatív” erőviszonyokat, feszültségkeltő és ellentétes létérzékelési mechanizmusokat eredményez. Ez történik a Teremtő első Ideájának (a Szent szellemnek) mai megtestesítőjének (Ádám Kadmon leszármazottjának) az embernek az esetében is, akinek az életképzeletében állandóan jelen van az ősi mágikus teremtő képesség, a teremtői hatalom.                 

Az emberben, illetve az ember képzeletében is állandóan megismétlődik ez, az egyetemes méretű összetévesztés: a teremtményi állapotába való belefeledkezés és beleszorulás, aminek következtében az egyes ember állandóan önmagán kívüli ellenséget lát, vagy ellenséget érzékel. Az ember külső ellensége így, csupán a megtestesülése annak a félreértésnek, annak a téves létérzékelésnek, amely az ellenség képzetet kelti benne. Mintha az embernek, akiben jelen van az isteni teremtő szellem, lehetne valaha is ellensége a teremtett természet, vagy a másik ember, aki vele egy lényegű! Az isteni Én-tudatára ébredt személy számára, szellemileg lehetetlen, hogy a másik ember, vagy a természeti környezete az ő ellensége legyen, hacsak ő nem lett előzőleg ellenség a másik számára valahol a határtalan és kiismerhetetlen lelke mélyén, az imént említett egyetemes összetévesztés és tükröződés következtében. Abban a pillanatban, ahogy elfogadtam az ellenségi alapállást, ráfogva és rámondva valakire azt, hogy ő az én ellenségem, engedek az ember bűnbeesett állapotát létrehozó és fenntartó ontológiai tévedésnek és menthetetlenül, én is ellenséggé válok. Ezáltal automatikusan működtetni kezdem az ellenséges léthelyzetemnek megfelelő negatív mágikus képzelőerőmet. Ez a zavart, csak az anyagi formákat: a részeket látó, és ezért részre-hajló: egészségtelen (beteg) öntudatom által működtetett imaginációm, létrehozza számomra a rész-képzeletem mágikus hatásaként megvalósuló ellenséges élethelyzeteket és létkörülményeket és végül a betegségeket.

   Tudom, kedves olvasóm, hogy ezt a misztikus galuskát nehéz egyszerre lenyelni egy ártatlan regényolvasó számára, és az egésznek mintha moralizáló kicsengése is lenne. Nem fair eljárás ez részemről egy becsületes olvasóval, vagyis veled szemben, de meglátod, hogy nemsokára kinyílnak mindebből a regényes szirmok is és, hogy ez a svindli-gyanús, cikornyás gondolatgubanc is (Ami nem más, mint az egyedül érvényes meghatározása a nem létező ellenség-képzetnek. ), amivel itt mellbe vágtalak, át fog alakulni a közös könyvünk, előrehaladást és új, vízöntői szellemi felfedezéseit biztosító kézikönyvvé, szellemi bedekkeré, mágikus kulccsá. Éppen ezért, térjünk vissza egy kis időre a Nemes Mózes látszatra kivételes, - „karizmatikus" (sicc!)- hogy ne adj Isten: „szent” személyéhez, amelyről ki kell derítenünk, minden viccgyártási és profanizálási szándék nélkül, itt most és mindjárt, nem csak a magunk, hanem a földkerekség minden élőlénye érdekében, hogy szeretett Nemes Mózes, akit több éven át püspökévé választott az erdélyi református egyház presbitériuma, mennyire világos, egyszerű, természetes, egészséges és a szó pozitív értelmében vett, közönségesen normális személy.

 Azért vagyok kénytelen közönségeset írni, hogy ezzel is érzékeltessem: mindaz, amit ez a fiatalon püspökké választott férfi művel - legalábbis a mindannyiunk számára követhető közélet színterén - nem rendkívüli tett, hanem mindenki által gyakorolható természetes életforma és mondhatni, magatartás, amely magatartást minden normális, ép eszű és ép lelkű embernek, aki egy kevés emberi öntudattal is rendelkezik, gyakorolni kellene. Pontosan akkor vétkezünk mi, húszadik század végén élő, az anyagi lét, vagyis a vélt anyagi érdekeink pszichológiai káprázatában összezavarodott emberek, amikor az egyedül normális magatartásra és globális szempontból ésszerű életvitelre, a némi önfegyelem és lelkiismereti következetesség árán mindenki által elérhető és követhető morális emberi magatartásra ráfogjuk, hogy rendkívüli és ez által elhárítjuk magunktól a példa személyes követésének még csak a gondolatát is. A rendkívüli tettek és a rendkívüli személyiségek, amint a rendkívüli (tehát: renden kívüli) fogalom maga is jelzi, inkább megbontják a természetes rendet, miközben Nemes Mózes a közösség cselekvésrendszerek színpadán folytatott életvitelével a lehető legegyszerűbb, áttetsző és következetes gondolkozásmódjával és állásfoglalásaival nem rendkívüli, hanem az örökké létező és egyetemesen érvényes emberi szellemiségnek ad félreérthetetlen megnyilvánulási formát. Tulajdonképpen nem tesz egyebet, mint következetes marad ahhoz az egyetemes erkölcsi rendhez, ami számára már egész fiatal lelkész korában megnyilatkozott és ehhez a látomáshoz igazítva életét, tetteit és szavait, vigyáz arra, hogy a személyes felelősségre fektetett alapállása megmaradjon, hogy a szavai, tettei, gondolatai és képzelete között az összefüggések és a megfelelések megmaradjanak és megvalósulhassanak. Ezért nem ő a rendkívüli ember, hanem pontosan azok, akik az életnyerő életstílusuk és csodaváró fantazmáik által félrevezetve és kicsinyes érdek-képzeteiknek alárendelve a természeti értelmüket és lelkiismeretüket, zavaros életükkel és cselekedeteikkel folytonosan megbontják a létezés rendjét. Azok az emberek, akik őt ellenségként kezelik és támadják, mint ellenséget, anélkül, hogy Nemes Mózes valaha is megnevezett volna közülük egyetlen személyt mind ellenséget, az egyetemes összetévesztési mechanizmus áldozatai és ebben a zavaros, zaklatott és törvénytelen állapotukban előbb-utóbb el fognak senyvedni az élet folyamán, miközben Nemes Mózes nyugodtan és következetesen, kiegyensúlyozott békés lélekkel és egészséges testtel halad előre a saját világos sorsának az útján.

        Úgy-e mennyire egyszerű? És mégis, mintha nagyon bonyolult lenne. Vagy nem is bonyolult, csupán összetett? Vésősoron mégiscsak akarat kérdése. Akarom-e hogy ne legyen ellenségem senki a világon? Igen? Akkor elsősorban azt kell akarnom, hogy személyiségtudatomban én soha ne legyek ellensége senkinek. Mit gondolsz, kedves olvasó, az iménti fejezetben ellensége volt-e Balog Ádámunknak Vérmes őrnagy? - Persze, hogy igen! Igen, de miért? Azért, mert Balog Ádám, neveltetése következtében és romániai magyar kisebbségi státuszának intenzív átélése hatására, már évekkel azelőtt elfogadta a Szekuritáte nyomozó tisztjeihez, valamint a diktatórikus román államhatalmi apparátusát képviselő és kiszolgáló személyekhez való viszonyát, mind ellenségeset. Ezért szegény főhősünknek viselnie kellett az ellenség-státuszából adódó következményeket, amelyek állandósították tudattalanja legmélyebb rétegeiben az üldözöttség képzetét. Az ellenség-állapot, illetve az ellenség-tudat és a fizikai szervezetünk egészségének a felbomlása közötti összefüggésekről még lesz szó a későbbiekben. Most viszont még csak annyit kell tisztáznunk a nagy regényes kalandunk elején, hogy egyetlen szó sem kerül csak úgy, az esztétikai örömeid fokozása céljából ebbe a KÖNYVBE.

    Ezért például el kell fogadnod, hogy azt a kijelentésemet, miszerint a legelső negatív képzet, amivel az olyan igazi harcosok, mint a szamurájok és a beavatott keresztény lovagok gyökeresen le kell, hogy számoljanak, az nem más, mint az ellenség képzete, annak érdekében, hogy szabadon és főként, hogy keresztényi szeretettel harcolhassanak, nem azért írom ide, hogy ezzel téged szórakoztassalak. Az igazi harcos szeretettel és nem gyűlölettel harcol, és szeretettel döfi le azt a tévelygőt, aki úgy képzeli, hogy ő az ellensége, amennyiben ez kikerülhetetlen. Az igazi harcos megszabadult az ellenségképtől és a gyűlölködés zavaróan-zavaros káprázatától, és megtanulta nem csak azt, hogy Istent tisztelje és szeresse a vele harcoló ellenfelében, hanem azt is, hogy miként kell, szívből jövő, felhőtlen és derűsen odaadó szeretettel megpofoznia gyermekét, ha az túllép bizonyos viselkedési határokat, ha kényeskedik, vagy szemtelenkedik, pontosan a gyermeke lelki egyensúlyának és egészséges személyiség-tudata kifejlődésének az érdekében. 

 Amennyiben azt kérdeznéd mégis, hogy mire jó ez a furcsa, - mert számodra szokatlan - eszmefuttás, az egészséges létezésről, illetve az ellenség nélküli létezés állapotáról, arra kell gondolnom, hogy a regény hasznos olvasására még nem vagy felkészülve. Ezért mielőtt fejest ugranánk a nagy szerelmi kalandok labirintusába, ahol akarva akaratlanul, megint csak találkoznunk kell az ellenség téveszméje és tévképzete által létrehozott erkölcsök szerint élő hősökkel, vizsgáljuk meg egy kicsit a mostani léthelyzetedet és a rejtett kedélyállapotodat. Vagyis az egészségedet. Merem fogadni, hogy neked is úgy, mint másnak - és anélkül, hogy tudnál róla - egyelőre ellenséged az egyik munkatársad. Vagy a főnököd. Az alkalmazottad. De több mint valószínű, hogy ha nem is nyíltan, de rejtetten ellenséged az anyósod, az apósod, a saját feleséged (a férjed), a fiad, a lányod, a szomszédod, a főbérlőd, az albérlőd, a szemetesed, az orvosod, a kertészed, a kőművesed. Ellenséged a lépcsőházfelelősöd, a szeszélyes szeretőd, a szabód, a kocsijavítód, a víz- és gázszerelőd, az ügyvéded, a könyvelőd, a bankárod, a polgármestered, a képviselőd, a kérelmeződ, a hiteleződ, a házvezetőd vagy a házmestered, aki megkeseríti az életedet. Igen, a másik, a lusta, figyelmetlen, a felelőtlen, a meggondolatlan, az egoista, szűklátókörű, kapzsi, becstelen, nehéz felfogású, hanyag, rendetlen, flegma, beképzelt és nagyképű idióta. Téged a román, a szlovén, a magyar, a török, a görög, az orosz, a szerb, az albán, vagy a bosnyák nacionalista, a zsidó kozmopolita, a cigány gazember kihoz a sodrodból. Neked a gerinctelen, gyáva, agresszív, tökkelütött, kegyetlen, szűkagyú, kicsinyes, erélytelen személy, mindegyre felületeskedik, vagy kibabrál veled, borsót tör az orrod alá, tudatosan keresztbe tesz, vagy közönyösségből eredő figyelmetlen kezelésével, kétségbe ejt, és boldogtalanná tesz. Összezavarja az ügyeidet, lehetetlenné teszi az érvényesülésedet, visszaél a bizalmaddal, a türelmeddel, a jóságoddal, az időddel, és így tovább. Ezért neked állandóan szorongani kell, résen kell lenni, meg kell őrülni, ki kell borulni, stresszben kell élni, bele kell betegedni, és így tovább. És amiért végső soron természetes, hogy ő számodra egy ellenszenves ember, nem bírod elviselni a képét, vagy legalábbis a vele való együttlétet, téged az ő személye egyszerűen kiborít, az őrületbe vagy a betegségbe kerget, és mindezért úgy érzed, hogy végső soron ő a te ellenséged. Mert egyedül ő, a másik, vagy ők, és csakis ők a mások azok, akik mindent állandóan elszúrnak, felelőtlenül kezelnek, akik téged becsapnak, megcsalnak, átvernek és kijátszanak, és megtámadnak, és ellenszenvvel viseltetnek irányodban, aki pedig, ha nem is vagy egy jóságos angyali lény, de megteszel mindent, hogy rendesen és becsületesen elvégezd a dolgodat, hogy civilizáltan és emberhez méltóan járj el mindenben. Ők, a lelkiismeretlen és figyelmetlen és felelőtlen csaló gazemberek hozzák létre számodra azokat az ördögi körülményeket, zavaros és ellentmondásos társadalmi körülményeket, a feszült családi és lelkiállapotokat, amelyek következtében te szenvedsz, pontosan úgy, mint regényünk főhőse: Balog Ádám, olyannyira, hogy már görcsöl az epéd, szúr a veséd, a szíved és a májad, fáj a léped, a tüdőd, hiszen miattuk nem vagy képes már nyugodtan és önfeledten egy egészséges, mély lélegzetet sem venni.

Az újkori gondolkozási minták és így a klasszikus regényírás szerint is mindig és állandóan a mostoha és kedvezőtlen körülmények és mások, az ellenségek, a te boldogtalanságodnak az okozói. - „Hát nem is Én!” - gondolod logikusan -, mint ahogy logikus számodra, hogy mindig más (és mások) a te boldogságodnak a feltétele, aki viszont nem akarja ezt megérteni (mármint azt, hogy ő a te boldogtalanságodnak az okozója) és így neked, ha kimondatlanul is de, ő egyértelműen az ellenséged. Hiszen amennyiben ő figyelmesen, becsületesen és jól végezné a dolgát, és jó lenne hozzád, úgy ahogy te is jó vagy hozzá, te nyugodt tudnál lenni, neked nem lenne rossz a közérzeted, nem kellene állandóan stresszben élned, és nem fájna a gyomrod, a szíved, az epéd, a veséd, a májad, a tüdőd és nem szoronganál állandóan és nem lennél ideges! Nem így van? Hiszen logikus, hogy ő, a másik, a te nyugalmadnak, lelki békédnek, a jó közérzetednek a feltétele! Ezért nagyon szeretnéd, ha ő egy kicsit figyelmesebb lenne. Mert, ha igazán szeretne téged, akkor jobban odafigyelne, hogy mit csinál, tekintettel lenne az érzékeny személyedre és a te nehéz életedre. Ha igazán észre akarná venni, hogy mennyi gondot okoz neked ő a figyelmetlenségével, a felületességével, a felelőtlen ignoranciájával? Ha vigyázna arra, hogy miatta ne légy feszült, hogy ne bosszankodj, hogy te ne mérgelődj, hogy ne idegeskedj fölöslegesen, hogy ne szoruljon el a torkod, hogy ne görcsöljön az epéd, ne szúrjon a szíved és a májad, ne szökjön fel a vérnyomásod, ne fájjon a fejed, ne görcsöljön a veséd, stb., stb., stb., nem?

    Valószínű tehát, hogy ez a felelőtlen személy, nap mint nap, ott van melletted. Ő a te feleséged, a te férjed, az anyósod, az apósod, vagy éppen a te valamikori kedves kisgyermeked. Ő, aki, lám, kamaszkorára elvadult, mert egyáltalán nem rád hasonlít, hanem "az anyjára" (az "apjára"), vagy a férjednek - feleségednek a szüleire, pontosabban: arra a nagyanyjára - nagyapjára, nagybátyjára, nagynénjére, akit te sohasem kedveltél, és aki általában és természetesen "A MÁSIK" (a férjed, a feleséged) családjának a tagja. Ő nincs tekintettel a te érzékenységedre, a te lelki finomságodra, jó ízlésedre, elfoglaltságodra, munkahelyi gondjaidra, komolyságodra, gyomorfekélyedre, infarktusodra, más betegségedre és a betegségeiddel együtt járó erkölcsi érzékedre, a korrektségedre. És mindegyre azt teszi, ami zavar téged, amiről te tudod, hogy nem helyes, amit nem úgy kell csinálni, amit nem úgy szoktak tenni, ami értelmetlen, zavarkeltő, hiábavaló ostobaság, ízléstelen, erkölcstelen hülyeség, és így tovább... Ami téged felingerel még akkor is, ha unod kimondani, és inkább magadba fojtod a keserűséget, ami persze még nagyobb baj, mert asztmás légszomjad van néha, vagy a torkodban érzed a fojtást, mert hiszen torkig vagy már az egésszel, és a tarkódban is egy szűnetlenül fokozódó nyomást érzel.

    Nem tudsz boldog lenni, barátom, mert az ellenséged éppen az élettársad, a szeretőd, a munkatársad, a gyermeked, az anyád, az apád, vagy az anyósod! A kamaszodó, felnőtté váló gyermeked nem az ellenséged? Hiszen nem úgy viselkedik, mint ahogy annyi érte hozott áldozat, az ifjúságod, az életed és az egészséged feláldozása után elvárnád azt tőle! Hát miféle világ az, kedves olvasóm, ha még a "saját gyermeked" sem lehet a te boldogságodnak a feltétele? Mit várhatsz ezek után a férjedtől, a feleségedtől, az anyósodtól, az alkalmazottadtól, a rendőrödtől, az ügyvédedtől, a villanyszerelődtől, a postásodtól, az orvosodtól és a gyógyszerészedtől? Az országgyűlési képviselődről, a rendőrminiszteredről, az államelnöködről ne is beszéljünk! Na, dereng már valami? Kimondjam? Tessék: a te boldogságod és a te egészséged egyedüli megteremtője csak és csakis te egyedül lehetsz. (Persze nem egoista aszkétaként, párkapcsolat nélkül és a közösségből kivonulva valamilyen kolostor vagy más lelki börtön kényelmes falai közé.) És ez még akkor is így van, ha most irtózatosan káromkodsz, amiért ilyen ócska közhellyel etetlek, egy ilyen, mindenki által évezredek óta elfogadott, de senki által komolyan nem vett, a mese és a humor - megvalósításra nem kötelező, életszférájához tartozó közhellyel, amitől viszket a könyököd. Hát kellett neked megvásárolni ez a könyvet?           

– Kellett!

      Mert, amennyiben a mérges káromkodást, vagy a fölényes vigyorgást abba hagyod és a következő órákban – napokban a könyv segítségével szellemi erőfeszítéseket teszel annak érdekében, hogy teljes mélységében megértsd azt, hogy miért vagy te és egyedül csakis te a saját boldogságod és egészséged záloga, megteremtője és fenntartója, akkor nem kell több, olyan könyvet vásárolj, amely ezt, vagy az ellenkezőjét bizonyítja be számodra. Ha ez megtörténik, akkor én is szabad leszek, és nem kell több olyan könyvet írnom, amely megérteti veled: a férjed, a feleséged, pártod, a politikai képviselőd, vagy a mások férje és felesége, a mások pártjai és képviselői, sem lehetnek a te boldogságod, a te lelki nyugalmad és a te egészséged feltételei. Amennyiben ezt nem tudod, bocsánat, nem akarod megérteni, a jókedved, a derűd, a lelki nyugalmad, az életkedved csak látszólagos mert rajtad kívüli okokhoz, személyekhez, eseményekhez, jelenségekhez és folyamatokhoz, illetve helyzetalakulásokhoz van kötve és ezért, bármely előreláthatatlan és kedvezőtlen esemény, sorsfordulat hatására felborulhat az egész lelki berendezkedés és ezzel együtt az egészséged.

   Ha nem így van, azt jelenti, hogy te, éppen te kivételesen, egy eszményi férjre-feleségre találtál, akit az Isten direkt neked rendelt, amennyiben az Isten éppenséggel ilyen földi megrendelések kielégítésével foglalkozik, és amennyiben lehetséges lenne, hogy te az ő megkülönböztetett protekcióját élvezhesd egész életed folyamán, csak úgy, mert ez neked valamiért épp kijár. Ettől az eszményi feleségedtől, vagy férjedtől született egy, vagy több, eszményi gyermeked, és szintén az eszményi feleségeden keresztül hozzá jutottál egy eszményi anyóshoz és egy eszményi apóshoz és természetesen eszményi anyagi háttérrel, indultál az életbe és amennyiben mindez igaz, máris leteheted ezt a könyvet. Amennyiben nincsenek eszményi családtagjaid - és tapasztalataim alapján, inkább ez a valószínű – és továbbra is érdekel ez a könyv, ez azt jelenti, hogy egy lépéssel közelebb állsz az egészséghez és a boldogsághoz, mint az átlag, mivel a feleségeddel - férjeddel megértettétek azt, hogy nem vagytok egymás boldogságának a feltételei. Ti autonóm személyek vagytok, két egymástól jól megkülönböztetett látásmóddal és teremtőképzelettel, de a lélek és a szellem legfinomabb rétegei szintjén mégiscsak egymásra hangolódni képes lény, aki már tudja, hogy egyetlen szellemi forrásból született. Olyanok, akik tudják, hogy az egységes szellemi eredet ellenére, felmérhetetlen belső erőfeszítéseket kell tenni külön-külön, annak érdekében, hogy szerethessék egymást folytonosan, minden zavaró körülmény ellenére és ez által a szellem szintjén egymással folyamatosan kapcsolatba legyenek. Ha eddig eljutottál, a tisztánlátásod fokozása érdekében, körül nézhetsz a rokonságodban, a baráti körödben, a városodban, a faludban, az országban, a világban! Nézd csak jól meg és számold össze, hogy hány ember ugrana egyik a másik torkának, miközben nyájasan mosolyog, vagy kíváncsi és érdeklődő arcot vág, miközben azon töpreng, hogy voltaképpen a másik személy neki miért is az ellensége?  Ha hinni lehetne a misztikus, auralátó személyeknek, akik szerint az aurában, különböző foltok és elszíneződések alapján látni lehet az elfojtott érzelmek, az agresszivitás, az indulatok és a szenvedélyek váltakozását az emberi lélekben, akkor örvendhetünk, hogy csak keveseknek adatott meg ez a képesség, mert egy ilyen átkozott tisztánlátással, állandóan csak a gyűlölet színeit kellene látnunk, és állandóan azt kellene észlelnünk, hogy mindenki mindenkinek az ellensége. És mindez csupán ama tévképzetünk miatt, hogy az ellenség, az kívül van a természetben, vagy a másik ember személyében.

     És most fogózz meg jól: az ellenségképzet annak a következménye, hogy úgy képzeljük, az elemi természet a mi boldogságuknak a feltétele. És pontosan úgy, ahogy e sok jóságos ártatlan embernek a természetből ki kell csikarnia az ő jogos boldogságának az eszközeit, ugyanúgy kell kikövetelnie a másik embertől a boldogságához szükséges feltételeket és természetesen magát a szeretetet. Ha ilyen komolyan körülnéztünk a külső világodban, a családi és társadalmi a környezetedben, próbálj meg egy pillanatra magadba nézni jó mélyen és kérdezd meg őszintén önmagadtól, hogy te, aki olyan jószívű, jóakaró, jó kedélyű, jó humorú, nagyvonalú, szorgalmas, figyelmes, odaadó, derekas ember vagy, hány ember nyugalmának, derűjének, boldogságának és egészségének lehetsz és vagy most a jelenben is a feltétele? Vagyis hány embernek vagy te, tudatosan, vagy öntudatlanul az ellensége? Megnyugtatlak, hogy nagyon soknak. Sőt, még azt is ki merem jelenteni, hogy rajtam és még egy pár hozzám hasonlóan gondolkozó bolond személyen kívül, az egész élő emberiségnek az ellensége vagy. Szörnyű egy helyzet, nem? Fogadjunk, hogy soha nem gondoltál volna erre. Fogadjunk, hogy mindig azon csodálkoztál, hogy miért ellenségeskednek veled, ártatlan és jóindulatú és jóakaró emberrel egyes személyek? Most már tudhatod: ők is ugyanattól a kényszerképzettől szenvednek, mint te, vagyis ők is áldozatai ugyanannak az egyetemes összetévesztésnek: azt képzelik, hogy te vagy az ők boldogságának a feltétele. Azt viszont, hogy mit tehetnél e szörnyű állapot megszüntetése érdekében, nem árulom el, mert ha elárulnám sem érnél vele semmit.

 Én most csak azt árulom el neked, hogy miért nem írok számodra egy olyan regényt, amilyet te megszoktál (sem klasszikus krimit, sem posztmodern fantazmát) és amilyet én valamikor számodra elterveztem. Ennek a teljes megértéséhez viszont megint csak egy, hárompercnyi, számodra nagyon kellemetlen és téged nem valami előnyös fényben feltüntető, egy szalonképes komoly regényben meg sem engedett, de még a komolytalan regényben is szokatlanul furcsa magyarázatra, magyarázkodásra van szükségem. Három perc türelmet kérek tehát, kedves olvasó, még mielőtt a jóságosan mafla és a maflául szenvedélyes Balog Ádámnak, a szépségesen zavaros Dóra és az ördögi következetességgel következetlen Géza sorsával egybeszőtt diadalmas bukásai után, a világegyetemet működtető Logosszal, a Szent Áthatolás őserejével való közvetlen kapcsolat felvétele közben zajló élményeit és tanulságait is elmesélném. Szükségünk van erre a három percre, annak érdekében, hogy még több világossággal és még több szeretettel foghassunk belé mindketten a beígért, erotikusabbnál erotikusabb, a Shakespearei - Rómeói, szerelemnél szerelmesebb, a Szentkuthy féle szellemi kalandoknál szellemibb, a Sütői sors-csatáknál is drámaibb és a megvilágosodásnál is világítóbb fejezetek élvezetébe.    

    Erre a három percre azért van szükségem, hogy még egy, az emberi gondolkozás és a bizonyos emberekhez, tárgyakhoz, személyekhez, helyzetekhez való ragaszkodásunk, érzéseink, vagyis az értelmi világosságunk és a szeretetünk működési mechanizmusát zavaró elemét ismertessem meg veled. Az értelmünk szerinti jó szándékunk és a megvalósulás között tátongó önkéntelen hazudozások által létrehozott szakadékot kell bevilágítanunk, amely tátongó szakadék gyökerében zavarja össze és teszi lehetetlenné azoknak a fő életerőknek a tiszta, egyértelmű megnyilvánulását, valamint ezen őserőknek az egymáshoz való harmonikus viszonyulását. Ezek az őserők a mindennapi fogalmaink által jelölt, minden létezési formát megelőző, azokat létrehozó- megalkotó és végsős soron világalkotó, a világban és az életünkben élő és ott közvetlenül és kivédhetetlenül hatni képes léterők, őshatalmak és létprincípiumok. Ezek a léterők, amelyek mára, a mi ésszerűen steril (modern!) személyi- és világ-tudatunkban egymással könnyen felcserélhető fogalmakká degradálódtak, magának a Teremtőnek az elsődleges megnyilvánulásai. Ezeknek az őserőknek a képzeteit az okoskodó tudósaink, az íróink és filozófusaink, valamint az erkölcsösködve fontoskodó papjaink mára steril fogalmakká züllesztettek. Kezdjük például a gondolattal. A gondolat közvetlenül is ható erejével. Pontosabban, annak a kérdésnek a tisztázásával, hogy ez, a minden irányba ható, egymásba gabalyodó, tükröző és viszont-tükröződő, értelmező és értelmeződő, minden irányból ránk törő információfolyam, szellemi fényáram, hogyan kerülhet összhangba azokkal a cselekedeteinkkel, amely cselekedetek mégiscsak egyértelműbbek, láthatóbbak, követhetőbbek a gondolatoknál? - Tudom, tudom, kedves olvasóm, aki még nem lettél sem a barátom, mert - nagyon helyesen! - gyanakszol rám, és nem adod be könnyen a derekadat, tudom, hogy számodra úgy tűnik, hogy megint egy borzasztóan fárasztó, sőt: unalmas, még pökhendi hangnemében is mintha kioktató, moralizáló, unalmas „szövegelésbe” akarok belefogni. Tudom, hogy ebből neked eleged van, és ráadásul az ilyesmi nem is igazán regénybe való, hagyjuk ezeket a papírkukacokra, nagyokos teológusokra és filozófusokra, a filológusokra, a pszichológusokra, a futurulógusokra és az urulógusokra. Szóval pontosan tudom, hogy most mit gondolsz, és teljesen igazat adok neked abban is, hogy amennyiben nem hagyom azonnal abba, földhöz vágod a könyvet és ezután csak az izgalmas, és cselekményes krimiket fogsz olvasni. Olyanokat, amelyekben az ellenség meg is jelenik konkrétan, csaknem hús-vér valóságban, és azt el lehet kapni, sarokba lehet szorítani, le lehet teperni, móresre lehet tanítani, be lehet verni a pofáját, dutyiba lehet dugni, agyoncsapni, lelőni, mint egy kutyát. Mert az ellenséget el kell ítélni, meg kell semmisíteni, és ki kell irtani még az írmagját is. Az anyja szentségét neki! - Mármint az ellenségnek, csakis neki! Szóval mindenképpen cselekedni kell valamit, és persze mindig kifelé, a rajtad kívüli, vagyis te személyeden, az öntudatodon kívül eső világra nyomást és hatást kell gyakorolni, és akkor a dolog egyszer s mindenkorra el lesz intézve a regényben, és te nyugodtan leteheted a könyvet, újra részed volt egy igazi olvasmány-élményben.   

    Szóval ezután csakis megbízható, okoskodás nélküli és jól követhető cselekménnyel rendelkező regényeket fogsz olvasni. Izgalmas eseményektől duzzadó történeteket. Mondjuk, krimiket és pornó-regényeket. Maximum izgalmas és értelmes pszichológiai drámáktól feszülő társadalmi korrajzokat, de inkább csákányoló kalandregényeket váltva műveltség gyarapító történeti regényekkel, amelyekben folyamatosan történik valami. Olyan regényeket, amelyeknek a cselekményébe nem pofázik bele a nagyokos író, a zavarosan misztikus kommentárjaival és értelmezéseivel, hanem egyszerűen leírja a tényeket. A főhős nehéz helyzetét, az ellenséges világot és benne magát az ellenséget és az ellenségeket. Megírja a sok és sokféle, értetlenségből, vagy merő rosszindulatból fakadó ármánykodást, a családi, gazdasági és politikai intrikát, a méregkeverést, a szenvedélyes szerelmeket és a még szenvedélyesebb erőszakot, az apagyilkosságot, a népnyúzást, a nép boldogsága érdekében feláldozott királylánynak a szüleihez intézett megható monológját, az ördöggel cimboráló főpapot, szóval mindent, ami nem unalmas és nem fárasztó számodra, hanem érdekes, nagyon érdekes.

     De még ezekbe a holtbiztos, nem unalmasként reklámozott könyvekbe is beleolvasol az elején és a végén, vásárlás előtt, nehogy e könyvben használt, vagy hasonló eljárással behúzzanak még egyszer a csapdába! Mert neked az ilyesmiből aztán eleged van, téged éppen eleget oktattak mindenféle nagyokos és morális haszontalanságra az utóbbi időkben, aminek mind csak kárát láttad, és most már tényleg eleged van az egészből.

     Tudod mit? Igazad van! Egyet értek veled. Engem is eleget oktattak egész negyven éves koromig olyan dolgok felől, aminek az életemben semmi hasznát nem vettem, de kárát, azt igen. Ezért én ma, nemhogy a moralizálás és az okoskodás, de még a humanista segítségnyújtás pozitív értelmében sem hiszek. Nekem volt alkalmam megfigyelni közelről azoknak a szegényeknek az életét és a sorsát, akiket a nyugati Caritas jellegű szervezetek gazdagodási tanfolyamokkal és anyagi segítségeikkel megsegítettek. Pontosan ezért én nem akarok semmi ehhez hasonlót elkövetni veled. Hidd el, hogy Én csupán értékesebbé, vagyis személyesebbé és valóban izgalmassá akarom tenni mindkettőnk számára ezt a könyvet. Figyeled? - Nem csak számodra, hanem számomra is! És így, ha már a könyv írás közbeni élvezete mellett az én érdekem is egyértelműen benne fekszik, de nem az utólagos siker reményében, hanem az azonnali lelki-szellemi és anyagi gazdagodás igényével, az írástudói felelősségem által amúgy is állandóan ellenőrzött igyekvésem pozitív irányultságát és jóhiszeműségét te is állandóan ellenőrizheted. Hogy jobban megértsd, mit akarok és, hogy az ellenőrzés kulcsát is a kezedbe adhassam tehát, mindössze három percre igénylem még a türelmedet, azután nagy lélegzetvétellel, mint ahogy egy NAGY KÖNYVHÖZ az illik, berohanunk az élet sűrű fergetegébe.

Kérlek, most azonnal nézz az órádra és ellenőrizd: szavahihető emberre akadtál-e bennem?                      Három perc tehát, pontosan három:

     Szóval… hogyan hozható összhangba az egyszerre ezer irányba kiterjedő gondolatvilágunk, azzal, amit mondunk, amit állítunk igazságként, azzal az erkölccsel, amit hirdetünk az életben és végső soron mindazzal, amit hiszünk? Hogyan lehetséges azt megtenni, ami a világon a legegyszerűbbnek tűnik és mégis, végső soron mindig ez lesz földi létünk legnehezebb feladata: az tudni illik, hogy legalább magunknak ne hazudjunk annyit, amennyit egyébként állandóan hazudunk az embertársainknak, vagy legalábbis kevesebbet hazudjunk magunknak annál, mint amennyit a legtöbb jóindulat mellett is kénytelenek vagyunk hazudni másoknak?

     Hazudozási kényszerünk a teremtésben létező és a korábbiakban leírt, egyetemes összetévesztési folyamatból adódik. Ezért külső ráhatással, vagyis úgynevezett objektív eljárással ez ellen, a természetes hazudozási kényszer ellen, semmit nem tudunk tenni. Erre a tehetetlenségre, a nagy filozófusoknak és az általuk nevelt, illetve a tanításaikon nevelkedett diktátor-nevelőknek és zsarnok-tanácsosoknak a teljes kudarca a legjobb példa. Személyünkön, illetve a mágikus erejű képzeletünkön belül viszont nagyon sokat tudunk tenni, mert saját képzeletét az akaratával mindenki ki tudja javítani. Hiszen, ha nem akarok valamiről képzelegni, nem fogom azt tenni. Ennek a javítási - nagytakarítási folyamatnak az előfeltétele nem más, mint az egész vonalon végig nyomuló és a mindannyiunk szellemére egyaránt ható civilizációs hazugság tényének a beismerése. Jézus volt az első ember az emberiség történetében, aki a küldetése megkezdésétől, nem kellett hazudnia egyszer sem, mert a negyven napos böjttel egybekötött meditációja során, teljes lényével összhangba került az egyetemes tőrvényekkel. Ezért tudott fizikai beavatkozás nélkül gyógyítani és ezért nem betegedett meg soha. Avagy hallottál, vagy olvastál te olyat, kedves olvasó, hogy Jézusnak májpanaszai, epegörcsei, húgyhólyag, here vagy prosztatagyulladása, homloküreg gyulladása, migrénje, vércukra, vagy legalább szívritmus zavara lett volna? Netán magas vérnyomása?

  Mit mondhat erre a szemforgató, esendő mivoltára való hivatkozásával magától minden felelősséget elhárító, vallásos személy? „- Jaj kérem, Jézus Krisztus az Isten fia volt, rendkívüli, isteni személy, másabb valamennyi szentnél. Pedig már csak ezek a szentek is, milyen rendkívüli emberek voltak! Mi, közönséges emberkék, igazán nem kelhetünk versenyre Krisztussal, vagy a szentekkel.” - Mintha a versengés, az erő- és képesség összemérés, vagy akárcsak az összehasonlítás is lehetne itt a lényeg!   

  Persze, versenyről ebben az esetben és egyébként is, szó sem lehet. Abban a pillanatban, amikor megjelenik az öncélú versenyszellem minden harmónia-kísérletünk megbukott. Csupán arról van szó, hogy Jézusnak és a szenteknek a példája mindenki számára követhető, felölthető és gyakorolható, mert ő sem beszélt semmiféle más keresztről, mint a tudatos és felelős sorsvállalásról. A mi sorskönnyítési, sorselhárítási – kikerülési törekvéseinkből tákolt hazugságrendszerünk labirintusa nagyon könnyen lebontható, mihelyt rájövünk, hogy az ellenség nem kívül van, hanem belül, a negatív képzeletünkben. A külső ellenség téveszméje által létrehozott hazugság - labirintusaink lassan felcserélhetők közvetlenebb, ellenségkép nélküli gondolatokkal, olyanokkal, amelyek nem késztetnek minket olyan hazug szavakból és hamis magatartásokból font, védekező-biztosító stratégiák kiépítésére, amelyek ellentétbe kerülnek az emberi értékekről vallott szavainkkal és eszméinkkel. – Ne, kedves olvasóm, ne vágd földhöz még a könyvet, nem telt el még el a három perc! Inkább figyeld meg, hogy én itt, ebben a KÖNYVBEN magamra vállaltam minden felelősséget és ezért határtalanná nőtt a szabadságom. Így még azt is megtehetem, hogy a klasszikus írói fegyelemnek fittyet hányva és a kabbala szellemi beavatási rendszerének az egységes struktúrájára épített könyvünknek a holografikus természetét kihasználva, lehetővé tegyem számodra is az egységlátást és a három perc letelte után, mindjárt fejest is ugrunk a világirodalom egyik nagy szeretkezési aktusával nyomatékossá tett szerelmi fejezetbe. Az éhségsztrájk, illetve az éhségsztrájkok tanulságait, valamint az azokat követő megvilágosodások eredményeit, mindenestől átutalva a regény későbbi fejezeteibe.

    Kedvenc íróm, Hamvas Béla sokat idézi Nietzsche azon mondatát miszerint elenyésző azon hazugságoknak a mennyisége, amit mások félrevezetésére használunk, ahhoz a hazugság-rengeteghez képest, amivel saját magunkat vezetjük félre. Amikor ennek a mondatnak a jelentőségét valójában megértettem, úgy viselkedtem egy darabig, mint akit valami nagyon piszkos dolgon folyamatosan rajtakapnak. Napokig és hetekig és hónapokig folytonosan rajta kaptam magam, hogy állandóan és önkéntelenül hazudok, pedig az elején csak egy érdekes, aforizmaszerű, okoskodó szellemeskedésnek találtam az egészet. Igazságtartalma azonban nagyon is hamar mellbevert. Ekkor nagyon dühös lettem. Először csak a Hamvas féle esszéket olvasva, de utána egész elevenbe vágóan: a közvetlenül megélt aktuális élethelyzeteim, személyi konfliktusaim és betegségeim igazi okait felülvizsgálva, újraértékelve, az elején csak kíváncsiságból, azután az igazság gyakori beigazolódásának eufóriájában, végül dühösen, egyre dühösebben és végül dühöngve ordítottam magamban, hogy miért nem mondta el ezt nekem eddig senki sem? Leéltem a fél életemet és még magammal szemben sem élhettem becsületesen legalább egy fél perc erejéig! De tényleg. E mondat cáfolhatatlan igazságtartalmának a hatására rájöttem, hogy a kamaszkori személyi öntudatom kifejlődése óta, egyfolytában csak hazudtam magamnak! Hát ez az állapot nem kész tragédia? Nem szüntelen és sorozatos tragédiák melegágya? Igen, kedves olvasóm, nekem addig, ameddig rá nem jöttem ennek a mondatnak az igazságára, hazugságból állt az egész életem! Neked nem? ... - Te csak azt hiszed, hogy nem!

    Csoda-e hát, ha annyi mindent elrontottam, elrontottunk mindketten az életben? Csoda-e, ha az emberek a fennkölt szónoklatok, abszolút biztos gazdasági programok, humanista jó szándéktól duzzadó versek és hazug eszmék hirdetése közben tönkreteszik egymást és az egész földet?

     És tudod-e, hogy egészen közelből hogyan mutat az őszinteség szelleme? Tessék, most aztán végre egyenesen a képedbe vágom, ha nem hiszel nekem még a sok óvatoskodó megközelítés ellenére sem: még ebben a percben is, amikor az oktatói hangnemtől, amiből eleged van nyilván, meg akartalak kímélni téged, szóval nem csak most, hanem amióta ebbe a regénybe belekezdtem, még téged is a fészkes fenébe kívánlak, azért amiért nekem itt folyton önérzeteskedsz. Az tehát az igazság, hogy a pokolba kívánom azt a nagyokos kételkedésedet, a fene nagy önérzetedet, a hülye hiuságodat, amivel kikéred magadnak az oktatói hangnemet. Az igazság az, hogy lábbal akarom tiporni azt a nagyképű, tahó, okoskodó, kételkedő, fölényes, cinikus és tudálékos, minden alapot nélkülöző, üres bölcsességedet, amivel e kitörésem láttán, fölényes kíváncsisággal mosolyogsz soraim olvasása közben, mosoly, amiről én tudom, hogy csak arra használ, hogy e cinikus mosolyod vértnek képzelt maszkja alatt, újabb betegségeket szerezz magadnak. Hogy kíméletlen, találó megjegyzéseiddel végig sértsd az élettársadat, vagyis azt az embert, aki a legfontosabb neked, de nem csak őt, hanem a barátodat is "ha kell", a többiekről: a munkatársakról, a bolti eladókról, az anyósodról és az apósodról nem is beszélve. Tessék: a képedbe vágom, hogy miközben a műfajhoz illő komolyságot és mértéktartást próbálom betartani, én iszonyúan mérges vagyok reád, amiért nem hagyod, hogy végre mindent elmondhassak neked. Mindent, amitől annyira derűssé és nyugodttá válna az életed, mint az enyém, miután a beavató mesterem segítségével tényleg megértettem, hogy milyen szörnyű az önámító hazugság-rendszer, amiről beszél Hamvas Béla és nem rekedtem meg az ő művei felületes, irodalmi olvasatának a szintjén, vagyis a számomra ma már nevetséges esztétikai szférák szintjén. Haragszom rád, amiért nem térhetek azonnal rá a lényegre. Arra, amire rávezetett az úgynevezett művészi tehetségemmel járó, elemző és kritikusi - intuíciós készségem, amire rávezetett az egység-átélő és az ítélőképességem, amire rávezettek a krízisekben eltöltött mély töprengéseim. Arra, amiről tanúskodik az egészségem, a szerelmes házas életem, az összeszedettségében is bonyolultnak látszó, de a hazugságaimat leleplező önvizsgálataim perspektívájából ma már logikus és áttetszően világos életem. Szóval jön, hogy felpofozzalak, te hülye bunkó, amiért "valóságos" sztorival rendelkező regényt akarsz, vagy ha nem cselekményest akarsz, mivel te egy kifinomult esztétikai ízléssel rendelkező „befogadó” vagy, akkor sznobizmusodban maximum a Joyce Uliseszé-hez, vagy Proustnak "Az eltűnt idő nyomában" című, regényfolyamához hasonló, esztétikai csemegével vagy hajlandó múlatni az idődet. Természetes tehát, ha haragszom rád, amiért ez, az általad jogosnak hitt egyoldalú, de maximum kétoldalú elvárásod miatt, nekem mindegyre figyelnem kell a te olvasói érzékenységedre. Én viszont becsületesen és nyíltan, de nem ellenségeskedve haragszom rád, amiért mindegyre a regény kiegyensúlyozottságára kell vigyáznom ahelyett, hogy mindent pörén, egy az egyben elmondjak neked, akárcsak a tizenhatodik fejezetben, amit te azonnal alkalmazni is tudnál a mindennapi életedben, hogy végre valahára te is egészséges lehess. Hogy ne legyenek szexuális és szerelmi problémáid, hogy minden erőfeszítés nélkül és minden tekervényes látszat-megoldások nélkül összhangba kerülhess az élettársaddal, az egész családoddal, az egész nemzeteddel, emberi fajoddal és az egyáltalán nem objektív Isteneddel.

      Úgy-e, hogy már csak ettől a felsorolástól is borsózik a hátad, akárcsak nekem is annak idején, nagyokos festő koromban, mérnök-értelmiségi koromban és sikeres újságíró koromban. Hiszen én akkoriban, akárcsak te még mindig, „valami mást kerestem”, valami nagyon tudományosan és vallásosan érdekes, művészi fából-vaskarikát, valami tudományos formulákból és esztétikus lócitromokból felhúzott, ésszerű Bábeltornyát.

Na végre! Jó, hogy ezt végre kiöntöttem. Így már egyenesbe jöttünk, becserkésztük a terepet és felmértük az erőviszonyokat, vagyis a hadállást. Ezen túl már bízhatsz bennem: Én vagyok a te legtisztességesebb ellenséged, aki még finomkodik ugyan egy fél és egy kétharmad regényen keresztül még veled, de a végén így is-úgyis mindent a fejedhez vág. Kövesd hát bizalommal tovább a mi zaklatottan szimpatikus Balog Ádámunk történetét az ő szegény édesanyjával, rengeteg szeretőjével, de még több lelki bonyodalmával, konfliktusával és betegségével, figyeld meg, hogy sokkal többet hazudik magának, mind a fölényesen kegyetlenkedő barátjának, vagy a szíve első számú választottjának, a gyönyörű Dórának, a misztikus zavarodottság bűbájos tündérének. Akár vissza is lapozhatsz a harmadik fejezethez a mélyebb megértés és a szálak szorosabb összefűzése érdekében. Letelt a három perc? Három és fél? Igazán sajnálom. Én igyekeztem. Nem kellett volna ennyi kitérőre rákényszeríts a hiúságból eredő, nagyokos önérzeteddel. Meglátod, később majd hálás leszel, amiért most téged jogosan, vagy jogtalanul felingerelve, mágikus erejű szellem-kulcsot adtam a kezedbe annak érdekében, hogy a regény misztikus rétegeit saját életedben tovább gyűrűztethesd, és haragudni fogsz rám, amiért most csak három percet kértem. Nem baj, én is haragszom rád, akkor te miért ne haragudnál? Hisz ellenségek vagyunk, nemde? Csakugyan kedves olvasó: végig, e regényen keresztül, én leszek a te első számú ellenséged. Vagy a barátod. Választhatsz, de semleges olvasó immár semmiképp nem lehetsz. Aki nincs velünk, az, természetesen ellenünk van, de ez nem azt jelenti, hogy az ellenségünk. Ennek tudatában, vele szeretető odaadással harcolunk, veszekedünk és verekedünk. Meglátod, hogy csuda-jó mulatság ez!

    Most lapozz vissza, kérlek, és a korábbi fejezetekben keresd meg a felelősséget. Nem, kedves olvasóm, nem káprázik a szemed. Igenis, azt a hülyeséget írtam le, hogy keresd meg a könyvnek az I, II, III. és IV. fejezeteiben az írói felelősséget. Azt ugyanis ott keresheted, mert nincsen. Ez az a sokat emlegetett lényeg. Az Én veled szembeni írói felelősségem ugyanis ennek, a te rendeltetésedről szóló könyvünknek a lényege. Ez a regényírás misztikus felelőssége, aminek a segítségével megszólaltatom a te felettes Énedet, és amely szentségtörést nem követtem el a korábbi fejezetekben. Azt a felettes ént szólaltatom meg most, aki neked keresztbe tett, amikor rávett arra, hogy olvasd el ezt a te személyedhez szóló könyvet. De mielőtt erre sor kerülne, ismerkedjünk meg egy pár kulcs- fogalommal és egy pár kulcs-gondolattal, aminek a segítségével e könyv olvasása közben a kezedbe veheted a sorsodat, átvilágíthatod az életedet, és ez által örökre elnyerheted a boldogságodat és az egészségedet.

    Ugyancsak Hamvas Béla a Gyümölcsóra című esszéjében kifejti, hogy az érett szavunk az és az érintett szavunk, közös gyökből ered és érettnek lenni, azt jelenti, hogy az isteni szellem (fény és szeretet) által érintetté és a szellemi információ irányába nyitottá válni. Hamvas szerint az érett ember, akár az érett gyümölcs, a teremtés misztériumának a megtestesülése, mert általa „az, ami belül van, kívül megjelenik”. Általa láthatóvá válik, hogy mi az, amit a csecsemő, a gyermek és a kamasz, illetve a rügy, a bimbó és az érlelődő gyümölcs, mint lehetőséget rejtegetett magában. Az érettség elérése tehát a Hamvas meglátásában a kiderülés, a megnyílás, a nyitottá válás. Az a teremtési aktus, amikor mindaz, ami mindaddig csak a belül, a szellemi erők körében létezett és ott érlelődött, mint lehetőség, a külvilágban egyszerre megjelenik, és láthatóvá válik.

Ha Hamvas Béla a spirituális érintettséghez kapcsolja az érettséget, mi kapcsoljuk a személyi felelősségtudathoz. Pontosabban: a felelősség képességének az eléréséhez (Megérni: a felelősség képességét elérni.). A magyar kultúrában a felnőtt személynek a nagykorúsága annak a függvénye, hogy mennyiben képes valaki megérteni az anyanyelv szellemét és mennyiben tud az ő egyéni szellemét érlelő „anya-nyelve” által érintett lénnyé válni, a gondolkozása alapjául szolgáló fogalmaknak a szellemével összhangban élni. Mert ki az, aki felelős, aki felelősségre képes? E fogalom olyan „felelő” képességgel rendelkező személyre utal, aki nappali éber állapotában bármikor és bármilyen körülményben felelni tud, ha szólítják, és értelmes feleletet tud adni arra vonatkozóan, hogy mit miért tesz, vagy nem tesz, mit miért mond, vagy nem mond. Felelős ember az érett személyiség-tudattal rendelkező ember, aki határozottan tudja, hogy ő emberi személy, hogy személyi nevével együtt felelősséggel rendelkezik: felelet-adási képességgel. Felelős ember az, aki felel azért, amit mond, gondol és tesz. A felelős ember a személy és a személy az, akiben létrejött a gondolat, a szó és a tett egysége.

    Az olyan személy, aki nem tud felelősséget vállalni azért, amit gondol, vagy képzel, nem képes felelősséget vállalni azért sem, amit tesz. Persze, ezt így megkövetelni mindenkitől, nem csak hogy lehetetlen, hanem a követelés erőszakos bevezetése terrorhoz és tragikus helyzetekhez is vezetne és ellentmondana az emberi nagykorúság és az érettség szellemének. A Balog Ádám szegény édesanyját például hiába utalná egy felelősség követő szervezet felelősség- edukációs lágerbe, mert ő a személyi felelősségvállalásra teljesen képtelen. A felelős ember ugyanis csak az a függőségei által meg nem zavart, autonóm és szabad ember lehet, akinek a szabadsága a lehető legnagyobb mértékű egyéni felelősségvállalásában rejlik.

  A szabadságnak, illetve a szabadság-állapotnak a megértése, az érettség második tényezője, de ez nem választható el a felelősség kérdésétől, sőt, a kettő egymásnak a feltétele: csak a tetteiért, szavaiért és gondolataiért felelős ember lehet szabad és ugyanakkor csak a szabad ember az, aki felelhet minden tettéért. Az éretlen ember összetéveszti a lehetőséget a szabadsággal és a felelősséget a kellemetlen teherrel, a gátoltsággal, a korlátozottsággal, a nyűggel. Amennyiben abbéli törekvésünkben, hogy egyénileg, vagy csoportosan minél jobban és boldogabban éljünk, kivágjuk a földkerekség minden erdőjét és kipusztítjuk, vagy halálra szennyezzük a természet minden zugát, maga a tönkretett természet fog korlátok közé szorítani bennünket, mert a felelőtlen tetteink során nem a szabadságunkat gyakoroljuk, hanem mindössze a lehetőségeinkkel élünk. Pontosabban: visszaélünk. Leegyszerűsítve ez lenne a szabadság és a felelősség, illetve a nagykorúság és az érettség összefüggése.

    A főkérdés azonban az, hogy mi a helyes, az igazi (a nem hamis!) felelősségvállalás? Láttuk már, hogy semmi esetre sem az aggodalmaskodás, az aggodalmaskodó magatartás. Az önmagát és „szeretteit” a természetes nehézségektől és az erőfeszítésektől mentesíteni akaró, aggódó ember az öncélúan élvezni akaró emberrel karöltve teszi tönkre, szennyezi be és zavarja össze a föld élővilágát, a föld önmagát szabályozni, megtisztítani és újjászülni képes biológiai rendszerét. Az aggódó ember, félelemben élő ember, mert ő nem akar egy felelős, egész személy lenni, nem akar, vagy nem képes teljes felelősséget vállalni, gondolataiért, tetteiért és szavaiért. Nem akar, vagy nem tud harmonikusan együtt élni, sem a szellemi, sem a természeti törvényekkel. Az aggodalmaskodó ember, annak ellenére, hogy „jogosan aggodalmaskodó” szerepében nagyon felelősnek tűnik, valójában felelőtlen személy, aki tudata mélyén, a lelkiismerete értelmében nem hisz és a saját szándékai törvényességében kételkedik. Nyugodt lehetsz tehát, kedves olvasóm, mert mielőtt teljesen belemerültem volna ennek a könyvnek az írásába, szert tettem arra a szellemi tudásra, amely meg engedi számomra, hogy ne hályogkovács, illetve csontkovács módra írjam meg ezt a könyvet és ugyanakkor, a tudás megszerzése után a szándékom törvényességébe se kételkedjek. Gyere hát velem e minden szempontból felelősségteljes, felfedező kalandra, olvasó! Figyeled? Nem azt mondtam, hogy kövess engem, hanem azt, hogy gyere velem. Mert ha mindössze csak követsz engem, és nem velem együtt jársz a felelősségteljes szellemi megismerés útján, nem fogsz érni semmit az egésszel. Annak érdekében tehát, hogy ne követőm, hanem partnerem legyél e kalandos szellemi megismerésben, meg kell ismerkedned a te igazi vezetőddel: a Felettes Éneddel.

A pozitivista (mentális) hazugság-dzsungelnél és a szellemi felelősséggel való megismerésünk előtt a KÖNYV egy másik kulcsánál, az ELLENSÉGNÉL maradtunk el. Az ellenség kilétének, illetve az ellenség nemlétezésének megértése érdekében tett erőfeszítéseink során a segítségünkre sietett Nemes Mózes erdélyi református püspöknek a nem rendkívüli, hanem egyetemesen normális személyisége. Nemes Mózes nem lehet igazából senkinek az ellensége, mert az ő élet - teóriáján (Isten-látásán) alapuló életképzelete tiszta és világos. Az ő esetében csak azok számára nem nyílván való, hogy ő nem hisz az ellenségben, hanem (és ezért) mindent az egyetemes törvények szemszögéből vizsgált és a saját tapasztalatain átszűrt gondolatainak és meglátásainak a világosságában tesz, akik megveszekedetten hisznek a saját ellenség-létükben. Nemes Mózes ezen Isten-látás értelmében és nem politikai huncutkodásból akart elmenni abba az erdélyi román faluba, amelynek lakói l990 február 18-án és l9-én elözönlötték Marosvásárhelyt és fejszéikkel, villáikkal, bunkósbotjaikkal elkövették közismert vérengzéseiket.

    Nemes Mózes, aki tehát nem rendkívüli és nem kivételes, hanem a szellem világosságához és a szeretet erejéhez következetesen ragaszkodó ember, a Kopák-ra való lelkipásztori látogatásának szándékát olyan egészséges hanggal mondta el a rádió- riportereknek éhségsztrájkjának a tizedik napján, mint aki akkor kelt fel a vasárnapi ebédje mellől. Hangjának a férfias ereje semmit nem vesztett tíznapi sajtóértekezletekkel, rádiós beszélgetésekkel és újságinterjúkkal, különböző személyiségekkel folytatott tárgyalásokkal is fűszerezett koplalása után. Ő ugyanis tényleg hisz az egyetemes szeretetre alapozott személyes felelősségvállalás mágikus erejében, illetve a következetesen fenntartott normalitás pozitív sorsformáló szerepében. Hisz abban, hogy neki mindazt, amit kimond, meg is kell tennie, mert csak azáltal bizonyíthatja be, hogy ő hisz is mindabban, amit kimond és, hogy meg is teszi, amit kimond. Ő tudja, hogy ezt másképpen tenni nem érdemes, mert különben első sorban saját személyében hasadna meg a szó, a tett és a gondolat hármas egysége. Az Atya, a Fiú és Szentlélek egysége.

     Nem hirdet testvériséget, barátságot, megbékélést, kiengesztelődést, anélkül, hogy ne tenne gyakorlati erőfeszítéseket mindennek a személyes megvalósítása érdekében az ő mindennapi életében. Nemes Mózes nem mond rendkívüli dolgokat, nem hökkent meg senkit, nem spekulál, nem huncutkodik különböző politikai, vagy gazdasági érdekeknek megfelelő széljárásokhoz igazítva tetteit, szavait és gondolatait, hanem következetesen azt teszi, amit a mindenkori normális embernek tennie kellene. Ő tudja, hogy különben felborul az összhang a teste, lelke és szelleme között és akkor ő is úgy legyengülne egy háromnapi koplalás után, mint akármelyik lepény- és kancsukaleső, az életet megnyerni akaró, rendkívüli ember. Ő nem hisz a külső (román) ellenségben csakúgy, mint az egyéni boldogságának a külső, más embereknél tárolt feltételeiben, hanem elsősorban a saját felelősségében és e felelősség állandó és következetes gyakorlásának a szükségességében. Legalábbis ez következtethető ki mindabból, amit tesz és mond a közéleti életvitelében.

 De ne izgulj, kedves olvasó, nem az egyesek által imádott, mások által becsmérelt Nemes Mózes püspök lesz e regénynek a további szereplője. Nemes Mózes ehhez a regény - szerephez, egyelőre legalábbis, nem eléggé érdekes, azaz nem eléggé zavaros életű ember. Ráadásul a Nemes Mózes magánéleti szférájához tartozó (például a házastársi életéhez) és a tudattalanjában lejátszódó drámai folyamatokról, például az elfojtott szexuális vágyairól), az öntudata szintjén lejátszódó ellentmondásokról és feszültségekről, amelyeket a szellemi alapállásának segítségével sikerül feloldania, nem tudok semmit sem. Sőt, mivel az egyéni, tehát a privát hazugság-rendszerünk egy rákpáncélszerű külső, pszichológiai burokként működő védett szellemterület, nem tudhatom, hogy mit és mennyit hazudik magának a magánember, tehát a normális Nemes Mózes. A Balog Ádám tudatában és tudattalanjában létező hazugságokról, önáltatásokról és önkéntelen, vagy tudatos gyűlölködésekről, az agresszivitás miatti feszültségekről és e feszültségeknek materializációiról, az ambíciókról, a sikereiről és sikertelenségeiről, a kalandjairól, a szerelmi, családi, társadalmi és politikai küzdelmeiről, nyílt és rejtett harcairól, szenvedéseiről, örömeiről, csalódásairól, erkölcsi bukásairól és felemelkedéseiről, ördögi kísértéseiről, isteni megvilágosodásairól és harmonizálódási törekvéseiről viszont eleget tudok egy regényhez.

    Ráadásul azt sem szeretném, ha – most már akaratlanul, de – újra félrevezetnélek: nem akarom, hogy amennyiben rájönnél arra, hogy a Tarot ősi beavatási rendszerét veszem alapul a közös KÖNYV-ünk megírásához, máris abba a tévhitbe kerülj, hogy e szent törekvésemben én a napi sajtóból, vagy saját életemből szedett, olcsó valóságelemekkel építkezek. Nevetséges lenne, ha arra gondolnál, hogy a Nemes Mózes személyében egy Erdélyben született regényíró számára az épp kézügyben levő, „aktuális”, (hogy ne mondjak címlap-) püspököt állítottam ide számodra a Főpap megtestesítőjeként. A Tarot főpapja ugyanis nem egy biológiai - történelmi értelemben vett élő személy és még csak nem is a mindenkori püspökök, érsekek és pápák, guruk, vagy más spirituális vezetők archetípusa. A főpap az a Te Felettes Éned, kedves olvasóm. Ő a te rendkívülien összetett személyiséged, az általad kibontandó és feloldandó, teremtési, tapasztalási, megismerési és átlényegítési élettervet magába foglaló kauzális ősidea. A Tarot Főpapjának az ikonja csupán a Te saját ősideáddal való találkozás mozzanatát testesíti meg. Így, ez a fejezet is a Te felettes éneddel való első találkozást, illetve a te egyetemes felelősségtudatod felébresztését szolgálta. Amennyiben eddig ez, a politikusoktól, bankároktól, főnököktől, alkalmazottaktól, rendőröktől, bölcsektől, papoktól, táltosoktól, gyógyítóktól, püspököktől, pápáktól és guruktól mentes, az életedért és a melletted levők életéért, az egészségedért és a melletted élők egészségért való szellemi felelősségtudatra való ébredésed korábban nem történt volna meg.

    Talán mondanom sem kell: ő, a Te Felettes Éned, az egyedüli ellenséged. Ő az, aki neked a férjed-feleséged, gyermeked, rendőröd, a románod, a magyarod, a cigányod és a bosnyákod, a rendőröd, a munkaadód, a munkásod, a munkaügyi, a pénzügyi, a vámügyi, az egészségügyi és az államügyi hivatalnokod, a főnököd és a munkatársad képében minduntalanul neked keresztbe tesz. A te Felettes Éned, az, aki téged nem hagy szabadon lélegezni, aki zsarol, aki beidézi számodra a betegséget, a balesetet és a sikertelenséget, mindaddig, amíg rá nem jössz arra, úgy ahogy Balogh Ádám is rájött, hogy tulajdonképpen Te vagy a Felettes Éned, és te vagy saját magad számára a legnagyobb ellenséged. Ez, a felelősség tudatod és a lelkiismereted sugallataiban hozzád szóló felettes éned: a sorsformáló képzelő-erőd, keresztbe fog tenni neked, mindaddig, amíg rá nem jössz, hogy igazából te vagy az, aki magadnak keresztbe teszel azáltal, hogy másoktól: szeretteidtől és ellenségeidtől kéred számon a boldogságodat és az egészségedet. Keresztbe fog tenni és betegségekben, balesetekben, sikertelenségekben fog részesíteni mindaddig, amíg nem kezdesz a kicsinyes és ostoba önmagad ellen játszani, az ellen az éned ellen, aki még mindig úgy képzeli és elhiteti veled, hogy bármit is ebben az életben megnyerhetsz, hogy különböző módszerek és eszközök segítségével egészséges és boldog lehetsz.

   A Felettes Éned, tehát keresztbe fog tenni neked - mint ahogy Balog Ádámnak is e regényben keresztbe tesz - mindaddig, amíg meg nem ismered az ősideádban rejlő és egyedül általad kibontható és egyedül általad kiegyenlíthető élettervedet. Az aurádba kódolt, személyes rendeltetésed szerinti sors-programod keresztbe fog tenni neked mindaddig, amíg fel nem fedezed, hogy az életterved figyelmen kívül hagyásával, illetve annak megvalósításának az elmulasztásával, az öncélú élvezet-vágyaddal, a nyerni akarásoddal, te vagy a saját ellenséged. Te vagy az, aki rosszul és rossz helyen harcolsz, te akarsz kegyes hazugságok, alantas kompromisszumok és/vagy kegyetlen akarat-érvényesítésed árán boldog lenni úgy, ahogy boldognak lenni igazából nem lehet. Te akarsz úgy szeretni, ahogy szeretni nem szabad, (Mert például annak a személynek a számára, akit te kényeztetve akarsz szeretni, akit te a sorsával járó nehézségektől, a kellemetlenségtől és a fájdalomtól, illetve a közvetlen tapasztalattól - a személyi megismerési lehetőségeitől - meg akarsz kímélni, a te szereteted zavaró és veszélyes lehet. ) és végül is ez által, igazából te vagy az, aki magadnak midig keresztbe teszel. 

Az egyetlen, amit a Felettes Éned, által beidézett, néha csak bosszantó, máskor fájdalmas nyomorúságaid elkerülése érdekében tehetsz, az nem más, mint hogy mindazt, amit eddig rólad írtam felismerd és beismerd. És e hihetetlen dolgokon eltöprengve, felismervén a kibontandó létfeladatodat, azzal együttműködve, ketten folytassátok a keresztbetevés játékát, a kicsinyes, fölöslegesen és öncélúan nyerni, élvezni, és minden áron győzni akaró, kicsi éneddel szemben. Meg fogod látni: csak azután kezdődik számodra az igazi élvezet!

    Ez volt hát, olvasóm, az első, számodra még egyelőre furcsa találkozás a Felettes Éneddel. És most, hogy ezen is átestünk, élesítsd meg a szívedet és puhítsd meg az eszedet, (- nincs tévedés!) és... kalandra fel:

 
< Előző   Következő >