shadow_left
Logo
Shadow_R

Asztrologosz

Információ, újdonság

Megjelent könyveim
megrendelhetőek a:

+36 30 582 7486 -os
telefonszámon, vagy
E-mail-ben az Az email cím védve van a spam botoktól, a megtekintéséhez a JavaScript bekapcsolása szükséges
címen!

A Táltos Bolond című, 8oo oldalas
beavatási regényemet, több-keve-
sebb megszakítással 16 éven át
írtam.

Jellegzetesen erdélyi művész-
sorstörténetként indul, majd a
második felétől átváltozik apiri-
tuális fejlődési regénnyé.

Kapható Erdélyben a Corvina
és a Pallas Academia boltjaiban
(35 lej), Budapesten, illetve
Magyarországon megrendelhető
Maléth Zsolt-tól a
+36 30 582 7486 -os
telefonszámon, vagy az
Az email cím védve van a spam botoktól, a megtekintéséhez a JavaScript bekapcsolása szükséges e-mail címen

Kozma Szilard

2006-ban jelent  
meg a harmadik  
metafizikai -   
tanulmánykötetem:

Tarot, rerinkalnáció  
és spirituális  
tisztánlátás    
címmel. 

ISBN: 973-8311-98-5
Kiadó: Státus Kiadó,  
Csíkszereda
Nyelv: magyar
Oldalszám: 215
Kötés: ragasztott
Típus: Könyv

A tartalomból: A tarot, mint
sors-elemzési útmutató,
Magzatfoganás igazi
(metafizikai) okairól,
spirituális szabályozási
és generálási lehetőségeiről.
A reinkalnáció: félig valóság
félig miszticizmus.
A spirituális tisztánlátás
egészségi előfeltételeiről.
A téves valóság-értelmezés
végzetes következményei.
A magyarországi politikai
krízis a 2006-os nyárvégi
konstelláció, valamint a
Gyurcsány ferenc születési
képletének tükrében.

Partnerek

Szepo

Asztrológusi hitvallásom

Kedves Szilárd!

Azt hiszem, nem tudom eléggé
megköszönni a munkáját
és a törődését,
teljesen komplex és mélységi
értelmezést kaptam, minden
 szempontból, 
nagyon szépen köszönöm.  
Mindegyik megérintett, de
ez a legutolsó volt
a legszebb és legmélyebb,
mintha csak a végére tartogatta
volna a koronát.  
Ebben természetesen az
is szerepet játszik,
hogy a transzcendens
 bolygókhoz  
vonzódom leginkább.  
Szavai rendkívül feltöltenek
engem,
és meg fogom érlelni magamban
 a hallottakat, olvasottakat.  
Nagyon sok és nagyon
masszív anyagot
kell most feldolgoznom,
 elindítanom magamban. 
A naplóírást még nem
olvastam el,
csak belenéztem, és rendkívül
 érdekes a téma.  
Köszönöm tehát,
roppantul örülök, hogy
úgy döntöttem,
hogy megkérem
Szilárdot útmutató értelmezésre.  
Nem is mondok
többet, mert azt hiszem,
átment a visszajelzésem lényege.  
Sok örömöt, kiteljesedést és
minden jót kívánok
Szilárdnak és a
 Családnak, Violának is
üdvözletem!

Deres Anita 

Kedves Szilárd,
Így, a szintézis végéhez
 érve
hálásan szeretném
 megköszönni
az elmúlt időszakban
(egészen az
 analízistől kezdve)
értem végzett kitartó,
 türelmes munkáját.
Annak ellenére, hogy
 mindezidáig
az asztrológia és a
 horoszkópok
világa számomra
 teljesen idegen,
 sőt előítélettel bevon
t terület volt,
 el kell, hogy mondjam,
hogy mégis
rendkívül szerencsésnek
 tartom magam,
hogy kapcsolatba
 kerültem Önnel
 és az Ön által művelt
 tudománnyal.
Munkája eredményeként
 sok tekintetben
 fordulás következett be
 a belső lényemben: 

- Míg korábban az
 asztrológiáról és
a horoszkópokról
azt gondoltam,
hogy az valamiféle
megalapozatlan hókuszpókusz,
 ma már teljesen meg
vagyok győződve arról,
hogy az Ön által művelt
 asztrológia egy zárt rendszerű,
összefüggésekkel átszőtt,
 racionális,
felülről ihletett tudomány,
 amely nem jósol, hanem
szinte tudományosan
értelmezi az ember
 cselekedetinek
legmélyebb rétegekben
rejlő mozgatórugóit és a
kiutat is megmutatja!

- Azt is megfigyeltem,
hogy akár az analízis,
akár a szintézis azonban
 csak akkor
 tud választ adni,
segítséget nyújtani,
ha őszintén fel merem
 tenni a kérdéseimet,
és a problémáimmal
 leplezetlenül
és pőrén szembe merek
nézni!
- Már ez is nagyon nehéz
volt, ám mégsem
elég, mert mit ér bárminemű
 megvilágító
 információ és értelem,
ha az nem
épül be az életembe!
Ez a végső konklúzióm,
most már rajtam áll a sor!

- Szilárd kitartóan,
türelmesen, és
nagy lelkesedéssel
mindent megtett
annak érdekében,
hogy idáig eljussak!
Azért, hogy képbe
kerüljek saját magammal,
megértsem mit miért
 is teszek, és rámutatott,
 hogy a bennem feszülő
ellentmondások
miben is rejlenek. Megtanított,
hogy a sok kényszeres,
rossz cselekedetem
valójában honnan
 is ered és kezelhető!
Nem kell, hogy ezek
 fogságában
éljem további életem, sőt,
magasabb minőségre
 emelhetem
azt, egészen a megváltódás
 felé!

- Mindezt bölcsen,
 tapintatosan,
intelligensen tette Szilárd,
megelégedett pont
azzal a( kevés)
mennyiségű információval
amennyit hajlandó voltam,
most, a jelen állapotomban
megosztani vele.
Éles látásával,
nagy élettapasztalatával
nem volt gond
kipótolnia a hiányzó
 láncszemeket, és
ráéreznie, hol is vannak
 az elakadások,
mi is a valós probléma,
amit talán magam
sem tudok vagy merek
 megfogalmazni,
 bevallani. Miközben
én bevallani
 sem mertem Ő feketén
– fehéren
 felfedte előttem!
- Komoly feltáró munka folyt
 közöttünk,
miközben sokszor
 meg kellett,
hogy álljak és nagy
 levegőt vegyek,
de mindig át tudtam
 lendülni,
mert a hanganyagon
elhangzottakat
belengte a humor
 és a derű, ami
nagyon – nagyon
 sokat segített!
És az is, hogy teljesen
 hozzá nem
értőként érthetően,
 logikusan felépítve
kaptam meg minden
kérdésemre a választ.

- Az sem volt utolsó
 szempont, hogy míg
kiszolgáltattam magam,
soha nem éreztem,
hogy ezzel Szilárd
visszaélt, megbántott,
leértékelt volna! Ez nagyon
– nagyon jól esett!
Nem tudom, hogy a
köszöneten kívül
búcsúzásul vajon mit is
 lehet kívánni
egy Tanítónak, aki az
 élet legfontosabb
 kérdéseiben adott
útbaigazítást!
Azt gondolom, talán
 az a legbölcsebb
ha ugyanazt kívánom
Szilárdnak, mint amire
Ő is megtanított engem:
 Eltántoríthatatlanul,
diadalmas küzdelmek közepette,
 sikeresen haladjon a
megváltódás útján
oda célba érve!
Mostantól kezdve
már nekem is ez a
 célom, és tudom,
hogy igazi, maradandó,
valós boldogságot
a megváltódásomat
előidéző
életfeladataim
beteljesítése okozhat!
Minden fáradozását és tanítását
megköszönve, szeretettel:

Évi 

Hitvallás

1) Asztrológusi munkám és kutatásaim során egyértelművé vált, hogy a teremtésnek, vagyis az egyetemes létnek - És ezen belül az egyéni sorsunknak is! � az eredeti célja és rendeltetése, nem más, mint a Lilith gyűjtőnéven ismert negatív őserők által megzavart abszolút létállapot helyreállítása, az egyetemes megváltás magvalósítása.

2) A teremtés által lehetővé vált és a teremtésben lehetővé váló egyetemes kiegyenlítődés és újjászületés, újjá-alkotódás (megváltás) ősi programja egyéni színezetű (jellegű, karakterű) megváltási programok (személyes üdvtervek) formájában jelentkezik az ember esetében. Ezek a Karma és Szvadarma néven ismert egyéni megváltási
� megváltódási programok, a megváltódási képesség (harmónia-képesség: egészség- és boldogság elérési képesség) kialakulását biztosító személyes életfeladatokkal (Szvadarma) együtt, egészen pontosan és határozottan kiolvashatóak a személyi horoszkópokból.

3) A személyi életfeladatokra alapuló egyéni megváltódási programoknak (személyes üdvterveknek) a személyi horoszkópok segítségével történő feltárása által lehetővé válik, elsősorban az anyai ági ősöktől öröklött személyi Lilit-hatásoknak, vagyis a családi Karmának a feloldása és meghaladása. Az olyan téves életúton való haladás megelőzése és/vagy megszüntetése például, mint a hibás szakma és karrier (Hivatás) választása és gyakorlása, vagy a téves élettárs-választás, és ezáltal, a boldogság nélküli házasságkötés (Ami egyéni és a családos sors-rontást is eredményez.), valamint az önkéntelen, romboló és önromboló mentális és ideális (mágikus) tevékenységek megszüntetése. Az asztrológiai feltárás által tehát, lehetővé válik az egyéni kiegyenlítődési képességeknek (Pl. az öngyógyítási és az önfenntartási képességeknek, a harmonikus szerelmi partneri-képességeknek és tulajdonságoknak.) a kialakulása, vagyis az egyén megváltódási képességeinek
� és ez által a boldog és kreatív életnek - az elnyerése.

4) Minden velünk született (öröklött), vagy a felnőtt korunkban kialakult krónikus betegség, hátrányos állapot és sorsnyomor, hirtelen csőd, vagy végzetes betegség és baleset, annak a következménye, hogy mi, vagy az édesanyánk, - akinek a tudattalan lelki és szellemi tevékenységének közvetlenül alá vagyunk rendelve 14 éves korunkig, és közvetetten 21 éves korunkig
huzamos ideig tévesen (hibásan) viszonyulunk (viszonyult az édesanyánk), az 1. pontban leírt, mindenkire általánosan érvényes, egyetemes lét-rendeltetés ősi logikájához, vagy a saját megváltódási (spirituális) programunkhoz (Édesanyánk a saját üdvprogramjukhoz). A magyar nyelv logikája ezt úgy fejezi ki, hogy rosszul járunk, vagyis, a balesetet, a csődöt, vagy a betegséget megelőzően mi, vagy az édesanyánk, hibás életutat követtünk (téves életúton járt az anyánk).

5) Az én életem és megváltásom
� megváltódásom (harmóniám, egészségem és boldogságom) tehát, mintegy szüksége, lehetősége és kifejeződése az egyetemes megváltásnak. Ugyanakkor az egyetemes megváltás, az én megváltódásomon és az én munkálkodásomon is múlik, úgy, hogy a kiegyenlítődés és a csere törvénye, valamint a hatás - visszahatás és a fejlődés törvénye alapján, minél több személyt juttatok hozzá a megváltódási képessége kifejlesztéséhez, annál több megváltódási lehetőséget biztosítok az egyetemes lét és a magam számára.

6) Ennek az eredeti pozitív rendeltetés és cél (funkció) elérésének az őslogikája szerint történik minden a teremtésben, és így a mi életünkben is, még akkor is, ha a gyakorlatias gondolkozásunkkal, a legtöbb esetben nem látjuk ezt a célt és nem értjük ezt a logikát a hétköznapi életünkben
� sorsunkban megvalósulni.

7) Ezt a pozitív (keresztény) őslogikát, valamint a személyes sors-megváltási programot (üdvtervet) az emberi értelem és spirituális képesség (
Misztikus intuíció) segítségével, illetve a személyi horoszkóp, és általában az asztrológia tudománya segítségével, teljességgel meg lehet érteni. És, a megértés által, ebbe a pozitív lét- és életfolyamatba bárkinek, aki nem agysérülten érkezett a világra, be is lehet kapcsolódni (az egyetemes megváltásnak és az élet harmonikussá, boldoggá és egészségessé tételének a folyamatába személyesen mindenki be tud kötődni és így kibontakozva, a teremtésben tudatosan részt venni, a teremtést megismerni és a megismerés által - fejlődni és kiegyenlítődni: megváltódni).

8) Ennek, a pozitív ősi és egyetemes logikának a személyi tudatomba történő tudatos beágyazásának és a hétköznapi életemben való alkalmazásának, látható, érzékelhető és észlelhető módon jelentkeznek a pozitív hatásai - visszahatásai és következményei, mind a személyes életemben (egészségemben, munkámban, erőnlétemben), mind a családom életében (harmonikus családi életünkben, élettársam és gyermekeink egészségében).

9) E tényeknek, a hétköznapi tapasztalat útján is észlelhető valóságának a tudatában, a hivatásomnak érzem azt, hogy az asztrológusi feltárásaim által, minden olyan személy számára, aki hozzám fordul segítségért, lehetővé tegyem a harmonikus és egészséges életvitelt. De különösen a fiatalok és középkorú személyek számára az olyan harmonikus és stabil családalkotást (szükségesetén: újraalkotást) és otthonépítést, amelyben természetes számú, ép, egészséges és normális gyermekek, szövődmény-mentesen jöhetnek a világra és különösebb tragédiák, vagyis végzetes balestek és betegségek nélkül nőhetnek fel.

10) A negatív (Karmikus) meghatározódások, valamint a helyes (üdvös) személyi életút feltárása és leírása, az egészségben, erőnlétben folytatható derűs élet elnyerési lehetőségét biztosító általános asztrológusi munkám mellett, olyan ép családok létrehozásának a megvalósítási lehetőségéhez nyújtok tehát megbízható, gyakorlati és részletes asztrológiai információt, amelyekben a szülők lelkét nem kell nyomasztania a sérült, illetve nem ép gyermekek nemzése- szülése miatt, a spirituális szempontból: jogos(!), de a kegyes-hazugságok rendszerében, a személytelen tudományos értelmezések, vagy a misztikus és vallásos érzelgősség alá rejtett bűntudat. Azáltal tehát, hogy a hozzám asztrológiai feltárásáért, tanácsért és segítségért forduló személyek számára lehetővé teszem a pozitív és mágikus erejű személyes felelősség maradéktalan felvállalását, illetve a felek szilárd öntudatára alapozott harmonikus családok alkotását és az egészséges gyermekek világra hozását, egyszerre szolgálom a nemzetemet, az emberiséget és az élet  rendeltetése földi és égi megvalósulását is.

 
   
VII. Fiam, látom a sötét jövődet PDF Nyomtatás E-mail

 VII.   Hetedik fejezet

 

      FIAM, LÁTOM A SÖTÉT JÖVŐDET

 

                                                       

      Annak ellenére, hogy az első egyéni tárlatomnak sikere volt, bárhogy is erőlködtem felvételi vizsgával bejutni a Kudorai Festő Akadémiára, ez a negyedik évben sem sikerült. Amikor egyértelművé vált, hogy negyedszer is elutasítottak, nem tudtam elhinni, hogy ez lehetséges. Világos volt számomra, hogy minden vizsgafeltételnek a lehető legnagyobb mértékben megfeleltek rajzaim, színkompozícióim, grafikáim. Annyira valószerűtlennek tűnt - akkor még nem ismertem az európai abszurd irodalom remekeit - az egész történet és annyira értelmetlennek látszott világ és hiábavalónak az egész élet, hogy elveszítettem a kapcsolatomat külvilággal és zavarodottságomban nem is utaztam haza, hanem találomra kezdtem keresztül-kasul vonatozni ingyen az országban, vasúti várótermekben hálva, vasúti kalauzok és ellenőrök fogságából közömbös nyugalommal megszökve. Bár igazából nem tartottak fogva azok sem, mindössze a hivatalos látszatnak tettek eleget, akárcsak a látszatok megőrzése érdekében felvételiztető tanárok, mert, gondolom, szemeim vagy arcom kifejezéséből ítélve, megsejthették, hogy valami túlvilági szerelvény-kisiklás történhetett a lelkemben, sőt: még annál is mélyebben: a szellememben. Kóbor kutyákkal, cigányokkal és közönséges tolvajokkal megosztva szálláshelyeimet, vagy azokkal együtt lopva, a zsákmányon szenvedélyesen osztozkodva, verekedve, utazgattam céltalanul, mígnem, hogy-hogy nem, kilyukadtam Géza szülővárosában.

   Amikor a vonatról, már fizikailag is iszonyúan kimerülten leszálltam, még nem volt egészen világos előttem, hogy mit és kit keresek a számomra szokatlanul idegen utcákon. Géza soha nem mesélt emlékezetem és tudomásom szerint a szülővárosáról, vagy a szüleiről, családjáról sem nekem, sem a többi barát és ismerős közül bárkinek. A város furcsa, a lelkiállapotomhoz hasonlatosan csaknem abszurd volt a festőien régi stílusú főterén éktelenkedő két szocreál épülettel és a múlt századi kispolgári utcácskáinak rusztikumával sehogy nem egyező, a modern építészet vezérmotívumaival iszonyúan hivalkodó épületeivel, és az ezekkel szöges ellentétben álló, munkás lakótelepeinek tyúkketrec - dzsungelével.

   

Egy valószínűtlenül hangosan társalgó, de inkább egymás fülébe ordibáló fogyasztóközönséggel népesült sörkert báránysubás tagjait figyeltem félve és döbbenten, amikor a hangkáoszból egy ismerősen csengő homéroszi hahotázás ütötte meg a fülemet. Mint ahogy tudatalattim természetesen várta, a hangforrás csakugyan Géza öblös torkából eredt. De az én szürrealista, expresszionista, modern, posztmodern és más képművész alkotásán edződött képzeletemet is felülmúlta a szemem elé táruló, valószínűtlen jelenet. Géza egy istentelenül nagyra nőtt báránysubás ember orra előtt, egy nagy darab sült flekkent mozgat jobbra-balra. Eközben a havasi kalibán nyüszít, mint egy pincsi kutya, szűköl, időnként a hús után kap, de valahányszor ezt megkísérli, Géza egy gondosan kifaragott pásztorbot bogos végét taszítja a gorillaszerű ember szájába. A többi szőrbundás román látható nagy élvezettel kommentálja az eseményeket, miközben Géza a hegylakó románok tökéletes dialektusában szidja, sőt káromolja a húsért nyüszítő, botra vicsorító irdatlan nagy embert, az öblös hahotázások közötti szünetekben.

    Megbűvölten a látványtól, önkéntelenül egészen az asztalukig nyomulok, és ott meredten lecövekelek.

- Sej fisorás, se-sz trebuijestye? (Mi a baj legényke, mi kellene? - Mármarosi román tájszólásban.) - szól hozzám Géza nevetve.

- Géza, mit hülyéskedsz? Negyedik éve, nem vettek fel a festészetre. Én nem tudom, hogy velem most mi lesz?

- Mi hogy legyen, hülyém? Elmész szépen a bárhoz, kérsz magadnak az én kontómra két flekkent és négy sört. Két sört megiszol ott helyben egy-egy magyaros húzással, amíg a két flekkent kiadják, vigyázz, kérjél sok kenyeret, mert itt téged nem ismernek és a porció egy szelet kenyér per flekken. Ha mindezt elkövetted, szépen visszajössz ide, leülsz, és a két flekkent megeszed, a másik két sört megiszod nyugodtan, és utána beszélgetünk értelmesen. Most hagyjál, mert dolgom van ezzel a kutyafejűvel.

-  Mőj kűjnye, futu-tye-n kur sző tye fut, vá szőzikő vrej sző mő musty tu ptye mínye? (Basszam a seggedet te kutya, szóval meg akarsz harapni engemet?)  Lász, kö ci-ój dá jió cie! (Hagyd el komám, mert adok én majd neked!) - És újból a morgó ember orra alá nyomta a faragott pásztorbot végét.

- Te őrült vagy, bazd meg, nem látod, hogy az a hegyi kalibán a zsebébe gyurhatna téged?

- Te most ne törődj ezzel. Tégy, ahogy mondtam, és ha majd jól ettél és ittál, leülünk nyugodtan, és mindent megbeszélünk értelmesen. Na, lódulj már.

- Géza, kérlek, ne beszélj így most velem. - Talán a mélyből mégis elősettenkedni merő régi baráti érzés váltotta ki, de ötödik napja ez volt az első pillanat, hogy valami számomra is meglepő módon felismerhető, emberi érzés - még ha csak szánalmas önsajnálat formájában is - de valahogy mégis jelentkezett a tudatomban. De ez is olyan lemondóan mély keserűséggel telítetten, hogy még Géza is meghökkent tőle. Barátságunk kezdetétől, talán először nézett komolyan velem szembe:

- Jól van, na. Ülj le ide nyugodtan, és én elmegyek piát és kaját hozni neked. De nehogy eltaknyold itt magad nekem! Azzal a húst betömte a szerepéből kizökkentett hegyi juhász szájába, a botot az asztalnak támasztotta és megtörölte zsíros kezeit a zsírpecsétes, kocsmai asztalkendőben.

-Ápoj sző áj grizsö gye prietyenul mieu küt oj venyi si szö mö astyepci űn línyistye! M-áj áuzit Tu, möj, kűjnye?! (Aztán vigyázz a barátomra, és csendben várj itt rám, halottad-e te kutya?)

- Hám, hám, váu, váu, am űnycejesz Zsupűnye. (Hám… értettem Gazduram!) - Válaszolt a Jeti és jóságos-mosolygósan rám nézett. Géza nemsokára visszatért a flekkenekkel és a sörökkel. Aztán visszament még sörért, kenyérért és cigarettáért. Akármennyire érthetetlen volt minden körülöttem, a flekken illata megtette a magáét, hát meghúztam a sört is "magyarosan", ahogy azt Géza tanácsolta és enni kezdtem.

- Na. Jól van, na. Így már szeretlek. - Helyeselt Géza, aztán odaszólt a bárányszőrmés románnak, hogy nézzen körül, nem járnak-e farkasok az esztena körül?

- Bínye zsupűne. Dá szpunye la domnisorul ősztá ká szö nu máj szhie szupörát pe lumeá isztá, kő zőu nu nyeritő sző-si fakő zjile nyegre pentru nyimik űn viácő! ( Rendben van, gazduram, de mond meg az uracskának, hogy ne haragudjon erre a világra, mert semmi nem éri meg ebben az életben, hogy ennyire bánkódjék érte!)- Néz reám jelentősen a nagy román férfi, megértő és együtt érző, joviális szemeivel.

- Binye, binye, ásztá nu-j treába tá. Dutye, dutye si vezj cse-j prin preázsmá sztűnej. (Jól van, jól van. Ez nem a te dolgod. Menj, menj már és nézd meg, hogy mi van az esztena körül.) - Mordul rá szigorúan Géza, aztán felém fordul, aki a felgyülemlett kérdésektől, már-már lenyelni sem tudom a finom flekkenfalatokat.

- Mi az Ádám? Úgy-e, nehéz mindezt megemésztened hirtelen? Csak egyél nyugodtan tovább, mert látom, rád fér, és én közben csendben - néz körül sokatmondóan a nyári kert vendégeire vigyorogva - mindent elbeszélek, mint ahogy azt nagy költőnk, Petőfi Endre mondta. Nézd, ezek a jóindulatú, jóérzésű, a hivatalos egyházak által még el nem ért és el nem rontott hegyi keresztények, nem hegyi vadak, mint ahogy külsejükből ítélve te gondolnád, hanem igen becsületes, egyféle archaikus, a hegyek között szétszórtan élő, félnomád szokásrendű közösségekben tömörülő emberek. Jelenleg, egy utcai verekedés után hirtelenül megvilágosodott alkoholista-költő, aki megvilágosodása után valami szocialista gyorstalpalású ortodox tanfolyamot végzett, tartja számukra, mondhatni a szabad ég alatt, ezer valahány méterrel a tenger fölötti településeiken, az édeni tündérmesékkel átszőtt, infantilis békéről, a becsület és az ember-szeretet felemelő magasztosságáról szóló, misztikus, tudományos-fantasztikus és párt-propagandisztikus elemeket egyaránt tartalmazó, keresztény hegyi beszédeket. A nemzettség főnőkével, a Garcia Marquez regénybe illő patriarkális külsejű és alapállású, ám a zsidókat és az örményeket is megszégyenítő üzleti tehetséggel rendelkező nagyvezírrel, a te híres székelyföldednek a mediterrán klímájú vidékén fekvő ékszer-kisvárosában, Ugróhelyen futottam össze, a szokottól eltérően hideg klímai körülmények közepette. Épen országos sajtókampány szintén utálták a magyarokat a becsületes román hazafi-kommunisták, amikor ez, a szépreményű Domnu Jion, szőrbundájával és mózesi szakállával Ugróhely utcáit rótta, amelynek környékén, az ő hegyi táltosának misztikus információi szerint, nagy juhnyájvásárlási lehetőségek kellett megszülessenek a következő hetekben.

   Mit mondjak neked, székelyeid a rongyos, holtbiztos-tolvaj magyar cigányokkal inkább szóba álltak, mint ezzel az eleven, megtestesült operai nagyjelenettel. Emberünk épp a verbális kommunikáció teljes csődjét volt kénytelen tapasztalni a volt Kossuth utcában, amikor a szembeni járdán sétálva észrevettem és a helyzete kilátástalanságát megértettem. Mint afféle érzékeny lelkű ember, aki a papneveldében is tanult keresztény könyörületet, rögtön mellé léptem és ízes mármarosi dialektusomban, második anyanyelvemen, felajánlottam közvetítői szolgálataimat. Hálával eltelt lélekkel, de vigyázó szemeivel jól megnézett magának és miután azt is tisztáztuk, hogy miért beszélem a román nyelvet az ő füle számára annyira otthonosan, elmagyarázta, hogy miben utazik ő és, ha tényleg segíteni akarok, miféle anyagi jutalmakban és társadalmi előnyökben lehet részem, ha a folyó ügyei sikeres lebonyolítása után, követem őt szülőföldjére. Egy fél óra múlva már le is bonyolítottuk az első sikeres tranzakciót, azután neki mindenben segítettem.

    Eredetileg csak három napra utaztam Ugróhelyre, a munkásosztály egy kiemelkedő szépségű női képviselőéhez, aki irodalmi ambíciókkal volt akkoriban telített.

- Csak volt? - Kérdem.

- Volt. - Mondja Géza távolba merengően. Három mesékbe illő hetet töltöttünk együtt. - A felvételi vizsgák kudarcát mintha elfelejtettem:

- A hölggyel, vagy az öreggel?

- Marikával hülyém. Az öreggel, Ugróhelyen mindössze üzleti kapcsolatot tartottam fenn mindaddig, amíg tolmácsolásom és stalkerkedésem segítségével elintézte a legsürgősebb vásári ügyleteit. Információi és üzleti szimata, valamint az én közvetítői zsenialitásom, meghozták az eredményeket. Mindenki meg volt elégedve. Az Ugróhely környéki téesz-elnökök, amiért sikerült eladni a lesoványodott birkáikat, melyek a tél elhúzódásával, takarmány nélkül biztos-halálra voltak ítélve. Az öreg viszont, számára potom összegekért, egymáshoz közelálló falvakból három esztenára való juhnyájat vásárolt össze. Engem busásam megfizetett, a szállodában számomra kétágyas szobát bérelt még két hétre, hogy a csobánjait fogadjam az állomáson és igazítsam el a környéken. De fölöttébb ragaszkodott ahhoz, hogy odaadjam neki a címemet, ő is ideadta az övét, és a lelkemre kötötte, hogy okvetlenül keressem meg mihelyt hazajövök. Hej, de szép életem volt nekem két hétig Ugróhelyen! Ha láttad volna találkozásunk elején a költői ambíciókkal telített szép munkáslányt! Istenem, Máriám, Marikám, édesem..., kicsi pinácskám..., jaj Istenem, jaj Istenem!- A szájamból kiesett a legfinomabb, az utolsó falat flekken: Géza valóságosan könnyezett.

- Géza, mi lett veled, na ne hülyéskedj, öregem, mit tettél a nővel te gazember?

- Semmit. Nem tettem semmi rendkívülit vele, csak belészerettem.

- Istenem! Ez minden szörnyűséges dolognál szörnyűbb. Hogy tehettél ilyet! El tudom képzelni, mennyit szenvedett. Naponta hányszor verted meg azt az ártatlan szűzlányt, te szívtipró Drakula? - Én még félig viccesen gondoltam mindezt, csak hogy ne zavarjam meg Gézát az én vigasztalásomra kieszelt történet elmesélésében, de Géza egészen komolyan mondta:

- Mit tudom én? Ahányszor igényelte.

- Géza, te tényleg szerelmes voltál abba a nőbe?

- Igen. Most is szerelmes vagyok belé. - És újra könnyezni kezdett.

    Meghúztam a sört, sokáig csak az asztalra néztem, aztán a könnyező Gézara, végül a valószerűtlen kocsmai környezetet vettem analitikusabban szemre. Az abszurd irodalom mesterei mind elmehetnek a fenébe. Betonrengeteg közepén, egy söröző-falatozó balkáni köpködő, egy utolsó szutykos kocsma-kert, lerobbant vidéki bányászokkal és bányászlumpenekkel, valamint az eddig számomra csak a giccsesen illusztrált román történelmi tankönyvek idillikus lapjairól ismert eredeti hegyi emberekkel. A különbség csak annyi, hogy a bocskoros hegylakók nem voltak szőkék és kék szeműek, a birka szűrök távolról sem voltak hófehérek, mint a román történelmi tankönyvekben és korántsem virágkerti illat áradt az aurájukból a júliusi hőségben. Jobbomon, egy ócska fémasztal lapjára borul a gyémántkristály-agyú Géza barátom, akivel szemben az imént még jóindulatú szolga módra, csaknem meghunyászkodva viselkedett a legfélelmetesebb juhász, akivel eddigi életem során ilyen élet közelben találkoztam és Géza éppen azért sírdogál, saját könnyeitől meghatódva, mert szerelmes. Mindez semmi: eszembe jut, az utóbbi öt nap története, eszembe jutok saját magamnak, kék foltos szutykos sebhelyes kezemre, majd koszos, szakadozott ruhámra nézek. Úgy vélem, most végre tökéletesen megfelelek annak az ideálképnek, amivé Dóra szeretne alakítani engem.

- Amiért sört és flekkent vásároltál nekem, nem várhatod el tőlem, hogy szerelmi bánatodon osztozzak, miközben a szerencsétlenségem miatt egyik percről a másikra élek és még azt sem tudom, hogy ne-e menjek fel valamelyik tíz emeletes tömbhát tetejére, és egyszerűen vessek véget az egész megbaszott, abszurd és kilátástalan életemnek.

- Várj még egy kicsit, mert mindjárt te kerülsz sorra. Nem tehetek róla, ha eszembe idézted fájó emlékeit az én örökre elveszett, drága szabad életemnek.

- Géza, te miről beszélsz, mit veszítettél te el örökre?

- Ahogy hallottad, a szabad életemet.

- Részletesebben nem magyaráznád meg?

- Egyszerű az egész. Miután badgye Tyimoftyevel az összes Ugróhelykörnyéki téeszt bejártuk és a kétségbeesett elnököket, állattenyésztőket és brigádosokat megszabadítottuk az éhhalálra ítélt korai bárányaiktól, nélkülözhetetlen szolgálataimért busásan kifizetett és ugyancsak bőkezű előleget is adott, hogy a két nap múlva érkező terelő juhászait fogadjam, és a megfelelő falvakba elirányítsam.

- Na és? Örömödben jól berúgtál, és miközben részegen elaludtál, a poéta-lány ellopta a pénzedet és olajra lépett?

- Á, dehogy lopta el, úgy szeretett az, mint a szeme fényét.

- Degeszre tömött pénztárcáddal elmentél a Dzsungelbe, részegen eljárt a szád, az ivó cimborák utánad osontak, leütöttek, elszedték a pénzedet és bedobtak a poklos patak medrébe.

- Ne fáraszd magad Ádám, lehet, hogy elég fantáziád van, de én nem vagyok ilyen egyszerű, hollivudi forgatókönyv-eset. Hagyd, hogy meséljem el.

- Türelmesen várom.     

- Nos, a juhászokat eligazítottam és az eligazításért járó fizetség hátralékát is, egy hónap múlva postán megkaptam. Nem ebből lett a baj.

- De hát miből lett a baj?

- Abból, hogy haza jöttem.

- Abból, hogy haza jöttél? Miért, az itteni szekusok téged is be akartak fogni besúgónak?

- Á, dehogy, dehogy. Annyi pszichológiát már ők is tudnak, hogy az ilyen tág fantáziával rendelkező, ambíció, világnézet és család nélküli, egészségesen részeges és szuper-művelt, szóval az ilyen megbízhatatlanul egészséges személyek, mint én nem jók besúgónak. Mondom, hogy az én sorsom annál sokkal csavarosabb. 

- Géza, kérlek szépen, szedd össze magad és mesélj végre folyamatosan, úgy mint régen.

- Szóval a baj ott kezdődött, hogy nem hallgattam az intuíciómra, az Ugróhelyi múzsák temploma dicsőségét öregbítő szopóm, bocsánat: szaphom kérleléseire és haza jöttem, mert hagytam, hogy a hülye anyám megdumáljon. Utólag jöttem rá, hogy zavarta a csőrét, hogy én még mindig nem fejeztem be egy egyetemet sem és vissza akart oda manipulálni. Azzal áltatott, hogy vett nekem egy garzont, de mivel az én nevem szerepel a szerződési nyomtatványokon, az én személyes aláírásommal kell a vásárt szentesíteni. Ez félig igaz is volt, félig nem, most nem megyek bele a részletekbe…, a lényeg az, hogy a papírformaságok intézése egyre jobban kinyúlt az időben és eközben nekem elfogyott a pénzem. Ez nem csak a helyi szabad mozgásomban korlátozott, hanem abban is megakadályozott, hogy Ugróhelyre visszautazzak. Na, nem mintha már derogálna nekem a cseferés (C. F. R. -Román Állami Vasút) blattolás, de nem akartam oda állítani egy vas nélkül a zsebemben és minden erkölcsi alap nélkül üzletelni. Anyám is számított rá, hogy jelentősebb összeg nélkül a zsebemben nem szeretek az ő hatókörén kívül tartózkodni és minden úgy nézett ki, hogy a trükkje sikerül, rá tud venni egy újabb felvételi vizsgára, sosem lehet tudni alapon. Mármint, hogy ha bejutottam, ezúttal hátha el is végzem az általa kiszemelt egyetemet. Amikor rájöttem az aljasságra, nagyon elkeseredtem. Nem másért, de életemben még soha nem vágytam vissza különösebben sehová és senkihez. Ezúttal viszont nagyon is igen. Nemesi önérzetem viszont nem engedte meg, hogy megmondjam anyámnak, miről van szó és pénzt kérve tőle, hagyjam, hogy valami becstelen ígéreteket csikarjon ki tőlem.

Az anya ősideájának az Isten általi hibás kivitelezése miatt dühöngve, lazultam a város között, amikor mit ad isten, szembe megyek jelenlegi apósommal, senor Torquemada – Timoftejjel. – Meghűlt bennem a vér: ezek szerint ez az őrült Géza, veszélyesen szoros rokoni kapcsolatba lépett a máramarosi hegylakók nemzettséggel, ami az akkori ismereteim és tájékozatlanságom szerint egyet jelentett valamelyik cigány maffia-klán Bulibasa veje címének a megszerzésével. – Ne ijedezz, az ügy még polgárjogi szinten nem törvényesített, mert anyám, amikor megértette, hogy mire kell a születési bizonyítványom, úgy elvesztette, hogy azóta sem találta meg.

- Miért kellett az anyádnak azt elrejtenie? Hát te csakugyan el akartál venni egy ilyen túró szagú, bocskoros erdei tündért feleségül?

- Nem akartam én, de halállal fenyegettek, mivel egy délutáni pálinkázás után, nem találtam semmi kivetni valót abban az ötletemben, hogy a Tyimoftye bá legnagyobb lányát, a tizennyolc éves Möriukát a szerelem legmagasabb szentségébe beavassam, miután egyedül hagytak a kaliyibában vele.

- Felizgultál a füstölt túró szagtól mi?

- Nem volt ott semmiféle füst vagy túró szag. Sőt nagyon kellemes, frissen takart szénaillat lepte be az egész környéket, amit pár napja hordtak be a havasi kaszálókról. De nem a szénaillat szülte meg a végzetes ötletet. A fötukát (lánykát – román népi megnevezés) kezdte enni előbb valamitől a fene, mert ahelyett, hogy kint végezte volna a dolgát, ahogy az apja meghagyta neki, mind csak körülöttem akadt dolga, ott matatott körülöttem, a jól kigombolt, félig átlátszó vászoningében, mintha azt képzelné, hogy én alszom.  Pedig nagyon jól tudta, hogy csak a pálinka-gőzös gondolataimat akarom rendbe szedni, mivelhogy a délutáni beszélgetés alatt az apja még az Ugróhelyinél is nagyobb üzletet ajánlott. Amikor észre vette, hogy a sötétítőnek használt tenyerem alól, a szemem sarkából figyelem minden mozdulatát, levetette az ingét és halkan mosakodni kezdett. Ezt már én sem bírtam tovább, majd meglátod festő komám, hogy minden előítéleted ellenére, ellágyulsz már attól is, ha csak egy párméternyi távolságból nézel farkasszemet a Möriukának akár csak az inge alatt feszülő melleivel is! Csak jár a szájad, barátom. Ideje lenne levetkőznöd a nemzeti és a társadalmi előítéleteket és hagyni, hogy a természet és az isten alkotó ereje szabadon végezze a dolgát benned. Hogy fogok majd röhögni rajtad, amikor nem tudsz majd megmukkanni sem románul, mert azt a kevés román tudásodat is elfelejted, amikor ennek a tizenhét évesen érett, igazi nőnek a szemébe nézel!

- Teljesen el vagyok csigázva a kíváncsiságtól, de most nem az én jövendő erotikus megbabonázódásomról van szó, hanem arról, hogy mi történt veled, hogy vesztetted el a Möriuka végzetes megtömése miatt a szabadságodat. Terhesen maradt tőled?

- Tudomásom szerint még nem, de a hegylakók ősi hagyománya szerint, el kell venni a lányt feleségül, ha csak egyszer is lefeküdtél vele, akkor is, ha nem maradt terhes. 

- És aztán, a Möriuka nem vette jó néven, hogy megdugtad és elpanaszolta az apjának? - Géza tagadólag int a fejével- Eldicsekedett vele? – Ugyancsak tagadólag csóválja fejét. - Hát akkor, hogy tudhatták meg, arról volt szó, hogy magatokra voltatok az erdei kalibában.

- Mondom, hogy nem egyszerűek a dolgok. Nagyon megtetszett a játék mindkettőnknek és már a harmadik ráadásnál tartottunk, amikor sötétedés után ránk törte az ajtót a Möriuka vőlegénye. Az ugyanis a szemközti hegy tetején gubbasztott egyedül a nyájával és, mivel tudta, hogy ketten kellene lennünk a kalibában, gyanús lett neki, hogy még mindig nem világít nálunk a petróleumlámpa.

- És nem láttátok meg, hogy valami fény közeledik a kalibához?

- Ott nem szokás világítani járkálás közben.

- És a sötétben olyan csendben jött, hogy nem hallottátok meg?

- Mondom, hogy valamit megsejtett…

- És nagyon összevert?

- Á, dehogy vert az, nem mert hozzám nyúlni, mivel látta, hogy az öreg nagyon kedvel engem. Sőt, amikor felfogta, hogy Möriuka nem ijed meg a “leleplezéstől” és attól ama fenyegetőzésétől, hogy megmondja az apjának az észlelteket  - lámpát ugyanis nem gyújtottunk és igazából még azt sem mondhatta, hogy látott valamit – elrohant, mint egy őrült. És ahelyett, hogy a juhaihoz vissza ment volna, tíz kilométert szaladt árkon-bokron keresztül az éjszakában a legközelebbi faluig, ahol a szülei laktak és a falú utcáin rohangászva ordibálva panaszolta a felriadt parasztoknak, hogy ő milyen nagy gaztett áldozata lett és, hogy ő ezt nem éli túl, és ha Möriuka nem lesz az övé, felakasztja magát. Végül csak lefogták és lekötözték a falusiak az ágyából kiugrasztott rendőr segítségével, de az átéltek annyira megviselték, hogy ha jól tudom, még ma is kezelik a Nagytárnai pszichiátrián.

- És a terápiához az is hozzá tartozik, hogy te el kell vedd feleségül a menyasszonyát?

- Na, örvendek hogy visszatért a humorérzéked. De ez nem terápia kérdése, hanem misztikus népi hagyomány kérdése, aminek ott kint a hegyen sokkal nagyobb az ereje, mint itt az orvostudománynak. Ezeknek az ortodox vallása csak látszólag igazodik az egyházi dogmákhoz, és tele van szőve archaikus mitológiai elemekkel. Az ők szűz Máriája nem egy, a szentlélek által ártatlanul megejtett szende gidácska, hanem maga az ősi anyaisten. Ha a kívülálló számára nem is látható ez mindjárt, mert látszólag a férfiak döntenek az élet fontosabb kérdéseiben, de igazából a feleségek, az anyák és az anyósok sugallatára. Egy ki nem mondott, hagyományszerű matriarchális etika szerint élnek tehát, ahol láthatatlanul és észlelhetetlenül, de lényegében a nők illetékesek a végső határozatokat hozni a szórványos közösségek és a közösségek tagjainak sorskérdéseit illetően.

- Nehogy azt mond nekem, hogy annyira megtetszett a szemüveged és a hájas fütyüd a Möriukának, hogy azonnal szerelmes lett beléd, és amiért Möriuka úgy döntött, hogy te kellesz neki férjnek, a hegyi óriások ezt annyira szentírásnak vették, hogy most, akár gyilkossággal való fenyegetőzés árán is, feleséghez kényszerítenek téged.

-Nem Möriuka döntött így, hanem a hegylakók matriarchális hagyománya, a hitrendszere. – Értetlenül nézek rá. - Persze, hogy nem érted. Te még úgy képzeled, hogy téged mindenben a vágyaid, az eszed és az ambícióid vezérelnek. Ez tévképzet barátom. Téged egyelőre még az a hitrendszer vezérel, amit kialakítottál magadnak a világról, annak az alapján, hogy milyen marhaságokat ültettek el a fejedben a szüleid, a tanítóid és a tanáraid.

- Tévedsz, Géza, engem nem neveltek vallásosan, mint téged.

- Én nem is mondtam ilyet. Én csak azt mondtam, hogy téged az a hiedelem-rendszer mozgat az életben, amit úgy alakítottál ki, hogy gyermekkorodban és kamaszkorodban és fiatal korodban önkéntelenül és akaratlanul elhitted mindazt, amire rávezettek, amire tanítottak, és amit mondtak neked, a látszólag nálad okosabb és az élet dolgaiban tájékozottabb felnőttek.

- De hát nem vallást tanítottak, hanem egy mindenki által elfogadott jelrendszerre és mindenki számára köztudott, illetve tudomány által bebizonyított, ésszerű, logikus és objektív világ tényeit tárták fel előttem. 

- Itt a bökkenő, komám. Te is tudod nagyon jól, hogy azok az objektív tények, mint például a román történelem, vagy az irodalom tényei, egyáltalán nem objektív tények. És ha egy kicsit jobban megvizsgáljuk a dolgokat, a többi tényről is kiderül, hogy nem minden esetben objektív, racionális, vagy logikus és még akkor is, hogy ha racionális és logikus, attól még nem biztos, hogy minden szempontból valóságos…

- Jaj, Géza, nincs most elég erőm ilyen relativista filozófiák megértésére.

- Nincs is szükség erre, most csak azt kell megértened, hogy egy kisebb, vagy nagyobb emberi közösség mélyen gyökerező hagyományos hitrendszere, miként dönthette el azt, hogy nekem feleségül kell vennem Möriukát, csak azért, mert egyszer lefeküdtem vele. Ők ugyanis készpénznek veszik azt, hogy a Möriuka személyében élő és az az által megnyilatkozó ősi isteni erő, maga az egyetemes hegyi anyaistennő, illetve Szűz Mária döntött úgy, hogy én leszek az élete párja Möriukának, azáltal, hogy a lány szexuális aktust folytatott velem.

- Ezt komolyan mondod? És akkor ezek a hegyi tündérek minden héten férjhez mennek?

- Nem, egyáltalán nem. Mondom, hogy keresztények. Csak egyetlen egyszer mennek férjhez, de ahhoz a férfihez, akivel először lefekszenek.

- És te ezt nem tudtad?

- Nem.

- És tényleg szűz volt a kicsike?

- Dehogy volt szűz, de megfenyegetett, hogy amennyiben elárulom, ő azt fogja állítani, hogy erőszakoskodtam vele, aminek az lett volna a következménye, hogy hónapok, vagy évek múlva valaki megtalálja a hullámat valamelyik szakadékban, persze az ő lakóhelyüktől igen messzire.

- És te tényleg erőszakoskodtál vele?

- Mi tagadás, az elején kénytelen voltam, mert Möriuka bedobta ugyan a fehérnépes trükkjeit, hogy magára, azaz a vele való kettyintési lehetőségre felhívja figyelmemet, de nem úgy képzelte, hogy mindjárt azonnal, ott helyben, hanem csak később, valamivel hosszabb és valamelyest romantikusabb szerelmi előjátékok után. Az öreg sem hitte el, hogy úgy, részeg állapotban, ahogy magunkra hagytak, velem minden kertelés nélkül lefeküdt a lánya, mert háromszor is meg kellett esküdjek neki, mindenre, amiről ők úgy képzelik, hogy számomra szent lehet, hogy egyáltalán nem durváskodtam a lánnyal. De miközben én esküdöztem, és azt bizonygattam, hogy mennyire szerelmes lettem a lányába, eszembe nem jutott, hogy ezzel együtt a házasságot is menthetetlenül előkészítem. Afelől ugyanis senki nem kérdezett, hogy a lány szűz volt-e vagy sem, hiszen magától értetődőnek vették, hogy a nagy pátriárka és a nagy mátriárka lányára, az ők tudta nélkül senki nem meri rávetni még csak a szemét sem. Az én rendkívüli merészségemet is csak azzal magyarázták, hogy nem tudhattam, mivel játszom, a Möriuka kettyintési kedvét viszont égi üzenetnek és végrehajtandó parancsnak könyvelték el.

- Na ez igazán szép mese volt, Géza, gyönyörű mese. Köszönöm, igazán köszönöm szépen. Megértettem, mindezt most azért találod ki, hogy a nyomorúságos állapotomat, amíg hallgatlak, elfelejtsem… Azaz mégsem értem. – Géza úgy mosolyog, mint amikor a türelmes apa figyeli az öt éves kölyke félhangos ismeretelméleti töprengéseit. Azt megértem, hogy ezek a Jeti utánzatok nem vették jó néven, amiért puhány városi létedre megdugtad valamelyikük húsos menyasszonyát, de most már a valóságos okát is mondd el annak, hogy miért kell el vedd a lányt, ha nem hagytad terhesen? Azt képzelik, hogy gazdag vagy? Hogy vannak nyugaton rokonaid és jó üzleti összeköttetéseid? Vagy mesés vagyont fogsz örökölni a közeljövőben?

-Ó, te kis materialista, hitetlen, idióta, tévelygő istentelen személy! Hogy akarsz nagy művész lenni, ha nincs benned semmi hit, ha az anyagi gondolkozás kába tévképzete a földtől csak egy arasznyira engedi felemelkedni lelkedet? Nincs más okuk reá, és nekem sincs más, amit meséljek. Gyere és győződj meg a saját szemeddel. Kérdezd ki a vallásuknak erről a tételükről a szélhámos prédikátor pópájukat, aki egy közepesen felvilágosult elvtárs ember, és ha nem zavar a szélhámoskodása és az, hogy folytonosan cigarettát és pénzt akar kérni kölcsön tőled, jól el lehet beszélgetni vele. Csak el ne járjon a szád, hogy Möriuka nem volt szűz, és én ezt azért nem árultam el, mert féltettem az életemet.

    Géza felállt az asztal mellől és valahonnan előkerítette az őt zsupünyenek (gazduramnak) szólító, jóságos Jetit, akiről kiderült, hogy nem csak a Géza személyi szolgálatára rendelte Géza mellé a juhászok pátriárkája, hanem azért is, hogy amennyiben Géza eltűnne a láthatárról, azonnal értesítse a városban foglalatoskodó jetiket és a megbízott Nagytárnai összekötőket.   

     Kiábrándult és életunt lelkiállapotomnak semmi nem tehetett jobbat, mint egy rusztikusan romantikus emberi és archaikusan vad természeti környezetben tett hegyi túrázás, még akkor is, ha ez veszéllyel járhatott volna. Sőt, a veszély lehetősége még annál is inkább vonzott és elfogadtam Géza ajánlatát, hogy menjek ki vele a hegyek és a juhász jetik birodalmába, ahová az öreg pátriárka azért rendelte ki, hogy megbeszéljék az esküvővel kapcsolatos részleteket. Félig meddig féltettem Gézát a fenyegetett helyzete miatt, de félig mulattatott is a polgári faksznikat és a népi szokásokat cinikusan kezelő Gézának a felemás vőlegényi állapota. Ő nem csak másképp gondolkozó, hanem másképp élő személy is volt, ezért soha nem lehetett biztos az ember abban, hogy fedi-e teljesen a valóságot az, amit ő állít, vagy amit róla gondol és feltételez bárki. Ezért én arra gyanakodtam, hogy amennyiben a házasságra való kényszerítés körülménye fenn áll (És másra nem is mertem volna gondolni az akkori polgári előítéletektől terhes és még kellőképpen ki nem ábrándult, sikerorientált koncepciókkal fertőzött életszemléletemmel. ), akkor az öregúr nem annyira a vallásos népi hagyományok miatt akarja vőnek megszerezni Gézát, hanem azért, mert tetszik neki a Géza, nem hétköznapi, minden előítélettől mentes szellemi tájékozottsága és nyitottsága, ami hasznára lehet egy nemzetséget irányító öregúrnak mind a népvezetésben, mind az üzleti életben. A hegytetői tanyán , ahová traktor utánfutóban való utazással, majd vásáros szekérderékaljban és végül gyalogtúrázással jutottunk el, kiderült –legalábbis számomra – hogy mindaz, amit Géza állított és amit én elképzeltem valahol együttvéve igaz, de amit rosszul képzeltem el, az nagyon mellbe vert: a tizenhét éves Möriuka természetes szépségével párosuló világi hölgyeket a háta mögé utaló érett nőisége, mondhatnám, hogy bölcsességet jelző gesztusai által még varázslatossá tett személyisége. Ezért megint változtatnom kellett korábbi elképzeléseimen és élnem azzal a gyanúperrel, hogy Géza csak annyiban kényszer-házassággal, illetve életvesztéssel fenyegetett vőlegény, amennyiben ezek a számomra meglepően sok kedves tulajdonsággal, természetes viselkedéssel és természetszerető, nyers életfilozófiával rendelkező emberek, mondhatni, hogy dogmatikusan könyörtelenül veszik a rejtett matriarchális etikai hagyományaik betartásának az elengedhetetlenségét. Nyomorult helyzetemben már arról is kezdtem képzelegni, hogy Möriuka látván a nők lelki labirintusához megértő finomsággal közeledő, humanista tulajdonságaimat, valamint a pocakos Géza külső megjelenéséhez képest atlétikusnak is mondható fizikai alkatomat – ha már ilyen civilizált férj-jelölteket is befogad az archaikus istennői szívébe -, belém lesz szerelmes, és ott maradok örökre a hegyek között Géza helyett. E tévedés következtében kellett viszont megértenem egy olyan pszichológiainak vélt tényt, ami mindaddig elkerülte a figyelmemet és hamis képzetekkel töltötte meg a nőkről való elképzeléseimet. A nőknek csak a rejtetten erélyes, uralkodó, vezetni és irányítani vágyó típusai azok, amelyek kedvelik, és szeretőjeként elfogadják a hozzám hasonló szentimentális humanista, szelíd, illetve gyáva szépfiúkat. Az anyaság szellemével és a mély szerelemre és megrázó, felkavaró szexuális élményekre vágyó vénuszi természetükkel harmóniában élő, igazi nők, bár kacérkodnak a lelki nyavalyás, szelíd fiúcskákkal, mindig az olyan nyers duhajokba lesznek végzetesen szerelmesek, akiket erősebbnek látnak, vagy képzelnek saját maguknál, még akkor is, ha az illető nem a színes magazinok címlapjához illő külsővel megáldott.

   De Géza sem a halálos veszedelembe került megszeppent vőlegény képét mutatta! És nem csak a Jetikkel szemben viselkedett egyenrangú félként, sőt: megbecsült üzleti és politikai tanácsadóként, hanem Möriukát is sűrűn illette nap közben is, nála szokatlan - és legalábbis az én szememben nevetségesnek tetsző - szerelmes pillantásokkal, olvadó és olvasztóan hosszas tekintetekkel, amit a szépséges Möriuka hálás, de diszkrét és szemérmes nőiséggel viszonzott minden alkalommal. Géza szerelmes helytállásának, az én érdeklődő viselkedésem és a szerencsétlen lelki állapotom által az emberséges Jetikből kiváltott sajnálatnak köszönhetően, az öregúr jól ellátta pénzzel Gézát annak érdekében, hogy utazzunk el Bagolyvárra és nézzünk utána, hogy miért nem vettek fel az akadémiára, majd vigyen haza engem, az értem bizonyára már aggódó családomhoz és Dórához, akiről a Möriukával és szüleivel folytatott társalgások közben, többször szó esett.

 

                                 *                                             *

 

                                                          *

 

   Géza konzervatóriumi tanársegéd barátjának segítségével megnézhettük a velem együtt vizsgázó és az akadémiára felvett kandidátusok munkáit. Nem jött hogy higgyek a szememnek: Kezdetleges, egyénietlen és határozatlan látásmódot sejtető kompozíciók, a naiv festők ábrázolásmódját mindössze egy fokkal meghaladó, nyers és rutintalan kezekre valló, sablonos vonalvezetésű vizsgamunka az egész. Nem a rajztudáson, a rajzkészségen múlik a siker, bár igaz: a nem tudáson sem. Fontos, hogy a személy, akit felvesznek plasztikus, alakítható legyen. Az nem számít, hogy nem ért az árnyék természetéhez, a perspektíva törvényeihez, a fényvibrációhoz, színösszhanghoz, belső és külső erővonalakhoz, csontszerkezetekhez, anyagszerűséghez. Lényeg a nyersesség, az ártatlanság, az alakíthatóság, az irányíthatóság, ha lehet a naivitásig is elmenően. Döbbenten néztem. Géza egy keleti szerzetes és Az ember tragédiája Lucifere derűjének keverékével, megértően mosolygott: "... persze, persze, ez természetes, csakis így lehet..." Körülbelül ilyesmit árulhatott el az arca, amikor hirtelen ránéztem. Aztán: " Mit akarsz, hülyém? Nem megmondtam neked ezelőtt három évvel?" Persze, ezt nem mondta hangosan, mert a festészeti akadémia jóindulatú, korrumpálható tanársegéde előtt ezt nem lehetett, bármennyi pénzt is vágott zsebre a törvénysértő játszmája ellenében. De az én "észhez térítésem" értekében sem kellett fárasztania már a tenor hangszálait Géza a kijózanító szövegekkel.

   Ha ez alatt a három év alatt, nem rendeztem volna még egy aránylag sikeres, az előbbieknél mindenesetre színvonalasabb kiállítást, úgy éreztem volna, hogy elvesztegettem három évet a felvételi vizsgára való folyamatos készüléssel. Szerencsére, nem csak festettem, hanem rengeteget olvastam és utaztam is időközben. Budapest, Pécs, Szeged és Szentendre állandó kiállításait, galériáit újralátogattam, de a legfontosabb, hogy kétszer járhattam Berlinben, Krakkóban, Weimarban, Drezdában, Lipcsében és Prágában. Érdekes, a Szentendrei fiatalok képeit láttam ugyan és tetszettek is, de lényegében nem fedeztem fel magamnak a felszabadító szellemiségüket. Ugyanakkor már-már vérre menően szembeszegültem az itthoni hivatalos kultúr-elvtársak mindent diplomákon, vagy az ártatlan naivitás mércéjén keresztül szűrő értékkritériumaival.

     De másféle vitáim is voltak közben. Otthon a nyugdíjasok tétlenségében lassan rendes alkoholistává váló mostohaapám - érdekes módon csak anyámmal szemben megnyilvánuló- fokozódó agresszivitása, házfelgyújtási kísérletei, nem létező családfő-vezéri szerepének elvesztése miatti féltékenységében egyre elviselhetetlenebbé tette számunkra az életet.

    Valahányszor új munkahelyet kerestem magamnak, egy-egy újabb sikertelen felvételi vizsga után, majdnem ugyanazok a konfliktusok ismétlődtek meg a hivatali fegyelmet a korrupció fölötti szemhunyással és a hatalmi visszaélések szó nélküli eltűrésével egyenértékűvé tevő igazgatóimmal. Nem fért az eszembe, hogyan várhatják el tőlem, a hivatalba való pontos megjelenést, miközben ők a szemem láttára szabadon jártak-keltek és szorgoskodtak magánügyeikben napokon át, személyi tulajdonként használva a vállalat közvagyonnak számító javait és ráadásul a személyi gépkocsijukat is a vállalat gépészeivel javíttatták? Én valahogy nem éreztem perces-tízperces reggeli késéseimet egyenértékű bűnnek az ők nagystílű csencseléseivel, korrupt lógásaival, csalásaival, lopásaival. Nem értettem, miért vették tőlem zokon, ha visszajutott a fülükbe, hogy megemlítettem újságíró barátaimnak az ők kétségkívül súlyosabb visszaéléseit, ha ők is kötekedtek velem, amiért reggelenként, néhanapján a hivatalból elkéstem? Pedig tőlem ők nyugodtan csencselhettek volna, én nem lázadtam volna gazemberségük miatt, ha ők nem kicsinyeskednek. Mit volt mit tenni: ők az ők korrupciójával én az én értetlenségemmel. Felvételire intenzíven felkészülni és vizsgázni minden évben csak munkahelyi felmondások, azaz munkaviszony-felbontások árán mehettem el, mert nem hiányozhattam hivatalosan olyan sokáig egy évben. Ezért felvételik után, nyaranként minden évben új munkahelyet kellett keresnem. (Természetesen Dóra ezért is "szégyellte magát helyettem".) Pedig nem kellett olyan nagyon törnöm magam: létminimumot biztosító fizetéssel járó munkahely akadt éppen elég a jó szocialista rendszerben. Csak épp látnom ne kellett volna a sok hivatali törvénytelenséget és kussolnom azokkal együtt, miközben nekem az életemet keserítették a káderesek az át nem aludt éjszakáim következtében elkerülhetetlenné váló reggeli késéseimmel. De hiába: a hagyomány őket igazolta: az az ember, bocsánat az az alkalmazott, aki nem percre, másodpercre jár, mint a gépek, bűnösebb, mint az, aki ellopja a fél napot és a fél vállalatot. Az utóbbiban a rendszer is jobban bízhat, hisz neki inkább érdekében áll a látszatok megőrzése, amelyre az élet és a rendszer épül minden diktatúrában, ideológiától függetlenül.

     Mielőtt teljesen beadtam volna a rendszernek a derekamat, egy "szellemibb helyen", a kultúrbizottságnál lettem helyettes szakirányító, aztán helyettes beszerző. Előnyős, nomenklaturista pozíciómon belekóstolhattam abba, hogy milyen lehetne egy diplomával megtámogatott, hivatásos művész élete, de persze rövid időszakra. Mindezt a haja száláig korrupt, a Ceausescu rendszerének és a latinizáló szocialista, azaz a nemzeti szocialista román hatalomnak behódolt Becske kulturális fővezér elvtárs állandó piszkálódásai tüzében, akinek finom szimata hamar elárulta, hogy egyik alárendelt, "segédigazgatója" hibát követett el, amikor egy forrófejű rebellist a politikai propaganda szolgálatába állított népi kultúra irányításának magas köreihez közel engedett. Szakirányítói tevékenységem folyamán nem átállottam a Burebistáról, Decebálról és más ilyen ősszékelyekről szóló, buzgó vidéki tanítók által írott tankölteményeket diszkvalifikálni a különböző székely-magyar falvak közötti kulturális vetélkedőkön, mint irodalmi szempontból értéktelen műveket, a székely tájképfestők piros-sárga-kékben pompázó szentképeinek teljes ignorálásáról nem is beszélve. Ezért a Becske elvtárs jóindulatának és atyai gondoskodásának köszönhetően, helyettesítői időszakom lejártával, katonai behívót kaptam munkaszolgálatra a Duna-csatornához. A pácból utolsó percben mentett ki a küldetéséből idejében hazatérő, helyi katonai sorozó központ parancsnoka, aki édesanyám kedves ismerőse rokonának volt a férje. Ha egy fél napot késik hazajövetelével Laci bácsi, a Duna-csatorna felségesen kivájt sáncai között töltődhettem volna fel új hazafias élményekkel a Dobrudzsai télben, amiért képes voltam népi szakirányítói tevékenységemet komolyan venni és emiatt akarva-akaratlanul, a kellettnél jobban belátni a Becske elvtárs kártyáiba. Az ezredes, mint jó családfő idejében haza érkezett tehát szolgálati kiküldetéséből és kihúzatta nevemet a munkaszolgálatos mundérba öltöztetendő hosszúkésű Dzsonik ("aki nem kegyelmez"), a kocsmák és sportpályák körül csavargó Manixek ("aki semmit nem felejt") és a piaci szemétkukák között szabadúszó cigányok lelkes táborát számon tartó katonai lajstromról. Mivel hasonló helyzetbe nem akartam kerülni többet, eldöntöttem, hogy Gézára hallgatok végre - mert neki mindenben igaza volt! - és megtanulom a középiskolában általam lenézett matematikát és a fizika megfelelő fejezeteit, hogy a jövő évben valamilyen mérnöki karon próbáljam ki a szerencsémet a festészeti akadémia helyett. Sajnos ezt már Géza nélkül kellett végigcsináljam, mert ő a Máramarosi juhászbáró egyetlen féltett lánya, az északi hegyek tündére elől keresett menedéket egy sötét bányaváros bányamérnöki egyetemének fémkohászati karán, ahol, egyetlen levelezőlapnyi értesítése szerint a magukat száműzetésben érző, tucat-tanársegédek és alkoholista előadótanárok élvezettel hallgatták a Géza póker partikat követő számmisztikai előadásait.

    De hogy ezt kell tennem, ahhoz a szükséges bátorítást új munkahelyemen is megtaláltam, ugyanis szintén ismeretség alapján, felvettek minőségellenőrnek a helybéli, frissen indult házelem-gyárhoz, ahol mindaz, amit Géza a húszadik századi műszaki technológiák misztikus hátteréről mesélt azelőtt három évvel, igaznak bizonyult. Egyazon kaptafára működik minden technológia: Hogyan lehet bizonyos, a földből kivájt, anyagokat összeilleszteni, összeolvasztani, "összemesterkedni", úgy, hogy a végtermék kielégítsen bizonyos fogyasztói igényeket, vagyis bizonyos kényelmi, élvezeti törekvéseket és "a létfenntartáshoz elengedhetetlen" szükségleteket. Mert ez a lényeg kommunizmusban és kapitalizmusban egyaránt: szórakozási, élvezeti igények, érdekek, szükségletek kielégítése. A politikai és gazdasági stratégák, az ügyeskedők, hatalmi őrültek, tudomány megváltó hatalmát hirdető fanatikus megszállottak a és nagyvonalú szélhámosok örök és közös hivatkozási alapja a létfenntartás. Ennek szolgálatába szegődik, az anyagkutató, anyag-átalakító, anyagkivonó és végső soron természet-kifosztó, természetigázó és természetromboló szakemberek milliárdja, amelyet szintén kiszolgál az emberkutató, ember-átalakító, emberkivonó és emberfogyasztó tudományok szakember hadserege...

    Itt rég nem egymás kizsákmányolása, hanem egymás elfogyasztása folyik. Férj a feleségét és feleség a férjét, szülő a gyermekét, gyermek a szülőét fogyasztja már évtizedek óta, hagyjanak engem békén a káprázatos elméletekkel! A technológiák sémája mindenütt ugyanaz. Ha innen nézi az ember, hamar megért mindent. A műszaki részletkérdéseknek utánanéz, ha szükséges esetleg meg is tanulhatja. Számomra két hónapi odafigyelés és egy pár építéstechnikai szakkönyv megfejtése után, az üzemmérnöki színvonalú áttekintésem kialakult és ebből a perspektívából máris el tudtam magyarázni bárkinek, aki a témában valamelyest tájékozott, a nálunk folyó ház és mindenféle betonelem-gyártás technológiai és műszaki rejtelmét. Az ihlet meg volt tehát, de ez magában nem volt elég. A középiskolában hanyagul vett felsőfokú matematika elemeinek a megértéséhez tanár kellett, a felvételi vizsgaanyaghoz rendelt feladatgyakorlatok megoldásáról nem is beszélve. Így az intenzív fizika-lektűrök mellett, matematika órákat kellett vennem. Mérnök-tanárommal heti hat órában egyeztem ki az elején, de ezen lazítani kellett, majd abbahagyni egy időre, mert kimerültem idegileg, szünetre, pihenésre volt szükségem minden vonalon. Esténként és éjszakánként rémülten forgolódtam az ágyamban azzal a tudattal, hogy reggel csenget az óra, nekem fel kel kelnem és holtfáradtan munkába rohannom. Féltem a másnaptól, féltem a társadalomtól, amely nem volt berendezkedve a diploma nélküli festők foglakoztatására, eltartására és megtűrésére, hacsak nem fest giccseket az illető, hogy fenntartsa azoknak árából magát. Az utóbbit viszont tudtam, hogy nem szabad megtennem, mert akkor "vége mindennek". Úgy éreztem, ahhoz, hogy ilyet csináljak, előbb annyi alkoholt kellene fogyasztanom, hogy összerókázzam a szobámat, esetleg oda is tojjak és azután másnaposam belefeküdjek az egészbe, miután előzőleg összeköpdöstem, majd összetörtem a tükrömet és jól szembenéztem magammal amint állok az összerondított szobában, az összeköpdösött tükör előtt. Ez az út le volt zárva előttem.

    Elmentem az elmegyógyászati rendelőbe és a fiatal bohém orvosnak elmondtam mindent őszintén, de hiába, mert az érvényben levő társadalmi törvények és rendelkezések értelmében, csak úgy kaphattam három napnál hosszabb betegszabadságot, hogy a korházba, vagyis az elmegyógyászatra befeküdtem. Dóra hallani sem akart róla. Azt monda, teljesen elment az eszem. Nem értette, hogy miért kell "a bolondok közé és az alkoholisták közé" befeküdni, egy egészséges embernek? Ha pihenni akarok, miért nem megyek az ideggyógyászatra?

- Azért, mert nem vagyok idegbajos, azt mindenki látja rajtam, de hisztériázni sem akarok, csak azért, hogy annak nézzenek. Az öngerjesztés veszélyes, kétélű fegyver.

- És ki az, aki elhiszi azt, hogy bolond vagy?

- Oda nemcsak bolondok kerülnek be, hanem a társadalommal való viaskodásukban megfáradt emberek.

- Dehogynem, én tudom. Szegény Istók bácsit is befektették oda egyszer, és én meglátogattam, mielőtt az öreg haza szökött volna. Teljesen kétségbeestem attól, amit ott láttam és attól, hogy milyen állapotba került ott bent, a rácsok mögött, a szegény kicsi öreg. Teljesen megértettem, hogy haza szökött és mindent elkövettem, hogy a szükséges orvosi vizsgálatokat elvégezzék anélkül, hogy Istók bácsit még egyszer bevigyék arra a szörnyű helyre.

- Nem olyan szörnyű az a hely, Dóra, és Istók bácsit megrémíthette, hogy rácsok vannak az ablakon és, hogy nem maradt egyetlen ismerős ember sem mellette, azon a számára idegen helyen, mert ő neki tényleg meg volt sérülve az agya fizikailag és neki inkább az ösztönei dolgoztak, mint a racionális tudata. Vagyis ő ténylegesen becsületes bolond volt, őrajta már nem segíthettek abban a korházban négy éves gyermeki észjárásával és ötven évesen. De megijedni tényleg megijedhetett szegény bolond, mint ahogy a gyermekek is megijednek, amikor szülők nélkül találják magukat a gyermek-kórházakban a csupa fehér köpenyben járkáló idegen felnőttek között.

- Ne sértegesd a nagybátyámat!

- De hát nem te mesélted el mindezeket nekem?

- Azt én nem mondtam neked, hogy Istók bácsi bolond volt.

- De te szoktad megjegyezni egyes emberekről, hogy „az is rendesből hülye, mint Istók bácsi".

- Az más, Istók bácsi nem ártott senkinek.

- Most nem erről beszéltünk, Dóra.

- Dehogynem, pontosan arról beszélünk, hogy ha te oda befekszel, te is bolond leszel, mert így is eléggé az vagy. Istók bácsi, amikor megivott egy pohár bort, egy kicsit kacagott az elején, aztán összeveszett mindenkivel valami csak ő általa értett ősnyelven, majd kiment az udvarra és ott önmagában veszekedett. Néha magyarul is felkiáltott, hogy "Mindenki bolond, csak én vagyok egyedül." Te is olyan vagy, mint Istók bácsi, te is egyedül vagy.

    Ezen végre nevettünk mindketten. A korházban viszont nem látogatott meg egyszer sem. De amikor tíz nap múlva becsengettem hozzá, majd felfalt örömében.

- Úgy-e nem vagy bolond, Balog Ádám?

- Dehogy, csak huncutkodok, mint Istók bácsi, aki tudta, hogy lényegében mi az igazi helyzet a magukat normálisnak képzelő emberekkel.

    Az ilyen meghitt délutánok által átvarázsolt napok úgy emelkedtek ki a többi elkeseredett szürkeségek közül, mint egy-egy fénymosott sziget. Azok a nyugalomban és bizalomban egymás mellett eltöltött csendes órák, egymás bőrét, nyakát, derekát, combját, szemérmét érintve, simogatva, gondjainkat nyugodtan, kedvesen, néha humorral megtárgyalva, talán csak az Édeni állapotokkal hasonlíthatók össze. Ha mindig csak így élhettünk volna Dórával, egymás mellett, egymást gondolatban is csak szelíden, szeretettel érintve... De nem lehetett!

    "A bolondok között" nem lehetett matematikát és fizikát tanulni, de az elmegyógyászat krokizáshoz ideális helynek bizonyult és tíz nap elteltével három kitűnő portrém is született, ami eloszlatta a festői képességeim esetleges elvesztése miatt érzett aggodalmaimat. A Dórával töltött idillikus pásztorórák után nekigyürkőztem hát friss erőben a matematikának, de közben már festegettem és rajzolgattam is a doki tanácsára, ha nem is olyan nagy bedobással, mint az előző években. A Dóra által "három bolond portré"-nak titulált munkám elcsúszott egy kimondottan fiatal művészek munkáiból válogatott, országos kiállítási anyag zsűrizésén. Ez már egyfajta "felsőbb szintű" hivatalos elismerést is jelentett.

    A vándorkiállítás anyaga többek között a mi városunkban is szemlére került, ami egyfajta kései elégtételt jelentett számomra. Ezért nagyon vártam a megnyitót, ahol majd megjelenhetek az ország többi fiatal művészével együtt, városkánk kiállításokat látogató, művészeket kedvelő közönsége és az engem régebb minduntalanul kizsűriző hivatalos művészek és szakértő elvtársak előtt. Végre lásson Dóra így, hivatalosan is elismerve. Hogy ne szégyenkezzen, hanem büszkélkedjen velem a feketéző kultúrelnök, Becske elvtárs előtt, amikor az köszön neki munkába menet. Dóra ugyanis elmesélte, hogy mennyire feszélyezi, amikor reggelente találkozik Becske elvtárssal, hogy az miket gondolhat felőle, (róla), amiért ő, Dóra, Balog Ádámnak a kedvese. Nekem Balog Ádámnak, akivel Becske elvtársnak meggyűlt a baja fegyelmi téren. Na, itt most Becske elvtárs kénytelen lett volna másokat gondolni Dóráról, amikor kényszeredetten tapsol, ha az országos hírű műkritikus a rólam és munkáimról szóló ismertetését befejezte! - Évődtem Dórával, de persze, titokban, reméltem, hogy ez csakugyan így is lesz.

    A dolgok viszont nem az én látványos megoldásokat festő képzeletem szerint játszódtak le. Illetve nem az én forgatókönyvem alapján játszódott a "Balog Ádám megdicsőülése" című kisvárosi kultúrműsor. Sőt, a kispekulált rendeződés, az ellenkezőjére fordította az eseményeket konkrét eredményeiben. És micsoda eredményekben!

    Becske elvtársat, mint kultúr-propaganda elnököt, vagyis mint a fővárosi főelvtársak vidéki üdültetésével foglalkozó ügynökség vezérigazgatóját egyáltalán nem érdekelte az, amit egyesek kultúrának neveznek. Becske elvtársat az élet nagy játszmáját jelentő üzlet, a kultúránál sokkal jobban érdekelte, és mint később megtudtam, akkoriban zajlott le épp a kerekkúti nagy varázslat. A kerekkúti nagy varázslat a Kerekkút községéhez tartozó Háromfalú kultúrotthona részére állami alapokból vásárolt három nagy színpadfüggöny drága anyagának ruhaanyagokká történő átváltoztatásából állt, amely alkímiai műveletet Becske elvtárs a Moldovai Hadtest vezérkarának egyik beszerző-tábornokával hajtott végre. Ez a hadúr közvetlen stratégiai összeköttetésben állt egy katonai mundérokat is készítő moldovai ruhagyár igazgatójával. Így a kerekkúti színpadfüggönyök anyaga nagyon hamar visszaváltozott román lejjé, de anélkül, hogy a több száz ezres érték visszavándorolt volna a kulturális minisztérium kasszájába. E nagy varázslat jótékony hatását a kerekkúti amatőr művész együttesek tagjai hatásosabb tüzelőfa kiutalás formájában élvezhettek három télen át. Ugyanebben az időszakban, a nagy varázslattal egy játszmában, intézkedett Becske elvtárs a “Tábornokok éjszakája” nevű kulturális hadművelet végrehajtásáról is. Ez a kulturális akció a Bukaresti tábornokok hegyvidéki, székelygulyásos és pucér székelylányos nyári szórakoztatását szolgálta a haza és a kultúra nevében. Ezért Becske elvtárs az én otthoni megdicsőülésemet szolgáló kiállítás megnyitó estén, a kerekkúti kultúrotthonban átírt számlákkal a zsebében, utazott a közeli Gyogyba megbeszélni a tábornok fogadás finomabb részleteit a gyogyi női kórus vezetőjével.

    Becske elvtárs tehát nem volt, amiért ezután sem szépeket gondoljon Dóráról reggelente, amiért ő volt az én kedvesem. De ez az eredménytelensége a dicsőség- szomjazó képzeletemnek még mindig nem ért fel azzal, hogy Dóra sem tulajdonított különösebb fontosságot az általam várt eseménynek és a dísz-megnyitó után, mindjárt otthagyott, mert, mint mondta, annál fontosabb dolga van a barátnőjével, mintsem hogy a megnyitó utáni “üres böcsködésben és vendéglőzésben” velem részt vegyen. Márpedig én büszkélkedni szerettem volna gyönyörű kedvesemmel a Békavári, a Bukmékeri, az Erdőszentmihályi és a Bagolyvári festő-ismerőseim előtt! Na és nem utolsósorban előtte is vitézkedni szerettem volna, a sikeres, ünnepi, kitágult hangulatomban. De megint másokkal hagyott Dóra, megint máshol került neki fontos dolga, nem ott és nem akkor, amikor a világon a legfontosabb számomra az lett volna, hogy ő mellettem legyen. És nem csak a büszkélkedés, meg a vitézkedés miatt. Mit volt más mit tennem? Lemondtam arról, hogy az életem fontos pillanataiban valaha is mellettem legyen és folytattam az egész művész-bulizást keserű szájízzel nélküle.

    A vendéglőben már azon kaptam magam, hogy igencsak szépeket mondok a mellettem ülő, és rám folyamatosan mosolygó Tündikének. Nyílván, ezen udvarló szavakban testet öltött széptevésemet a Dóra általi magamra hagyatottság kissé túlfűtötte, mert Tündike néha egészen komolyan a szemembe nézett. Én, természetesen, férfiasan álltam a sarat, azaz a mély, sokatmondó nézéseket, ahogy azt illik egy sikerét ünneplő, festő fiatalembernek. - Ez a hagyomány által férfiasnak nevezett, csábítói nézés-válasz lett a vesztem. Az én vesztem, a Tündike, a Dóra, az anyagias Kinga, a szülők, a szeretők és a mikor csak anyával, mikor csak apával, nagyszülőkkel, nevelőapákkal, szomszéd nénikkel, vagy napközis tanítónénikkel nevelkedő gyermekek “veszte”. De vegyük az eseményeket sorrendben.

   A vendéglőzés után, egyik kultúra-hivatalnok ismerősömmel haza kísértük Tercsikét és lakótársnőjét, a Furror negyedbeli kétszobás tömbház-lakásuk lépcsőházi bejáratáig, ahol engem elfogott a vizelhetnék és megkérdeztem Tercsit, hogy nagy botrány lenne-e belőle, ha megkerülném a tömbházat, és ott megkönnyebbülnék.

   –Ne tégy ilyet, inkább gyere fel hozzánk és végezd el ott a dolgodat. - Így tettem. E búcsúztam a hivatali kollégától és felmentem a két lánnyal, hogy elvégezzem a dolgomat.

   A célnál viszont ki derült, hogy nem csak vizelnem kell, hanem az annál nagyobb dolgomat is el kell végezzem. Külön regényelméleti, képzőművészeti, színház és film esztétikai tanulmányt igényelne, annak a kérdésnek a kielemzése, hogy az irodalomban, a filmművészetben és a képzőművészetben, a hősök és alakok - figurák, miért végzik el oly ritkán a dolgukat. Amint a fürdőből kiléptem az előtérbe, láttam, hogy Tercsi már paplan alatt feküdt a hirtelenül megvetett ágyában. És ez volt a vesztem. Ez volt a lejtőn való elindulásom első mozzanata. Istenem, azóta hányszor újra éltem azt a, a Lilith hatására végrehajtott, végzetes pillanatot! Ahelyett, hogy tőle elköszönve, kilépjek a fürdőszobaajtóval szemben álló bejárati ajtón, beléptem a szobába. Leültem az ágy szélére, néhány zavar-leplező szót váltottunk, majd erősen a szemébe nézve fölé hajoltam és csókolózni kezdtem vele. Hiszen egy szent is láthatta volna, hogy “ártatlan-kétértelműen” erre provokált a hirtelen ágyba-bújásával és nekem mindössze csak megfelelően le kellett reagálnom az el nem hangzott invitációt. Minden olyan könnyűnek, álomszerűen varázslatosnak és ugyanakkor kötelék- mentesnek, szabadon személytelennek tűnt számomra. Nem érdekelt, hogy mi történik velem, hogy miért vagyok éppen ott, amikor bizonyára vár rám Dóra. Nem érdekelt egy perccel korábban, hogy ahelyett, hogy felöltöznék és elmennék, miért ülök le Tercsi megvetett ágya szélére, amelynek paplana alá ő már be is bujt hálóingesen, mialatt én a fürdőben a dolgomat végeztem, hogy miért hajolok fölé, hogy megcsókoljam, miért kívánom meg a testét, és miért kezdek el szeretkezni vele? Mondom, könnyűnek és szabadnak tűnt akkor minden. - Még nem tudtam elég matematikát. Így kellett megtanulnom, hogy a nulla soha nem lehet egyenlő eggyel. ("A Tarot nullája, tudniillik a Schin: A sors. A vakság. A bolond. A kopár természet. Az ősanyag.// Kártyalap: Virágos ruhába öltözött, behunyt szemű vándor, kezében rózsaszállal, szakadék felé megy. Nyomában csaholó kutya. Látni való, hogy a valamiféle mámor extázisába elmerült személy rögtön le fog zuhanni." Victor Charon: Atlantiszi mágia. A 22. Nagy Arkánum.)

    Szegény Dóra hiába várt rám azon este, miután a sok halaszthatatlan és rettentően fontos dolgát a barátnőjénél elintézte. De a tulajdonképpeni “baj” nem itt kezdődött egészen, mert Tündike nem e kiállítás megnyitója után maradt terhes. Nem. Ez a szeretkezés váratlanul jött még számára is, azt is tudta, hogy számomra csak egy felelőtlen kaland volt az egész és egyébként sem lehet csak úgy, vaktában a világra hozni egy gyermeket apa nélkül, egyedül, egy társbérletben. Még be kellett melegítenie és el kellett foglalnia helyét szegény édesanyám szívében több rendbéli látogatásával, azzal a közös barátnőnkkel, akin keresztül valamikor őt megismertem. Emellett meg kellett kísérelnie még Dórától elválasztani engem. Ez utóbbi terve természetesen dugába dőlt, bár tényleg nagyot veszekedtünk Dórával, amiért “ - Fogamzásgátlókkal feltömve várok reád egész éjjel, mint egy hülye”. De sajnos, nekem is volt az ő szerelmes viselkedésével szemben vád a tarsolyomban bőven, amit visszakézből hozzá vagdoshattam kedvesem fejéhez, és amivel ki lehetett siklatni a frontális erkölcsi támadásait és el lehetett homályosítani az egész ügyet. Ráadásul a fogamzásgátlók említése csak olaj volt a tűzre, mivel én lettem volna a világ legboldogabb embere, ha nem szed fogamzásgátlót és ő, az én hatalmas nagy szerelmem gyermeket fogant volna végre tőlem és így egymásért és a közös gyermekünkért gondolkozó, boldog családot alkothattunk volna. És nem őröltünk volna két malomban és nem lettünk volna négyhetenként a havi vérzés esetleges késése miatt, ellentétes okokból görcsölő szerencsétlen idegbajos "hülye". Dóra tehát, a sértett önérzete miatti méltatlankodásával nem tudott meggyőzni arról, hogy milyen nagyot vétkeztem a szerelmünk ellen, nem tudott kijózanítani és nem tudott megállítani a lejtőn. Talán, ha akkor igen eltökélten megszakította volna velem mindenféle viszonyt, még felébredhettem volna. De Dóra akkor engem már nagyon szeretett, minden fölényes viselkedése és más, a szerelemmel ellenkező látszat ellenére. Annyira szeretett, hogy azt nem is sejtette akkor még egyikünk sem. És megbocsátott. És ez lett a vesztem. Mindkettőnknek, a szerelmünknek a veszte. Mivel az első felelőtlen kalandomat követő, engem egy év múlva a halál torkába taszító sorshelyzetek lehetetlenné tették azt, hogy valaha is végleges békét köthessünk egymással, és az öt év múlva bekövetkező válásunk után ő, éppen a sorssal szembeni óvatoskodásai következtében kényszerült egy, az enyémnél sokkal sötétebb alagút bejáratán habozni, mint amilyenből én éppen kiléptem. És végül is, bátran belépett a sors-alagútba, és ott egymás után két férfit veszített el. Egy számomra nagyon szimpatikus férjet és egy érdekes, az Óperenciás tengeren túli élettársat, akit nem ismertem. Ráadásul, az utóbbiban az egyetlen gyermekének az apját is elvesztette. És ráadásul ezek, egymás után, ugyanabban a végzetes, nyaktájéki betegségben haltak meg.

    A látszólag a szegény édesanyámnak szóló baráti látogatásai alatt, amelyek ellen semmi kifogásom nem emeltem, hiszen magam is ésszerűen kábult voltam, mint a környezetem és ennek utána én is zavarosan: az olcsó élvezeti lehetőségek szerint gondolkoztam, az anyám naiv eszébe és szívébe való befészkelődését Tündike egész ügyesen végigvitte. Néhány hét múlva már nem is lehetett nagyon mást hallgatni nálunk, mint a Tercsi szorgalmáról, háziasságáról és komoly emberségéről szóló dicséreteket.

Úgy látszik, vannak olyan tulajdonságok és képességek, amelyekkel nem lehet születni, és amelyeket, ha nem szerzünk meg gyermekkorban, felnőtt korunkban már nem vagyunk képesek kifejleszteni. Családi fészke nyugalmát, felesége és gyermekei egészségét éberen őrző apatigrisként is, a napokban döbbentem rá, hogy a Dórával és Tercsivel egy idős anyósom, az orrom alatt rontotta meg újból a feleségem szellemi világát. Ártatlan és csendes látogatásai alatt, odáig süllyesztette lányát, hogy az  értelmes párom, titokban már panaszkodni és árulkodni is kezdett rólam a boszorkánynak, és mivel ezt a sötét szellemi élvezkedést heteken át folytatták, teljesen leépült fizikailag és minden fizikai ok nélkül (- Nem fázott és következésképpen nem hűlhetett meg, hanem hallgatta az anyja rágalmait és családrombolási tetanácsait.) mind a két füle keményen begyulladt. Amire ráeszméltem, hogy mit forgat újból a nálam fiatalabb anyósom, Júliával már alig lehetett beszélni és a hét éves Verácska is annyira felhasította a bokája fölötti bőrt, hogy másfél hónapig kellett kenegetnem és kötöznöm, a gyermeki boka gyógyulni való képtelensége jelezvén azt, hogy amennyiben Laura nem hajt végre azonnal egy spirituális pálfordulatot, nagyobb tragédia is bekövetkezhet a családban.

De vegyük sorjában a dolgokat: 

     Tündike is jól elvégezte tehát csendes aknamunkáját, de terhesen csak két és fél hónap múlva maradt, a Bagolyvári műhely-tárlatom megnyitója után, amelyre ő átutazóként, mintegy mellékesen odavetülő szereplőként jött el. A megnyitót házibuli követte, Branneréknél, amelyre igen szép számban gyűltek össze a művész-jelölt egyetemista lányok közül és többen meg akarták beszélni “érdekesen furcsa”, “bizarran szép”, “klasszikusan merész”, “formabontóan harmonikus”, “kissé naiv, de velőt rázóan szuggesztív” és egyéb ilyen csicsás szóvirágokkal ihletett képeimet. Szó se róla, nagyon örvendtem az egésznek. Tündike viszont elbátortalanította az okos egyetemista lányok szándékaik teljesítésében, időben és térben jól elhelyezett, “hozzám értő bennfettes” és szeretetteljes megjegyzéseivel. Hogy mi is történik tulajdonképpen, csak akkor eszméltem fel, amikor kimentem ásványvízért Brannerék konyhájába, miután egy órát beszélgettem az egyik bölcsész lánnyal, akinek úgy látszik, hogy női érzékenységéig Tündike finom megjegyzései nem jutottak el mégsem, mert tényleg érdekelték a képeim, majdnem mindegyikről kis jegyzetet készített és cikket szándékozott írni a Bagolyvári egyetemisták lapjába a kiállításról. Tercsikét nagy meglepetésemre ott találtam egyedül a konyhában, gyűlölködő macskaként kucorodva egy konyhaszéken. Döbbenetem a kis ijedségemmel is indokolható, mert érkezésemig a sötétben kuksolt a konyhában, ezért mit sem sejtve én kapcsoltam fel a villanyt szórakozottan. Szemei egyáltalán nem úgy mosolyogtak, mint két hónappal azelőtt, hanem kétségbeesett fenyegetést tükröztek.

- Mi van veled, mit csinálsz itt a sötétben?

- Még kérded? Nem látod, hogy unom az egészet? Mikor lesz ennek már vége? - Még csak eszembe sem juthatott, hogy emlékeztetnem kellene nőiségét, hogy nem én ragaszkodtam az ő jelenlétéhez, hiszen Branneréknél szó sem lehetett akár csak egy veszekedésre emlékeztető magasabb hanglejtésről sem. Magamra erőltetett nyugalommal szóltam tehát:

- Nem tudom pontosan megmondani. Egy óra, kettő, három...

- Akkor én lefekszem ide a földre. - A hajam égnek állt, zseniális ötletétől, valami nagyon csúnyát akartam mondani, de elszánt tekintetét látva megijedtem: ez cirkuszt csinál, vagy tényleg lefekszik itt nekem a Brannerék konyhájában a földre! Ezt meg kell előznöm mindenképpen, hiszen a Barnner anyja ott aludt a másik szobában és reggel munkába kellett menjen. Engesztelően, majdnem könyörögve szóltam Tündihez:

- Na ne hülyéskedj, Tündi, nem vagy már gyermek. Nem tehetsz ilyet velem. Inkább mondd el nekem, miért keseredtél így el, mivel bántottalak így meg?

- Ki az a lány, akivel olyan nagyon elmélyültetek a festészeted rejtelmeinek feltárásában? - Na, így már mindjárt érthető a helyzet. És talán nem is olyan reménytelen:

- Az a lány Kálmán- Nagy Ági, egy különösen értelmes bölcsész lány, aki nem sznobizmusból érdeklődik a képzőművészetek iránt. Apja és fivére is jó képzőművészek. Lényegbevágóan találó megjegyzései és észrevételei vannak, egyszerre érti és érzi is annak a dolognak az igazságát, amiről beszél, nagyon kedvemre való beszélgetni vele. Olyan jó, hogy nem kell neki magyarázkodni, nem kell a dolgokat körülírni, nem kell a dolgaimat, a nézeteimet megvédeni és ugyanakkor nem kell a részleteit szájbarágósan megmagyaráznom azoknak a dolgoknak, amelyekről beszélek. - Tercsinek ettől egyáltalán nem derült fel az arca. Sőt: a tekintete még komorabb lett. Ideje volt felébrednem:

- De ha téged bánt, hogy vele beszélgetek, megtehetjük azt, hogy amikor visszamegyünk a szobába, én a te helyedre ülök majd le, és megtárgyalom Krétáékkal a kiállítás lebontására és a képek elszállítására vonatkozó részleteket. Te viszont leülsz az én helyemre, megiszol egy kávét, és ki bírsz még egy-két órát, amíg vége lesz itt a társalgásnak. Kicsit próbálj feloldódni és beszélgess a házigazdákkal, vagy akárkivel, nem látod, hogy milyen rendesek? Én viszont megígérem neked, hogy nem beszélek Ágival a képekről többet. Ok? Na, gyere! - És így is lett. Én nem beszéltem többet Ágnessel már csak azért sem, mert amire visszamentünk, Berda Sebi, akinek fél éve megjelent egy merész esszékötete, már elmélyülten beszélgetett a Kepler-Galilei kérdésről Ágnessel. Mivel az asztal fölött folytatták a társalgást, mindenki hallhatta. Az elején bele is szóltunk egy páran, de később egyre nyilvánvalóbb lett, hogy itt magiszter Berda és az értelmes Ágnes szexuális és szenzuális egymásra találásáról van szó és nem a tudós erkölcsi alapállásának a kérdéséről. Lényeg, hogy azzal, akivel életemben először oldottan és egyszerre mindent közelben érezve beszélhettem a képeimről -bajaimról - vágyaimról - kételyeimről, most Berda barátommal csevegett okosan, kedvesen és érdekes módon Tündikének jó kedve lett az est hátra levő részében. Annyira, hogy miután a társaság nagy része eloszlott, nem akart Branneréknél maradni Kóri barátnőjével együtt, amire meghívást kaptak Branneréktől, hanem ragaszkodott ahhoz, hogy átjöjjön velem Berda Sebiékhez, a több kilométerre fekvő Mennyostor negyedben.

   Branneréknél, ahol kötelező volt az úri viselkedés, nem akartam különös hangsúlyt fektetni ebbéli szándékáról való lebeszélésére. Inkább megkérdeztem Berdát, abban reménykedve, hogy elutasítja az ötletet, hogy van-e mindkettőnk számára helye? Van, mert édesanyja vidékre utazott idős szüleihez. Hát akkor Isten neki, fakereszt. Utánam az özönvíz, gyere, nyomjunk egy jót, Tercsi, aludj szépen Dóra. Akkor éjjel nem bántam meg, hogy ragaszkodott Tündike a velem való lefekvéshez. Akkor nem.

    - Édes, édes... gyere, gyere bátran, nem kell vigyázni, gyere hatolj belém bátran, szoríts magadhoz erősen, erősebben szoríts... úgy mintha szeretnél engem igazán... ne félj drágám, nem kell vigyázni, most, ezekben a napokban semmiképp nem maradhatok terhes... gyere, gyere...- és én jöttem: Jaj Istenem! Háromszor, négyszer, ötször, már nem emlékszem. De jó volt nagyon. Talán éppen azért, mert Tercsit nem szerettem, de ugyanakkor nem is féltem tőle, mert úgy véltem, hogy nincs, amitől félnem. Hiszen ő annyira rendes... Dórát nagyon szerettem, de bonyolult és természetellenes teherbeesési fóbiái és irracionális gondolkozása-viselkedése miatt kicsit kezdtem félni tőle. Nem értettem, hogy miért nem maradhatott velem a művészek között, amikor végül is Tercsivel legelőször lefeküdtem és nem értettem, miért nem lehetett velem később sem, amikor olyan emberek társaságában kellett volna lenni, akik számomra akkoriban sokat jelentettek. Ezért már nem haragudtam rá, inkább misztikusan kezdtem félni, mert nem tudtam, hogy megint mikor hagy faképnél, mikor megy máshová, mint ahová én szeretnék menni, és mikor ügyeskedi ki, vagy mikor hárítja el nyíltan, hogy ott lehessek abban a társaságban, ahová ő szívesen megy. Vagy talán másról volt szó? Valami félelmetest megéreztem? Mondom, azt, hogy akkor Bagolyváron Tercsi velem maradt és velem átjött a Mennyostor negyedbe Berdáékhoz, nem bántam meg akkor este. Akkor nem.

     De két hónapra, három hónapra, kilenc hónapra és húsz és negyven hónapra rá igen! Mert akaratom és kikérdezésem és beleegyezésem nélkül apává tett engem a pedagógus Tündike, az ő gyermeke apjává, miközben nagyon jól tudta, hogy én Dórába vagyok elmozdíthatatlanul szerelmes. Mert vele én nem csak közös gyermekért, de még közös együttlétért sem vállaltam a felelősséget és szerelem híján nem is vállalhattam senki és semmi (sem ember, sem Isten) előtt semmiféle felelősséget. Hiába ismertem el kilenc hónap múlva gyermekemnek a hivatalos állam-intézményeket képviselő elvtársak előtt, az a kedves csecsemő, az a későbbi szép gyermek, aki ma értelmes és gyönyörű lány, aki nevemet viseli, annak ellenére, hogy olyan időszakom is volt később, amikor kimondottan szerettem volna, soha nem lehetett igazából az én gyermekem. - Nem lett hát az ily módon az életembe érkező Boróka soha, sem a gyermekem, sem a barátom, még évek múlva sem, amikor szerettem volna diszkréten közelebb kerülni a lelkéhez. Mint ahogy nem kerültünk Tercsivel közelebb egymás lelkéhez a Bagolyvári sexparti után egy évvel sem, amikor Tündike gyermektartást fizettetett szegény édesanyámmal, mivel a gyermek elismerését erkölcsi kényszerből, a botránytól való félelemből, illetve egyfajta szégyenérzettel kevert sajnálatból, de semmiképp nem szabad választásból tettem. Nem felelősségtudatból és nem szabad akaratból. Nem szabadságból, mert nem felelősségből. A kettő ugyanaz!

    Hiába kérdeztem másnap, egymás után kétszer, hogy Tercsi úgy-e nem szülsz nekem gyermeket, és Tercsi hiába rázta a fejét haragosan méltatlankodva, hogy nem! “Nem, na nem.", "Hát nem érted, hogy nem? Mit izélsz? Hiszen amikor az este azt mondtam, hogy nem kell vigyáznod, tudtam, hogy mit beszélek. Az eszemnél voltam és most is az eszemnél vagyok! Ne bánts többet, kérlek.” Akkor meghatódtam és nem bántottam többet, de valamiért szorongani kezdtem. Talán a lelkem érezte meg valahol az időtlen világteremtés ősködével érintkezve, hogy akaratom ellenére hozzám kötődik visszavonhatatlanul egy másik lélek?

    A Bagolyvári kiállítás leszedése után mindössze két és fél hónapom maradt a felvételi vizsgára való intenzív készülésre. A matematika már kezdett menni, a fizika helyett építkezési technológiát választottam végül vizsgatárgynak, mert úgy éreztem, hogy azzal inkább biztosra mehetek és különben is, ha bejutok majd, ezzel megkönnyítem a dolgomat az egyetemen. Ezt a tantárgyat tehát még legalább kétszer nagyon tüzetesen át kellett ismételnem a hátra levő időszakban és megtanulnom azon részletkérdéseit is, amelyekkel nem találkozhattam sem a házelem gyárban, sem a frissen romba döntött régi város új szocialista arculatát létrehozni hivatott, számos építőtelepén. Nagyon égetett a vágy, hogy bejussak már valamilyen egyetemre, hogy védettséget nyújtó diplomás státuszt szerezhessek magamnak végre. Ennek okáért veszekedni és vitatkozni nem akartam senkivel a hátralevő időszakban. Dórának nem szóltam a Bagolyvári kicsapongásomról, mert úgy tudtam, hogy soha nem bocsátaná meg nekem, és egy radikális szakítást most nem viseltem volna úgy el, hogy tanulni is képes legyek közben. De nem csak én akartam bejutni oly eszeveszetten. Céltudatos szegény édesanyámnak is meg kellett valósuljon a húsz éve dédelgetett álma, hogy az ő fiacskájából nem művészlélek (“-Ádámka tehetséges, mint az édesapja, biztosan valamiféle művészféle lesz belőle.”...- Inkább most ütöm agyon!”), hanem egy közkedvelt, ellenség nélküli, biztos havi fizetéssel rendelkező “mérnök-ember” legyen. A dolgok tisztázása helyett, mind Dórával, mind Tercsivel, akár a strucc a homokban, a felvételi vizsgához szükséges anyag tanulásába és egy másik irányban való udvarlásba fúrtam a valóság fenyegető felhői elől a fejemet és a felelősségérzetemet. Mert mindezekre ráadásként időközben megismertem jövendő feleségemet, a Vízöntő jegyében született Kingát és biztosra vettem, hogy e felszabadult, polgári és elvtársi előítéletektől és jövővel, családdal kapcsolatos rögeszméktől mentes és hozzám látható módon ragaszkodó - művészi tehetségemet értékelő és művész mivoltomat tisztelő - lány mellett végre megnyugodhatok és e nyugalmas párkapcsolat segítségével, megnyerhetem az életemet.

 

 

 
< Előző   Következő >