shadow_left
Logo
Shadow_R

Asztrologosz

Információ, újdonság

Megjelent könyveim
megrendelhetőek a:

+36 30 582 7486 -os
telefonszámon, vagy
E-mail-ben az Az email cím védve van a spam botoktól, a megtekintéséhez a JavaScript bekapcsolása szükséges
címen!

A Táltos Bolond című, 8oo oldalas
beavatási regényemet, több-keve-
sebb megszakítással 16 éven át
írtam.

Jellegzetesen erdélyi művész-
sorstörténetként indul, majd a
második felétől átváltozik apiri-
tuális fejlődési regénnyé.

Kapható Erdélyben a Corvina
és a Pallas Academia boltjaiban
(35 lej), Budapesten, illetve
Magyarországon megrendelhető
Maléth Zsolt-tól a
+36 30 582 7486 -os
telefonszámon, vagy az
Az email cím védve van a spam botoktól, a megtekintéséhez a JavaScript bekapcsolása szükséges e-mail címen

Kozma Szilard

2006-ban jelent  
meg a harmadik  
metafizikai -   
tanulmánykötetem:

Tarot, rerinkalnáció  
és spirituális  
tisztánlátás    
címmel. 

ISBN: 973-8311-98-5
Kiadó: Státus Kiadó,  
Csíkszereda
Nyelv: magyar
Oldalszám: 215
Kötés: ragasztott
Típus: Könyv

A tartalomból: A tarot, mint
sors-elemzési útmutató,
Magzatfoganás igazi
(metafizikai) okairól,
spirituális szabályozási
és generálási lehetőségeiről.
A reinkalnáció: félig valóság
félig miszticizmus.
A spirituális tisztánlátás
egészségi előfeltételeiről.
A téves valóság-értelmezés
végzetes következményei.
A magyarországi politikai
krízis a 2006-os nyárvégi
konstelláció, valamint a
Gyurcsány ferenc születési
képletének tükrében.

Partnerek

Szepo

Asztrológusi hitvallásom

Kedves Szilárd!

Azt hiszem, nem tudom eléggé
megköszönni a munkáját
és a törődését,
teljesen komplex és mélységi
értelmezést kaptam, minden
 szempontból, 
nagyon szépen köszönöm.  
Mindegyik megérintett, de
ez a legutolsó volt
a legszebb és legmélyebb,
mintha csak a végére tartogatta
volna a koronát.  
Ebben természetesen az
is szerepet játszik,
hogy a transzcendens
 bolygókhoz  
vonzódom leginkább.  
Szavai rendkívül feltöltenek
engem,
és meg fogom érlelni magamban
 a hallottakat, olvasottakat.  
Nagyon sok és nagyon
masszív anyagot
kell most feldolgoznom,
 elindítanom magamban. 
A naplóírást még nem
olvastam el,
csak belenéztem, és rendkívül
 érdekes a téma.  
Köszönöm tehát,
roppantul örülök, hogy
úgy döntöttem,
hogy megkérem
Szilárdot útmutató értelmezésre.  
Nem is mondok
többet, mert azt hiszem,
átment a visszajelzésem lényege.  
Sok örömöt, kiteljesedést és
minden jót kívánok
Szilárdnak és a
 Családnak, Violának is
üdvözletem!

Deres Anita 

Kedves Szilárd,
Így, a szintézis végéhez
 érve
hálásan szeretném
 megköszönni
az elmúlt időszakban
(egészen az
 analízistől kezdve)
értem végzett kitartó,
 türelmes munkáját.
Annak ellenére, hogy
 mindezidáig
az asztrológia és a
 horoszkópok
világa számomra
 teljesen idegen,
 sőt előítélettel bevon
t terület volt,
 el kell, hogy mondjam,
hogy mégis
rendkívül szerencsésnek
 tartom magam,
hogy kapcsolatba
 kerültem Önnel
 és az Ön által művelt
 tudománnyal.
Munkája eredményeként
 sok tekintetben
 fordulás következett be
 a belső lényemben: 

- Míg korábban az
 asztrológiáról és
a horoszkópokról
azt gondoltam,
hogy az valamiféle
megalapozatlan hókuszpókusz,
 ma már teljesen meg
vagyok győződve arról,
hogy az Ön által művelt
 asztrológia egy zárt rendszerű,
összefüggésekkel átszőtt,
 racionális,
felülről ihletett tudomány,
 amely nem jósol, hanem
szinte tudományosan
értelmezi az ember
 cselekedetinek
legmélyebb rétegekben
rejlő mozgatórugóit és a
kiutat is megmutatja!

- Azt is megfigyeltem,
hogy akár az analízis,
akár a szintézis azonban
 csak akkor
 tud választ adni,
segítséget nyújtani,
ha őszintén fel merem
 tenni a kérdéseimet,
és a problémáimmal
 leplezetlenül
és pőrén szembe merek
nézni!
- Már ez is nagyon nehéz
volt, ám mégsem
elég, mert mit ér bárminemű
 megvilágító
 információ és értelem,
ha az nem
épül be az életembe!
Ez a végső konklúzióm,
most már rajtam áll a sor!

- Szilárd kitartóan,
türelmesen, és
nagy lelkesedéssel
mindent megtett
annak érdekében,
hogy idáig eljussak!
Azért, hogy képbe
kerüljek saját magammal,
megértsem mit miért
 is teszek, és rámutatott,
 hogy a bennem feszülő
ellentmondások
miben is rejlenek. Megtanított,
hogy a sok kényszeres,
rossz cselekedetem
valójában honnan
 is ered és kezelhető!
Nem kell, hogy ezek
 fogságában
éljem további életem, sőt,
magasabb minőségre
 emelhetem
azt, egészen a megváltódás
 felé!

- Mindezt bölcsen,
 tapintatosan,
intelligensen tette Szilárd,
megelégedett pont
azzal a( kevés)
mennyiségű információval
amennyit hajlandó voltam,
most, a jelen állapotomban
megosztani vele.
Éles látásával,
nagy élettapasztalatával
nem volt gond
kipótolnia a hiányzó
 láncszemeket, és
ráéreznie, hol is vannak
 az elakadások,
mi is a valós probléma,
amit talán magam
sem tudok vagy merek
 megfogalmazni,
 bevallani. Miközben
én bevallani
 sem mertem Ő feketén
– fehéren
 felfedte előttem!
- Komoly feltáró munka folyt
 közöttünk,
miközben sokszor
 meg kellett,
hogy álljak és nagy
 levegőt vegyek,
de mindig át tudtam
 lendülni,
mert a hanganyagon
elhangzottakat
belengte a humor
 és a derű, ami
nagyon – nagyon
 sokat segített!
És az is, hogy teljesen
 hozzá nem
értőként érthetően,
 logikusan felépítve
kaptam meg minden
kérdésemre a választ.

- Az sem volt utolsó
 szempont, hogy míg
kiszolgáltattam magam,
soha nem éreztem,
hogy ezzel Szilárd
visszaélt, megbántott,
leértékelt volna! Ez nagyon
– nagyon jól esett!
Nem tudom, hogy a
köszöneten kívül
búcsúzásul vajon mit is
 lehet kívánni
egy Tanítónak, aki az
 élet legfontosabb
 kérdéseiben adott
útbaigazítást!
Azt gondolom, talán
 az a legbölcsebb
ha ugyanazt kívánom
Szilárdnak, mint amire
Ő is megtanított engem:
 Eltántoríthatatlanul,
diadalmas küzdelmek közepette,
 sikeresen haladjon a
megváltódás útján
oda célba érve!
Mostantól kezdve
már nekem is ez a
 célom, és tudom,
hogy igazi, maradandó,
valós boldogságot
a megváltódásomat
előidéző
életfeladataim
beteljesítése okozhat!
Minden fáradozását és tanítását
megköszönve, szeretettel:

Évi 

Hitvallás

1) Asztrológusi munkám és kutatásaim során egyértelművé vált, hogy a teremtésnek, vagyis az egyetemes létnek - És ezen belül az egyéni sorsunknak is! � az eredeti célja és rendeltetése, nem más, mint a Lilith gyűjtőnéven ismert negatív őserők által megzavart abszolút létállapot helyreállítása, az egyetemes megváltás magvalósítása.

2) A teremtés által lehetővé vált és a teremtésben lehetővé váló egyetemes kiegyenlítődés és újjászületés, újjá-alkotódás (megváltás) ősi programja egyéni színezetű (jellegű, karakterű) megváltási programok (személyes üdvtervek) formájában jelentkezik az ember esetében. Ezek a Karma és Szvadarma néven ismert egyéni megváltási
� megváltódási programok, a megváltódási képesség (harmónia-képesség: egészség- és boldogság elérési képesség) kialakulását biztosító személyes életfeladatokkal (Szvadarma) együtt, egészen pontosan és határozottan kiolvashatóak a személyi horoszkópokból.

3) A személyi életfeladatokra alapuló egyéni megváltódási programoknak (személyes üdvterveknek) a személyi horoszkópok segítségével történő feltárása által lehetővé válik, elsősorban az anyai ági ősöktől öröklött személyi Lilit-hatásoknak, vagyis a családi Karmának a feloldása és meghaladása. Az olyan téves életúton való haladás megelőzése és/vagy megszüntetése például, mint a hibás szakma és karrier (Hivatás) választása és gyakorlása, vagy a téves élettárs-választás, és ezáltal, a boldogság nélküli házasságkötés (Ami egyéni és a családos sors-rontást is eredményez.), valamint az önkéntelen, romboló és önromboló mentális és ideális (mágikus) tevékenységek megszüntetése. Az asztrológiai feltárás által tehát, lehetővé válik az egyéni kiegyenlítődési képességeknek (Pl. az öngyógyítási és az önfenntartási képességeknek, a harmonikus szerelmi partneri-képességeknek és tulajdonságoknak.) a kialakulása, vagyis az egyén megváltódási képességeinek
� és ez által a boldog és kreatív életnek - az elnyerése.

4) Minden velünk született (öröklött), vagy a felnőtt korunkban kialakult krónikus betegség, hátrányos állapot és sorsnyomor, hirtelen csőd, vagy végzetes betegség és baleset, annak a következménye, hogy mi, vagy az édesanyánk, - akinek a tudattalan lelki és szellemi tevékenységének közvetlenül alá vagyunk rendelve 14 éves korunkig, és közvetetten 21 éves korunkig
huzamos ideig tévesen (hibásan) viszonyulunk (viszonyult az édesanyánk), az 1. pontban leírt, mindenkire általánosan érvényes, egyetemes lét-rendeltetés ősi logikájához, vagy a saját megváltódási (spirituális) programunkhoz (Édesanyánk a saját üdvprogramjukhoz). A magyar nyelv logikája ezt úgy fejezi ki, hogy rosszul járunk, vagyis, a balesetet, a csődöt, vagy a betegséget megelőzően mi, vagy az édesanyánk, hibás életutat követtünk (téves életúton járt az anyánk).

5) Az én életem és megváltásom
� megváltódásom (harmóniám, egészségem és boldogságom) tehát, mintegy szüksége, lehetősége és kifejeződése az egyetemes megváltásnak. Ugyanakkor az egyetemes megváltás, az én megváltódásomon és az én munkálkodásomon is múlik, úgy, hogy a kiegyenlítődés és a csere törvénye, valamint a hatás - visszahatás és a fejlődés törvénye alapján, minél több személyt juttatok hozzá a megváltódási képessége kifejlesztéséhez, annál több megváltódási lehetőséget biztosítok az egyetemes lét és a magam számára.

6) Ennek az eredeti pozitív rendeltetés és cél (funkció) elérésének az őslogikája szerint történik minden a teremtésben, és így a mi életünkben is, még akkor is, ha a gyakorlatias gondolkozásunkkal, a legtöbb esetben nem látjuk ezt a célt és nem értjük ezt a logikát a hétköznapi életünkben
� sorsunkban megvalósulni.

7) Ezt a pozitív (keresztény) őslogikát, valamint a személyes sors-megváltási programot (üdvtervet) az emberi értelem és spirituális képesség (
Misztikus intuíció) segítségével, illetve a személyi horoszkóp, és általában az asztrológia tudománya segítségével, teljességgel meg lehet érteni. És, a megértés által, ebbe a pozitív lét- és életfolyamatba bárkinek, aki nem agysérülten érkezett a világra, be is lehet kapcsolódni (az egyetemes megváltásnak és az élet harmonikussá, boldoggá és egészségessé tételének a folyamatába személyesen mindenki be tud kötődni és így kibontakozva, a teremtésben tudatosan részt venni, a teremtést megismerni és a megismerés által - fejlődni és kiegyenlítődni: megváltódni).

8) Ennek, a pozitív ősi és egyetemes logikának a személyi tudatomba történő tudatos beágyazásának és a hétköznapi életemben való alkalmazásának, látható, érzékelhető és észlelhető módon jelentkeznek a pozitív hatásai - visszahatásai és következményei, mind a személyes életemben (egészségemben, munkámban, erőnlétemben), mind a családom életében (harmonikus családi életünkben, élettársam és gyermekeink egészségében).

9) E tényeknek, a hétköznapi tapasztalat útján is észlelhető valóságának a tudatában, a hivatásomnak érzem azt, hogy az asztrológusi feltárásaim által, minden olyan személy számára, aki hozzám fordul segítségért, lehetővé tegyem a harmonikus és egészséges életvitelt. De különösen a fiatalok és középkorú személyek számára az olyan harmonikus és stabil családalkotást (szükségesetén: újraalkotást) és otthonépítést, amelyben természetes számú, ép, egészséges és normális gyermekek, szövődmény-mentesen jöhetnek a világra és különösebb tragédiák, vagyis végzetes balestek és betegségek nélkül nőhetnek fel.

10) A negatív (Karmikus) meghatározódások, valamint a helyes (üdvös) személyi életút feltárása és leírása, az egészségben, erőnlétben folytatható derűs élet elnyerési lehetőségét biztosító általános asztrológusi munkám mellett, olyan ép családok létrehozásának a megvalósítási lehetőségéhez nyújtok tehát megbízható, gyakorlati és részletes asztrológiai információt, amelyekben a szülők lelkét nem kell nyomasztania a sérült, illetve nem ép gyermekek nemzése- szülése miatt, a spirituális szempontból: jogos(!), de a kegyes-hazugságok rendszerében, a személytelen tudományos értelmezések, vagy a misztikus és vallásos érzelgősség alá rejtett bűntudat. Azáltal tehát, hogy a hozzám asztrológiai feltárásáért, tanácsért és segítségért forduló személyek számára lehetővé teszem a pozitív és mágikus erejű személyes felelősség maradéktalan felvállalását, illetve a felek szilárd öntudatára alapozott harmonikus családok alkotását és az egészséges gyermekek világra hozását, egyszerre szolgálom a nemzetemet, az emberiséget és az élet  rendeltetése földi és égi megvalósulását is.

 
   
IX. Géza leckéje a női lélekről PDF Nyomtatás E-mail

9. Fejezet (A Táltos Bolond)


GÉZA LECKÉJE A NŐI LÉLEKRŐL

– Hányadik sörnél tartunk?

– Ki a fenét érdekel?

– Sok pénz van nálad?

– Ki a fenét érdekel?

– A doki azt mondta, hogy heti egy sörnél többet ne merjek inni egyelőre.

– Minden pszichiáter hülye. Altatótablettákkal és idegnyugtatókkal elkábítják az ember lelkiismeretét, elektrosokkal kiirtják a lényeges emlékeit raktározó agysejteket, és azt mondják, hogy ezzel meggyógyították. Ezeknél már csak a jóságos inkvizítorok és az érzelgős hekusok veszélyesebbek.

– Lehet, hogy igazad van, de ha már mind beszedtem a kórházban az elém tett tablettákat, mivel még azt sem tudtam, hogy egy túlvilági kórteremben vagyok-e, vagy a pokol rehabilitációs osztályán, most mit tegyek?

– Igyál, te hülye!

– Jó és azután mit tegyek?

– Kérjél még hat sört.

– Jó, és még azután mit tegyek?

– Azután is igyál, hülyém. Ilyenkor csak inni kell, semmi egyebet. Inkább te magad pusztítsd ki a rossz emlékeidet raktározó agysejteket, mint hogy a magukat orvosnak nevező mészárosok tegyék ugyanezt veled. Igyál és beszélgessünk közben. Vagy nem azért hívtál-e ide?

– Pontosan azért. De ha a dilibogyókra sok sört iszom, nem hiszem, hogy értelmes beszélgetés származik belőle. Mert ha sokat iszom ...

– Akkor helyre jön az a hülye eszed. Nem gondolod, hogy felébredhetnél végre? Mi a francot tökölődsz még? Nem gondolod, hogy ideje már a saját lábadra állnod? Mit akarsz még? Visszamenni a doki bácsidhoz, bebújni édesanyád szoknyája mögé, vagy esetleg meghúzódni a nagytermetű Dóra háta mögött, amennyiben a spinéd erre kapható lenne még?

– Géza, ne légy most kegyetlen velem, várj még a neveléssel legalább egy hetet. Most még nagyon új számomra ez a régi világ.

– Rendben van. Akkor hát miről akarod, hogy itt filegóriázzak neked? A szocialista termelésről, vagy a fogyasztói társadalom mennybemeneteléről, esetleg a tevetartás rejtelmeiről? Na mondd már, te kis ex-angyal jelölt, miről regéljen az öreg Géza bácsi neked?

– Olyan szar vagy ma velem.

– Mit csináljak, ha megint felidegesítettél azokkal a süket félelmeiddel, a tudo­mány- és tekintélytiszteleteddel, hogy aszondja, neki az orvos bácsi előírta... Az orvos is pont olyan süket mint te és a többiek. Téged viszont még megmenthetnélek, ha végre kinőnéd a tudományos naivitásodat. Ezért mérgelődtem fel. De most már minden rendben van. Kérdezz Ádám és én teljes komolysággal felelek, ha van amit kérdez­ned.

– Bölcs apuka barkobázik hülyegyerekével.

– Nevezd, ahogy akarod, önérzeteskedj, baszd le magad jobban, köpd le magad, verd a fejed a falba, nekem mindegy. Én a barátod vagyok, nem a nevelőd és nem a pszichiátered. Na, kezd már el a cirkuszt, baszd meg!

– Jól van. Először is az érdekelne, hogy neked miért nem szülnek gyermeket azok a csajok és a nők, akikkel te lefekszel?

– Nekem azért nem bubáznak le a nőim, mert én nagyon, de nagyon szeretem őket.

– Komolyan kérdem.

– Komolyan mondom.

– Hát akkor nem értem. Éppen azért, mert olyan nagyon szereted...

– Éppen azért nem tudnak gyermeket szülni, mert ettől a nagy szerelemtől, az általuk bennem újra és újra fellobbanó szerelmes szenvedélytől, megrettennek.

– A nők a nagy szerelemtől, a nagy szenvedélytől megrettennek?

– Igen, mit csodálkozol ezen? A szaporodásra, a fészek-építésre beállított nők csak a langymeleg, kotlós állapotok szintjén képesek a megtermékenyülésre és a teher­viselésre. Az igazi, szenvedélyes szerelem, magas intenzitású lelki életet igényel, ami szétbomlasztja az alacsonyrendű fogamzáskészséget, vagyis azokat a langyos és édeskés női érzelmi-állapotokat, amelyek a fogamzáshoz szükségesek. Ugyanis a nő, minden látszat ellenére, valójában nem képes az igazi, önzetlen szeretet átélésére, ha­nem csak és csakis az egoizmusából eredő anyai ösztönre és a személyiség-feladó sze­relemre. Itt, öregem, középút nincsen. Mindaz, amit ehhez manapság még hozzá­magyaráznak, nem más mint a Freud-féle fantaszták találmánya és tulajdonképpen az érzelgősségbe bujtatott egoizmust, valamint a szeretetbe álcázott matriarchális uralkodási ösztönt hivatott tudományos elméletekkel és műszavakkal álcázni. Tudni­illik így kevésbé sértő a hölgyekre nézve.

Ó, édes kis bestiáim! Nézd meg őket, milyen drágák, ahogy eltelnek papucshős férjeik és mesehős fiacskáik, a megannyi Tündérilona-lánykáik iránti nemes aggoda­lom­mal: nehogy olyat kövessen el a drága, ami nem férhet a mama fejébe. Amennyi­ben egy igazából szerelmes nő mégis teherbe esik, magzatát elvetéli, amennyiben a szerelem magas izzásában élő párja mellet marad és az ő heves szerelmi állapotának az intenzitása nem csökken. És nehogy azt hidd, hogy a szenvedélyes szexuális aktu­sok miatt. Nem. Ennek semmi köze az egészhez. Arról van szó, hogy a szerelem által létrehozott magasrendű lelkiállapot, vagyis a szerelmes nő ideg- és agytevékenysége, szétzúzza a szerelem gyümölcsét: a férfi és a női petesejt egyesüléséből létrejött sejt-magzatot. Itt ugyanis egy metafizikai alapigazság érvényesül: az tudniillik, hogy az igazi szerelem, amely az egyetemes egyesülés, vagyis az egységesülés szellemében, a visszatérés irányába mozgatja az emberi lelkeket, teljesen ellentétes létforma a szapo­rodáshoz szükséges sokirányú, megosztott, zavaros, sőt: zaklatott és alacsonyrendű lelkiállapothoz viszonyítva, ami a sokféleség, a sokaság és a sokszerűség irányába halad. Így óvja csúcsteljesítményeit a bölcs természet. Érted? Itt ugyanaz a világ­tör­vény jelentkezik, amely alapján a világháborúk után az újszülöttek között mérhetet­lenül több a fiúgyermek, mint a leány csecsemő. Érted-e?


– Ezeket te honnan veszed?

– A szerelemmel kapcsolatos tétel felfedezésének és megfogalmazásának az első­sége világszinten engem illet. A második már közismert tény, szürke statisztikai adat, bárki által ellenőrizhető közhely. Mindenki tud róla, és mindenki közönyösen elmegy mellette, mint a pléhglóriás Jézus mellett a faluvégén. Mit bámulsz ilyen értetlenül? Művészettörténeti tény, hogy a faluvégi Jézus-szobrokat annak idején egy kör alakú bádoglappal szokták védeni az eső ellen. Na, miután egy pár részeges, de realista szentképfestő nem volt hajlandó eltekinteni e pragmatikus eljárástól, és imigyen ábrá­zoltan került a hívek szobáiba és a templomok oltáraira több ily módon festett szentkép, a szentszék kényszerhelyzetbe került és nem volt mit tennie mást, mint kanonizálni a bádog tökfödőket glóriaként. – Egy nagyobb korty sörrel a gégém­ben kapott el az utolsó négy fogalom, tehát a megértést követő röhögési inger. Egy negyed liter sör szaladt a tüdőmre. Majdnem megfulladtam. Úgy köhögtem, hogy az egész terem engem, minket nézett. Valóságos ördög ez a Géza.

– Ezt tényleg te találtad ki? – Ez volt az első épkézláb mondatom, miután a mellékútra eredt sör okozta köhögéstől végre megszabadultam.

– Bizonyisten. De nyugodj már meg. Mindenki ide bámul, és én ezt nem szeretem.

– Ez rád vall. Mégiscsak jó volt a teológiát megkezdened. De a háború után születő fiúgyermekek és a szerelmes meddő nők közötti összefüggést nem egészen értem.

– Még soha nem beszéltem a metafizikai világtörvényekről neked?

– Nem emlékszem. Mindig csak a matematika létfontosságáról áradoztál.

– A metafizikai valóság leghűségesebb tükre a matematika. Na persze, nem az a hülye mennyiségi matematika, amit te most Cipriánuval tanulsz, aki a Londonban szer­zett doktorátusi diplomájával a seggét is megtörölheti, mert azelőtt sem értette a számok lényegét és a doktori szamárlevelével immár végképp besötétedett számára a világ, elúszott a túlvilágra a matematika lényege... De hagyjuk ezt a londoni diplomá­jával magát egyenesen nyugdíjba helyező aritmetikus idiótát! A metafizika a fizikai tör­ténések és így a mindennapi valóság általunk inkább csak babonák szintjén sejtett, de nem egészen tudott, az érzékszerveinkkel nem érzékelhető és a spekulatív gondol­kozásunkkal nem követhető világerőkről szóló őstudás, ami szét van szóródva külön­böző népek szokásaiban, vallásaiban és beavatási szent könyveiben. Azt is mondhatni, hogy a metafizika Istennek a láthatatlan képe, ami ott lakozik az ember szívében és sejtelmeiben. Nem tudom, hogy felfogtad-e amit mondtam, de ez a matematika lé­nye­ge, vagyis a számokkal elvégezhető műveletek értelme. Ez adja meg a számnak azt az igazi értékét, amiről a doktori címével rendelkező Cipriánúnak halvány gőze nincsen. Az életnek az eredő valósága a mindennapi érzékelésünk számára hozzáférhetetlen metafizikai-isteni világ, ahonnan minden szám és így minden minőség és minden mennyiség ered. Te minőségellenőr is voltál úgy-e? És nagyon sok bajod volt a minőség miatt a munkatársakkal nemde?

– Persze, ezt már megbeszéltük.

– Én is emlékszem a minőségellenőri sirámaidra. A te bajod az volt, hogy te vala­mi megfoghatatlan misztikus ragaszkodással hittél a minőség pozitív értékében. Te igazából nem a gyár gazdasági érdekeit védted. Nem azért voltál minőségellenőr, hogy a ház-elemgyár rosszul szigetelt, betegség-okozó termékeit eladhatónak minő­sítsd, hanem te, mint egy ködkergető hülye, összevesztél a minőség érdekében min­denkivel. Hát ezt kerested: a dolgok minőségi értékét, ami abban a gyárban igazából egyedül csak a te szempontjaid szerint lett volna fontos megvalósítani.

A többiek meg szartak rá a te fantazmáidra és nem érdekelte az ami szabad szem­mel nem látható, nem érzékelhető, nem hasznosítható azonnal mennyiségi termé­kekben és mindenáron le akarták gyártani a te fenntartásaid ellenére. A kereskedelmi osztály alkalmazottai és a többiek el akarták adni, és megint mások, minél hamarább meg akartak vásárolni minél több házelemet. Hát ezt kerested, te hülyém: a mennyi­ségek gyökerét, Isten arcát tehát, vagyis a számok gyökerét. A minőséget. Ugyanis a számnak elsősorban minőségi értelme van és csak azután mennyiségi értéke. És ez a minőségi értelem nem más, mint annak a teremtési mozzanatnak a metafizikai értel­me, amire a szám, mint hely-jel, mint pozíció-jel, vagyis mint sorrendiség jele utal a világlétrejövés különböző fázisaiban.

– Géza, én valahogy érzem, hogy igaz, amit mondasz, de nem értem. Én úgy tud­tam, hogy a metafizika az a filozófiának egy nagyon elvont, mondhatni spekulatív ága, és ennek alapján nem sok köze lehet a teológusok által hirdetett „élő Istenhez”.

– Egy nagy faszt nincsen! Na hallj oda szájra..., még hogy a metafizikának nincs semmi köze az élő Istenhez! – Lám csak, hová vezet a tudományos babonáknak a komolyan vétele? Mikor érted meg végre, hogy ezek a tudományos babonák csak ar­ra használhatók most fel számodra, hogy jelesre vizsgázz az egyetemen, ösztöndíjat kapj, a kihelyezéskor jó helyet választhass magadnak, és aztán köpj reá az egészre? És légy szíves véssd az agyadba örökre, hogy minden tudomány az elrontott és degene­rált metafizikából tákolt vallások dogma-tételeiből és egyéb misztikus hiedelmekből ered.

– Géza, menj a fenébe. Most már igazán ne hülyíts itt többet engem. Jó vicc volt a kanonizált pléhglóriád, de ezek itt komoly dolgok és én nem hiszem el neked, hogy a matematika, az Isten és a metafizika ennyire összecsapható dolgok lennének. Minden emészthetetlen marhaságot azért én sem tudok lenyelni olyan könnyen.

– Tudod mit? Adok néhány könyvet kölcsön ezzel kapcsolatosan, és ha jól oda­fi­gyelsz, ha egy kicsit erőlteted magad, hogy a dolgok közötti összefüggéseket megta­láld, mind arra, amit az imént mondtam, magadtól is rájöhetsz. De annyit előre bocsátok, hogy a földhözragadt, spekulatív logikáddal, legfennebb egy újabb öngyil­kos­sági kísérletig juthatsz el. És a szabadságról ne csak elméleteket olvass, hanem tanulj meg élni is a szabadsággal. Erről van szó öregem, át kell élni mindent, és úgy megtanulni. Közvetlen tapasztalatok és eredeti gondolatok útján kell átélni a min­denséget, de úgy, istenigazából, nemcsak képzelgések szintjén. Hogy mondta Rimbaud barátunk? Modernnek kell lenni mindenestől? – Egy frászt kell modernnek lenni mindenestől: a modernek seggfejek. Szabadnak kell lenni mindenestől! Nagyon csodálkozom Arthur barátunkon, hogy nem ezt írta, hiszen ő tulajdonképpen ezt élte egész lényével. Mármint a szabadságot. Ő volt az egyedüli ember egész Európában, aki a szabadságot teljes valójával élte.

– Igen, és teljes ismeretlenségben megdöglött mint egy kutya valahol Afrikában, miután lerohadt egészen az egyik lába.

– De maga után hagyott egy máig utolérhetetlen életművet. Azóta minden költő csak pancsernek érzi magát, akaszthatnak a nyakába akármilyen állami és akadémiai kitüntetéseket. És neked aztán semmi erkölcsi alapod nincs ahhoz, hogy őt elítéld, amiért Te egészen ismert emberek között akartál a másvilágra átsurranni, egy pár, a giccs színvonalát alig meghaladó festmény mellett, két zabigyereket hagyva magad után. Nem mondom, elég szép teljesítmény, aminek tükrében pontosan te lehetsz az, aki Rimbaudot, az állítólagos csúfos haláláért elítélheted!

– De Géza, amiért nem tudtam még igazán jó képet festeni, mert nem soha nem engedték a körülmények, és mert becsavarodtam az utóbbi időszakban és a vég­le­tek­ig menően kétségbeestem, és azt tettem, amit kétségbeesésemben és kiúttalanságomban tőlem tellett, azért még lehet saját véleményem. Vagy nem?

– Bár hallanék már végre tőled saját véleményeket! De amit például most is Rimbaud haláláról mondtál, az nem a saját véleményed, hanem a gyáva közemberek véleménye! És tudd meg, hogy ez az idegesítő nálad és egyben ez is a te szeren­csét­len­séged, hogy minduntalan visszakötöd magad a közízlés és a közvélemény ostoba, aljas és kegyetlen dogmarendszerébe, aminek természetesen csakis a fizikai vagy az erkölcsi megsemmisülés lehet a vége az olyan tehetséges emberek esetében, mint te. Légy szabad már egyszer igazából, hogy a nyavalya törje ki már egyszer azt a gyáva eszedet. De ne csak gondolatban, ne csak elméletben, hanem egész életedben, egész életeddel, egész valóságos személyeddel. Ne óvatoskodj többet. Ne a pedagógiai tanul­ságokat és példázatokat keresd, hanem azt, hogy mi az igazi ebben a nagy kurva, de szépséges egészben, ami maga az élet. Ha ezelőtt négy évvel rám hallgatsz, mindezt tudnád már magadtól is, mert átélted volna. Minden dolgot csak akkor érthetsz meg igazán, miután egészen átélted és a magadévá tetted. Te nem tetted a magadévá még a szabadságot és így nincs ahogyan azt megérthesd. Márpedig szabadság élménye nél­kül az életben nem érthetünk meg igazából semmit sem. Csupán ezért nem érted még mindig az Isten, a matematika és a metafizika közötti összefüggéseket. Mert neked állandóan csak Dóra, az egyetlen nő kellett! Azért bubáznak le most neked más nők egymás után, mert nem vagy képes a szabadságélményeddel áthevíteni őket. Egyéb­ként az, hogy nem Dóra volt az, aki gyermeket szült neked, a napnál világosabban igazolja mindazt, amit a nők megtermékenyüléséről daloltam korábban.

– Na itt aztán melléfogtál igazából. Dóra azért nem szült gyermeket, mert folyton fogamzásgátló tablettákat szedett.

– Te csak hidd el ezt a materialista ostobaságot, ha olyan nagyon szereted. De mi lenne, ha egy kicsit jobban megvizsgálnád a felszínes jelenségek mögött az igazi okokat? Az igazán fontos szellemi-lelki erőtereket? A tabletták ugyanis csak arra jók Dóra szerű nőknek, hogy a világ előtt és saját, hazugság-lepedékes társadalmi tudatuk előtt magukat igazolják. Megnyugtatlak, hogy a tablettákkal csak azt játszotta el kívül, ami belül már jóval azelőtt megtörtént az ő lelkében. Hogy mi történt? Tőlem kérded? Az történt, te folytonosan tudományos káprázatokban élő süket idióta, hogy szenve­dé­lyes szerelmeddel te is elvarázsoltad őt és ezzel kizökkentetted a mindennapi tradi­cio­nális logika posványából. Abból a konvencionális logikából, amelynek segítségével az általad nagyra becsült, egyszerű munkások és parasztok, az adócsaló kereskedők, az üresfejű világfiak, a ravaszságukban is nevetségesen infantilis politikusok, a személy­telen hivatalnokok, a szellemi igénytelenségben a sikerüket hajhászó művészek, a hi­tetlen papok, az ostoba tudósok, a nőktől való félelmükben egyenruhába bújt, impo­tens rendőr- és katonatisztek, na és persze a háziasszonyok, a családanyák és az aggszüzek, mind, de mind nagyon jól eligazodnak az életben, a sok tragédiaszerű társa­dalmi fel­haj­tás ellenére. Abból a logikából, amelynek semmi köze nincs a szel­lem vilá­gosságához. Mert a világosság kegyelmi állapot, Istennek az emberi lélekkel szemben gyakorolt kegyelme. Varázslat, aminek hatására újra és újra és állandóan megtestesül az Ige. A világos ésszel bíró ember a többiek szemében úgy néz ki, mintha kábulatban élne.

És így is van ez: ő a józanság varázslatában él, vagyis Isten igéje, az isteni logika közelségének varázslatában. Az intenzív józanságban élő, szenvedélyes férfi nem méricskél, amikor egy gyönyörű nőt lát, hanem ránéz és elvarázsolja azt a szellemi józanságtól átitatott és felhevült tekintetével. Itt ebben az intenzív létezési erőtérben nem érvényes az öreg Arisztotelész és a Darwin logikája, nem érvényes a családanyák érzelgőssége, nem érvényes a házi áldás, nem érvényes a mennyiség és a szaporodás, ahogy nem érvényesek a diplomáciai fogások, a kitüntetések, a rangjelzések, a dísz-sorfalak, a díszágyuk, a díszlövések...

– Géza, állj már le a francba! Ne fárassz most a barokkos díszítőművészeteddel. Hiszen így is alig értlek!

– Szerintem nagyon érthető, amit mondok. Az arisztotelészi logikával csak ilyen kaszárnya-tervezett, vallásos társadalmakban lehet élni, szabadságban és a szerelem magasrendűen intenzívállt erőterében nem.

– Hogy milyen kifejezéseket használsz te Jó Isten! Mintha te jártál volna a túl­világon, nem én. Mondd csak, mindezt te honnan szedted össze?

– Erről temérdek szakirodalom van, hülyém, csak ember kell oda, aki megkeresse, elolvassa és a megfelelő következtetéseket levonja belőle. Mert az akadémiák által hivatalosított tudományos könyvek mindig beszorítnak téged egy spekulált létterü­let­re. Mindazt összegezni, amit a könyvekben megtalálható, csak egy szabadságtudatá­val élni merő, bátor férfi teheti meg.

– Olyan, amilyen te vagy, persze.

– Olyan, amilyen én vagyok és amilyen te is lehetnél, és amilyen bárki lehetne, ha csak egy csöppnyi bátorságot is összeszedne. – Ha annyi hited lenne mint egy mustármagnak, azt mondanád a hegynek, hogy menj az anyád kínjába innét te hülye hegy és a hegy elmenne onnét az anyja kínjába. A természettudománynak nevezett, racionalista ideológiával kiegyező modern teológia már nem érvényes, mert hiányzik belőle a személyes hit, a személyt mindenek fölé helyező emberi hit többlete. Az a többlet, amit én megszereztem és amitől a teológikus és tudományos és divatos férfi-ideálképektől megtévesztett és összezavart nőstényeink hódolatteljesen megretten­nek. Ez az, amit Jézus olyan egyszerű szavakkal mondott ki, hogy „Én vagyok az Út, az Igazság és az Élet”. Ez nem egy egocentrikus hőbörgés, hanem az örök személytudat intenzitásának átélése: találkozás önmagaddal, vagyis a benned levő Istennel. Ez a gyávák számára veszélyes többlet, nem azonos a pietisták és a kommunisták és a dankópisták dalos hazugságrendszerét kímélő, esendően kispisis isteni szikrácskájá­val. Ez egyetemes létérzékelésbe ágyazódott, egyéni istenazonosság-tudatot jelent, amely az akkori papok, a tudósok és a politikusok, a békés családapák, az aggódó anyák, a keresztanyák és az anyósok rémületére, Jézus személyében először a vilá­gon, teljes egyértelműségében kiteljesedett.

Szegény modern nők! Lévén a modern ember istenképe egy olyan atya, aki egy tucat politikusból, törvényszéki főbíróból és Nobel-díjas természettudósból összetá­kolt erkölcscsősz szakállas atya, egy „férfiember” tehát, úgy képzelik, hogy a szellemi bátorság fényében kiteljesedő személyiség megvalósításának a feladata rájuk nem érvényes. Úgy képzelik, hogy a havonkénti menstruációtól, vagy a szülés izgalmától megzavart „női” személyiségtudatban nem teljesedhet ki az Isten. És akkor alávetik magukat a régi, csoportszellemet megtestesítő istenképnek, vagyis a személyi becs­vágyukkal mindezt, az atya-isten képet számukra visszaigazoló férfiaknak.

A dühítő ebben nem az, hogy ezáltal megalázzák és feladják magukat már az első fordulóban, hanem az, hogy amennyiben a férfi nem vigyáz eléggé, ezek a lelkiző- sopánkodó, aggodalmaskodó és szenteskedő kurvák, magukhoz rángatják, és ezzel a csoportszellem szintjére züllesztik az egyéniség erejével az Istent realizálni képes férfi-tudatokat is. Ha nem sikerül a lábáról leszedni, és a padlóra küldeni a férfit, attól a nők úgy begerjednek, hogy nem mernek, nem tudnak, de nem is akarnak gyermeket szülni az ilyen felszabadult személyiségtudattal rendelkező isten-embereknek. Ez a zsuga eddig mind szép és kedves, a baj ott kezdődik, hogy ezek az aggodalmas kurva-szentek ilyen alázatosan nekem már nem kellenek, és ebben a fázisban számomra el­romlik már minden. De én a játékot nem adhatom fel. Én egy úttörő hős vagyok ezen a téren, és nekem fel kell áldoznom magam, mert nekem az isteni lelkiállapotoknak az állandó megvalósítása kutyakötelességem. Én a szerelem magas izzásában állan­dóan megvalósítom Istent, még akkor is, ha mellettem minden nő elárulja magát és ezáltal a benne élő, személyes Istent elárulja. Én a szerelem magas izzását önmagam személyi tudatán belül állandóan fenntartom, és nem hagyom, hogy engem ebben megzavarjon az, hogy az isteni izzásra képtelen nők nem csak önmagukat árulják el, hanem engem is, akit csoportszellemmé degradálnak, mihelyt megalázzák mellettem saját magukat és nem élnek az isteni szabad akaratukkal, és nem hagynak el engem. Nem, én soha nem adom fel a harcot, én előre megyek még akkor is, ha egyetlen nő sem képes szabad akaratából elhagyni engem!

– Géza, Géza, én is itt vagyok, ne menetelj olyan kegyetlenül, mert nem tudlak követni ezen a csak számodra ismerős terepen. Mindjárt leisszuk magunkat és én még mindig nem értettem meg, hogy miért szül nekem gyermeket az a pár nő, akivel nagyritkán lefekszem és neked, aki intenzív szexuális tevékenységed közben gyakran cserélgeted a nőket, nem? Látod, én a földhöz ragadt, spekulatív eszemmel arra gondoltam, hogy ez azért van így, mert te meg szoktad pofozni azokat a nőket, akik beléd szerelmesek lesznek. És különben is, te egyetlen nőddel sem éltél négy-öt hónapnál többet. Ezért számukra nem adatott meg az alkalom huzamosan veled élni, na és a pofozkodó magas izzásaid mellett.

– Nézd, te földhöz ragadt logikánk két lábon járó csodája. Öt hónapi állandó ma­gas frekvenciában átizzott szerelmi élet elég egy nőnek, hogy rájöjjön: őt becsapták, őt félrevezették az óvodában, az iskolában, a családban, a moziban, a színházban, a regényekben és a Nők Lapja jellegű családi magazinokban egyaránt, mert velem és mellettem számára kiderül: az ő állatias női termékenységének önmagában nincs semmi értelme. Hogy aszondja, a nő istentől kapott nemes rendeltetése a gyermek­szülés, a gyermeknevelés és a családi szeretet melegének fenntartása, azaz a fajfenn­tartás, a nemzetszaporítás és a nemzet alapsejtjének, a családnak a megóvása, meg­őrzése. A nő mellettem és általam, legkésőbb öt hónapi intenzív szerelmi élet után rájön, hogy a gyermekszülés szellemi alap és spirituális háttér nélkül, egyenlő a vértől csöpögő gyilkossággal. A megszületett gyermekétől akár ott, a szülőasztalon is búcsút mondhat, és azonnal át is teheti porontyát a gyárosok, a politikusok és a tábornokok kezébe. Az egymást zaklató, egymáson állandóan a beígért boldogság elmaradását kö­vetelő, csendesen neheztelő, egymást feljelentő, beperelő, meggyilkoló, két hó­nap­ig boldog családanyák és családapák, a tőkések és a szocialisták, a propagandisták és a reklámfőnökök, a divatbárók, a kozmetika szalonokat, a mészárszékeket, lőszergyá­ra­kat és konzervgyárakat, dili­házakat, árvaházakat és más ilyen könyörületes gyárakat és intézményeket működ­tető, kimosdott és besprayzett uraknak és hölgyeknek a kezébe. A koldusoperákat író nagyművészek kezébe. Mindezt, amit most elmondtam neked, a nők az én szerelmem magas izzásában, a szerelmem elvarázsolt kastélyában, jobban mondva a szerelem szellemi templomában, mind képesek látomásszerűen észlelni, visszatérő álomképek formájában, már az első hónapokban. Sőt, egyesek már az első hetekben. És akkor ezeknek már nem kell gyermek, nem kell az újabb kórház, ágyú-kaszárnya-kupleráj és divatszalon-töltelék, nem kell a gyári munkás, nem kell a létszám-szaporító bábu, nem kell a hazugság-áldozat, a mészárszéki sorban álló és a nevetségesen csillogó sztár, a művészeti és az állami kitüntetések váromá­nyo­sa. Mert neki már csak az intenzív, állandó magas izzás kell, ami a szerelem, vagyis az állandó papnői, a püthiai állapot. A baj csak azzal van, hogy ebben a szellemileg degenerált világban nekik is ki kell mozdulniuk a jósda, a szerelmi fészek, a szellemi templom falai mögül, és ki kell menniük az utcára kenyeret, tejet és szalámit vá­sá­rolni, és úgy érzik, hogy ott ők ezt az isteni állapotukat, ami nélkül már nem ér sem­mit számukra az élet, nem tarthatják meg. Ezért támaszpontot, kapaszkodót, külső segítséget keresnek az isteni állapotuk megőrzéséhez, és ekkor fedezik fel maguknak a társadalom igazodási rendszerét működtető csoportszellemet. Vagyis a szakállas Istenképű társadalomban, a férfi­modellre épült társadalomban, a kitüntetések és a díszlövések társadalmában felfedezik támaszpontként a férfit, a náluk erősebbnek hitt embert. És ahelyett, hogy a saját személyiségükre, a saját személyi tudatosságukra támaszkodnának annak érde­kében, hogy megóvhassák magukat a varázslatosan tisztánlátó szerelmi légkör­ben, belé kapaszkodnak abba a férfiba, akin keresztül ehhez magasrendű átélési képesség felfedezéséhez elérkeztek. Ekkor lemondnak személyi­sé­gük­ről és beállnak birkának, és a férfit kinevezik csoportszellemnek, akitől aztán elvárják, hogy vezesse őket. Hiszen úgy képzelik, hogy amennyiben ő a csoportszel­lem, az köteles gyámkodni fölöttük. Ez a csőd-pillanat, a krízis-élmény jelentkezik négy hét után, négy hónap után, de legkésőbb négy év után. Ezért az ötödik héten, az ötödik hónapban, vagy az ötödik évben rendszerint csődbe jut minden szerelem. Akadnak nagy ritkán olyan párok is, akik kibírnak ötven évet és csak azután adják be a gikszert.

– Géza, ez egy kicsit nem erőltetett?

– Nem, egyáltalán nem. Ennek is utánanézhetsz a megfelelő könyvekben, meg a magad és a körülötted levők életében. A dolgok döbbenetesen, már-már idegesítő pontossággal találnak és megismétlődnek. Persze olyan is van, hogy a szerelmi állapot az ötödik heti, aztán az ötödik hónapi és később az ötödik évi válságidőszakot is túléli. De ez már nem az én esetem. Én, ahogy mondtam az imént neked, mindig tovább megyek, mert én egy úttörő hérosz vagyok ezen a téren.

– Rendben van, Héraklészem. De mondd, mi a magyarázat az öt hetekre, hóna­pok­ra és öt évekre, amely időszakaszokban rendszerint beállnak a szerelmi csődök ezen, a mindent átfogó világképletekre támaszkodó elméleted szerint?

– Nem tudom, hogy mi a magyarázat, de a dolog le van írva a Kabbalában.

– Mindig gyanítottam, hogy te egy szőrös tökű nagy, büdös zsidó vagy öregem. Már csak ránézésből is az lehetsz. Így, ezzel a bozontos drakula-fejeddel és a vizenyős, Rajna menti értelmiségi szemeiddel, csakis zsidó lehetsz. Mutasd meg azonnal, nem vagy-e nekem itt közben nagy sunyin körülmetélve?

– Csillapodj Ádám, én komolyan beszélek.

– Én is. Na gyerünk, azonnal látni akarom a töködet. – Géza kapcsol:

– Tudom, hogy pisilhetnéked van az öt sörtől, de még nem megyünk a vécére. Előbb ezt a sörös üveget még kiürítem, és csak aztán megyünk pucanézőbe abba a meg­hitt, jó románosan összehányt mellékhelyiségbe szép édeskettesben. – Ezen a kisebbségi jóindulattól csepegő barokkos cikornyán végre kacagunk  mindketten. Úristen, milyen nagyszerű sört inni és nagyokat röhögni Gézával! Mintha el sem buk­tam volna két vizsgán, mintha nem jártam volna meg az öngyilkosságot fontolgató reményvesztettség poklát, mintha ezelőtt három hónappal nem vártam volna az őrületet, hogy a lelki terheimtől megszabadítson végre. Mintha Tercsi nem szült volna már, mintha Dóra nem szerezte volna be magának Zsolit, mintha nem lennék „nős ember” és mintha Kinga nem lenne öt hónapos terhes. Azt hiszem, ha most így, fel­szabadultan röhögni látna, nem haragudna az öt, bocsánat: a négy és fél megivott sörért a pszichiáterem. Vagy mégis? Jobb lenne, ha most a diákotthonban szoron­ga­nék, a román szobatársam által bömböltetett diákszállás-béli „difuzorból” terrorisz­ti­ku­san kiáramló giccses népzene hallgatása közben? Inkább ebben a vendéglőnek nevezett kocsmában röhögök felszabadultan, és olyan mozdulatot teszek, mintha le akarnám a Géza nadrágját húzni. Ő félrelöki a kezem, és azzal együtt ledönt két sörös­üveget. Az egyik üveg legurul az asztalról és élesen csattanva, széttörik a cement­padlón. A főpincér az asztalnál terem.

– Mi van fiúk, megártott az alkohol? Na fizessetek ki gyorsan mindent és taka­rod­jatok ki innen, különben hívom a milíciát.

– Oké, főúr. Kifizetjük, és el is megyünk ebből a klór és pisi szagú kuplerájból. De ha még egyszer találkozunk az életben, és tegezni merészelsz, elköltözhetsz az egész családoddal Erdélyből. – A második mondatot már csak sziszegi Géza és közben, egy számomra értelmezhetetlen gesztust tesz a jobb kezével, valahogy úgy, ahogy a római császárok intettek a győztes gladiátorok felé. Nem tudom, hogy a Géza határozott magabiztossággal elsziszegett szavaitól-e, vagy ettől a gesztusától, de a fő pincér elsápad, hátra lép és hebegni kezd:

– Igenis... kéééérem alááásan, máskooor is teeesseenek... – Géza lesújtóan rá néz, az asztalra letesz kétszáz lejt és int nekem, hogy kövessem. Mint egy sértett diplomata, úgy vonul előttem, enyhén gömbölyödő pocakjával fenségesen. Jön hogy hátulról elbotlasszam, vagy hogy fenékbe rúgjam jóízűen, de kíváncsi vagyok, mit hoz ki eb­ből. Így hát ötlépésnyi távolságból, magam is kackiásan lépdelve követem. Ő viszont száz méter után sem áll meg.

– Géza, már senki sem néz utánunk, kinek szerepelsz? Különben is iszonyúan pisilnem kell...

– Mit gondolsz, te hülye, én nem a legközelebbi vendéglő budiját látom a lelki szemeimmel? Csak azért járok ilyen egyenletesen, nehogy a gatyámba pisiljek.

– Jaj, Géza, most ne, most nem tudok... most ne röhögtess kérlek.

– Ne nézz rám, és ne figyelj engem és minden rendben lesz. Jézussal szólva, jöjj és ne kövess engem!

– Jó, akkor várj meg, hogy ne kelljen kövesselek.

– Rendben. De a budiig egy szót sem!

– Hiszek egy vécében, egy nagyon tiszta angolvécében...

– Higgyél, fiam, és meglásd, vágyaid beteljesednek.

– Már látom is e modern, vendéglátó-ipari mennyország hófehér templomát. Két perc múlva biztosan elönt a mennyei béke.

– Így legyen.

...

...

– Géza, ez be van zárva! – kiáltok rémülten.

* * *

– Géza, a másik vendéglőben mit mutattál a főpincérnek?

– Én semmit, mit mutattam volna? – Néz rám nagy ártatlanul szemüvege alól vizenyős, Rajna menti, értelmiségi szemeivel.

– Nem itt, hanem a csillagvizsgáló melletti kocsmában.

– Jaj, ott? Semmit, csak önkéntelenül lefelé tartottam a hüvelykujjam, ahogy ránéztem az eltörött üvegre, mint a császárok a gladiátor-arénába, ha a legyőzött gladiátorokat halálraítéltek, jelezvén, hogy annak a sörösüvegnek lőttek.

– És ettől a pincér miért rezelt be?

– Mit tudom én? Biztosan műveltnek hitte magát, és komolyan vette.

– És te miért néztél reá olyan megsemmisítően?

– Mert észrevettem, hogy berezelt és ki akartam használni a lélektani pillanatot. Én az ilyen alkalmakat soha nem szalasztom el. Hiszen lehet még dolgom az életben ezzel a sükettel és nincs kedvemben, hogy még egyszer gorombáskodjon velem, amiért az asztalomról leesik véletlenül egy sörösüveg!

– Te hogy tudsz odafigyelni ilyen részletekre?

– Én nem a részletekre figyelek, hanem az emberekre.

– Hogy fér össze az elvont filozófia és ez a permanens figyelem?

– Úgy, hogy az elvont filozófia engem nem érdekel. Engem a Filo, tehát a szeretet és a Szophia, a Bölcsesség, tehát a szeretet bölcsessége érdekel. A szeretet meg fel­tételezi a bennem levő és a másikra állandóan odafigyelő éber embert. Az, amit ma Európában filozófiának hívnak, abban az értelemben, ahogy te az imént kérdeztél, öncélú és veszélyesen nevetséges. Akadémikus hangzása ellenére csak látszatra dohos és penészes. Valójában puskapor és gázkamra szaga van. Lövészárok illata és Hiro­sima-mosolya. Én köszönöm szépen, ebből a kegyetlen, spekulatív, humanista disznó­ság­ból, ebből a szeretet-impotenciából nem kérek! Akkor már inkább felpofozom a nő­ket, mihelyt a csoportszellemeikkel összetévesztenek. Egyébként is az, hogy ma ilyenek a nők, ugyancsak az önkényes, elvont európai filozófiáknak köszönhető. Az absztrakt filozófiákhoz igazodó életképzetek és a racionalista istenképek segítségével a férfiak, ha nem is nyíltan kimondva, de burkolt célzásokkal, nyakatekert elméletekkel elhi­tet­ték a nőkkel, hogy azok, amiért nem tudnak gátlástalanul pofozkodni és elvontan spekulálni, másodrendűek. A Kabbalában ilyesmiről még szó sincsen.

– Mondd már, mi az istennyila az a Kabbala? Nem valami zsidó átokkönyv?

– Hogy lehet valaki, aki művésznek tartja magát, ilyen műveletlen? Nem csodálko­zom, hogy Dórától becsavarodtál és a vége az lett, hogy az üres fejeddel nekirohantál a falnak.

– Hagyjuk most ezt. Mondd a lényeget.

– A Kabbala a Bibliának egy korábbi és tisztább változata. Az első változat, ami Kybalion néven ismert az okkultista irodalomban, szét van szórva a földkerekség kü­lön­böző népeinek a szentkönyveiben. Ez a régi és az új farizeusok által kanonizált mai Biblia, amit mi, európai okoskodó keresztények ismerünk, csak a negyedik, vagy az ötödik változata a Könyvek Könyvének. A Kabbala szerint tehát a négyes szám minősége megfelel a hármasban újra megvalósult isteni egység újabb felbomlásának és kiáradásának, egy új, a világegyetem kettősségét létrehozó előbbi teremtő-mozza­nat­hoz képest egy egészen más, teljesen új minőségű megnyilvánulásának, egy újabb világalkotó mozzanatnak, talán az utolsó ítélet utáni abszolút létezésnek. Az ötösben viszont nem egységesül újra az egész teremtés, hanem még az előbbinél is jobban szét­bomlik, teljesen felosztja magát, magába zuhan és ugyanakkor ebből a véghely­zet­ből születik újra minden. Az ötös szám maga a megfoghatatlan élet. A halál és az újjászületés az egyben és a határtalan létezésben. Ezért az ötös szám minősége mindig a betegséget jelzi, az egészség megtörését, a szétbomlást, a felosztódást. Az ötös a tra­gédia és a katasztrófa, a kataklizmák és egyben a tragédiában megtisztult újjászületé­sek állapota. Ez a kozmikus rend és rendváltás ütem-jele. Ezért van csak négy évszak, mint ahogy az alkímiában és az asztrológiában csak négy alapelem. Ezért szapo­rod­nak és rothadnak olyan őrült tempóban mostanában a kínaiak, mert a világ összes kultúrájában létező négy ősi alapelem mellé, a tűz, a víz, a föld és a levegő mellé, bevezettek egy hülye ötödik elemet, a fémet. Azóta nincs határa Kínában a szapo­ro­dásnak, az őrültségnek és a sötétségnek. Egyszóval a határtalan osztódásnak. Azért rohanták le és igázták le minden anyagi haszon nélkül Tibetet, mert az öt alapelem téveszméjére épült kommunista rendszer ördögi szellemétől hajtva, össze kellett keverniük az ötösből eredő, sátáni sötétségüket a Tibetiek hermetikusan konzervált, mágikus vallásának a szellemével.

Az ötös, a megmagyarázhatatlan nagy isteni ciklus megjelenése, amit a táncos kedvű feleségeikre hallgató ügyefogyott tudósaink ritmusnak neveznek. Az ötöstől veszíti el az egyszerű logikáját a teremtés és a szaporodás és alakul át rákos sejt­burján­zássá. Az elmúlás követhetetlen mágiájává oldódik fel az ötösben minden. Természetes ezután, hogy a hatos a válság száma legyen, a teljes krízisé, amikor a teremtő számára kiderül, hogy választania kell önmaga és az általa teremtett világ­mindenség között. És tudod mit csinál? Beismeri a válságot, beismeri a krízist, amitől ő maga is megretten. Beismeri, hogy hibásan futott le az egész munka-ciklus, hogy egyre nagyobb a zűrzavar, de azt is látja már, hogy az egészet visszavonni nem lehet, mert ez egyenlő volna a teljes megsemmisüléssel. És akkor tudod, mit csinál, na lássam, tudod-e, te hülyegyerek?

– Fogalmam sincs, Géza...

– Persze, hogy nincs fogalmad, amikor állandóan, csak az anyád szoknyáját, meg a Dóra seggét lesed. Na de hagyjuk ezt. Szóval, a Teremtő nem semmisíti meg a vilá­got, nem zuhan önmagába az egész világegyetemmel, hanem előreviszi az egészet egy törvényes pontba, a Törvényes létezés szintjére, a hetesbe. Ez a Dávid pajzsának a kaballisztikus értelme. Ezért van hét alapszín, hét alaphang, a hétnek hét napja, a misztikus gyertyatartónak hét ága, hét beavatási fokozat, amiből a kereszténykedő hókusz-pókuszoló papocskáink, valami költőiesen-absztrakt, még ő általuk sem egészen értett, hét szentséget alakítottak. De nem itt van a kutya elásva. Az egész félre­vezetésért a mennyiségi matematikára hivatkozó, még az isten létezésére is tárgyi bizonyítékokat kereső, szemellenzős tudósok a felelősek. Ezek a primitívek..., ezek az őserdei öntudatlanságban élő csóréfaszú primitívek szintjére visszasüllyedt materia­lista sintérek, ezek a sötétség démonai, Lucifer eszközei...

– Géza, pont olyan vagy, mint egy átkozódó ortodox rabbi, nem fejeznéd be végre?

– Ezek a nagyokos spekuláns vakok és süketek!

– Hagyd már abba ezt a barokk cirádát, mert egyáltalán nem élvezem.

– Rendben van, de azt tudnod kell, hogy téged is meg Dórát is és engem is nagyon sokáig ők vezettek félre. És ezt a szegény emberiséget is ők vezették félre. – Na, úgy néz ki, a hatodik sörnek tényleg erősebb a zavaró hatása, nem tudom, jó lesz-e előre menni a heteshez, vagy inkább vissza az isteni hármas egységhez?

– A múltkor azt mondtad, hogy az emberiséget a papok és a politikusok vezették félre.

– Á, dehogy, ők ártatlan kismiskák. Ők csak lépre mentek és készpénznek vették a feltalálók, a közgazdászok, a tudósok és a filozófusok elméleteit. A tizennyolcadik századi angol közgazdászok és a tizenkilencedik századi tudós ideológusok a hibásak a mai ember szellemi sötétségéért. Ők azok, akik az ostoba tárgyi bizonyítékaikra ala­po­zott önkényes elméletek és a tudományos eredmények alapján boldog jövőt ígértek az emberiségnek és ennek a nemes célnak a varázslatos perspektívájából magyaráz­tak meg minden társadalmi jelenséget. Még az infantilis, ellenség-hívő tábornokok is ártatlanok az eredmény-vadászó tudósok és a nagyokos, csepűrágó filozófusok mellett. Mert a tábornokok, akárcsak a kapitányaik, nem tudnak egyebet, mint harc­tér­re, vagy kuplerájba járni, káromkodni, kártyázni, ordibálni, díszszemlézni és lövöl­dözni. Ők azért születtek, hogy a rakoncátlankodó civil polgárokra, ha azoknak a politikusok által meghatározott érdekei ezt úgy kívánják, rálőjenek. A politikusok meg éppen azért születtek, hogy bolondítsák össze-vissza az emberiséget, különben nem lenne, amiért, és akire a tábornokok lövöldöztessenek. De kérdem én, mindeh­hez ki szolgáltatja a pénzt, a fenyítő fegyvereket, a lőszereket és az ideológiákat, ha nem a közgazdászok, a tudós feltalálók és a zseniális műszakiak, az úgynevezett, tiszta kezű szakemberek? Én mondom neked Ádám, hogy ezt a világot itt mindenestől a ma­gu­kat tisztakezűnek és ártatlannak kikiáltó szakemberek, vagyis a profik tették tönkre! Ki a fene szolgáltatja a politikus pártprogramjához és kormányprogramjához az ideo­lógiai fantazmagóriákat, ha nem az ártatlan közgazdász, a szociológus és a filozófus az Ő nagyokos elméleteivel? Na, erre válaszolj nekem!

– Te a dolgokat durván leegyszerűsíted. De most ne vitatkozzunk ezen. Azt mondd el, hogy mi van az ötös számmal és a szerelemmel?

– Rendben van nem bánom, mert látom, hogy a tisztánlátás különös erőpróba neked, még sérti a szemedet a fény, a valóság..., de amiket az előbb mondtam, azo­kon még gondolkozz el. Különben soha nem fogod megérteni az emberiséget, és akkor mindhiába festegeted halomra a hatásvadászó képeidet.

– Az ötös számot magyarázd el nekem, és utána megváltom neked képeimmel az emberiséget!

– Na! Csak hogy kezd megjönni az eszed! Ezt már szeretem. Hát figyel ide: az ötös szám – esetemben mindig az ötödik hónap – mindig a betegség, a tragédia, a fel­bomlás, a szétbomlás, a szétomlás, de ugyanakkor a mélyekben, inkább ideák szint­jén történő újjáalakulás és újjászületés előfuvallatta, annak a gyöke. Ugyanis az ötösben van elrejtve a világciklusoknak, a kozmikus rendnek, tehát a nagy rendszerváltások­nak, a forma-vázaknak a csirája, időben és térben. Amikor a hármasban újjá alakult az egység, ez az új, felsőbbrendű minőség a kiteljesedés felé indul a négyben, de az­után nem történik egy újabb egységesülés csak egészen rejtetten, valahol a teremtő legtitkosabb sejtéseiben és ezért az osztódási és a sokszorozódási folyamatok tovább történnek. Mindaddig, amíg egyszer csak menthetetlenül bekövetkezik a bomlás, a rothadás, a tragédia, a katasztrófa, az apokalipszis, ahhoz, hogy az egész evolúciós folyamat meg ne merevedjen. Ezúttal maga a rothadás hoz létre új életet és új létezési formákat, új folyamatokat indít, új erőket tár fel, új hatalmakat, amelyek, itt ebben a fázisban, még egymással látszólag ellentétesek és egymás kizárására, egymás elfojtá­sára, megsemmisítésére törekszenek.

– És ezért pofozod te a nőidet?

– Várj egy kicsit, mindjárt erre is rátérek. Szóval van akinél öt hét múlva, van akinél öt hónap múlva és van akinél öt év múlva jelentkezik a bomlás, a betegség, vagyis az az időszak, amikor a dolgok egyszerűen már nem mennek úgy, ahogy egy bizonyos lelki színvonal, összhang létrehozása után kellene hogy menjenek. Miért? Mert a szerelem nem más, mint a teremtés két poláris lételvének, a feminin és a masz­kulin lételveknek a kiegyenlítődésre, összhangba kerülésre, harmonizációra és egy­más teljes áthatására, megtermékenyítésére való törekvése, érted? Olyan is van, hogy csak öt perc az egész folyamat és már szét is bomlik minden. Nálatok, Dórával öt évig tartott, szinte hihetetlen, hogy kibírtátok ennyi ideig. Már csak az arany­lako­dalomra spekuláló parasztok és kispolgárok járnak túl a Dóra és a te eszeden.

– Hiába gúnyolódsz, Géza. Nálam igazából semmi nem bomlott fel öt év múlva sem. Dórát én épp úgy szeretem, vagy talán még jobban, mint ezelőtt egy évvel, amikor az elméleted szerint el kellett volna érnünk a legmagasabb minőségi szintet. Sőt, a hülye fejemmel, pontosan akkor csaltam meg Tercsivel. Csak azt nem tudom, hogy így visszafogad-e még engem?

– Én nem azt mondtam, hogy te nem hazudod magadnak továbbra is azt, hogy szerelmes vagy Dórába, csak azt, hogy a kozmikus ciklusok értelmében, már éppen ideje volt, hogy közöttetek elsorvadjanak és felbomoljanak bizonyos szellemi szálak, hogy olyan feszültségek teremtődjenek, amelyek már nem olyan enyhíthető és ki­küszöbölhető feszültségek, mint azelőtt voltak és hogy nem tudjátok olyan egyértel­műen túltenni magatokat bizonyos bántó és sértő megjegyzéseken, mint régen. Csak azt állítottam, hogy most, öt év után, nálatok is összekuszálódik, és egyre kibogoz­hatatlanabbá válik a múlt, a jelen és a jövő kérdése, a másik személyisége egyre kiismerhetetlenebbé, megfoghatatlanabbá és cseppfolyósabbá válik, amitől lassan-lassan egymás számára idegenekké váltok.

– Baszd meg a hülye jóslataidat!

– Mi van? Mitől ment így fel a pumpád, hát nem azt mondtad, hogy a múlt éjszaka Dóránál aludtál még, és tőle mentél az állomásra, nemde? Ezek szerint minden a legnagyobb rendben, a te valóságod ellentmond az én elméletemnek. Ezért még nem kell gorombáskodnod velem.

– Igen. Végre nála, az ő tiszta és meleg ágyában aludtam és ott szerettem volna maradni örökre. De nem lehet, sajnos nem lehet.

– Hagyd nekem a slágerszövegeidet. Még mindig el akarsz bújni Dórával előlem? Szeretkeztetek-e, vagy sem?

– Persze, hogy szeretkeztünk. Nagyon kívánjuk egymást. Szerelmesek vagyunk egymás testébe. – Így mondja ezt Dóra.

– A spiné!... ne ráncold a homlokod! Ha nem lennél olyan dilinós és nem ra­gasz­kodnál hozza olyan gyermekesen... szóval, már rég meg mondtam volna a vé­le­mé­nye­met a szemébe és nem vagyok biztos benne, hogy kíméleteskedésem miatt nem-e én vagyok a hibás abban, hogy belesodort téged és Kingát ebbe a szerencsétlenségbe. Tudom én jól, ne félj, hogy kicsoda Ő tulajdonképpen!... Na jó, hagyjuk... szóval miért ne fogadna téged vissza, ha valahányszor találkoztok, mindig szeretkezik veled?

– Az, hogy lefekszik velem amikor találkozunk, még nem jelenthet mindent. Csak gondolj bele: én „házas ember” vagyok a polgári törvények szerint és az is maradok egyelőre, amíg Kinga meg nem szüli a gyermeket. És azután válóper és egyéb cirku­szok következnek, ami teljesen rám tartozik, rám és erre a lepényleső, fösvény, velejéig korrupt, hazudozó, kegyetlen és primitív Kántor családra, amely az életben nem lát mást csak kézzel fogható anyagi értékeket, és amellyel még mindig nem értem, hogy hogyan kerülhettem össze? Hogy a fenében nem láttam, hogy kicsodák is valójában? Hol volt az eszem és a szemem? Na, szóval számomra még mindig kilátástalan az egész élet, mert Dóra ebből a mocsokból részt nem vállalhat, és ilyesmit én nem is várhatok el tőle. Neki nincs és nem is lehet a Kántor családhoz semmi köze. Egyéb­ként is azt mondja, hogy csak a testembe szerelmes. Semmiképp sem gondolhatok a kettőnk egyértelmű, felhőtlen együttlétére a közeljövőben. Ilyesmit szóba se merek hozni előtte! Így is tele van önváddal, amiért lefekszik egy nős emberrel. Ez a vágya és ez a tette sehogy sem fér össze szegény fejében a saját magáról kialakított hivatalos képpel. Én tudom, hogy ez nevetséges, de semmi erkölcsi alapom nincs jelenleg kritizálni Dórát. Egyelőre nem tehetek mást, mint csendesen hallgatni ezeket a zsörtölődéseit, eltűrni a pánik hangulataiból eredő kitöréseit. El tudom képzelni, mennyit viaskodik magában az érzelmeivel.

– Erkölcsi alap, viaskodás az érzelmekkel, szívek és nemzetek harca, tragédiák, forradalmak, operák és operettek, nagyáriák, patetikus díszlövések! Mikor szoksz le már ezekről az Isten szerelmére? Még, hogy nincs erkölcsi alapod az ilyenekhez! Hon­nan szeded ezeket a hülye kifejezéseket? Egyáltalán meg tudod mondani nekem, hogy mi az erkölcs? Én meg mondom neked. Igaz, nem én találtam ki, azt hiszem, Niet­zsché­nél olvastam, de ettől függetlenül, tökéletesen igaz: Az erkölcs az elme gyen­gesége. És itt nem arról van szó, hogy a pragmatikus racionalitás, a gátlástalanság logikája, tehát az úgynevezett ésszerűség kellene vezérelje az embert az erkölcs elle­né­ben. Nem. Egyáltalán nem. Mert, ha tudni akarod, és erre magadtól is rájöhetsz, ha jól körülnézel, az erkölcs tulajdonképpen ennek a gátlástalan és kegyetlen ésszerű­ség­nek a szolgálatában áll s azért romlik el minden civilizációban, minden társadalom­ban állandóan minden. Itt nem arról az elméről van szó, amiről a tudósaid azt tartják, hogy ott van a koponyánkban, hanem egy mindenütt létező, egyetemes elméről van szó, ami ott van minden ember minden gondolatában, és amelynek a létezéséről a tudományoskodó és erkölcsös, ésszerű mai ember egyszerűen megfeledkezik, és nem is akar tudomást szerezni felőle.

– Ezt nem egészen értem. Valamilyen univerzális-idealista elméről beszélsz te, ami csak a Platóni ideák világában létezhet?

– Egy nagy faszt gondolok én a Platóni ideák világára, mert olyasmi a valóságban nincsen! Mondtam már, hogy a filozófusok, az idealisták is, éppúgy mint a mate­ria­listák, csak arra jók, hogy egyéni agyszüleményeikkel félrevezessék a többi embert. Mi az, hogy ideák világa? Egy nagy absztrakt és giccses fantazmagória, egy fikció, egy szókép, amelynek nincs semmilyen megfelelője a valóságban.

– És akkor mi a lófasz az az elme? Abban a valóságban, amelyben például én élek, ennek a fogalomnak mi a megfelelője?

– Az elme nem más, mint amit egyesek úgy hívnak, hogy Isten.

– Ez nem sok egy kicsit Géza? Nem akarlak azzal idegesíteni, hogy esetleg a sok sör miatt... fogadjunk, hogy ezt te sem érted, csak nagystílűen improvizálsz itt nekem...

– Várj egy pillanatra! Hidd el, hogy többet érsz azzal, ha megpróbálod megérteni az elme fogalmát, mint azzal, hogy itt paraszt módra sértegetsz. Lehet, hogy egy kicsit zavaros voltam, de inkább arról lehet szó, hogy nem mértem fel helyesen a te jelen­legi tudat-állapotodat. Neked a lelked és az eszed igen fejlett. De épp ez nehezíti meg a dolgodat, ugyanis mind a racionális gondolkodási képességed, mind az inten­zív, minden ellentétes és ellenséges érzést átélő szenvedélyességed, elvonják a szellemed fejlődéséhez szükséges erőket belőled. Neked egy magas fokú tudatosságra kellene szert tenned ahhoz, hogy megismerhesd a saját szellemi lehetőségeidet. Na gyere, pró­báljuk meg egyszerűbben: habár utálom az ilyen durva egyszerűsítéseket. Most képzeld el, hogy az, amit a vallásban Istennek neveznek, az egy határtalan kiter­je­désű, gondolkodó agy, vagyis Elme, aminek részei vagyunk mi is épp úgy, mint az állatok, a növények, az ásványok, a bolygók és mindenféle látható és láthatatlan természeti elemek. Na el tudod ezt képzelni?... Mondhatom tovább?

– Oké, Géza, mehetünk tovább, idáig értem.

– Na látod-e, szaroskám, hogy nem beszélek félre? Csak megfeledkeztem arról, hogy egyelőre a Dóra és a pszichiátered színvonalán kell még hozzád beszélnem. Szóval a világmindenség egy nagy elme, eddig megy? – bólintok Gézának, hogy igen, folytassa nyugodtan. – De emlékeztetlek még egyszer, hogy én ezt most nagyon dur­ván leegyszerűsítem a kedvedért. Szóval mi is részei vagyunk ennek a nagy elmének, de úgy, hogy a bennünk levő, azaz dehogy bennünk, ez csak egy olyan kifejezés, mert lokalizálni ezt nem lehet térben, szóval a bennünk levő személyes elme, az általunk is létező elme, a nagy-egész elmének a tökéletes, kicsinyített leképeződése és ugyanak­kor szerves része. Ami meg van a nagy elmében, az mind megtalálható a te kicsi elmédben is. Kápiszkó? Ez benned a szent szellem, ez a lélek szikrája, ez a személyes isten. A Te személyes istened.

– Hm, ez érdekes. Nagyon, de nagyon érdekes. És hogy gyengül el, azaz hogyan válik erőtlenné az erkölcs hatására ez a bennem levő elme? Úgy hogy erkölcsös lesz?

– Nem válik az elme erkölcsössé, mert az nem személy, hanem olyan egyetemes létállapot, ami benne lakozik minden élőlényben. De az emberben, csak egyedül az ember által kispekulált és elképzelt jövőbeni érdekei miatt, erkölccsé szűkül az elme látóképessége. Elsősorban a mindenkori pragmatista eljárások, meg a felhalmozott anyagi értékek megőrzésére, vagy megszerzésére szolgáló csodafegyverek, amelyek a gyártó és felhalmozó ember számára mind ésszerűek és egy bizonyos szemszögből, bizonyos emberek számára ezek használata erkölcsös cselekedet. Láthatod, hogy bizonyos keresztény papok még most is megszentelik a fegyvereket. Ezek az érdekes és izgalmas romboló eszközök nem a világegyetem elméjének szüleményei, hanem mind az ember elméjének szüleménye, vagyis az még nem a Szent Szellem, csak annak az emberi csökevénye. Én most semmi rendkívüli dologról nem beszélek. Én például most nem akartalak felizgatni, kioktatni, és nem akartam szerepelni neked. Csak közöltem egy általam is érzékelt egyetemes igazságot, amit az emberiség nagy szentkönyvei mind megemlítenek. Ez még nem erkölcs a mindennapi értelemben. Majd szólok, ha megunom az ostobaságodat, és úgy érzem, hogy számodra elég az is, ha szórakoztatlak érdekes dolgokkal. Akkor majd erkölcsös leszek. Amit most mon­dok, maga a realitás. Ebben semmi érdekesség nincsen. Ez csak ilyen leegyszerűsítve érdekes. A szabad gondolat, csak az ésszerűséggel megnyomorított létérzékeléshez alkalmazva válik izgalmassá és így lesz erkölcs belőle. Mert valójában még egyszerűbb minden, és pontosan azért gyengül el bennünk ez az elme, mert mi az érdekeink szűrőjén át akarunk ésszerűsíteni mindent, a szellemi restségünk következtében. Az általános ésszerűsítéseink miatt és azok által gyengül el tehát mindannyiunknak a személyes elméje. Érted? Ezért jár együtt az erkölcs az ésszerűsítéssel. Az atombomba erkölcse a polgári és az elvtársi etikettel és a morálprédikációkkal. Ezért nem sze­retem, amikor morális kifejezésekkel dobálóznak az emberek. És azt kimondottan utálom, ha te használsz ilyen kifejezéseket, mert tudom, hogy te sokkal többre vagy képes. De még mindig ezeket a személytelen erkölcsös gondolatokat használod, mert tele vagy oidipuszi komplexusokkal, amiket gyermekkorodban a román iskolával együtt beléd ültettek, és Dóra egyszerű szeszélyből, vagy azért mert ő is tele van ilyenekkel, még erősíti is ezeket benned.

– Hagyd őt, szépen kérlek. Azt csak én tudom, hogy miattam mennyit szenved. – Már viccelek, de Géza nem ismeri fel a helyzetet és elkeseredetten a homlokára csap a kezével.

– Szent Isten, én mostanáig miért és kivel beszéltem? Olyan vagy mind egy együgyű hülye gyermek. Téged „csak a majom érdekel”. Tudod mit, gyere, tárd szét a lábaidat, és én úgy csomagon rúglak, hogy az oidipuszi tököd tényleg nem áll fel többet. Akkor legalább már lesz „erkölcsi alapod” is a tökéletlenségre!

– Oké, Géza, itt van, na gyere! – Hirtelen felállok a vendéglői székről és szorosan szembefordulva vele, szétvetem a lábaimat. Visszaülök, és megint elkezdünk kacagni istenesen mind a ketten. De ez már nem olyan görcsösen felszabaduló röhögés részemről, mint az előbbi a másik vendéglőben. Ez már derűsebb nevetés, jobban átlátok alatta. Ebben már inkább a tényleges oldottság van jelen. Feloldódik az utóbbi hónapok görcse, a szűnni nem akaró sok drámai feszültség, az éjszakák iszonyú félelme, a napokig tartó alvatlanság, az öngyilkossági szándék visszatérő gondolat-képei, a kilátástalannak hitt élethelyzet, a bűntudat, az idegenségérzés. Ami elfogott, amikor megláttam azt a tőlem teljesen idegennek tűnő lényt, akinek állítólag „én ad­tam életet”, mert Tercsivel nagy részegen lefeküdtem és néhány hónap múlva, min­den személyes vállalás nélkül, egyik pillanatról a másikra, „apa” kellett volna legyek. Átlátható lett e nevetésben az életnek, amelyből hajszál híján szinte örökre kiléptem, az értelmetlenségén túli értelme, amely azt sugallja valahol, hogy nyugodjak meg, mert valahol a mélyben mindegy, hogy világi szemszögből, van-e az életben még bár­mihez is „erkölcsi alapom”? Lassan mindketten lecsillapodtunk és most már a régi, játékos kedvvel kérdeztem Gézát, hogy mi is az összefüggés a szerelem, az ötös szám és aközött, hogy azok a nők, akikkel ő szerelmeskedik, nem szülnek neki gyermeket?

– Ott maradtunk el, hogy te minden nőbe eszeveszettül szerelmes leszel...

– Igen, annyira szerelmes leszek a drágáimban, hogy egy adott idő után nem tu­dom elviselni, és egyszerre csak úgy érzem, hogy meg kell verjem a szerelmem tár­gyát, bocsánat: alanyát, ahhoz, hogy kétségbeesésemben nehogy teljesen tönkremenjek...

– És akkor ők megijednek, és tőled elmenekülnek...

– Á, dehogy. Még szerelmesebbek lesznek, és mindent elkövetnek, hogy elégedett legyek velük, mert az egész verési históriát félreértik, hiába rágom a szájukba érthe­tően, hogy mi történik, ők még jobban a kedvemben akarnak járni és ettől a dolog még idegesítőbb lesz. Mindenáron meg akarnak menteni engem, nehogy elvesszek. Nehogy elvesszen az a rettentő sok érték, ami itt van a fejemben. Áldozatot hoznak értem. Én fontosabb leszek mindennél az életükben és ettől kezdve szó sem lehet más lényről az életükben rajtam kívül. Így gyermekről sem. Tavaly volt egy igazán pom­pás, öt évig tartó, laza és langyos házasságában alig használt hölgyem, egy drága kis szőke csemetével, akiért rengeteget kellett harcolni a bíróságon. Ugyanis ő volt az, aki el­hagyta a férjes, családi fészket. Már azt hittem, hogy végre megérkeztem és berendez­kedhetek vele egész életemre. Szerettem igazából mindkettőjüket. De az is lehet, hogy inkább a gyereket. A negyedik hónap után nem bírtam tovább, pedig öntudatosan be­­beszéltem magamnak, hogy nem szeretem annyira, hogy meg is verjem. Egy banális gesztusával felingerelt és én elvertem. Minden szenvedély nélkül, csak úgy, hide­gen és rutinszerűen. Igazi értelmiségi volt, filozófia szakos tanárnő, természetesen azonnal feljelentett a bíróságon. Ám a bíróság átutalta az ügyet a néptanács békéltető bizottságához, mivel úgy ítélte meg, hogy mi élettársi viszonyban éltünk. Megidéztek, csupa kíváncsiságból elmentem megnézni, ez miféle szocialista cirkusz lehet? Tyúk­tolvajokkal, közös udvari vízcsap használata fölött veszekedő-gyűlölködő szomszé­dok­kal, urbanizált, házasságtörő cigányokkal egyszerre oktattak ki az elvtársak és az elvtársnék a szocialista etika és a román hazafiasság által igényelt magasrendű pol­gári tisztesség rejtélyeire. Engem ott helyben elfogott a szerelmi láz, ahogy az értelmesen hallgató Máriámat néztem, és készségesen egyetértettem az elvtársakkal mindenben. Szívemből fakadó, töredelmes bocsánatot kértem Máriától az egybegyűlt díszes tár­sa­ság meghatódott gyönyörűségére. A teremben ülő cigányok abbahagyták a fojtott civakodást, tapsoltak és lelkendeztek. Mária mosolygott a humoromon, de könnye­zett a meghatottságtól.

Épp behajtottam akkoriban az egyik üzletem nyereségét, meghívtam hát Máriát a vendéglőbe, hogy értelmesen beszélgetve, civilizált emberek módjára váljunk el egy­más­tól. Beleegyezett, a mindent civilizáltan elrendezni akaró értelmiségiek maszkját öltve magára. A vendéglőben elkezdett beszélgetést végül az ő ágyában fejeztük be suttogva, nehogy felébresszük a kicsi édest. Újra gyönyörű volt minden. Mária tel­je­sen fellelkesült, amiért a gyermek szellemi képességei szemlátomást fejlődtek eredeti pedagógiai fogásaim következtében. Nagyokat birkóztunk hármasban, sétálni jár­tunk, moziba, mindent, ami le van írva a nagykönyvbe. Aztán négy hét elmúltával megint eltörött a mécses: ezúttal már szenvedélyesen vertem szegényt, igaz szerelemmel. Nem is nagyon védekezett, csak mélyen a szemembe nézett. Igen, mélyen a szemem­be nézett ahogy ütöttem, nem félve az ütések okozta fájdalomtól, inkább megértően, mint ellenségesen, valahányszor egy-egy ütés után szembefordulhatott velem és így elkapva a tekintetemet mélyen a szemembe nézett. Hangot is csak akkor adott ki magából, ha sikerült erősen eltalálnom érzékenyebb helyeken. És én csak vertem, vertem, mintha gyűlölném őt, de közben bolondultam belé, annyira szerettem. Ami­kor abbahagytam, csendesen összeszedte holmiját, felöltözött és minden harag nélkül hazament. Azt hittem, vége mindennek. Vigyázva, olyan utcákon járkáltam, hogy le­he­tőleg ne találkozzak vele, pedig őrülten kívántam. Társaságba, vendéglőbe akkori­ban nem jártam, lehetőleg mindig otthon ültem, rengeteget olvastam, és vártam, hogy a törvényszékre most már tényleg beidézzenek. Négy hét telt el így, tökéletes magányban, szerencsére még volt megtakarított pénzem, így nem kellett újabb üzle­te­ket kötnöm, és már egy, a számmisztika és a primitív népek mítoszainak az össze­füg­géseiről szóló könyv megírásához készülődtem, amikor egy este lakásomra becsen­ge­tett és közölte, hogy nagyon szeret, nem tud élni nélkülem. Megkért, menjek el hozzá, mert a gyermek mindennap megkérdi, hogy mikor megyek, és mikor játszunk hár­masban úgy, mint régen. Ő már a verés másnapjától várta, hogy összefussunk valahol a városban, vagy hogy én megkeressem. Nem haragszik, amiért megvertem. Neki csak az a fontos, hogy én őt szeressem, nem bánja, akárhányszor megverem.

– Erre te mit válaszoltál?

– Hogy ne beszéljen butaságot, én soha többet az életben őt meg nem verem.

– És elhitte?

– Nem érdekelte.

– És biztos vagy abban, hogy filozófia szakos tanárnő ténylegesen?

– Ezt hogy a francba érted?

– Diplomával, munkahellyel, meg mindennel, ami egy ilyen címhez kell?

– Igen. Miért? Gondolod, hogy ez számít valamit is ebben az ügyben? Ha akarod tudni, a filozófiatanárok is, csak úgy, mint a magukat filozófusnak számító becsvágyó szédültek, a legkövetkezetlenebb emberei a földnek. Tele van a fejük az életről szóló elméletekkel, eszmerendszerekkel, amelyekből semmit nem képesek megvalósítani a személyes életükben. Olyasmivel foglalkoznak, ami a valóságban nincs is: saját személyüktől elvonatkoztatott agyszüleményekkel, spekulált fantazmagóriákkal. Ez a szerencsétlen Mária is képes volt a sok pereskedés árán megszerzett gyermekét is el­hanyagolni – félhülye és egészen süket édesanyjára bízva azt hetekig – csakhogy mellettem lehessen, amikor a Nagytárnától hatvan kilométerre fekvő kisvárosban ke­rült egy állandó munkahelyem és ugyanakkor több üzletem jött ott össze. Képes volt hajnali négykor felkelni, és onnan bejárni vonattal Nagytárnára, hogy megtarthassa óráit az iskolában, és délután már megint ott volt a fenekemben. Amikor szóltam neki, hogy illene a gyermekével is törődnie, nem csak velem, elkezdődtek a félté­keny­ségi jelenetek. Mit mondjak még? Az elején még szórakoztató volt, mert ilyet velem addig még senki nem merészelt tenni, de végül is el kellett kergetnem magamtól, vissza a gyermekéhez.

– Ez fantasztikus. És tényleg szép nő volt ez a Mária?

– Naná, mit gondolsz te? Nálam a szépség nagyon számít, anélkül nem tudok igazán betüzesedni.

– És nem volt alkoholista, idegbeteg, skizofrén, epilepsziás, ilyesmi?

Nem, nem és nem! Vagy ami ugyanaz: értelmiségi volt. A volt férje főmérnök egy háztartási gépeket gyártó üzemben és amatőr zongorista, tehetséges festő, széles is­me­retségi körrel, a város elitjéhez tartozott. Az édesanyja egy tűzvész alkalmával kótyagosodott meg, nem családi betegség következtében. Nyugodj meg, Ádám, a baj oka nem ott van, ahol te a kérdéseiddel keresed. A baj oka sokkal mélyebben van. A baj oka az igazi okok világában van, metafizikai mélységekben, ott, ahol az Istent sejtik egyesek. A mai nők sajnos még nem tudják igazából, csak elméleti szinten, hogy mi az individualitás. Beszélni beszélnek róla, egyesek még írnak is erről a témáról dok­tori disszertációkat, pedagógiai jellegű tanulmányokat és cikkeket a realista szem­lé­letű keresztény-szocialista és keresztény-demokratikus családi lapokban, de ez mind elmélet marad és igazából a szerzők sem képesek azt, amiről írnak, megvalósítani. Még gyengék ahhoz, hogy viselhessék ennek valódi tartalmát. Bennem és a hozzám hasonló erős és szabad férfiakban megérzik az individualitás szabadságának erejét, a spirituális öntudat csimborasszóját. És ha már nem tudták ezt önmagukban megvaló­sítani, kényszert éreznek arra, hogy az ilyeneknek, mint én, alávessék magukat. És itt törik meg a varázs, itt veszik el a szerelem isteni lényege. A hülye kurvák össze­tévesztenek engem a csoportszellemmel, és ezzel az önfeladással nem csak önma­gu­kat alázzák meg, hanem elsősorban engem. Ezen a ponton megszűnik minden etika, minden tudomány és minden költészet. Az összes idevonatkozó elméletek mind nevet­ségesek és csak arra jók, hogy szegény nőket még mindig a férfitársadalom kiszolgálóivá tegyék. Arra, hogy elvonatkoztatott kérdésekről tárgyalva elfödjék elő­lük a még mindig a levegőben lógó konvencionális, hímnemű, vagyis patriarchális istenképzetet. Ezért van az, hogy a nők még mindig csak elméletben tudnak indi­vi­dualizálódni, de a gyakorlatban nem. Az individualizációhoz felállított modellek még mindig férfiak által gyártott modellek, és ezért spirituális alapjukban férfimodellek. Ilyen például a társadalmi, vagy a művészi karrier, a feminizmus és más ilyen eman­cipációs törekvések. Mindenki megfeledkezik arról, hogy a nő nem attól nyeri el individualitását, hogy legyőzi a férfit, és konkurenciába kerül vele. Ebben a képtelen, harctérré, piaccá és versenypályává alakított civilizációban a nő éppúgy elfelejti igazi, feminin jellegét, mint ahogy a férfi félreismeri a sajátját. Szellemi lustasága követ­keztében a nő magára veszi a férfitársadalom által megszabott etikai normákat és modelleket, amitől aztán összezavarodik minden. A ringlispíl kereke forog tovább, és nekünk, a nők által szült fiúgyermekeknek, apáknak és nagyapáknak sincs több eszünk: évezredeken át eljátsszuk ezt az unalmas, cirkuszi mókuskeréken fel-le bil­le­nő cso­port­szellem-helyettesi szerepünket, mintha tökkel ütöttek volna valamennyiünket. De mondom, hogy ezért valójában a nők a hibásak, mert lusták és kényelmesek és egyszer már végre nem ébrednek fel. Mert nem kell, hogy a nők a férfiaktól várják azt, hogy megtanítsák őket arra, hogy milyennek kell nőkként legyenek. Ezért kell megvernem minden nőt, akibe szerelmes leszek. Mert ezek a lüke tyúkok nem akar­nak maguktól individualizálódni az istennek sem. Csak elméleteznek és méláznak róla, de igazi lépéseket tenni az individualizáció felé nem mernek. Nem merik vállalni a nagy egészet. Csak a kicsi korruptat, az éppen hogy kényelmeset. Légfennebb összetévesztik az individualizációt a gazdasági, társadalmi és kulturális karrierrel, ami nemcsak számukra, de már a férfiak esetében is nonszensz. A szerelemhez két egyenrangú, másnemű ember kell. De az egyenrangúság nem jó kifejezés erre, mert igazából egyenértékűségről kell beszélni... szóval ezt az egyenértékűséget a legtöbb nő összetéveszti a művi fogamzásgátlással, az agresszivitással, a gátlástalansággal, az értelmiségiesedéssel és a társadalmi karrierrel. Vagy épp fordítva: az elvonulással, a kényeskedéssel, a hisztériázással, a miszticiz­mussal, a lunátikussággal, az érdekeskedő ürességgel. Az aranyközép megelégedik a családanya, az aggszűz, a kurva vagy az apáca szerepkörével. Igazi nő az egész vonalon nincsen. Még a te Dórád úgy, ahogy  megközelíti az én eszményképemet, de azt nem tudom megbocsátani neki, hogy össze-vissza zavart téged a gyermekszülési őrületével, azaz a gyermekszüléstől való primitív félelmeivel. Lehetett volna tisztességesebb. Te meg lehettél volna műveltebb és értelmesebb és az ő igazi énjét fel kellett volna ismerd. Én azt hiszem Dóra az egye­düli nő, akit soha nem vertem volna meg, mert arra neki már nem lett volna szük­sé­ge. De, hogy engem őnagysága az öngyilkossági őrületbe kergessen a rejtett individua­li­tás-építési törekvései miatt, hát csak azt néztem volna meg!

– Mit tettél volna nagyokos, na halljam?

– Bölcsebb és kegyetlenebb dolgot, mint te. Türelmesen vártam volna. Kivártam volna azt az időt, amikor az individualitása kiteljesedésével egy időben a természetes anyaságát is elfogadja és a közbeeső gyermek- és anyaságellenes hisztériázásait nem vettem volna fel.

– Milyen könnyű ez elméletben. Kíváncsi vagyok, hogy kibírtad volna-e cirkusz és verekedés nélkül, amikor a megtermékenyüléstől való félelmeiben hetekig elzárkó­zott a szeretkezéstől! De hagyjuk ezt, mert olyan, hogy volna vagy lenne nincs. Elvégre nem te voltál szerelmes Dórába, hanem én. Nem te szédültél, és ezért nem te szen­ved­tél, hanem én. Neked a nőkkel más dolgod nem volt, mind mellettük a fegyelmezett szerelem fennkölt állapotában izzani és közben az érett és éretlen bölcsész tyúkjaid­nak a napi verés adagjukat kiosztani. Mert végül mit számít az én szerelmes őrültsé­gem, aminek a következtében szenvednem kell, ha az élet lénye­gében csak az örök és szüntelen jelenben létezik, mind a jó versekben, amelyekben a költő helyett meg­szólal az Isten. 

– Ha egy kicsit jobban magadhoz térsz, és özopuszi komplexusodat felszámolod, te leszel a legjobb festő ezen a vidéken. Picasso mehet a fenébe.

– Ki az a Picasso? Ja persze, az a jóképű vén tróger, aki szintén megveri a nőket, mihelyt szerelmes lesz. Csak az a különbség közötted és ő közötte, hogy ő el is veszi feleségül a jövendő áldozatait, és pszichológiailag is halálra kínozza őket. Micsoda nagy művész, úristen! Valódi Skorpió. Jó, hogy említetted: igazából ő az én eszmény­képem. Talán a segítségeddel el fogom érni, amit ő: miközben a feleségei és a szeretői az öngyilkosság gondolatával küzdenek, megfesti az arcképüket, és óriási pénzekért eladja őket.

– Várjunk csak..., hiszen te a mi Picassónkról beszélsz, aki ott lakik a régi temető mellett a festőtelepen, csak egy kicsit öreg és a késő-barokk manieristák, valamint a dankópisták stílusában festett képeitől megkérgesedett a jobb agyféltekéje. De én hozzá képest sokkal jobban megverem a szegény, nyájas nősténykéket, akik mindig becsapnak azáltal, hogy látni vélik bennem az értük felelős csoportszellemet. Egyszer be is állított hozzám egy bomba testű modell, hogy legyek szíves lássam már el a baját becsületesen, mert az öreg festő összezavart valamit és a becsületes testi sértés helyett a Jung-féle pszichológiai módszerekkel próbálkozott nála, amit a szőke Vénusz nagyon unalmasnak talált. Szegény modell a szépsége mellett nem csak, hogy tyúk­eszű volt, de a lelki finomságokhoz semmiféle érzékkel nem rendelkezett. Ezért sehogy sem tudta felfedezni az öregben a csoportszellemet, mivel a hírneves öreg szatír semmiféle hatást nem tudott kiváltani belőle és ettől a nő teljesen kiborult. Igazából én is csak aközben értettem meg, hogy mi a csízió, miközben a jó nótázások után vele komolyan elbeszélgettem.

– Végül is miért olyan rossz az, ha valakit csoportszellemnek néznek?

– Azért, mert annyi erővel párttitkár, őrmester, kapitány, ideológus, muzeológus, vagy maffiavezér is lehetek. Mert az ilyen szerepkör megaláz emberi önbecsülésem­ben és önértékelésemben. Én már tudomásul vettem, hogy engem az Isten az ő képé­re és hasonlatosságára teremtett, tehát szabad akarattal rendelkező személynek, aki nem szólhat bele mások szabad akaratába, és nem vezetget senkit sehova sem. Azok a csecsemő-színvonalú, tudatlan emberek, akik azt hiszik, hogy ők valakiket valahova – a boldogság felé, a győzelem felé, a megelégedettség felé vezetnek, tehát a nép­vezé­rek, a pártvezérek, a kaszárnyavezérek és a vállalatvezérek, csak önmagukat vezetik igazi sorsuk beteljesülésétől félre, ugyanazzal a tömeggel és csoporttal együtt, akikkel elhitetik, hogy ők aztán tényleg valami értelmes cél felé vezetgetik. Én már tuda­tosí­tot­tam magamban, hogy egy isteni képességeit felszínre hozó, azokat fino­mí­tó és kiteljesítő szellem-óriás vagyok, akinek egészen más dolga van itt a földön, mint hogy mások előtt vezérkedjen, azok fölött gyámkodjon és uralkodjon, tehát végül is, hogy terrorizálja azokat, mint egy ócska csoportszellem. Én a következő testet-öltésemben Angyal leszek.

Mintha hideg vízzel leöntöttek volna hirtelenül, felkaptam a fejem: –Úr Isten, mit mondott ez? Nem jön, hogy higgyek a füleimnek!

– Hogy miben, micsoda és kicsoda leszel?

– Jól hallottad: angyal leszek a következő testet-öltésemben.

Na ez a Géza jól berúgott és misztikus hülyeségeket kezdett beszélni. Géza mindig váratlanul billen át a józanság határán a részegség vadászmezejére, mert Ő zseni és nála egyszerre zavarodik össze minden. Csak évek múlva értettem meg, hogy álta­lában miért követ el ilyen váratlan fordulatokat minden uránuszi személy szelleme.

– Géza, én nagyon fáradt vagyok, tudod az a sok gyógyszer, amit beszedtem... gyere menjünk haza, hogy tudjak végre aludni egy becsületeset... – De hiába, a kis ördög nem hagy békén engem sem: – Te, mondd csak, az előbb azt mondtad, hogy angyal leszel?

– Angyal leszek persze, ne mind értetlenkedj. Én egy olyan lény leszek a következő testet-öltésemben, akinek nem lesznek ilyen alávaló, mocskos szokásai, hogy része­ges­kedjen, káromkodjon, szélhámoskodjon és ártatlan, szerelmes nőket megverjen, ha kell, ha nem. Jó ha tudod te is, hogy bizonyos inkarnációk sorozata után, ha isteni lényegére ráébred egy ember és leszokik az imént említett hagyományos népszoká­sokról, angyalként jelenhet meg a következő testöltésében.

– És mindez hogy fér össze azzal…, akkor te most miért vered meg a beléd szerelmes nőket?

– Mert nem hagynak, hogy a jövő életemben angyal legyek, mert nem is szeretnek igazán és mindig összetévesztek valami hülye csoportszellemmel! – Szóval, a zsenik rettenetesek, ha begerjednek. Géza azért veri azokat a nőket akik szerelmesek lesznek belé, mert azok a csoportszellemet látják benne és úgy érzi, hogy ez a szerepkör őt le­alacsonyítja. Sőt: Gézát nemcsak, hogy lealacsonyítja ez, hanem egyenesen fel­dühíti, hogy ilyen alantas módon viselkedik a nőkkel, mivel ő a csoport­szellemeknél egy magasabb létezési szférába szeretne emelkedni a jövendő testetöltésében. És úgy gon­dolja, hogy erre pontosan azért nem marad esélye, mert azáltal, hogy a nők őt állan­dó­an összetévesztik egy bizonyos csoportszellemmel és elvárják tőle, hogy csoport­szellem­ként viselkedjen velük szemben, szóval, mindahányszor ez a rémületes dolog újra felszínre kerül, mérgében, vagy unalmában, vagy szeretetében, szóval már én sem tudom, de neki megint meg kell vernie szegényeket. Én nem is szeretem ezeket a zseniket és megértem a szegény nőket, akik összetévesztik Gézát valami hülye csoport­szellemmel, mert fix úgy viselkedik, mint egy zsarnok terrorista, mert ő nagyon intel­li­gens, sőt: ő egy zseniális ember. Tulajdonképpen Gézát én sem szeretem. Nem szere­tem, mert félek tőle, annak ellenére, hogy legjobban az ő társaságában tudok fel­oldódni, amikor nem részeg. Mert amikor részeg, minden zsenialitása elmúlik és ő is pont olyan kiszámíthatatlan, következetlen, ideges, hisztis, érzelgős, érzékenykedő, ön­érzetes, sértődékeny, kiszámíthatatlan, mint a többi részeg ember. De hát olyan em­bert, aki nincs mindig elfoglalva valamilyen polgári köteles­ség teljesítésével és akivel én úgy megérteném magam mind Gézával, és aki barát­ként elfogadna most engem, nincsen. Olyan barátra lenne szükségem itt Nagytárnán, akivel felszabadultan és intelligensen lehet beszélni, mint Gézával, de nem kell félni, hogy  bizonyos ke­ményebb körülmények következtében elszakad a cérnája, felkapja a vizet, vagy részeg lesz és pont olyan irracionálisan viselkedik, mint akárki más az ilyen részeg helyzetekben. Szeretnék egy nem zseni barátot, akivel olyan jól érzem magam, mint vele, de sohasem kell félnem az őrült kiborulásai miatt tőle.

– A szerelmes nők csupán a nagyfokú szabadságtudatomtól, vagyis az individua­li­tásomtól gerjednek be – folytatja Géza – miközben én őket teljes valóm­mal, egy jövendő angyal kozmikus odaadásával szeretem. Igenis, te sárba ragadt agyú ökör, jól hallottad: egy jövendő angyal kozmikus szeretetével! De ezek a saját eszükkel gondol­kodni lusta libák, pontosan olyan kegyetlenek, amilyen kényelem­szeretők és nem kellek nekik, mint angyal, aki nem vezeti csak szereti őket, hanem mint csoport­szel­lem. És ezzel a hülyeségükkel minduntalan visszarántanak a múltba, és nem hagyják, hogy ettől az erős individualitásomtól megszabaduljak, és végre azonosulhassak a világegyetem szellemével, hogy megdicsőülhessek, és angyal lehessek én is végre!

Már a szomszéd asztaloknál is elhallgattak, és minket néznek. Nagyon félek. Géza egyre patetikusabban és egyre tüzesebben folytatja:

– Mert nekem elegem van ebből a bunkó emberiségből, érted? Elegem van ebből a koszos tömegből, amely a politikusoknak, a könnyűzene énekeseknek, a főpapok­nak, a közgazdászoknak, a bokszolóknak és a futballistáknak béget. Amely tapsol, sumákol, feketézik, csencsel, besúg, korrumpál, cirkuszba, gyűlésbe és lövészárokba vezetteti magát és közben béget. Én nem akarok többet visszajönni ide!

– Nem ittál a kelleténél többet, Géza?

– Úr Isten, hogy nekem kikkel kell itt még dolgom legyen! Ha akarod tudni, még nem ittam ma semmit sem. Én antialkoholista, antinikotinista és mindenféle anti élvezetek híve és oklevelekkel, okmánybélyegekkel, hivatali pecsétekkel és aláírások­kal szavatolt impotens ember vagyok, akinek makulátlanul tiszta a szelleme és a lelke. Én nem vagyok más, mint hőn szeretett Nicolae Ceauşescu elvtárs, vagyis a legnagyobb elvtárs egyetlen makulátlan lelkű híve!

– Hallgass el, te hülye. Egészen megőrültél. Gyere, fizessünk gyorsan és menjünk innen.

– Na hallj oda, hogy megőrültem! Én voltam-e a diliházban még ezelőtt két hó­nap­pal, vagy te? Én akartam-e öngyilkos lenni, mint egy gyáva szar, amiért a nőstények neki állandóan lepetéznek? Na mondd, ki az őrült ebben a kurva életben, én-e, vagy te? – Hirtelen feleszméltem és valamennyire kijózanodtam a Géza-féle tirádától. Vége a mai játéknak, mert menthetetlenül szabálytalan lett. Minden maradék józanságomat összeszedem, és Gézának erősen a szemébe nézek:

– Bocsáss meg Géza, hogy kihívtalak ide, hogy mi ketten beszéljük meg a velem történteket, és ezáltal alakíthassak ki magamnak egy, az eddigiektől eltérő rálátást az életemre. Gondoltam, sőt, biztos voltam benne, hogy ebben te a segítségemre lehetsz, jobban, mint bárki más a környezetemben. Ahelyett te sértegetsz és gyalázol engem. Ugyanazokat mondod, mint bárki kívülálló, érzéktelen hülye, csak egy kicsit a fantaszta elméleteiddel megfűszerezed. Az ilyesmit magamtól is kitalálhatom, sőt már hallottam másoktól is ehhez hasonlatos megközelítéseket, de úgy gondoltam, hogy a barátom... Szóval nekem ilyen barátság nem kell. Értetted-e? Nem kell. – A meglepett Gézának semmiféle reagálási lehetőséget nem adva, sikerül az asztaltól határozottan felállni. Nadrágzsebemből kiveszem az anyámtól kapott havi költőpénzemet, Géza elé teszem és a vendéglőből kivonulok, kínosan vigyázva arra, hogy minél egyenesebben menjek. Hogy Géza ezt miként reagálja le, már egyáltalán nem érdekel. Igyekszem nem gondolni semmire. Most még nem szabad gondolnom semmire. Most még az olyasmi, hogy gondolkodás számomra veszélyes. A diákszállóig eljutok mindenképpen. Nem érdekel itt ez a halálfolyó, amelyből a gazdasági csodatevők kiirtottak minden életet és amelynek a hídján most éppen átmegyek (amelyben az ipari szennyeződés miatt már semmiféle élet nincsen). Itt megyek szépen az út közepén, egyenesen, távol a híd korlátjától... és akkor nem szédülök bele. Így. Na ezt megúsztam! A diákszállóig már csak hétszáz métert kell megtennem. Megyek. A diákszállóba megyek. A diákotthonba. Én az otthontalan, én az ellenség, én az idegen a négyágyas diákszállásomra megyek. Holnap nem kelek fel, holnap még nem megyek el a munkaszervezés és gazdaságtan előadásra, jól kialszom magam és elfelejtek mindent, mindent, mindent. Össze kell szednem magam ahhoz, hogy itt maradhassak az egyetemen, mert haza egyelőre csak a hivatalos feleségemhez, Kingához mehetnék, akit viszont nem szeretek. Ez most az én istentelenül büdös, nagy-nagy világhelyzetem. Ez az Ellenség világhelyzete: bár utálja mindazt, amit tanul, mégis jobb neki, ha az egyetemen marad, mert nem szereti azt a nőt, aki az ő felesége, akitől neki gyermeke fog születni, és akihez a halál torkából való megmenekülése után haza mehetne törvényesen. Teljesen rám illik ez a Skorpiói világ-helyzetem.

 
< Előző   Következő >