shadow_left
Logo
Shadow_R

Asztrologosz

Információ, újdonság

Megjelent könyveim
megrendelhetőek a:

+36 30 582 7486 -os
telefonszámon, vagy
E-mail-ben az Az email cím védve van a spam botoktól, a megtekintéséhez a JavaScript bekapcsolása szükséges
címen!

A Táltos Bolond című, 8oo oldalas
beavatási regényemet, több-keve-
sebb megszakítással 16 éven át
írtam.

Jellegzetesen erdélyi művész-
sorstörténetként indul, majd a
második felétől átváltozik apiri-
tuális fejlődési regénnyé.

Kapható Erdélyben a Corvina
és a Pallas Academia boltjaiban
(35 lej), Budapesten, illetve
Magyarországon megrendelhető
Maléth Zsolt-tól a
+36 30 582 7486 -os
telefonszámon, vagy az
Az email cím védve van a spam botoktól, a megtekintéséhez a JavaScript bekapcsolása szükséges e-mail címen

Kozma Szilard

2006-ban jelent  
meg a harmadik  
metafizikai -   
tanulmánykötetem:

Tarot, rerinkalnáció  
és spirituális  
tisztánlátás    
címmel. 

ISBN: 973-8311-98-5
Kiadó: Státus Kiadó,  
Csíkszereda
Nyelv: magyar
Oldalszám: 215
Kötés: ragasztott
Típus: Könyv

A tartalomból: A tarot, mint
sors-elemzési útmutató,
Magzatfoganás igazi
(metafizikai) okairól,
spirituális szabályozási
és generálási lehetőségeiről.
A reinkalnáció: félig valóság
félig miszticizmus.
A spirituális tisztánlátás
egészségi előfeltételeiről.
A téves valóság-értelmezés
végzetes következményei.
A magyarországi politikai
krízis a 2006-os nyárvégi
konstelláció, valamint a
Gyurcsány ferenc születési
képletének tükrében.

Partnerek

Szepo

Asztrológusi hitvallásom

Kedves Szilárd!

Azt hiszem, nem tudom eléggé
megköszönni a munkáját
és a törődését,
teljesen komplex és mélységi
értelmezést kaptam, minden
 szempontból, 
nagyon szépen köszönöm.  
Mindegyik megérintett, de
ez a legutolsó volt
a legszebb és legmélyebb,
mintha csak a végére tartogatta
volna a koronát.  
Ebben természetesen az
is szerepet játszik,
hogy a transzcendens
 bolygókhoz  
vonzódom leginkább.  
Szavai rendkívül feltöltenek
engem,
és meg fogom érlelni magamban
 a hallottakat, olvasottakat.  
Nagyon sok és nagyon
masszív anyagot
kell most feldolgoznom,
 elindítanom magamban. 
A naplóírást még nem
olvastam el,
csak belenéztem, és rendkívül
 érdekes a téma.  
Köszönöm tehát,
roppantul örülök, hogy
úgy döntöttem,
hogy megkérem
Szilárdot útmutató értelmezésre.  
Nem is mondok
többet, mert azt hiszem,
átment a visszajelzésem lényege.  
Sok örömöt, kiteljesedést és
minden jót kívánok
Szilárdnak és a
 Családnak, Violának is
üdvözletem!

Deres Anita 

Kedves Szilárd,
Így, a szintézis végéhez
 érve
hálásan szeretném
 megköszönni
az elmúlt időszakban
(egészen az
 analízistől kezdve)
értem végzett kitartó,
 türelmes munkáját.
Annak ellenére, hogy
 mindezidáig
az asztrológia és a
 horoszkópok
világa számomra
 teljesen idegen,
 sőt előítélettel bevon
t terület volt,
 el kell, hogy mondjam,
hogy mégis
rendkívül szerencsésnek
 tartom magam,
hogy kapcsolatba
 kerültem Önnel
 és az Ön által művelt
 tudománnyal.
Munkája eredményeként
 sok tekintetben
 fordulás következett be
 a belső lényemben: 

- Míg korábban az
 asztrológiáról és
a horoszkópokról
azt gondoltam,
hogy az valamiféle
megalapozatlan hókuszpókusz,
 ma már teljesen meg
vagyok győződve arról,
hogy az Ön által művelt
 asztrológia egy zárt rendszerű,
összefüggésekkel átszőtt,
 racionális,
felülről ihletett tudomány,
 amely nem jósol, hanem
szinte tudományosan
értelmezi az ember
 cselekedetinek
legmélyebb rétegekben
rejlő mozgatórugóit és a
kiutat is megmutatja!

- Azt is megfigyeltem,
hogy akár az analízis,
akár a szintézis azonban
 csak akkor
 tud választ adni,
segítséget nyújtani,
ha őszintén fel merem
 tenni a kérdéseimet,
és a problémáimmal
 leplezetlenül
és pőrén szembe merek
nézni!
- Már ez is nagyon nehéz
volt, ám mégsem
elég, mert mit ér bárminemű
 megvilágító
 információ és értelem,
ha az nem
épül be az életembe!
Ez a végső konklúzióm,
most már rajtam áll a sor!

- Szilárd kitartóan,
türelmesen, és
nagy lelkesedéssel
mindent megtett
annak érdekében,
hogy idáig eljussak!
Azért, hogy képbe
kerüljek saját magammal,
megértsem mit miért
 is teszek, és rámutatott,
 hogy a bennem feszülő
ellentmondások
miben is rejlenek. Megtanított,
hogy a sok kényszeres,
rossz cselekedetem
valójában honnan
 is ered és kezelhető!
Nem kell, hogy ezek
 fogságában
éljem további életem, sőt,
magasabb minőségre
 emelhetem
azt, egészen a megváltódás
 felé!

- Mindezt bölcsen,
 tapintatosan,
intelligensen tette Szilárd,
megelégedett pont
azzal a( kevés)
mennyiségű információval
amennyit hajlandó voltam,
most, a jelen állapotomban
megosztani vele.
Éles látásával,
nagy élettapasztalatával
nem volt gond
kipótolnia a hiányzó
 láncszemeket, és
ráéreznie, hol is vannak
 az elakadások,
mi is a valós probléma,
amit talán magam
sem tudok vagy merek
 megfogalmazni,
 bevallani. Miközben
én bevallani
 sem mertem Ő feketén
– fehéren
 felfedte előttem!
- Komoly feltáró munka folyt
 közöttünk,
miközben sokszor
 meg kellett,
hogy álljak és nagy
 levegőt vegyek,
de mindig át tudtam
 lendülni,
mert a hanganyagon
elhangzottakat
belengte a humor
 és a derű, ami
nagyon – nagyon
 sokat segített!
És az is, hogy teljesen
 hozzá nem
értőként érthetően,
 logikusan felépítve
kaptam meg minden
kérdésemre a választ.

- Az sem volt utolsó
 szempont, hogy míg
kiszolgáltattam magam,
soha nem éreztem,
hogy ezzel Szilárd
visszaélt, megbántott,
leértékelt volna! Ez nagyon
– nagyon jól esett!
Nem tudom, hogy a
köszöneten kívül
búcsúzásul vajon mit is
 lehet kívánni
egy Tanítónak, aki az
 élet legfontosabb
 kérdéseiben adott
útbaigazítást!
Azt gondolom, talán
 az a legbölcsebb
ha ugyanazt kívánom
Szilárdnak, mint amire
Ő is megtanított engem:
 Eltántoríthatatlanul,
diadalmas küzdelmek közepette,
 sikeresen haladjon a
megváltódás útján
oda célba érve!
Mostantól kezdve
már nekem is ez a
 célom, és tudom,
hogy igazi, maradandó,
valós boldogságot
a megváltódásomat
előidéző
életfeladataim
beteljesítése okozhat!
Minden fáradozását és tanítását
megköszönve, szeretettel:

Évi 

Hitvallás

1) Asztrológusi munkám és kutatásaim során egyértelművé vált, hogy a teremtésnek, vagyis az egyetemes létnek - És ezen belül az egyéni sorsunknak is! � az eredeti célja és rendeltetése, nem más, mint a Lilith gyűjtőnéven ismert negatív őserők által megzavart abszolút létállapot helyreállítása, az egyetemes megváltás magvalósítása.

2) A teremtés által lehetővé vált és a teremtésben lehetővé váló egyetemes kiegyenlítődés és újjászületés, újjá-alkotódás (megváltás) ősi programja egyéni színezetű (jellegű, karakterű) megváltási programok (személyes üdvtervek) formájában jelentkezik az ember esetében. Ezek a Karma és Szvadarma néven ismert egyéni megváltási
� megváltódási programok, a megváltódási képesség (harmónia-képesség: egészség- és boldogság elérési képesség) kialakulását biztosító személyes életfeladatokkal (Szvadarma) együtt, egészen pontosan és határozottan kiolvashatóak a személyi horoszkópokból.

3) A személyi életfeladatokra alapuló egyéni megváltódási programoknak (személyes üdvterveknek) a személyi horoszkópok segítségével történő feltárása által lehetővé válik, elsősorban az anyai ági ősöktől öröklött személyi Lilit-hatásoknak, vagyis a családi Karmának a feloldása és meghaladása. Az olyan téves életúton való haladás megelőzése és/vagy megszüntetése például, mint a hibás szakma és karrier (Hivatás) választása és gyakorlása, vagy a téves élettárs-választás, és ezáltal, a boldogság nélküli házasságkötés (Ami egyéni és a családos sors-rontást is eredményez.), valamint az önkéntelen, romboló és önromboló mentális és ideális (mágikus) tevékenységek megszüntetése. Az asztrológiai feltárás által tehát, lehetővé válik az egyéni kiegyenlítődési képességeknek (Pl. az öngyógyítási és az önfenntartási képességeknek, a harmonikus szerelmi partneri-képességeknek és tulajdonságoknak.) a kialakulása, vagyis az egyén megváltódási képességeinek
� és ez által a boldog és kreatív életnek - az elnyerése.

4) Minden velünk született (öröklött), vagy a felnőtt korunkban kialakult krónikus betegség, hátrányos állapot és sorsnyomor, hirtelen csőd, vagy végzetes betegség és baleset, annak a következménye, hogy mi, vagy az édesanyánk, - akinek a tudattalan lelki és szellemi tevékenységének közvetlenül alá vagyunk rendelve 14 éves korunkig, és közvetetten 21 éves korunkig
huzamos ideig tévesen (hibásan) viszonyulunk (viszonyult az édesanyánk), az 1. pontban leírt, mindenkire általánosan érvényes, egyetemes lét-rendeltetés ősi logikájához, vagy a saját megváltódási (spirituális) programunkhoz (Édesanyánk a saját üdvprogramjukhoz). A magyar nyelv logikája ezt úgy fejezi ki, hogy rosszul járunk, vagyis, a balesetet, a csődöt, vagy a betegséget megelőzően mi, vagy az édesanyánk, hibás életutat követtünk (téves életúton járt az anyánk).

5) Az én életem és megváltásom
� megváltódásom (harmóniám, egészségem és boldogságom) tehát, mintegy szüksége, lehetősége és kifejeződése az egyetemes megváltásnak. Ugyanakkor az egyetemes megváltás, az én megváltódásomon és az én munkálkodásomon is múlik, úgy, hogy a kiegyenlítődés és a csere törvénye, valamint a hatás - visszahatás és a fejlődés törvénye alapján, minél több személyt juttatok hozzá a megváltódási képessége kifejlesztéséhez, annál több megváltódási lehetőséget biztosítok az egyetemes lét és a magam számára.

6) Ennek az eredeti pozitív rendeltetés és cél (funkció) elérésének az őslogikája szerint történik minden a teremtésben, és így a mi életünkben is, még akkor is, ha a gyakorlatias gondolkozásunkkal, a legtöbb esetben nem látjuk ezt a célt és nem értjük ezt a logikát a hétköznapi életünkben
� sorsunkban megvalósulni.

7) Ezt a pozitív (keresztény) őslogikát, valamint a személyes sors-megváltási programot (üdvtervet) az emberi értelem és spirituális képesség (
Misztikus intuíció) segítségével, illetve a személyi horoszkóp, és általában az asztrológia tudománya segítségével, teljességgel meg lehet érteni. És, a megértés által, ebbe a pozitív lét- és életfolyamatba bárkinek, aki nem agysérülten érkezett a világra, be is lehet kapcsolódni (az egyetemes megváltásnak és az élet harmonikussá, boldoggá és egészségessé tételének a folyamatába személyesen mindenki be tud kötődni és így kibontakozva, a teremtésben tudatosan részt venni, a teremtést megismerni és a megismerés által - fejlődni és kiegyenlítődni: megváltódni).

8) Ennek, a pozitív ősi és egyetemes logikának a személyi tudatomba történő tudatos beágyazásának és a hétköznapi életemben való alkalmazásának, látható, érzékelhető és észlelhető módon jelentkeznek a pozitív hatásai - visszahatásai és következményei, mind a személyes életemben (egészségemben, munkámban, erőnlétemben), mind a családom életében (harmonikus családi életünkben, élettársam és gyermekeink egészségében).

9) E tényeknek, a hétköznapi tapasztalat útján is észlelhető valóságának a tudatában, a hivatásomnak érzem azt, hogy az asztrológusi feltárásaim által, minden olyan személy számára, aki hozzám fordul segítségért, lehetővé tegyem a harmonikus és egészséges életvitelt. De különösen a fiatalok és középkorú személyek számára az olyan harmonikus és stabil családalkotást (szükségesetén: újraalkotást) és otthonépítést, amelyben természetes számú, ép, egészséges és normális gyermekek, szövődmény-mentesen jöhetnek a világra és különösebb tragédiák, vagyis végzetes balestek és betegségek nélkül nőhetnek fel.

10) A negatív (Karmikus) meghatározódások, valamint a helyes (üdvös) személyi életút feltárása és leírása, az egészségben, erőnlétben folytatható derűs élet elnyerési lehetőségét biztosító általános asztrológusi munkám mellett, olyan ép családok létrehozásának a megvalósítási lehetőségéhez nyújtok tehát megbízható, gyakorlati és részletes asztrológiai információt, amelyekben a szülők lelkét nem kell nyomasztania a sérült, illetve nem ép gyermekek nemzése- szülése miatt, a spirituális szempontból: jogos(!), de a kegyes-hazugságok rendszerében, a személytelen tudományos értelmezések, vagy a misztikus és vallásos érzelgősség alá rejtett bűntudat. Azáltal tehát, hogy a hozzám asztrológiai feltárásáért, tanácsért és segítségért forduló személyek számára lehetővé teszem a pozitív és mágikus erejű személyes felelősség maradéktalan felvállalását, illetve a felek szilárd öntudatára alapozott harmonikus családok alkotását és az egészséges gyermekek világra hozását, egyszerre szolgálom a nemzetemet, az emberiséget és az élet  rendeltetése földi és égi megvalósulását is.

 
   
XI. Az utolsó szekus tangó, demokrata csárdás és adieu. PDF Nyomtatás E-mail

Tizenegyedik fejet XI.

 

 

         Az utolsó szekus tangó, demokrata csárdás és adieu.

 

  

    Donga Kalamár a szekuritáte altisztjeként szerelt le 1990. március közepén és bevallása szerint minden kötelékét elvágta volt kenyéradó hivatalával, miután felmentési jóváhagyása is megérkezett a bukaresti belügyminisztériumtól a korábban benyújtott leszerelési kérésére. Jelenleg taxisofőr. A kocsijában, jelenlegi munkaeszközében történt előzetes beszélgetésen azt kérdezte tőlem, hogy tényleg mindent meg merek-e írni? Ő ugyanis megfigyelte, hogy a megjelenő cikkeimen, riportjaimban, nem körülményeskedek, de ezúttal olyasmiket is hallok tőle, amiktől lehet, hogy én is megijedek. Azt válaszoltam, hogy a szekus kollégáival való, emlékezetes élményeim mindörökre esküdt ellenségévé tettek mindennemű titoknak és titkolózásnak, el egészen az isteni titkokig elmenően. Titkaink nem csak megtudhatók, kideríthetők, hanem birtokba is vehetők. Ez által kiszolgáltatottakká válhatunk bármikor különböző fizika és asztrális hatalmakkal, negatív erőkkel szemben. A legkisebb, legártatlanabb titkainkon keresztül is zsarolhatókká, manipulálhatókká és korrumpálhatókká válhatunk. E meggyőződésem ellenére, miután a Donga Kalmárral készített hangfelvételt újrahallgattam több ízben, arra a következtetésre jutottam, hogy le kell törölnöm az egész hanganyagot, és hagynom kell, hogy az idő és mások tisztázzák helyettem e kérdéseket. Ugyanis Donga Kalamár titokvigyázó, titok-zsaroló kollégáinak a hetvenes évek második felében és a nyolcvanas évek folyamán személyem iránt tanúsított megkülönböztető és mód felett megtisztelő figyelme következményeként, amikor az újságírás gondolatát magamban felvetettem, azt is eldöntöttem, hogy amennyiben alkalmam lesz erre, mindent leleplezek, de ugyanakkor másoknak a sorsába és szabad akarata által meghatározott lelkiismereti kérdésébe nem fogok beavatkozni. Mégis, háromheti töprengés, éjszakai plafonnézés és az akkori RMDSZ egyes, helyi és velem  egyivású politikusával való tanácskozás után, épp az én szabad akaratom által diktált felelősségérzetem kényszeríttett rá a soha nem vágyott lépés megtételére: a hanganyag leírására és közzétételére. Íme, a magnószalagról lejátszott beszélgetés:

“- Azért kerestél meg a tegnap, hogy nem lennék-e hajlandó veled egy beszélgetést készíteni azokról a dolgokról, amelyekről te, mint volt szekuritáte alkalmazott, tudsz, és szükségét érzed annak, hogy ezek a dolgok nyilvánosságra kerüljenek. Mindkettőnknek számolni kell azzal, hogy a beszélgetés közzététele után, olyan kérdések is felmerülhetnek majd, miszerint vajon nem diverziós megbízásnak, megbízatásnak teszel-e eleget és régi gazdáidhoz még mindig láthatatlan szálakkal összekapcsolt szekusént, hogy vajon nem zavart akarsz-e kelteni a nyilatkozatoddal a romániai magyarság soraiban? Az a tény, hogy engem is vádolni fognak sajtó szenzáció-hajhászással, vagy esetleg bedőlt, naiv vagy éppenséggel kollaboráns újságírónak fognak nevezni, még mindig kevésbé veszélyes, mint a te vállalásod, aki taxisként akarsz megélni ezen túl, itt, Istenhidegében. Kérlek tehát, mondj el őszintén mindent arról, hogy miért akartad ezt a beszélgetést és miért vállalod annak a nyilvánosságra hozatalát?

 - Az úgynevezett 89-es forradalom után, január első felében, mindannyiunkat felhívtak a régi államvédelmi szerv székházába és megkérdeztek mindenkit személyesen, hogy akar-e maradni, nem akar-e tovább dolgozni a majdani, újjáalakuló állambiztonsági szolgálatnál.

- Már január első felében tudták, hogy a szekuritáte nem szűnik meg, csak újjáalakul? Én úgy tudtam, hogy akkoriban a szekuritáte már nem volt önálló szervezet és a hadsereg fennhatósága alá volt rendelve...

- Igen, a szekuritáte látszólag át volt irányítva két-három hétre a hadsereghez, aztán jött egy zavaros periódus, amikor senki nem tudta, hogy mi is történik tulajdonképpen. Akkoriban, tehát mindjárt az elején, szálldostak a kósza hírek a tévében, a rádióban, hogy mit csináltak a terroristák Bukarestben, Temesváron, itt a terroristák, ott a terroristák... Amikor tőlem is megkérdezték tehát, akkor azt válaszoltam, hogy nem akarok maradni. A kérdéseikre, hogy miért, próbáltam elmagyarázni, hogy azért, mert szerintem hiába lesz egy új neve a szervezetnek, ugyanazokkal a módszerekkel, és ami még rosszabb: ugyanazokért a célokért fog működni, mint azelőtt.

- Te ezt miből következtetted ki olyan rövid idő alatt?

- Jobban meg fogod érteni, ha egy kicsit korábbról kezdem. 1989. december 22-én délelőtt, a főnököm felhívott telefonon, hogy menjek be a székhelyre. Ez tizenegy óra tájban történt, amikor konkrétan csak annyit tudtam még az országban zajló dolgokról, amennyit a tévében bemondtak, hogy Milea tábornok öngyilkos lett és kijárási tilalmat rendeltek el országszerte. Ide tartozik az is, hogy előzőleg a fegyvereinket kiosztották és ezeket magunknál kellett tartanunk még attól a naptól kezdve, amikor Temesváron elkezdődtek a zavargások. Amikor tehát tíz óra tájban én a városon keresztülhaladtam, még viszonylag csend volt, de a rendőrség és a szekuritáte épületét már géppisztolyos milicisták őrizték. Bent mindenki meg volt ijedve, nagy volt a felfordulás, gyűlést hívtak össze. Neagoe ezredes, a szekuritáte helyi parancsnoka, azt mondta, hogy Bukaresttel megszakadt a kapcsolat, nem lehet tudni, hogy mi van. Gyűlés után, fél óra leforgása alatt kollégáim nagy része elszivárgott az épületből. Amikor ezt észrevettem, a tömeg már összegyűlt az épület előtt, feltörte a bejárati ajtót és kezdett betódulni az épületbe. Mi elkezdtünk a lépcsőn felhúzódni emeletről emeletre. A negyediknél fennebb nem mehettem, visszafordultam hát és szembe találtam magam valami tinédzserekkel. Nem ismertem őket. Azt mondták, ha mindannyian kimegyünk az udvarra békésen, nem esik bántódásunk. Az udvaron állt egy forgalmi járőrkocsi és engem felszólítottak, hogy annak a hangos-bemondóján keresztül szóljak a tömeghez. Néhány szót kipréseltem magamból, hogy az épületet és a berendezési tárgyakat ne törjék össze. Kérdezték, hogy hol van a besúgók listája? Úgy képzelték, hogy ott áll valahol a folyóson kifüggesztve, hogy például György János Hidegnyári lakos, utca, szám, besúgó. Mondtam, hogy csak a személyi doszárokból lehet megtudni, hogy valaki besúgó volt-e vagy sem?  A személyi doszárok viszont ki vannak osztva azoknak a tiszteknek, akik vizsgálat alatt tartottak egy vagy több olyan Hargita megyei személyt, akik valamilyen kapcsolatba kerültek egy olyan üggyel, amelyet a szekuritáte vizsgált, vagy felügyelt. Aztán kiszálltam a kocsiból, odajött egy ismerős és azt mondta, hogy segít, ha valami baj lesz. Nagy volt a felfordulás, mindenki megfogott valamit és vitt... idősebbek, fiatalok, kamasz gyermekek...

-... Emlékszem erre. Én is oda sodródtam a tömeggel Megyei Milícia épülete közelébe, de csak akkor szántam rá magam, hogy bemenjek az épületbe, amikor láttam, hogy a berendezési tárgyakat, a faragott bútordarabokat kezdték kidobálni az ablakokon: féltem, hogy az ablakok alatt kószáló kamaszok közül valamelyiket agyon üti egy írógép, vagy egy életre megnyomorítják, ha ráesik egy kidobott szék, vagy egy televízió készülék...

- ... Mi a feleségemmel - ő is ott volt hivatalnok a szekuritáten - kimentünk a hátsó kapun az utcára és egyszerűen hazajöttünk. Másnap telefonált a feleségem kolléganője, hogy a rendőrség és az államvédelem minden volt alkalmazottja fel kell menjen az erdőaljai katonai alakulathoz. Felmentünk. Ott betettek egy szobába, vártunk. Ott is nagy volt a felhajtás. Rémhírek, hogy jönnek a terroristák, nem jönnek a terroristák... Később tudtam meg, hogy mese volt az egész, de akkor még valóságnak hitte mindenki ezeket a szóbeszédeket.

- És mi volt szerinted? 

- Pontosan erről akartam beszélni, hogy meg volt rendezve ez az egész, de olyan magas szinten történt a diverziós irányítás, hogy közülünk senkinek sem volt fogalma arról, hogy mi is történik tulajdonképpen.

- Szerinted volt egy diverziós forradalmi forgatókönyv?

- Természetesen.

- De a testőrség, vagy Iliescuék irányították ezt?

- Csakis a Frontosok (a későbbi Iliescu-párt) irányíthatták. A testőrség nem tudta volna ilyen hamar megszervezni ezt. A rémhírek már itt, Istenhidegében is el voltak hintve. Mi a Fehérház hátánál lakunk, és amikor kimentem a balkonra, hallottam, hogy a polgármesterség balkonjáról, ahol korábban Ceausescu szokott prédikálni, azt kiabálják valakik - nem tudom, hogy kicsodák, mert az a balkon a Fehérháznak a mi lakásunkkal ellentétes oldalán áll -, hogy délről, a főváros felől jönnek a terroristák, aztán meg azt is kiabálták, hogy északról törnek felénk a terroristák. Hogy ezek honnan vették a mesét, ki mondta nekik, ki mondatta velük...? Mondták, hogy járt egy kocsi azzal a hírrel, hogy a város ivóvizét megmérgezték, és mindenki elhitte ezt nagyjából.

- Igen, erre én is emlékszem...

- Nekem az volt a feltűnő, amikor a tévében néztem a bukaresti cirkuszelőadást Iliescuékkal, hogy egy adott pillanatban a civil lakosságot felszólították arra, hogy jöjjön a tévé épületét megvédeni, mert állítólag a katonáknak nincs lőszerük. Hát ez pofába mászó hazugság volt. Ebben az országban akkoriban élelmiszer csakugyan nem volt, ruha nem volt, sokszor még a csapon sem jött ivóvíz sok órán, sőt napokon át, de hogy a hadseregnek mérhetetlen mennyiségű lőszere volt, ez biztos! Ez az egy nem volt hiánycikk az országban. Akkor miért és kik hívnak civileket a hadsereg által már évekkel korábban is állandóan védett Tévé megvédésére? Nem mondom, hogy mindjárt rájöttem a dolog nyitjára, mert akkor hazudnék, de feltűnt és nagyon gyanús volt az a felhívás és az állítás, hogy a katonaságnak nincs lőszere.

- Mégis, nem gondolod, hogy volt kollégáid terjesztették ezeket a diverziós rémhíreket itt, Istenhidegében?

- Melyik Istenhidegében lakó szekus mert volna azokban a napokban, bár az utcára is kimenni? Nemcsak itt a városban, de az egész megyében ismerték őket. Új kollégákat, olyanokat, akiket az itteni lakosság nem ismert volna, az utóbbi időben nem helyeztek ki Istenhidegébe.

- Térjünk vissza ahhoz a mozzanathoz, amikor megkérdeztek, hogy akarsz-e működni a régi munkakörödben?

- Én akkor eldöntöttem, hogy nem fogok maradni, mert meg voltam győződve arról, hogy itt minden úgy fog működni, mint azelőtt és a szekuritáte majdani utóda, a mai SRI ugyanazokkal a mocskos ügyeket fogja keverni ugyanazokkal az alantas módszerekkel, mint korábban. De még el akartam mesélni egy fontos mozzanatot, ami ezzel összefügg. 1989. december 23.-án, tehát amikor a katonai alakulat laktanyájában összegyűlve vártuk, hogy mit hoz a jövő, egyszer csak megérkezett a laktanyába Rus Teofán, az akkori Megyei Törvényszék elnöke, azzal a borzalmas hírrel, hogy a városban a magyarok tömbházról tömbházra járnak és gyilkolják a román családok otthonmaradt tagjait. Persze, az erőltetett betelepítések ellenére, a város lakosságának román része, nagyjából még mindig inkább csak a katonatisztekből és altisztekből, rendőrtisztekből és rendőrökből, szekus tisztekből, a pártvezetőkből és egyéb állami demnitáriusokból, hivatalnokokból, valamint azok népes családjainak tagjaiból állt. Így nagyon soknak a kaszárnyában összegyűltek közül otthon maradtak a szülei, a feleségei és a gyermekei, rokonai ... Képzelheted, mit éreztek egy ilyen hír hallatán.

- Te tudtad, hogy ez a Rus Teofán jelenleg Románia Legfelső Törvényszékének a bírója?

- Igen tudom...

- És ez a nagytiszteletű bíró állította ezt a szörnyű hazugságot ott a kaszárnyában?

- Igen. Erre ma is van tanú. Egyes kollégáim, a rendőrök és a rendőrtisztek belesápadtak a hírbe. Persze, azután kitudódott, hogy mindebből semmi nem volt igaz. A Teofán úr hazugsága elég volt arra, hogy ezeket, a nem létező tragédiákról szóló meséket elültesse az emberek fejébe. E valótlan képzetek továbbgyűrűződése és növekvése következtében, két nap múlva, már ment is a távirat, a levél, a telex, a telefax Bukarestbe Iliescuékhoz, a Nemzeti tévé és rádió adóállomásokhoz és a fővárosi újságokhoz, az Istenhidegében és a székelyföldön élő románok ellen elkövetett atrocitásokról. Amit aztán mindenütt, minden rádió és tévéadóban beolvastak, minden gyűlésen felolvastak, kikiáltottak és színesen kibővítettek - megkommentáltak a tévé és a rádió bemondói, a lapok újságírói, éledező nacionalista politikusai. Ezeket a leveleket, táviratokat, nem akárkik írták alá, hanem a Későbbi Megyei Megmentési Front képviselő, Oancea Ioan, valamint a ma közismert újságíró és rádióriporter, a diktatúrabeli Megyei Mezőgazdasági Igazgatóság igazgatója, Danila Stefan, Dusanschi Decebal, az Istenhidegei román líceum igazgatója és Croitor Ecaterina tanárnő.    

    Szóval minden arra mutatott, hogy ezek a dolgok folytatódnak, a kommunista nacionalisták helyébe, demokrata nacionalisták lépnek és hogy mindebből a nacionalista buliból természetesen, a megújított szekuritáte sem fog kimaradni. Hát ezekből a tényekből kiindulva döntöttem úgy, hogy nem fogok az újramázolt államvédelemnél dolgozni.

- De ki kérdezte meg tőled már 1990 januárjában, hogy akarsz-e maradni és milyen minőségben?

- A katonaságtól volt kinevezve egy őrnagy, aki jelenleg az itteni SRI-nek a főnöke, Fulger őrnagy. Ő volt akkor, a nem lehetett tudni, hogy milyen szervnek a főnöke.

- És utólag visszatekintve, mi volt az, amit egyáltalán lehetett tudni?

- Akkor még semmit konkrétan, mert SRI még nem volt, Szekuritáte már nem volt... De maga az épület és az emberek meg voltak. Hát Fulger őrnagy volt megbízva, hogy mindezt valahogyan tartsa rendben és álljon szóba az emberekkel, hogy el akarnak-e végleg menni a szervezettől, vagy csak a megyéből szeretnének elkerülni...

- Ezek szerint Fulger őrnagy már akkor tudta, hogy nem számolódik fel a szervezet?

- Ez természetes, mert minden országban létezik ilyen szervezet és tudnivaló volt, hogy valamilyen formában itt is lesz egy ilyesmi... Én kategorikusan kijelentettem, hogy nem akarok maradni, Fulger megpróbált meggyőzni arról, hogy nincs igazam, az újabb szervezet nem olyan alantas eszközökkel fog dolgozni, mint a régi. Most minden jel arra vall, hogy nekem volt igazam. Sőt. 1990 szeptemberében például találkoztam a Petőfi Sándor iskola udvarán egyik volt kollégámmal. Én első osztályos fiamat vittem az évnyitó ünnepélyre, neki viszont sem civil, sem hivatalos szempontból nem volt indokolt a jelenléte, ugyanis a gyermekei nem oda, hanem a Geo Bogza líceumba járnak iskolába és köztisztviselői funkciót sem töltött be, még legalább lépcsőház-felelősi szinten sem... Szóval, akkor kellett írnom egy Indoklást, amelyben kifejtettem, hogy nem akarok maradni, és ennek kíséretében felküldték a pappírjaimat Bukarestbe. Szerencsémre volt személyi gépkocsim és láttam, hogy jól megy a magántaxizás. Február 23.-án bejelentkeztem a néptanácsnál, mint magántaxis.

- A többi taxis hogy fogadta ezt?

- Nem volt vitám senkivel sem. Hogy a hátam mögött mit mondtak, nem tudom, de szemtől szembe nem volt senkinek sem baja velem.

- Mondtad, hogy egyszer felmerült az a kérdés, hogy ki volt besúgó a taxisok között...

- Ez jóval később történt.

- Jó, de mi az, ami történt?

- Megmagyaráztam, hogy amennyiben hatvanötön vagyunk, abból hatvannégy lehetett besúgó. Én ott dolgoztam, tehát nekem nem kellett annak lennem.

- Ebből áll tehát az eljöveteled története?

- Később még megkeresett egy volt kollégám, hogy nem segítenék-e be, adnának ötszáz lejt.

- Havi ötszáz lejt, vagy heti ötszáz lejt?

- Ezt már nem tisztáztam. Nekem március végén megjött Bukarestből a felmentésem.

- És ez azt jelentette, hogy téged többé már semmiféle szál nem fűz a szekuritáte régi, vagy az új szervezetéhez?

- Igen. Ez (a leszerelési igazolás) megjött Bukarestből papíron.

 

- Ha a volt alkalmazottak eljövetele ennyire tiszta ábra, honnan ered az a feltevésed, hogy aki egyszer besúgó volt a szekuritátenál, annak a kapcsolatai fennmaradnak az előbbi szervezet örökösével, a SRI-vel?

- Ez logikus szerintem. Ha a szekuritáte besúgóját ma valaki fel akarja használni - és miért ne akarná? -, azt bármikor meg tudja tenni. Mert ha valaki egyszer aláírta azt a bizonyos ángazsámentet (fogadalmat) arról, hogy titkos módon fog együttműködni a szekuritateval ezelőtt, öt, tíz, tizenöt vagy akár huszonöt évvel is, ezt az aláírással szentesített írást bármikor elővehetik, és amennyiben az illető ellenállna a felszólításnak, azzal megzsarolhatják, hogy nyilvánosságra hozzák a saját kezével írt és aláírt fogadalmát.  Márpedig egy ilyen papír egyértelműen azt jelenti, hogy 1989. december 22.-éig ő igenis a szekuritateval kollaborált.

  Az elején volt egy pár ember, aki előállt, és azt mondta, nézzék uraim, elvtársak, ahogy akkor éppen merték szólítani egymást, én besúgó voltam. Akinek ennyi becsülete még került és szembe mert nézni az emberekkel, annak gondolom, megbocsátottak a többiek és annak már nem kell félnie attól, hogy nyilvánosságra kerül múltjuknak ez a vetülete. De ahogy telik az idő, látom, hogy olyan emberek, akikről én biztosan tudom, hogy besúgók voltak, most beálltak ilyen-olyan pártokba és még parlamenti képviselőnek is elmentek. Én tudom, hogy kik voltak ők igazából és mások is tudják.

- Azt mondod tehát, hogy vannak bizonyos vezető funkciókat betöltő személyek az RMDSZ-ben és más közéleti tevékenységi területeken tevékenykedő személyek, akik besúgók voltak és most állítólag a magyarság érdekeiért harcolnak, meg a demokráciáért és persze olyanok is, akik a románság érdekeiért harcolnak itt Istenhidegében, Ugróhelyen és Istenhágón is, anélkül, hogy a múltjukat tisztázták volna?

- Igen.

- És ez miért zavar téged?

- Nem ez zavar, hanem az, hogy minden ugyanúgy folytatódik tovább. Mert ha az ember becsületes, legyen magyar vagy román, azt mondja, hogy nézzék, eddig ez volt és tudjuk jól, hogy mire mentünk vele, de most már demokráciát akarunk, nyitottságot és becsületességet, hát akkor nyíltan ismerjük be a múltat, és ezután próbáljunk mindent becsületesen tenni. Nem?

- Ezek szerint téged személyes érdek nem késztet e nyilatkozat megtételére?

- Nem. Tudomásom szerint, nem létezik olyan személyes érdek, ami engem arra késztessen, hogy neked, vagy másnak hangszalagra mondjam, mindazt, amit nyilvánosságra akarok hozni. Én most taxizok, és taxizni akarok továbbra is.

- Akkor légy szíves mondd el, hogy miért hívtál fel telefonon és miért akartál velem, mint újságíróval közölni általad ismert tényeket?

- Előbb még el szeretnék mondani valamit, ami szintén nem tetszik itt nekem. Bunyhód megyében közzétettek egy listát, amely azon párttagok névsorát tartalmazta, akik a szekuritáte informátorai voltak. A "Barbarii" című lapban közölték ezt a listát és száznegyven valahány nevet tartalmazott. Úgy hallottam, hogy Csebacsa megyében is közzé tettek egy ilyet.

- Igen, onnan derült ki, hogy a magyarfaló nagy hazafi, Dumitratu szenátor is pártbesúgó volt.

- Nos, tudok arról, hogy itt Istenhidegében is volt a pártbizottságon egy ilyen lajstrom, azt hogy nem találta meg senki? Hová tűnt el, kinél lehet? Mit csináltak vele?

- Lehet, lenyelték az ártatlan magyar elvtársak, vagy gondolod, hogy Costea elvtárs az akkor Megyei Első Titkár magával vitte?

- Nem hiszem, hogy Costea ilyen papírok után kapkodott volna utolsó perceiben, mert a feleségét is itt hagyta nagy eltűnési igyekezetében.

- De ott volt még egy Pop, vagy Pap nevezetű elvtárs is...

- Ő is lóhalálában távozott, nem hiszem, hogy magával vitte volna a listát. Ezek az emberek, azokban a forró órákban halálra voltak rémülve, nem gondoltak ők a többiek becsületének megmentésére. Mindenki kussolt és a névtelenség mögé bujtatott, kisebb, vagy nagyobb piszkát mentette.

- Szerinted tehát, itt kell lennie annak a lajstromnak, valahol Istenhidegében?

- Amennyiben valaki el nem égette.

- Ebben az esetben, annak a személynek a birtokában kell lennie, aki a pártdokumentációt átvette?

- Tudod-e, hogy ki ez?

- Nem tudom.

- Ezt, mint újságírónak neked kellene kiderítened.

- Lehet, hogy kiderítem, de ami engem végső soron érdekel, az, hogy az Istenhidegei RMDSZ aktivistái és más demnitáriusai közül ki volt informátor? Mert azt, hogy ilyenek vannak, Király Károlytól tudom, de mindezen felül nem találok más magyarázatot arra, hogy bizonyos nyugdíjas tüzér-ezredesek miért engedhetik meg maguknak, hogy különböző RMDSZ funkciókban még ma is, holmi utolsó golyókkal fenyegetőzzenek képletesen a nyilvánosság előtt, anélkül, hogy kiebrudalják őket, - mintha az RMDSZ a román kommunista párt utódszervezeteihez hasonló módon, karrieristák, szélhámosok és terroristák szervezete lenne...

- Akiket én régi besúgóként ismerek, azok nem csak azért fontosak, mert a Merevdéesz-nek vagy más pártnak a tagjai.

- Hanem?

- A tegnap olvastam az Erdélyi Naplóban, hogy Fehér János, volt újságíró és grófi kastély-mentő, nem tudom, hogy milyen jótékonysági magánvállalatot hozott létre és ezért nagyon feldicsérték. Senki sem tudja, hogy az ő vállalkozásai a múltban is kétarcúak voltak és tulajdonképpen a köztisztségei mellett nagyon rég óta közönséges besúgó volt.

- Te egészen biztos vagy ebben?

- Igen, egészen biztos.

- És vállalod azt, hogy elmondod bármikor bárkinek?

- Igen, vállalom.

- Mert a diktatúrában köztudottan ő mentette meg a teljes lepusztulástól a ráchegyi várat a kolostorral együtt és ezért ő, egyféle kisebbségi hősként szerepel a köztudatban...

- Igen, most, amikor a Parlamentben azt vitatják, hogy elé kell venni a besúgók doszárjait mindenki hős, és közben keresi a mentő körülményeket, de senki sem áll elé azzal, hogy milyen előnyei származtak abból, amit tett. Az ember gyenge, mindegyik valami magyarázattal fog jönni. Én azért tettem, mert erőszakkal kényszeríttetek, én azért tettem, mert nem tudom mi... Senki sem fogja azt mondani, hogy azért tette, mert pénzt kapott, vagy lehetőséget egy egyéni, vagy családi vállalkozáshoz, ami felett a hatalom elénézett, vagy amit aztán felhasználtak mások megfigyelésére. Vagy egyszerűen csak azért például, mert jutalomként gyakrabban jutott útlevélhez mind mások, akik csak kétévente mehettek külföldre. Legyen világos, hogy a szekuritáte is emberekkel dolgozott. Egyik szekus tiszt sem szopta az ujjából az információkat. De most nem ez a fontos.

- Szóval Fehér János az egyik köztiszteletnek örvendő, volt besúgónk.

- A nagy bomba, amiből, ha kitudódik, nem tudom, hogy mi lesz, mi fog kisülni, de előbb állítsd meg a magnót..., előbb elmondom, és te meglátod, hogy mondjam-e tovább?

- Hát... ”(a magnót kikapcsoltam).

    Azt szerettem volna, ha egyszer se kapcsoljuk ki a magnót a felvétel hitelessége érdekében, de hát így akarta Donga Kalamár, amin nem csodálkozom, hiszen annak ellenére, hogy előző napi megbeszélésünkön a taxijában figyelmeztetett arra, hogy ez ügyben "CSAK ÖNMAGADBAN LEHETSZ BIZTOS", olyan neveket mondott, amelytől majdnem elállt a szívverésem. Többek között egy régi barátom nevét is, akit tizenöt éve ismerek. Egy olyanét, akinek személye szimbólumává vált “a romániai magyarság sorsüldözöttségének. " Ez a férfi, amikor hetekkel később, az interjú gépiratának elolvasása után a lakásomba feljött és arról beszéltünk, hogy mik lehetnek rá nézve, meg rám nézve a közlés következményei, arra kért, hogy amennyiben közölném a Donga Kalmárral folytatott beszélgetés anyagának rá vonatkozó részét, azt a kifejezést, hogy régi barát ne használjam a kettőnk viszonya meghatározására... Hogy Szabó Jenő (kérése szerint nem régi barátom), a hetvenes években a szekuritáte informátora lett volna, őszintén megvallva, ma sem jön, hogy elhiggyem. Azzal is tisztában voltam, hogy mit jelent valakit, akárcsak viccből is, meggyanúsítani alaptalanul ilyesmivel. A kérdés két vetületével kellett akkori és későbbi töprengéseim során szembenéznem: vagy igaz mindaz, amit Kalamár mond - és akkor a baráti érzelmek sem elegendők számomra ahhoz, hogy egy ilyen kérdést "elkezeljek", miután tudomást szereztem róla - vagy egy diverziós akció ostoba kerepelőjének szemeltek ki a nacionalista erőkkel játszadozó ördögi figurák. Ez utóbbiban is kételkednem kellett viszont, hiszen szabadúszó újságíróként nem volt semmiféle hatalmam egyetlen szerkesztőségben, vagy politikai körben sem.  

   Ráadásul az ilyen ambíciók már akkor is messze elkerültek. De akkoriban nem foszlott még szét a politikai vonatkozású morális idealizmusom, annak ellenére, hogy nem csak Gézától tudtam már, hogy: "az erkölcs az elme gyengesége." Még mindig meg voltam győződve, a közéleti szerepeket vállaló személyek fedetlensége szükségességéről. Még mindig hittem egy kicsit abban, hogy a személyi életünk minősége a közéleti játszmák tisztaságának a függvénye, hittem a politikai morál bizonyos érvényességében. Ezért, ahelyett, hogy hagyjam a fenébe az egészet, arra kértem Donga Kalmárt - és ezt ezután többször meg kellett ismételnem -, hogy beszéljen tovább is a bekapcsolt magnetofon előtt. Íme a folytatás:

“- A másik személy, akiről én akárki előtt merném állítani, hogy bedolgozott a szekuritátenak, mielőtt azt bezárták volna, mint politikai foglyot, az Szabó Jenő parlamenti képviselőnk.

- Besúgó volt tehát még azelőtt mielőtt bezárták volna?

- Azelőtt.

- És milyen formában dolgozott be, hiszen tanár volt?

- Bedolgozott egyszerűen. Informátor volt.

- Melyik periódusban, amikor itt tanított a nagygimnáziumban?

- Igen.

- Ez nehéz ügy lesz.

- Ez nehéz ügy lesz, tudom. Azért mondtam, nem tudom, ha leírod, meg fog-e jelenni? És ha megjelenik, mekkora cécó lesz belőle. Mindenesetre én a felelősséget vállalom az állításomért. Merem vállalni.

- Van rá dokumentumod?

- Az a fogadalom, amit mindenki aláírt, aki nekünk bedolgozott, nincs a kezemben, de mondom, hogy én biztosan tudom ezt.

- De a szekuritáte-dokumentumok között, a Jenő személyi dossziéjában kell lennie egy ilyennek, ha tényleg besúgó volt, nem?

- Természetesen, és most már úgyis szó van arról, hogy előveszik a besúgó múlttal rendelkező parlamenti tagok doszárjait.

- És te mivel foglalkoztál, hogy ezt olyan biztosan mered állítani?

- Én a technikai osztályon dolgoztam (később visszakérdezve Dongát megtudtam, hogy ez a telefonlehallgatások fedő megnevezése), de nem csak onnan tudom. A titkosszolgálatoknál, itt is és máshol is, mindenki végzi a maga dolgát, és nem sokat tudnak egymás munkájáról, de vannak olyan dolgok, amiket az ember csak úgy megtud, például egy – két, véletlenül elkapott folyosói beszélgetés foszlányából, anélkül, hogy akarná, vagy különösebben érdeklődne utána. Volt az a nagy felhajtás, amikor elítélték őket Csukás Jánossal... akkoriban került ide frissen Capilar ezredes szekuritáte-főnöknek és mindenáron bizonyítani akarta alkalmasságát az új kinevezésére. Arra, amit ők tettek, más esetben azt szokták mondani nálunk, hogy na elvtársak, ez is egy nagy marhaság volt. Ezek a fiatal értelmiségiek is járatták a szájukat, meg akarták mutatni a világnak, hogy ők micsoda nagybikák, de most már lecsitultak, beismerték, hogy ezt és ezt tették, hogy itt és itt ezt és ezt mondták, amiről írattunk is velük nyilatkozatot, jó istenesen megijesztettük őket, úgy hogy még az utcán is rezeg a gatyájuk és kész. Mert ez volt az általános eljárás. Ám az ők esetében nagyra fújták az ügyet, mert ennek a Capilar tiszti karrierjének jól szolgált a Bukaresti parancsnokság felé, hogy kinevezése után, nyomban le is leplezett és letartóztatott egy magyar ellenforradalmi csoportot, akik nem tudom mit akartak. Mert Jenőék nem is tettek semmiféle olyan, jaj de nagyot, hogy az, konkrétan valamiféle veszélyt jelentett volna. Kirakat per volt az egész, még akkor is, ha alattomban vitték véghez a volt kollégáim. Velük példát kellett statuálni, de mondom, leginkább Capilar ezredes karrierének volt a legnagyobb szüksége erre a perre. Meg is kapta rövidesen a tábornoki kinevezését.

- Ne haragudj, de itt felmerül a kérdés, hogy csakugyan elítéltette volna Capilár ezredes a saját besúgóját?

- Hát én ezt nem tudom. (Úgy néz ki, hogy Kalamár tényleg nem a finom árnyalatok nagymestere.) Ott voltak három szerencsétlen, Csukás János, Szabó Jenő és Jeges Éva, tárgyalássá fújták a főnökök az ügyet, de hogy ezt hogy hozták ki, nem tudok ilyen részleteket... Úgy is kihozhatták ezt Bukarest felé, hogy ezt ők (a szekuritáte vezérei) akarják, hogy így történjen. Ezt én már nem tudtam meg. De most már nem ez a lényeg. A lényeg az, ami tény, hogy Szabó Jenő még a börtönbe zárása előtt besúgó volt.

- És ez szerepelhetett például a börtönből való kibocsátási irataiban?

- Abban nem szerepelhetett, természetesen nem. Ekkora hibát egyetlen titkos szolgálat sem követhet el.

- De mégis... azt a volt kollégádat sem tudod megnevezni, akit Jenő informált szerinted?

- Legutoljára Radu Ilarie kapitánynak dolgozott, aki most Árnyékújhelyen dolgozik a SRI kötelékében.

- Hozzá járt be, vagy...

- Vele volt összeköttetésben.

- És ezt Radu Ilarie kapitánytól meg lehet kérdezni?

- Nem tudom, hogy ugyanabban a munkakörben, ő most tehet-e engedély nélkül ilyen jellegű nyilatkozatot?

- A besúgók tudhattak-e egymásról?

- Normális körülmények között, elvileg, nem szabadott volna tudniuk egymásról. Ha ez megtörtént, többé nem voltak igazából használhatók.

- De találkozhattak a folyósón...

- Azt nem. Ott nem lehetett nekik csak úgy, szabadon ki s bejárkálni.

- Na jó, ezt nem tudom még, hogy miként fogom közölni, gyere, folytassuk tovább.

- Én úgy gondolom, hogy nevekből egyelőre ennyi elég. Lássuk, mi lesz a reakció arra, ha megjelenik ez az anyag?

- Ezt ne kérd tőlem, mert akkor nyílván az lesz a reakció, hogy én valami egyéni szándéktól, vagy érdektől indíttatva, egyedül a Szabó Jenő ellenében írtam meg az anyagot, holott én mostanig a feltétel nélküli híve voltam. Én nem azért vállaltam ennek a beszélgetésnek az elkészítését, hogy botrányt vagy szenzációt keltsek vele egy-két közéleti személyiség múltjának a leleplezésével, hanem azért, mert érdekel, hogy kik azok, akik a romániai magyarság (és a románság), illetve a szabadság, a nyíltság és a demokrácia nevében beszélnek itt, a székelyföldön, miközben nem képesek arra, hogy beismerjék a múltúkat, amitől bármikor zsarolhatókká és manipulálhatókká válhatnak. Amitől eszközökké válhatnak azoknak a politika-csinálóknak a kezében, akiknek érdeke itt az ellenségeskedés, a nemzeti uszításra alapozott politikai légkör fenntartása. Kérlek tehát, hogy mondjad a többit is.

- Mondom, de csak olyanok nevét mondom, akikről biztosan tudom...

- Hát mondjad!

- Karakási Nándor.

- Az a hájas ürge, a Múzeum volt igazgatója? Hát ez az információ nem sokat ér, közismert dolog, ezt mindenki tudta.

- Igen, ez tényleg így volt. Nem tudom én sem, hogy honnan tudták, de nem szabadott volna tudják...

- Lehet, annyira ostobán csinálta...

- Na igen, a lényeg, hogy most megint nagyon fut itthon.

- Ezt hogy értsem?

- Megvette a Páterfalvi tyúkfarmot, valami magyar-svéd vegyes vállalkozás társtulajdonosaként.

- Itthon van Karrakási Nándor, csak úgy, mindenki tudtával és nem bántja őt senki?

Ez a figura pedig rengeteg embernek a meghurcoltatását hordja a lelkén!

- Hogyan, hát te nem tudtad mostanáig, hogy itthon van?  Nem találkoztál vele?

- Nem. Én semmiféle kapcsolatban nem voltam vele, de emlékszem, amikor elkoboztatta Író Sándor barátom vagyont érő régiségeit... De mondom, ezzel még nem sokat csináltunk, így még mindig az a látszata az egésznek, mintha Szabó Jenő képviselő lejáratása érdekében készülne ez a beszélgetés. Ezért így hiába is ültünk össze.

- Hát kit mondjak még neked?

- Aki ma közéleti szerepben tetszeleg, és közben te biztosan tudod, hogy besúgó volt...

- Mondjam Kedves Dánielt a Barika régi főszerkesztőjét?

- Az öreg Kedves Dániel, aki Sütő Andrással járt halászni és vadászni éveken át, az is informátor volt?

- Nem, ő nem volt egyszerű informátor, hanem kulturális államvédelmi ügynök.

- Ez mit jelent?

- Azt, hogy valamikor, az ötvenes évek elején román kulturális propagandistaként kezdte a karrierjét és ennek megfelelő államvédelmis kiképzésben részesült, majd hadnagyi rangot kapott. A szekuritáte tartalékos tiszti minőségében, mint kulturális instruktor, igen fontos, a magyarok kulturális problémáit érintő, párt-funkciókat töltött be az államapparátusban, mielőtt a Barika főszerkesztője lett.

- Tehát ő is bejárt rendszeresen hozzátok és referált?

- Az hogy besúgó, vagy fedő foglakozású, tiszti rangú szekus ügynök volt valaki, nem azt jelentette, hogy hozzánk bejárt volna rendszeresen referálni. Sőt, ezekhez a kollégáim jártak el a lakásukba, vagy a munkahelyükre, és ha ezt nem lehetett feltűnésmentesen véghez vinni, akkor valami más, kevésbé feltűnő helyen találkoztak a városban, vagy a városon kívül.

- Az erdőben?

- Nem az erdőben. A közeli falvak milícia-őrsépületében például, vagy a Busány fürdői Milícián, Bengyoban, Szentszíven, vagy Orsóhelyen.

- És azt meg tudnád mondani, hogy Kedves Dániel melyik kollégádnak volt az informátora?

- Ez nem így ment. Nem mindenki maradt ugyanazokkal az informátorokkal, akiket beszervezett. Ha valamelyik kolléga nyugdíjba ment, vagy áthelyezték egy másik városba, az átadta az ügycsomót a következő tisztnek, az ügyhöz tartozó adatokkal, kapcsolatokkal és emberekkel, vagyis a besúgókkal együtt.

- Kedves Dániel nem Bunkó Nyenye ezredesnek volt az embere?

- Nem, Bunkó ezredes anketátor (vizsgáló) volt. Hozzá csak akkor kerültél, ha már részt vettél egy társaságban, ahol konkrétan tettél, vagy mondtál valami olyat, ami a szekuritátenak nem tetszett. Ő kellett személyesen tisztázza veled részletesen azokat a dolgokat, amikkel gyanúsítottak, vagy amikről konkrét tudomásuk volt, és azokat papírra tetesse veled, miután beismerted előtte, hogy ezt és ezt csináltam. A Szabó Jenő ügyét is egyedül ő vizsgálta az Istenhidegei tisztek közül, a bukaresti szakemberek mellett.

- Kedves Dánielről tehát meg mernél esküdni?

- Igen, persze.

- És még valakit a helyi újságtól tudsz-e?

- Onnan nem tudok mást mondani, nincs tudomásom arról, hogy a mostaniak közül valaki besúgó lett volna.

- Tehát onnan nem tudtak mást beszervezni, csak a központból átvették Kedves elvtárst?

- Én ezt nem mondtam. Azt mondtam, hogy nem tudok más újságíróról, akiről konkrétan merném állítani...

- A román nyelvű helyi újságtól, amelyik most éppen román nemzeti sovinizmust szítja az itteni románok körében, onnan egy sem volt informátor?

- Dehogy nem. De ezek Vártások... Nagy ügyet csinálnak majd belőle!

- Ha a dossziék úgyis megvannak a szekuritáte archívumban...

- Barzoi Rádu a főszerkesztő.

- A jelenlegi, vagy a volt főszerkesztő?

- A mostani Adevőrul Patriei főszerkesztője.

- Nem létezik! A jelenlegi főszerkesztő, az a velem egykorú, rendes szőke gyerek? Még az is besúgó volt?

- Igen, még az is. De azt jobb, ha ezt nem teszed be a beszélgetés anyagába.

- Miért?

- A Vártának az alapembere.

- Jó, nem teszem be. (Később mégis úgy döntöttem, hogy be kell tennem és betettem a Kalamárnak tett fogadalmam ellenére. Hiszen a Barzoi úr nevének a kihagyása tisztességtelen eljárás lett volna a többivel, illetve a magyar besúgóinkkal, és mint kiderült: fedőfoglalkozású ügynökünkkel szemben.)

- Az itt élő művészek közül tudsz-e valakit?

- A művészek közül...?

- Vagy legalábbis aki most közéleti személyiség, esetleg akkoriban volt az?

- Nem tudom, hogy kikre gondolsz?

- Kultúr- aktivistákra, kultúrház-igazgatókra, propagandistákra, vagy éppenséggel vállalatigazgatókra. Az akkori, vagy a mostani vállalatigazgatók közül nem ismersz egyet sem?

- Nem ismertem annyira őket. Egy dolgot tudni kell: itt azt szerették volna a szekuritáten és a pártnál is egyaránt, ha mindenki a besúgójuk lesz. Minden tisztnek, aki ezzel a kérdéssel foglalkozott, volt egy besorozási terve, hogy egy hónap alatt ennyit és ennyit be kell szervezzen. Ha nem tudta ezt a tervet teljesíteni, következtek a felelősségre vonások.

- És a besúgóság csak anyagi, vagy más előnyökkel járt-e, vagy megfélemlítésre, esetleg zsarolásra is alapozták a beszervezést?

- Nagyon kevés esetben történt az, hogy megfélemlítéssel, vagy zsarolással szerveztek be valakit. Ez a módszer nem volt biztonságos, mert akit meg lehet félemlíteni, az gyenge idegzetű, és aki gyenge idegzetű, annak el is jár a szája. Ha nem a kocsmában, akkor otthon, amikor erősen berúg, az ideggyógyászaton, vagy álmában. A közhiedelemmel ellentétben, a hírszerzés mindenütt a világon a kiegyensúlyozott, józan életű, kimért, jó idegzetű, jóindulatú, készséges és joviális besúgókra utazik, akik általában közkedvelt személyek a munkahelyükön és az ismerősi körükben. Ezek számára inkább bizonyos nem feltűnő előnyök, ritkábban pénzjutalom, vagy kisebb, de néha akár értékes tárgyi ajándékok formájában is kompenzálni lehetett az önként vállalt szolgálatokat. Erre külön pénzalap volt.

- És mekkora értékű juttatások voltak?   

- Konkrétan, hogy ki mennyit kapott, nem tudom, de biztosan tudom, hogy voltak anyagi előnyei is, azonkívül, hogy az illető például soron kívül is, tehát nem csak két évenként kaphatott útlevelet, amennyiben ezt kérte, vagy akkor is, ha szekus megbízatással ment ki. Gyakran esett egybe a kettő és így egyesek "a hasznosat összekapcsolhatták a kellemessel". Még volt egy olyan előnye is a besúgásnak, hogy, ha kérték, segítséget kaptak a karrieri előmenetelhez is.

- Ez hogyan történt?

- Minden gazdasági, kulturális vagy szociális-adminisztratív intézménynél, kisebb egységnél a magasabb beosztáshoz kellett a párt-vezetőség jóváhagyása, nem?

Ilyenkor a pártbizottság kikérte a mi nyilvántartóink véleményét...

- S ha a szekuritátenak jó volt a véleménye...

- Nem csak erről van szó! Egyetlen párt intézmény - intézet felettes szerve, vagy központi vezetősége sem szeretett, majd később nem is mert garanciát vállalni arra, hogy az úgynevezett hazafias erkölcs szempontjából az illetőért jelent-e garanciát arra például, hogy megfelel igazgatónak. Na, ilyen esetben például a szekuritáte mindig igent mondott a saját emberére. Na, gondolom, ez bőven elég lesz. Ha megjelenik, még mondok egy pár nevet és egy-két érdekességet.

- Még csak azt mondd el, légy szíves, hogy mi történt azokkal, akiket félreismertek, és amikor megpróbáltak beszervezni, kiderült, hogy az illető megmakacsolja magát, és nem adja be a derekát?

- Egy ideig még gyomrozták, de ha volt benne annyi karakánság, hogy nem ment bele a dologba, akkor automatikusan kinevezték a rendszer ellenségének és személyi doszárt készítettek a számára. Mert hát, amennyiben az illető nem akar bedolgozni, azt jelenti, hogy a Párt és a rendszer, na és a haza ellensége. Doszárt kell nyitni neki, és követni kell, hogy mit csinál, mivel foglalkozik, hiszen logikus, hogy a rendszer, a haza, a nép és a mindezt vezető párt ellensége, ha nem akar kollaborálni ezeknek a biztonsága érdekében. Nem mondható, hogy száz százalékban, de nagyjából így történt ez. Szobafestőtől főmérnökig, pártaktivistától ipari munkásig, mesterektől és mérnököktől a tanárokig, a művészekig, mindenkivel ez történt, ha egyszer bekerült az államvédelem érdeklődési körébe.

- Na, ez most már elég lesz. Remélem, hogy lesz majd szerkesztő, aki vállalja a közlést.”

    Az interjú végül is nem jelent meg, annak ellenére, hogy csak azután írtam le a beszélgetést, miután meghallgattattam a hangfelvételt egy olyan lapszerkesztővel, akinek becsületességében és politikai ítélőképességében maximálisan megbíztam, és aki egy évtized múlva a Bagolyvári egyetem egyik híres tanára lett. Ő föltétlenül szükségesnek találta a hangfelvétel leírását, elkészítését és a szentgyöki lapjában való közlését, csak arra kért, hogy szóról-szóra, a lehető leghűségesebben másoljam le a szöveget. Ez megtörtént. Az anyagot kiszedték a nyomdában teljes egészében, de a főszerkesztőt, egyik régi ismerősömet, akiről úgy tudtam, hogy kompromisszumokat nem ismer, utolsó percben lebeszélték olyan laptámogatók, akiknek a veszteséggel megjelenő, színvonalas politikai elméleti és kritikai lap szerkesztősége nagyon sokat köszönhetett anyagilag. Szerkesztő ismerősöm visszaadta a kéziratot a kefelenyomattal egyetemben, amit később eljuttattam az RMDSZ akkori alelnökének, Dobó Istvánnak, hogy legalább ők szerezzenek tudomást róla és ítélje meg, hogy komolyan kell-e venni ezt az anyagot, vagy sem?

    De ez csupán a történet gyakorlati oldala.

   Az úgynevezett politikai-polgári moralitása az egész ügynek, mármint az anyag meg nem jelenésének, ennél sokkal összetettebb és kibogozhatatlanabb. Ma azt mondanám, hogy szamárság az egész és csak újságírói szűklátókörűségemnek köszönhető, hogy belementem a beszélgetés elkészítésébe. Jellegzetes eset: Az újságíró azt képzeli, és azt állítja, hogy feltárja a valóságot, miközben az, amit ő feltár, a spirituális igazságnak (a tényleges valóságnak) mindössze a zavarosan habzó, lényegtelen felszíne. Mert az igazság nem a felszíni eseményekben és nem a fizikai és pszichikai jelenségekben, de nem is a tárgyi bizonyítékokban van, hanem annál sokkal mélyebben: az ős-okok világában. Az okok világa viszont a teremtő imaginációban van és ezért csak objektív világ, amennyiben a szubjektív személyi imaginációk összhatása, de a teremtő imagináció mindenkinek a személyes lényege külön - külön. Ma, ha valaki azt mondja nekem, hogy ő a valóságról beszél, és nem hogy az általa látott valóság egy részéről számol be, illetve a valóságról alkotott előítéleteiről beszél, megkérdezem, hogy mikor született és ennek az asztrológiai információnak a birtokában kezdem vissza értelmezni azt, amiről beszámol.

    Mert mi közöm van nekem, a mások által látott valóságához, ha azt nem tudom helyesen értelmezni, és nem talál visszhangra, nem kerül összhangba, és nem épül be az én valóságomba? Ha egész személyiségemen, az egész-lényemen keresztül nem tudom működtetni, nem tudom éltetni azt a valóságot? Ma tudom, hogy kellett nekem még ez a lecke, ahhoz, hogy végleg megértsem, és el is fogadjam a Géza által régen feladott leckét, miszerint az erkölcs az elme gyengesége.

    Szóval morális okokból az interjú elkészítését és később a közlését nem mertem vállalni mindaddig, amíg olyan kívülállóktól meg nem kérdeztem, hogy mit tegyek, akik akkor éppenséggel nem voltak kívülállók és nyakig bele voltak vegyülve mind helyi, mind országos szinten, az RMDSZ politikájába, de én feltétel nélkül bíztam ítélőképességükben és tisztességükben és az ők tanácsa, de legalább véleménye alapján akartam dönteni, hogy kell-e közölnöm az anyagot vagy sem? Az igazság az, hogy nem csak döntésképtelenségemet akartam ezáltal feloldani, és a holtpontról valamilyen irányba elmozdulni, hanem az esetleges cinkostársi helyzetből is szabadulni szerettem volna arra az esetre, ha csak O,OOO1 százaléknyi esély is létezne arra, hogy Szabó Jenőt csakugyan beszipkázták a szekusok ártatlan-fiatal korában és minden későbbi mártíromsága ellenére, múltjának van egy parányi tisztázatlan mozzanata, amely áltál ő bármikor zsarolhatóvá, illetve manipulálhatóvá válhat.

   Logikai megfontolásom nagyon egyszerű volt: Vagy nem igaz az, hogy Szabó Jenőt fiatal korában gyenge lábon kapták a szekusok és az, amit Kalamár állított róla, hazugság és akkor Jenőnek nincsen semmilyen vesztenivalója, csak nekem. Ez viszont nem számít, mert én sem akkor, sem később nem szándékoztam belépni a politikába és a közéletbe. Vagy minden igaz, és ebben az esetben az akkori logikám szerint a játék nagyon veszélyessé válhatott volna, mert Jenő volt akkoriban egyik legközkedveltebb politikusunk, a fiatalok platformjának egyik legmarkánsabb vezéregyénisége, akinek a jövőben kulcspozíciókat kellett volna betöltenie nemzeti kisebbségi politika szintjén. A másik ok, amiért az anyag közlése mellett döntöttem, a többi név volt, azaz, a közéletben szereplő többi magyar személyiség besúgói múltjának a nyilvánosságra hozatala. Azok szennyes múltjának, akik a fiatal politikus barátaim és ismerőseim tudomása szerint is, nagy valószínűséggel rendelkezhettek ilyen múlttal, hiszen ez a feltárás a puszta tényfeltáráson túl sok múltbéli, de főként akkori közéleti mozzanatra, furcsa eseményre és viszonyra adott volna magyarázatot. Ezzel szemben a közkedvelt társadalmi, politikai, kritikai lapunk szerkesztőit anyagilag támogató személyek, azzal az érvvel beszélték le a szerkesztőket a leírt hanganyag közléséről, hogy túl sok magyar név szerepel benne, az egyetlen román mellett. Még az sem számított, hogy a román nyelvű megyei lap főszerkesztőjének a szerepköre és e szerepkörében kifejtett hatása vetekedett a Szabó Jenőével, sőt bizonyos tekintetben azon túl is lépett.

   Szóval nem kimondottan a Szabó Jenő esetleges sárral való fröcskölése volt az ok, amiért "A Helyzet" című közkedvelt országos politikai lapunk nem közölte a Donga Kalamár volt szekus őrmester által megnevezett informátorokról szóló interjúmat. Addig, amíg ezt nem tudtam, nem bántam, hogy nem közölték. Akkor viszont, amikor tudomást szereztem a visszavonás indokairól, nagyon felkaptam a vizet, mert addig is úgy véltem, sőt: meg voltam győződve róla, hogy ez a bundázó kisebbségi magatartás, ez e betyárbecsület-etika, a saját szemetünk takargatása – rejtegetése, sokkal ártalmasabb ránk nézve, mint a román nacionalisták parlamenti és kormányszintű politikai hadjárata és a románosítás vezérelvét mikor nyíltan, mikor rejtve életbe ültető, félhivatalos intézkedései. Azaz, a kettő valahol mindig felerősíti és kiegészíti egymást. Nincs külső korrupció belső korrumpáltság nélkül. Ezért, ami után ez esetről említést tettem a Rita szobájában véletlenszerűen összegyűlt baráti körben és az ott jelenlevő Orsóhelyi lap fiatal szerkesztője felkért, hogy nyilatkozzak nevek közreadása nélkül az esetről, a kérésnek eleget tettem. E nyilatkozatomnak viszont nem lett semmiféle következménye azon kívül, hogy nagy örömömre, Szabó Jenő felhívott telefonon és jelezte, hogy szeretne találkozni velem. Amikor közöltem vele, hogy épp senki nincs nálam, mindjárt fel is jött a lakásomba. Amennyire kerültem, hogy találkozzak vele abban az időszakban, amíg az anyag sorsa felől kellett döntenem és ameddig csak én voltam a Donga Kalamár által elmondottak birtokában, annyira vágytam a vele való találkozásra miután a hangszalagra rögzített beszélgetés titok-jellege megszűnt és rajtam kívül, olyanok is tudomást szereztek róla, akiket emberi felelősségérzetük maximális állapotában éreztem akkoriban.

    Abban az időszakban már komolyan elmélyedtem a metafizikai ismereteim gyarapításába és így én-felőlem már fölöslegesnek ítéltem, mások felől viszont természetesnek vettem azt a viselkedést, amit a sértett önérzet és becsvágy miatti neheztelés vált ki egyesekből, vagy épp a gazdasági érdekek veszélyezettsége miatti haragjukban gyakorolnak egymás közt az emberek. Ezért, az enyhe meglepetésem után, mintegy semlegesen, de nem közömbösen és nem is fölényesen figyelve, természetesnek vettem Jenő méltatlankodását, hidegen ellenséges magatartását és gyanúsítgatásait. Nem vontam le olyan következtetéseket, hogy mindezt azért teszi, hogy leplezze magát. Az ő akkori támadott helyzetében, ezt mind meg lehetett érteni. Ami bántott mindössze, az a mellette jelentéktelenül kicsi, sikervadászatból szarkeveréshez folyamodó újságírót ijesztgető, politikusi fölényeskedése volt. Az, hogy ő, akivel baráti beszélgetések formájában írt, számtalan jó interjút készítettem korábban, egyetlen szemrehányó mondatot, vagy megjegyzést sem tett, amiért egy pillanatig is feltételezhettem volna, hogy ő egy besúgó múlttal rendelkező személy, hogy ő, akinek tragédiája és e tragédiák közepette tanúsított nemes gerincessége közismert. Nem. Egyetlen olyan mondat sem hangzott el a Jenő szájából, hogy Ádám, te hogy a fenébe dőlhettél be ilyesminek? Te tényleg el is hiszed rólam, hogy én közönséges besúgó voltam? Ha ilyeneket kérdezett volna akkor tőlem Jenő, nagyon zavarba jöttem volna és lehet, még azt is megbánom, hogy Donga Kalamárt egyáltalán végig hallgattam, miután az ő nevét kibökte. De nem.

   Az, hogy nekem heteken keresztül kellett önmagammal kínlódnom a nyakamba szakadt veszélyes anyag birtokában és egyedül az ő személye miatt gyűlt meg annyira a bajom saját magammal, szóba se került, mert őt egyáltalán nem érdekelte a korábbi és a későbbi kapcsolatunk minősége, csak egyedül az, hogy rám ijesztve, annyira lebénítson, hogy ne próbálkozzak tovább a leírt anyag közlésével, mert veszélyben állt a karrierje. Szegény nem tudta, hogy én már ösztöndíjas metafizikus vagyok, és egyáltalán nem érdekel a közéleti hírnevem, de egyébként is, nem én vagyok az, akit a szekusoknak sikerült beszervezni és ha akkor nem tudott senki arra rávenni, hogy politikai-erkölcsi elveim ellenére tegyek valamit is, ezt most még amúgy sem tenném meg. És az újságírói hitelvesztés, illetve a gazdasági, vagy karrieri veszteségek kilátásba helyezése következtében, még annyira sem. Nem sértődtem akkoriban én már meg ilyen kis dolgokért, az ilyen játszmákat, pár hónappal azelőtt teljesen átengedtem a tudatlanságukban magukat komolynak képzelő infantilis felnőtteknek. Jenőt is, mint a többieket, már csak nevetségesnek tudtam látni, ahogy elmesélte, hogy milyen káros következményekkel járó ellenlépéseket képes foganatosítani velem szemben, mint parlamenti immunitással rendelkező személy. Hogy mennyire eltökélt ő, a végsőkig szembeszállni velem ebben a játszmában, még akkor is, ha tudja, hogy végül ő is veszíteni fog, mivel a SRI hálózatával szemben és a nacionalista pártok maffiájával szemben (akikkel én feltételezhetően kollaborálok) neki csak veszíteni lehet. Ő nem tudja, hogy én kinek a megbízatásából tettem, amit tettem, de azt tudja, hogy amennyiben harcolnia kell, akkor „a megbízóimat(!)” is és engem is maga után tud rántani a bukásba. Szánalmas volt előttem ebben a karrier-féltésben, amely arra késztette, hogy megfeledkezzen arról, hogy a művészi autonómiának egyértelműen elkötelezett baráti körömmel, a saját festményeimmel és az addigi újságírói tevékenységemmel milyen alapállást képviselek. Nevetséges, hogy a veszteségtől való félelmében, az sem jutott eszébe, az un. széleskörű klasszikus műveltsége és sok élettapasztalata ellenére, hogy a magamfajta "művészlelkeknek" egészen más az értékrendje és egyáltalán nem félnek attól, amitől a politikusok félnek. Annyira ostobává vált a karrier-vesztés félelmében, hogy nem vette észre: amennyiben tényleg csak az újságírói hírnevemet kívánnám az ő kárára öregbíteni, az anyagot közölhetném, nem csak a szomszéd város helyi lapjában, amelynek a fiatal főszerkesztője, akit még nem fontak be a magas politikába, valósággal könyörgött, hogy adjam el nekik az interjút. De közölhettem volna az anyagot Magyarországon is, és amennyiben igaz is lenne az, hogy rám nézve veszélyes jogi következményekkel jár, ha neki, mint képviselőnek, a parlamenti immunitását megsértem az anyag közlésével, nekem, mint újságírónak, csak hírnevet hozhatna.

   Tőlem viszont akkor már távol álltak az efféle ambíciók, annak ellenére, hogy a Jenő épp fordítva látta ezt és bevallása szerint épp ez a mértéktelen ambícióm zavarja, ami miatt az ügyet nem hagytam abba mindjárt a "A Helyzet"-nél tapasztalt kudarcom után, és miért nyilatkoztam az interjú létezéséről szomszéd város helyi lapjának. Jenő nagyon jól tudta, hogy az újságírói ambíció általában nem ilyen langyos. Ha titkos ügynöki megbízatást teljesítek, vagy amennyiben az újságírói ambícióm vezérel, mind a két esetben az anyagot két nap alatt megszerkesztem, és úgy indulok el a "bomba-árummal" a szerkesztőségek piacán. Nem töltök el négy hetet a hangfelvétel birtokában azzal a kétséggel, hogy le kell-e egyáltalán írnom a beszélgetést és nem tökölődök a kész anyaggal hetekig, az általam megbízhatónak tartott, fiatal RMDSZ politikusoktól tanácsokat kéregetve.

     Szóval Jenő nem sértett meg és nem bántott meg azzal, hogy azt játszotta, hogy ügynöknek tart, hiszen amennyiben Kalamár barátunk félrevezetett volna engem, teljesen jogosak Jenő részéről az efféle feltételezések. Csupán azt töltött el csendes szomorúsággal, hogy mennyire elveszítette a fejét és mekkora elszántságot tanúsított, amiért úgy érezte, hogy veszélyben van a karrierje. Mert lehet, hogy az én logikám rossz, de amennyiben Donga Kalamár be akarta őt ártatlanul mártani valamiért, akkor neki ezt a vádat vállalni és az ügyet mindenképpen tisztáznia kellene. Nekem viszont, sem a sors eszköze szerepében tetszelegni, sem az ő lelkiismeretének szerepét magamra vállalni nem volt kedvem. A Titok, már nem volt titok, mivel már többen tudtunk róla és nekem már sokkal fontosabb dolgom akadt, minthogy önszorgalomból kisebbségi politikai nyomozói vizsgálatokat végezzek. Így a beszélgetés iratának egyik másolatát és a beszélgetés hangfelvételét is odaajándékoztam Szabó Jenőnek, hogy tegyen vele lelkiismerete szerint.

    Azóta, néhány ritka kivételtől eltekintve, számomra a romániai magyar politikusok egytől-egyig nevetségesek. Nekik még a ballépéseikből is kitetszik a zavar, hogy soha nem politikai érdeket, hanem mikor a megfoghatatlan idealisztikus közösségi érdekeket, mikor a csaknem nyíltan érvényesített maffia érdekek képviseletét vállalják fel. Ezért hajlandó vagyok mindent elnézni az idealistáknak. Az Erdélyi erdők kegyetlen kivágására szövetkezett magyar-román vegyes-vállalatok nyereségéből részesedő román maffiák merevdeszkás képviselői és szenátorai viszont, vagyis éppen azok, akiket zseniálisan nagy játékosoknak képzelnek a tömegek, nem érdekelnek, mert tudom, hogy mennyire nem számítanak lényegileg. - Hogy nem látják be: épp azért, mert a civilizált társadalomban egyre inkább nem az egyetemes törvények érvényesülnek, tulajdonképpen semmit nem tehetnek azon kívül, hogy mentik és fenntartják a látszatokat és ezzel együtt a kétezer éves társadalmi hazugságot, az ontológiai félreértést, a tudományos tévelygéseket. Mert minden politikai megoldás csak elfedi azt a mindannyiunk lelkében lapuló alapkorrupciót, aminek a leleplezése és beismerése nélkül nem csak az ember, hanem az egész élővilág megmaradása és spirituális fejlődése ezen a bolygón egyre fenyegetettebb lesz. Az okok világa bent van, külön-külön minden ember képzeletében. Önmagunkon kívül feloldani benső korrupciónkat lehetetlen. Ennek a belátására viszont ma még kedvenc "áldozati politikusaim" sem serkentik az embereket.

    Szabó Jenő politikai állapota, annak ellenére, hogy nem csak az Orsóhelyi helyi lapnak nem adtam el az őt is vádló szekus-interjúmat, de korábbi szokásomtól eltérően, külföldön sem közöltem azt, egy darabig mintha se előre, se hátra nem mozdult volna, majd egy irracionálisan elbizakodott helyhatósági választási kampány után lassan elindult a csőd irányába. Parlamenti képviselővé válása már nem sikerült másodszorra, sőt: harmadjára sem. Korábbi hívei közül egyre kevesebben sajnálják a közéletből való kimaradását, másokat viszont már egyáltalán nem érdekel a társadalmi helyzete és egyre súlytalanabbá váló politikusi személyisége. 

                 

                                     

                            *                                                        *

 

                                                         *

 

    “Kedves Tiborc Barátom! Nehéz szívvel írom számodra e mondatokat. Nagyon szerettem volna neked mindent személyesen elmondani szóban, hiszen megértettem a Ceausescu kilövéséhez vezető politikai fordulat előtti belső emigrációmban az általad igényelt személyesség fontosságát. A személyes, közvetlen beszéd hitelét, a személyhez szólás hitelességét, amelyet az írott szó megközelíthet ugyan, de nem tud helyettesíteni

   Jézusnak a szamáriai asszonnyal való párbeszéde nem csak az élő vízről, az életadó és életfenntartó teremtői szelemről szóló példázat miatt kedves nekem, hanem a személyes párbeszéd jelentőségének a tudatosítása miatt is:

“- Ki az én Uram (Ki vagy te Uram)?”

“- Az (vagyok), aki veled beszél.”

    De a személyesség fontosságán kívül, egy másik dolgot is megtanultam a könyveimtől, Medárd fiamtól és mindattól a sok, látszólag tőlem, az akaratomtól és szándékomtól függetlenül történő, de engemet közvetlenül érintő és érzéseimet - gondolataimat befolyásoló eseménytől, ami velem történt a diktatúra utolsó évtizedében. Utolsó nagyvásznú festményemen, amit 1987 októberétől 1988 májusáig vázoltam fel, azt akartam kifejezni, hogy mindannyiunkban ott lapul egy-egy kicsi Sztalin-Ceausescu-Brezsnyev-Tito-Honecker-Castro-Hussein és még sorolhatnám a diktátorok neveit, és a hús-vér diktátorok, mindössze a mi lelkünkben lapuló kis diktátorok összegének a külső megjelenése. Azért jutottunk mi a nyolcvanas években az erkölcsi guanó, a borzalom, a hihetetlen embertelenség, a gyávaság, az árulás, a gerinctelenség, a lelki zavar, a szellemi sötétség, az abszurditásnak a természetesként való kezelésének és a spirituális rothadás emésztőgödrének a fenekére, mert ennek, a bennünk levő huncut kis nyavalyásnak, ennek a minden áron előnyt szerezni akaró, öncélúan élvezni és nyerni akaró, ambíciós, sóvárgó, gyáva, kéjvágyó, magát biztosítani akaró, korrupt spekulánsnak engedtünk minden nap egy-egy keveset a felnőtt életünk folyamán. És ez még akkor is így van, ha Ceausescu már magához ragadta a politikai teljhatalmat, amidőn mi pelyhes állú, érettségiző fiatalok lettünk. Az elemi létrontásról próbáltam valamit kifejezni az említett festménnyel. A képemmel. Ugyanis ez a kép egyben az én lelki önarcképem is, mert magamban ugyanazon a helyen ismertem fel a sóvárgást, a félelmet, a haragot, a becsvágyat, gyávaságot, az önhittséget, a hírvágyat és az érdemtelen előnyszerzési késztetést, vagyis a meghasonlási és az árulási késztetést, a bőszült gyűlöletet, a konfliktus- és felelősség-elhárítási késztetést, mint a birtoklási késztetést, az uralkodási ösztönt és a sóvárgást, az öncélú kéjvágyat. Majdnem azonos lelki zónában találtam meg a szerelmi vágyat és a félelmet attól, hogy holnap mit fogok enni, és hogy hol fogok lakni? Az öncélú szexuális kéjekre való sóvárgást is a diktátorral és a fenéknyalóival szemben érzett gyűlöletem zónájában.

    Rájöttem, hogy az elemi létfenntartási félelem átváltozott azzá a félelemmé, hogy esetleg nem fogok olyan kényelmesen élni, amilyen kényelmesen kellene élnem igazából, azon körülmények között, amelyeket munkám és képességeim szerint megérdemlek. Vagy az attól a lehetőségtől való félelemmé, hogy nem engedhetek meg magamnak valamit, amit, abban az esetben, ha elárulnám a lelkiismeretemet, erkölcsi értéktudatomat, igazságtudatomat és emberi önérzetemet mindennapos apró kompromisszumaimmal, akkor megengedhetnék magamnak. A félelmet attól, hogy árulás és meghasonlás nélkül, valamilyen fontos lehetőséget elveszítek, miközben szinte elveszítettem a legfontosabbat: a személyes jelen-létemet.

     Azt az egyetemes létrontást próbáltam megfesteni tehát ezen a képen, amit majdnem észrevétlenül mindegyikünk állandóan elkövet saját személyes létének a tudatos, vagy öntudatlan megrontásával. Azt próbáltam tudatosítani, elsősorban önmagammal, és utána azokban, akik megnézik majd a képet, hogy amennyiben nem számolja fel ki-ki önmagában, felelősségtudattal rendelkező személyekként a belső Ceausescuinkat: az öncélú gazdasági érdekekben és a vallási dogmákban: a szellemi tabuinkban és lelki bálványainkban rejtőzködő diktátorainkat, hiába reménykedünk, hiába várjuk a politikusoktól, a pártvezérektől, az államhivatalnokoktól, a nagyvilági események szerencsés fordulatától, illetve az Istentől és Istenektől, az egészség- és boldogságbiztosító emberarcú társadalom” megvalósítását, mert az kívülről nem valósulhat meg. A szakrális közösséget nem tudják megvalósítani sem a jót akaró, okos politikusok, sem a bölcs állam-jogászok, sem a mikor szigorúnak, mikor elnézően jóságosnak képzelt, szuper-intelligens, objektív Atya-isten, vagy annak a jóságos angyalai. Legkevésbé nem tudják létrehozni a tudósok, a közgazdászok, a bankárok, a piackutatók, a termelő-munkások, a kereskedők, a fejvadászok, a katonatisztek, a gyárasok, a művészek, a filmcsillagok és a reklámügynökök. A pozitivista tudósokról és más, technokrata-utópisztikus elméleteket és boldogság-doktrínákat gyártó, különböző tömegpszichózis-gerjesztéssel kísérletezgető szakemberekről, az embertársaikat a boldogságába való manipulálás receptjeivel beugratni igyekvő misztikusokról, ideológusokról, társadalomtudósokról nem is beszélve.

   Hiába várunk tehát bármit is kívülről, amíg önmagunkat nem szedjük belülről rendbe, mert mindig lesznek olyan gátlástalan hatalmi mániások (Megfigyeléseim alapján még a jóságos, a békesség és konfliktus mentes állapotok-helyzetek kedvéért akár az elvtelenséget is vállaló édesanyám és az ártatlan hat éves fiam is csordultig telítve vannak öncélú hatalomvággyal.), akik ráhangolódva és szövetségre lépve a bennünk is lakozó, az általunk is táplált, de el nem ismert - mert erkölcsi tükör nélkül fel nem ismert - Ceausescukkal, megfosztanak a szabad akaratunktól. Meghamisítják érzelmeinket, személytelenné alakítják gondolatainkat.

    Irodalmi, filozófiai és spirituális olvasmányaim és egyéni tapasztalatim következtében változott világlátásom alapján, azt láttam, hogy ezzel a felismerhetetlen Ceausescuval jól a lelkünkbe vésetten éltünk mindannyian a még nyolcvanas években, miközben a „szabad világ” már ott állt egy új, külső Ceusescuk nélkülinek képzelt világkorszak küszöbén. Egy olyan világkorszak küszöbén, amely korszakot Vízöntőnek hívnak, és amelyről én a Szabad-Európa Rádió egyes műsoraiból szereztem tudomást. Amely világkorszak, a rádióban hallottak szerint, a tömeges megvilágosodás, erkölcsi-szellemi letisztulás, a nagy kiegyenlítődések, a globális megbékélés és a megértés kora kellene legyen. Az én apokaliptikus festményem egyfajta többszólamú lereagálása ennek az országhatárokat és vasfüggönyöket áttörő rádióhullámok szárnyain a szobámba érkező vágy-eszmének, amelyben érezni lehet, hogy a dolgok, a dolgaink és az egyetemes emberiség dolgai, csakugyan ebbe az irányba kellene valamiképpen haladjanak. Másfelől viszont teljes kételkedésemet fejezi ki, azaz teljes lázadásomat e téveszmével szemben. Hihetetlennek látszott ugyanis egy világméretű kiegyenlítődés azon a perspektíván és életképzeleten keresztül, amelyben akkor több milliomod magammal éltem, ahonnan akkor a világot és önmagamat láttam. Lehetetlennek tűnt akkoriban számomra, mindannak a megvalósulása, amit például a Vízöntő korszakáról ismertettek a Szabad-Európa Rádió műsoraiban, valamint a Magyarországon kiadott szellemi-spirituális tanulmányokat tartalmazó könyvekben és folyóiratokban. Hiszen ehhez, mármint a kételkedéshez, elég volt önmagamban és környezetemben becsületesen, őszintén és figyelmesen körül néznem.

És én alaposan körül is néztem.

    Amit láttam, az csupa felelőtlen sóvárgás, rejtett gyűlölet, csendes neheztelés és rejtett ambíció, vagyis lelki szemét, félelmetes kegyetlenség és rothadó lapulás volt. Mindenen átütött a Diktátor gyűlöletes arcmása és személyének a kegyetlenül személytelen ideája: mézesmadzaghoz jutási lehetőség reményéhez kötött a gyávaságaink, a megalkuvásaink és a magatehetetlenségünk globális formulája. Mit mondjak neked? - A látványba belebetegedtem előbb szellemileg, majd lelkileg és végül fizikailag is. És nem csak azért, mert a kiállítási lehetőségektől elkezdve a munkahelyemig, az emberközti kapcsolataimig és el egészen a szerelmi életemig, a szerelmemmel való viszonyom rendezetlenségéig és rendezhetetlenségéig, mindent megült “sötét guanóként” a diktatúra jelenléte. - Jelenlét, amire azokban az években és hónapokban, a lelkeinkben élő diktátor-etető gyávaságok dicsőséges Ceausescuként ránk mosolygó retusált arcképei, minden köztéren és köz- teremben emlékeztettek. Hanem azért is, mert sejtettem valahol, hogy amennyiben éppenséggel nem Ceausescunak hívnák a külső diktátorunkat, akkor Popescunak, Ionescunak, Georgescunak, vagy Kelemennek, Kibédinek hívnák. De mindenképpen, léteznie kell egy külső diktátornak a belső húsz millió diktátorka tükörképeként. Tehát ugyanaz lenne a lényeg. És hiába szabadulnánk meg tőle valami csoda folytán, az életünk úgyis reménytelen maradna, mert képtelenek vagyunk önmagunkban felszámolni a kövérre hizlalt belső (személyes) zsarnokainkat, talán egész hátra levő életünkben. - Nem véletlenül ül még mindig Husszein az egész Iraki nép nyakán annyi év, annyi háború és annyi nyomorúság után: az irakiak lelkében, ha kívülről kicsit más is, de lényegében ugyanolyan Husseinek munkálkodnak a kegyetlenül pragmatikus iszlám vallás révén, mint amilyen Husseinek munkálkodtak bennünk az ortodox, a katolikus, a református, a zsidó, vagyis a külső Isten-formulákban és a boldogság-formulákban a nyereségi lehetőségek logikája szerint gondolkozó ember által félre-értelmezett belső ellenállások sugallataként.

    De nem csak az önmagammal és világommal leszámoló festmény elkészítése utáni lelkiállapotom és az azt követő hosszas és komoly betegségem késztetett arra, hogy azokban az időkben ne merjek több képet festeni, hanem egy egészen más lényegű sorsfordulat, amely egyelőre egészen más jellegű dolgokat és töprengéseket hozott az életembe: A “tisztességből” vállalt házasságomból született fiam, Medárd iránt hirtelenül feltámadt felelősségérzetem és az ezzel együtt felismert és felvállalt elsőrendű anyagi, jogi és lelki problémák megoldása, valamint az ezzel járó gyakorlati tapasztalatokból következő erkölcsi kérdések megfelelő eszmei értelmezése.

    Miután volt feleségem kiszökött az élettársával Magyarországra, ráébredtem, hogy az addig csak vasárnaponként látogatott fiam nem mehet oda az édesanyja után szellemi éretlenségével és torzult lelkivilágával, bocsánat: azzal a vad ösztöniséggel és gyermeki érzékenységnek látszó, de valójában a kényeztetés, a rossz nevelés miatt “műveletlenül” maradt szellemi állapotából eredő hisztéria- és indulatkeverékkel, amivel rendelkezett, amikor az édesanyja a szüleire hagyva, végül is közönségesen elhagyta őt. E szellemi-lelki torzultságok csak megerősödtek benne a nagyszülők minden erkölcsi igényt nélkülöző gondozása következtében. A nevelést és a probléma-kezelést az akkoriban a romániai üzletben vásárolhatatlan cukorára, csokoládéra és a hízelgésre alapozó, valamint az irracionálisan aggodalmaskodó és korrupttan hazudozó erkölcsi gondoskodás következtében. Az akkori meglátásom szerint, a hírhedt román árvaházak gondozottjai természetesebb és ezért egészségesebb nevelést kaptak, mint Medárd hat éves koráig.

   Tudtam, hogy a Magyarországra kiszökött Erdélyi személyeknek keservesen kell ott kaparniuk, reggeltől estig dolgozniuk, ahhoz, hogy elvárásaiknak, igényeiknek és elképzeléseiknek megfelelő életkörülményeket teremthessenek. Márpedig én, a volt feleségemet, Kingát olyan embernek ismertem, akinek az anyagi létbiztonság, az anyagi javak, a kényelem, a luxus mindennél fontosabb az életben. Hiszen épp ezért a számomra kiábrándítóan groteszk mentalitásáért váltam el tőle, nemcsak azért tehát, mert a korábbi szerelmemet nem tudtam elfelejteni. És azt is tudtam, hogy ő épp emiatt, a belé nevelt merkantil mentalitás miatt, és egyáltalán nem politikai okok miatt szökött el Romániából, gyermekünket felelőtlenül a velem normálisan beszélni képtelen szüleire hagyva. Őt soha nem izgattak morális és politikai kérdések, a társadalmi erkölcs és szabadság kérdései, őt soha nem idézték be a szekuritátera, és nem hallgatták ki gátlástalanul kegyetlenkedő őrnagyok, szemtelenül hencegő hadnagyocskák és tekintélyes ezredes elvtársak a rácsos ablakok mögött. Neki nem voltak problémái magyar nemzetisége miatt az iskolában, a munkahelyén és az egyetemen. Számomra egyértelmű volt, hogy amiként addig sem foglalkozott a gyermek lelki és szellemi művelésével, úgy Magyarországon sem fogja magát ezzel gyötörni. Már csak azért sem, mert nem lesz erre ideje.     

   Amikor ebbeli fenntartásaimat a szüleinek fejtegettem, az apja azzal akart nyugtatni, hogy vannak ott olyan napközi iskolák, ahol jól képzett pedagógusok, vagyis vérbeli szakemberek fognak foglalkozni gyermekem nevelésével. Az akkor mindössze naivnak, vagy tájékozatlannak képzelt nagyapát, még csak szembe sem nevettem. Hogy is magyarázhattam volna meg az autóvezetésben kiváló “szakemberi” színvonalat elért székelynek, aki egész életében bányaipari mestereket, technikusokat és mérnököket szállítgatott, hogy miért nevetek?

    Medárd fiam tehát, hat éves korára nagyon kemény dióvá: határozott egyéniséggé, kikezdhetetlennek látszó világnézettel rendelkező öntudatos gyermekké fejlődött a kezükben, körülbelül ötven szóból álló fogalom- rendszerével, kiskirályi alapállásával, amely abszolút felsőbbrendűségi helyzetet biztosított számára a nagyszülei körében. A nagyszülők fölött gyakorolt uralkodói méltósága olyan kinyilatkoztatás szerű mondatokban jutott kifejezésekre, mint: “Ez az enyém.” “Én ezt akarom.” “Ha ezt és ezt nem kapom meg - vagy nem úgy csináljuk, ahogy Én akarom - akkor nem szeretlek.” “Ez nem kell.” “Nem akarom.” és így tovább. Ezekkel párosultak a hirtelenül történő és annál hatásosabb hanyatt-vágódási, szertedobált kézzel-lábbal történő kapálózási és nyáltúrási jelenetek, amelyek segítségével tökéletesen sikerült letörni a nagyszülők minden ellenkezését, valahányszor azok megpróbáltak kiskirályi szent akaratával szembeszegülni. Amennyiben hagyom tovább fejlődni ebbe az irányba, a zsarnoki magabiztosságával néha még engemet is elbizonytalanító, művészi tökélyre vitt, epilepsziásnak tűnő, hisztériás roham-produkcióival, kamasz- vagy felnőtt korában, előreláthatóan rengeteg kárt okozott volna mind önmagának, mind a környezetének. Mígnem valami kemény (esetleg tragikus) kudarctól magára nem ébred. Sokkal többet, mint amennyi fölösleges fájdalmat én okoztam magamnak és a velem kapcsolatba kerülő lányoknak és nőknek, mielőtt magamra ébredtem és az addig „természetesnek” képzelt magatartásomat gyökeresen át nem alakítottam.

    Idegölő családi és törvényszéki cirkuszok után, egy évre rá, hogy Kinga élettársával együtt kiszökött Magyarországra, végre egy födél alatt lakhattam fiammal és időközben nagyon sokat tanultunk egymástól. Ő tőlem beszélni, számolni, olvasni, gondolkozni, önállóan a saját lábán, vezetés nélkül, vagyis az autonóm személlyé válás útján elindulni, járdaszegélyeken, majd vasúti holtvágányok sínéin egyensúlyozni, versenyt szaladni, álatokkal és gyermekekkel barátkozni, természetet (nem autókat!), embereket, állatokat és növényeket szeretni, őszintének lenni, egyszóval normális gyermeknek lenni. Én viszont több és mélyebbről jövő, igazi – szülői - megértést, a gyermeki személyére való koncentrált figyelem-fenntartást, valamint saját lelki világom finomabb rétegeibe való belátási készséget, a rejtett női oldalam létezésére való figyelési lehetőségét tanultam meg tőle. Korábbi baklövéseim következtében elrontott életem helyrehozási igyekezete közben valósággal megcsontosodott a férfias racionalitásom, a meredeken célratörő - és ezért többnyire öncélúan következetes logikám, a gyengeséget elitélő, kegyetlenségig elmenő erkölcsi igényességem, férfias-apai szigorom mellé, gyöngédséget, másokkal szembeni megértést, hajlékonyságot, rugalmasságot, odafigyelési készséget és szeretettel való megismerési késztetést szereztem a vele való foglalkozások, az igényes ráfigyelés közben.  

   Mindemellett, az ellenőrizetlen, szeszélyes érzelmek, a szellem ereje által átvilágítatlan, szeretetnek tűnő egoista vágyak és az érzelgősség lélekrontó korrupciós mechanizmusait ismertem fel általa, elsősorban önmagamban. Ehhez viszont olyan, a sorsomból addig hiányzó elemek szükségeltettek, amelyeket a korrupt „józan paraszti ésszel” gondolkozó volt apósom és anyósom bőséggel szállítottak.

     Kedves barátom, bizonyára kíváncsi vagy, hogy miért írom le most neked mindezt?

     Tudnod kell, hogy egész életemet meghatározóan fontosak voltak számomra az én diákéveim alatt történt rövid találkozásaink alkalmával folytatott beszélgetéseim veled. Ugyanakkor a román rendszerváltásban vállalt kulcsszereped és persze, amúgy is erős, társadalmi szerepvállalásra mintegy predesztinált személyiséged miatt egymástól nem csak térben, hanem társadalomi hierarchiában is távol kerültünk. Most tehát, felhasználom a levél által biztosított szellemi monologizálási lehetőséget arra, hogy veled dialogizálva képzeletben, tisztázhassam azt, hogy mitől változott meg ennyire az életszemléletem? Azt, hogy mi történt velem? Mi történt itt mindannyiunkkal, az általam már nem is remélt politikai fordulat után, miért nem változott át jobbá, szebbé, köröttünk és közöttünk mindaz, amit a diktatúra elején még beváltható és megvalósítható értéknek tudtunk? Miért nem valósult meg mindaz, aminek a beváltására vártunk, és aminek beváltásához, tényleges értékké váltásához, akkor úgy tűnt, hogy csak egyedül a politikai szabadság, a választási lehetőség hiánya foszt meg bennünket? Örülnék, ha soraimmal nem untatnálak, hiszen ezek a töprengések, valamikor talán a te számodra is életfontosságúak lehetnek, az önmagad és a veled történő, az éppen általad előidézett politikai események mélyebb megértésében.

    A Kinga szülei nem értették, és nem is akarták megérteni a Medárd itthon-tartásának szándékára vonatkozó indokaimat, és nyíltan kétségbe vonták, előbb az épeszűségemet, majd a szándékom tisztességét. Ők, a felvilágosult fogyasztói és birtokjogi nézeteikkel, értékvilágukkal, egyszerűen felháborítónak találták, hogy csak úgy, potyára, “készen kapjak” egy szerintük “felnevelt” gyermeket. Minthogyha egy autóhoz, vagy egy lakáshoz jutnék minden munka, érdem és erőfeszítés nélkül. Elfogadhatatlannak találták azt, hogy anélkül „kapjam meg” a gyermeket, hogy a havi fizetéseimből az édesanyjának korábban átutalt vékony gyermektartási díjakon kívül, “abba” előzetesen egy komolyabb összeget “befektettem volna”. Nem fért a fejükbe az, hogy miként jöhetek én ahhoz, hogy átvegyem a gyermek fölötti gyámságot, „csak azért”, mert az érvényben levő törvények lehetővé teszik ezt? És egyáltalán hogy is képzelem... - Érthető tehát, hogy támadásba lendültek. És nem akármilyenbe! Mivel a termelt javak szükség szerinti elosztása című utópikus játszma leple alatt folyó rablógazdálkodásban leszegényedett társadalmunkban a hátsó ajtós ügyintézéseknek voltak a feltétlen hívei és ehhez a megfelelő pénzösszegekkel is rendelkeztek, az apai jogom érvényesítésének a megakadályozását célzó „hivatalos” játék közben kiügyesedtek, mígnem szenvedélyes és gátlástalan mesterekké váltak. Sok hosszú hónapon át nagyon nehéz volt a dolgom velük, mindaddig, amíg rá nem jöttem: számukra mindaz, amit én a fiammal kapcsolatosan érzek és gondolok, nem érdekes és nem is lehet érvényes. Rájöttem, hogy azt a másfajta, erkölcsi felelősséget, amit én érzek a fiammal szemben, egyáltalán meg se próbálják érteni. Arra tehát, hogy az én szülői törekvéseimnek az ők szemében nincs és nem is lehet soha, semmiféle értéke.

   Nehezen jöttem rá, hogy nincs, amiért állandóan bizonyítanom, és amiért magyaráznom számukra az eljárásaim indokait, mivel ezek az érvek, az ők erkölcsi világképében, egyszerűen a nagy semmivel voltak egyenértékűek. Minden logikus érvelésemre, ésszerű magyarázatomra, egy-egy csúfondáros, hitetlenkedő megjegyzés, cinikus kétkedés, a legtöbbször “művészi züllöttségemre” való utalás volt a válasz. Kívülállóknak egyszerűen zsarolás útján történő meggazdagodási kísérletekről hazudoztak, amelyeknek ők kénytelenek nap mint nap ellenállni az unokájuk jövője érdekében.

    Az elején teljesen zavartan és megütközve, majd a nyárspolgári vallásos idiotizmus érdekes működése iránti kíváncsisággal figyeltem, ahogy a Kántorék józannak tetsző anyagelvűsége micsoda pozitív fogadtatásba részesül, és micsoda érzelmi hozzáállásokat tud kiváltani a kisvárosi közös ismerősi körökben. Hogy majdnem mindenki elhiszi azt, hogy igazából nem is a fiam szellemi és erkölcsi fejlődése érdekében vettem a gyermeket magamhoz, és különböző összegeket követelve tőlük, őket gazdaságilag zsarolom a háttérben. És, hogy ezen a tárgyalási alapon, a jellemtelenségemre és erkölcstelenségemre vonatkozó érveik egyre több ember számára tűnnek kézenfekvőbbnek, mint a hat évesen rendesen beszélni sem tudó, elkényeztetett, hisztériás és a kellő foglalkozás hiányában szellemileg visszamaradott fiam itthon-tartásának az egyszerű emberi logikából és szülői felelősségérzetből következő indoklása. Adott pillanatban, kellő korrupciós ráhatással nem csak a Kántorék által megdumált és megpuhított hivatalnokok és azok ismerősi köre, hanem maga az erős karakterű Dóra is, a volt szerelmem, akit te is ismersz, és akitől hivatali funkciója révén függtek bizonyos gyámhatósági döntések, mivel az inger-szegény óvodából, ahova a nagyszülők járatták, átírattam a gyermeket, elhitték a Kántorék által keltett, az ők zsarolása árán történő meggazdagodási kísérleteimről szóló híreszteléseket.

    Annak idején meséltem neked, hogy a szekuritáte már az első egyéni kiállításom óta foglalkozik személyemmel. Persze, nem csak az éppen akkoriban erősödni kezdő személyi diktatúrának a még nem teljes brutalitással csapkodó széljárásában kiállított képeim miatt, hanem amiatt, hogy korábban az alkotó körben több résztvevő előtt kinyilatkoztam, hogy márpedig én soha nem fogok festeni piros-sárga-kék keretben bazsalygó hősi Ceausescu-portrékat. Az elején egyszerű telefon-hívással, majd, amikor tudomást szereztem arról, hogy ez a módszer törvénytelen és megtagadtam, különböző ürügyekkel, több alkalommal beidéztek “hazafias felnőtt-oktatási célzatú” személyi beszélgetésekre, amelyek lényege persze, a megfélemlítésem volt. Annyi megalázást viszont és annyi rágalmazást, személy-becsmérlő rágalmat és mocskoló hírkeltést, konkrét hivatali gáncsot még a Szekuritáte ügynökei sem követtek el velem szemben, nem nehezítették meg annyira az életemet, munkahelyi kellemetlenségek kézzelfogható formájáig elmenően (a rendőrségen keresztül is!), mint amennyit ezek a derék magyar emberek - akiknek a lányuk végül is illegálisan disszidált - polgárilag és ”hivatalosan” is el tudtak követni velem. A Vérmes nevű, közismert székelyföldi szekus ezredesnek, akinek a székelyföldi magyar értelmiségiek, az írók és a művészek félelemben tartása és ellenőrzése, figyeltetése volt a fő munkafeladata, és akinek atyai gondoskodásában első kiállításom megnyitója óta folyamatosan részesedtem, a Medárd magamhoz vételének hivatalos elindítása óta, többé velem nem volt dolga. A volt apósom, lévén a játszmában személyesen érdeket, nála sokkal hatásosabban kikészített lelkileg és idegileg a diktatúra utolsó másfél évében.

    Az elején nem győztem ámulni azon, hogy olyan hivatalnokok és gyámhatósági személyek, pedagógusok (Közeli ismerősök is!), akik egyfajta hősnek néztek még, amikor első ízben igényeltem tőlük, vagy az általuk vezetett hivataltól a gyermek átvételéhez szükséges okmányok kiállítását, és akik akkor még, pozitívan mellém állva, jóindulatúan adtak meg minden útbaigazítást a Medárd fölötti szülői gyámság átvételének a lehetőségét és hivatalos formáit illetően, miként változtatják meg egyik napról a másikra velem szemben a magatartásukat. És tették mindezt a Kántorék egy pár “ártatlan” ajándékával (“ó mikö átencie”), megtámogatott, „igazi szándékaimnak” az általuk történt elmesélése és az állítólagos zsarolási műveleteimnek a „leleplezése” hatására. A magamhoz vett gyermek feletti gyámság magállapítását eldönteni hivatott bírósági ítélőbíró például, egyetlen nevetséges és zavaros, ellenem szóló tanúvallomásra alapozta a gyámság megváltoztatására vonatkozó indítványom elutasítását. Ezt, a nagyapa által kemény pénzösszeggel megvásárolt tanúvallomást, a per elején, még éber vizsgálóbíróra valló visszakérdezéseivel, ugyanaz a bíró leplezte le, mint nevetségesen és naivan hamisat. Magyarán: mint szemenszedett hazugságot, aki később a gyámságot a nagyszülőknek ítélte oda. A pénzsóvárságáról közismert “tanúnak” az egyetlen érve amellett, hogy Medárdot miért nem kell az én gyámságom alá helyezni, az volt, hogy művészként különleges személynek számítok. Ezzel, a zsugoriságáról közismert személlyel, aki középiskolás diákkoromban szállítási díjat kért tőlem valahányszor a fiával együtt elvitt az üres autójában a Szentgyökön élő tanár rokonomhoz matematika órára, én tizenöt év óta nem találkoztam még csak az utcán sem. A bíró megkérdezte tőle, hogy miben áll az általa állított “művészi furcsaságom”? Talán pizsamában járok az utcán, vagy a háztetőkön mászkálok? A zsugori geológus ilyet nem mert állítani, csak azt, hogy az ő meglátása szerint, a művészi mivoltomból kifolyólag, megbízhatatlan személy vagyok. Döbbenetemre, a bíró ezt a homályos célozgatást, jelölte meg utólag “hiteles tanúvallomásként”, bizonyító erejű érvnek amellett, hogy a Medárd feletti gyámság átvételét célzó bírósági indítványomat elutasítsa és a gyámságot az erényes nagyapára ruházza. Ezt az egyetlen szamárságot állította szembe a gyermek hozzám ítélésének a jogossága mellett szóló egészséges életvitelemmel (akkoriban már négy éve karatéztam) stabil magánéleti és társadalmi helyzetemmel, a romániai viszonyok között még ma is kitűnőnek számító a lakás-körülményeimmel, számtalan más, logikus érvvel és tárgyi bizonyítékkal szemben.

    Bárhogy is történt, az ítélet megszületett, és a hivatali munkaidőm után megmaradó szabad időmnek felét gyermekkel való felhőtlen foglakozás helyett újabb tárgyalásokra való felkészüléssel, valamint a korrupciós üzérkedésekkel még a gyermekem erkölcsi érzékét is közvetlenül megrontani igyekvő, céljainak elérése érdekében semmitől vissza nem riadó nagyapa sakkhúzásainak kivédésével és semlegesítésével kellett töltenem. Így hát, az alapfokú ítélet megfellebbezése után, újabb hivatalos okmányokat kellett ismételten beszereznem, és újabb törvényszéki beadványokat kellett román nyelven megfogalmaznom, amelyekben az iskolában nem tanult, természetellenes román jogi nyelven érvelve, ki kellett mutatnom a szarvas hibát és a logikátlanságot a lepénzelt bíró  ítélete indoklásában, ahelyett, hogy Medárddal verseket tanuljunk, vagy hogy egyszerűen csak békésen sétáljunk az akkor még tiszta levegőn. Pedig a séták nagyon fontosak lettek volna mindkettőnknek, mivel a peres okmányok megszerzése és a beadványok elkészítése miatt csak ritkán gyakorolható, szabad levegős együttlétek hangulatát, amelyeknek során ő megkérdezhetett mindenről, amivel találkoztunk útközben, mindketten nagyon élveztük. E körülmények között nem csoda, ha nem maradt elég idő, vagyis elég csendes óra a rendelkezésemre ahhoz, hogy szellemileg feldolgozhassak minden eseményt és minden élményt, és hogy mindenből levonhassam a legmegfelelőbb következtetéseket. Ezért néha, a mélyebb és egyetemesebb értelmezések helyett, csak az erkölcsi felháborodásig jutottam el. Hiszen ez a nagyapa, az udvaron végre szabadon játszó, vagy a járdán végre önállóan az óvodába igyekvő unokája nyiladozó értelmét igyekezett befertőzni azáltal, hogy utca- és tömbház-sarkok mögül leskelődve utána mint egy pedofil, képes volt a gyermek után osonni és az akkor  Romániában ritkaság számba és luxusszámba menő csokoládékkal etetni, miközben arról prédikált, hogy az apja milyen gonosz ember, mert nem akar neki csokoládét adni. És mindezt azzal a “gyakorlati” céllal, hogy a gyermeknek az egyébként törvény-ellenes, zártkörű bírósági kihallgatásán, aminek a véghezvitelét a fehérlelkű apósom szintén korrupció útján ért el, érthető módon, csokoládés szempontok alapján nyilatkozzon a hat éves gyermek. 

     Amikor csokoládéval a kezében a tömbház sarka mögött leskelődő, unokáját, mint egy kölyökkutyát beetetni készülő nagyapát megláttam, megértettem, hogy miért mondja Hamvas Béla Kierkegaardot idézve, hogy a második évezred végére a kereszténység eltűnt egészen. A nagyapai gyermekrontási akciók után fogadtam el csak, a román iskolás neveltetésem és taníttatásom által alakított életszemléletemet végre végleg levetve, azt, amit a “A Vízöntő küszöbén” című, másfélszer két méteres kompozícióm festése közben megsejtettem. Tudniillik azt, hogy számomra, mint egyetemes felelősségtudatba ágyazott értelemmel rendelkező személy számára csak egyetlen magatartásnak maradt értelme: mindenféle termelői-fogyasztói morálra, a primitív birtoklási- és uralkodási (természet-ellenes ellenőrzési és beavatkozási) ösztönre alapozott ideológiának az elutasítása és a materialista gondokozáson nyugvó életgyakorlatnak, valamint az ennek megfelelő tanulmányok által beidegződött életképzeletnek és személyi mentalitásnak a belső és külső felszámolása. Az, hogy mennyire fontos számomra, a létfenntartás ideológiájával nem kompromittálódni, minden külső körülmény között normálisnak és egészségesnek maradni és gyermekemet - gyermekeimet megtanítani arra, hogy ne hagyják magukat a titkosszolgálatoknak, a globális húsiparnak és alkoholiparnak, a cigaretta, a gyógyszer- és a kábítószeriparnak és mindenféle más, korrupt intézménynek megfelelő magatartáshoz hozzászoktatni. Hogy soha ne hagyják magukat a különböző politikai rendszerek és szervezetek, az adószedő és családvédő hivatalnokoknak munkát adó, látszat-erkölcsi  alapállása által megtéveszteni.

    Amikor 1989. december 22- én délelőtt 11 óra körül, egy, a szomszéd lépcsőházban lakó, tíz évvel idősebb költő javaslatára én is lementem az Istenhidegei Vörös térre és onnan a tömeggel elsodródtam a Megyei Rendőrség és a Szekuritáte épülete elé, láthattam amint az évtizedek folyamán felgyűlt megalázottságukból kitörő emberek megrohanták azt az épületet amelyben azok a nyakunkra telepített, idegen románok „székeltek”, akiknek a dolga éppen az volt, hogy a szellemi zavart, az erkölcsi mocskot és a lelki szennyet terjesszék és fenntartsák az ország közepében élő székely-magyarok körében.

   Azt tapasztaltam, hogy a gyűlölt székház által megtestesített román-nemzeti hatalom nevű ellenségképzetemmel szemben, a benne “dolgozó” és székely verítéken hízott buta milicistákkal és a családi titkok után szaglászó, családokat tönkre tevő: a nem létező bűneinkért minket vallató, lélek-hóhérokkal szemben érzett régi gyűlöletem ellenére, inkább kívülállóként, egyfajta tudósi semlegességgel ötvözött kíváncsisággal szemlélem az eseményeket. És azt, hogy az épület rombolása látványától, semmiféle elégtételt, vagy bosszúvágyat nem érzek lelkemben azokkal a korábban mindannyiunk által gyűlölt személyekkel szemben, akik ebben az épületben annyiszor megaláztak, és meggyötörtek engem is. Sőt. A megvadult fiatal srácokkal együtt behatoló, felelőtlenül törő-zúzó, meglett férfiak rombolási dühének és bosszúállási lázának lehetséges következményeit gyorsan felmérve, egy pár, nálam néhány évvel fiatalabb sráccal, mintha korábban összebeszéltünk volna, spontánul behatoltam az épületbe és “irodáról-irodára” járva, kezdtük lecsillapítani az emberek kedélyét, a vad bosszúállási kábulatukból próbáltuk kijózanítani őket és az épületben rekedt, halálra rémült tisztekkel szembeni lehetséges megtorlásoknak elejét venni. Amikor a hatalmas épületben nagyjából abbamaradt a rombolás, kirohantam a hátsó udvarra, ahol közvetlenül a benzinkutak mellett égett két forgalmi járőrautó, miközben egy másik járőrautó kormánya mellé beült székely atyámfia, a terepjáró tetejére felszerelt hangszóró mikrofonját megragadva, éppen az ő roppantul színes, érdekes és szerfölött tanulságos életrajzát mesélte, miközben a hóborított udvaron megbolydult méhkasként nyüzsgő tömeg szorgalmasan tört és zúzott mindent, amit csak elért. Gyorsan megragadtam a századvégi székely Andersent, kirántottam az autóból és magam ülve be a helyére, amennyire akkor tőlem csak telt, nyugodt hangon többször is elismételtem, hogy ebben az épületben a szekusok engem is, mint annyi más székelyt sokszor meggyaláztak és meggyötörtek, de most nem akarok bosszút állni rajtuk, mert ez nem a bosszúállás órája, hanem az évek óta várva várt szabadságunk órája.  

    Felkértem minden jelenlevőt, hogy álljanak el a további rombolástól és a foglyul ejtett szekusoknak és rendőrtiszteknek a fizikai bántalmazásától, esetleges agyonverésétől, mert a következményekért mindannyiunknak felelni kell majd később és az épületet, meg a technikai, vagy az irodai berendezést sincs, amiért jobban tönkre tenni, mert polgári rendfenntartó hivatalra a későbbiekben is szükség lesz. Első és halaszthatatlan feladatként a tüzek eloltását jelöltem meg, hiszen, ha a benzinkutak felrobbannak, nem csak mi szállunk azonnal a mennybe, hanem a Megyei Rendőrség Épületének a körzetében álló épületek is, a bennük lakó családokkal együtt. Meglepődve tapasztaltam, hogy miután kiszálltam az járőrautóból és a kerekükkel az égnek fordított, lángokban égő két másik rendőrautó egyikéhez rohantam, az addig számomra ismeretlen emberek már hozták is a tűzoltó palackokat, miközben mások a vécé helyiségekből vezettek ki gumislagokat és neki fogtak a tűzoltásnak. Ugyanakkor azt is kellett tapasztalnom, hogy több hirtelenül kijózanodott, a gyűlöletes emlékeik ellenére velem azonos szándékkal az épületbe hatolt férfi tőlem kezd tanácsot és útbaigazítást kérni arra vonatkozóan, hogy mit csináljon?

    Amint a tüzeket eloltották, és az udvari rombolási tevékenység átváltozott mentési akciók kaotikus sorozatává, visszamentem az épületbe, a Szekuritáte “kapusszobájába”, ahol a hazafias kihallgatások előtt mindig elszedték tőlem a személyi igazolványomat. Tudtam, hogy ez a szekuritáte mindenkori szolgálatos tisztjének a fülkéje, ahová a legfontosabb szolgálati telefonvonalak is be vannak bekötve. Jól számítottam, mert amíg ott maradtam, a telefonok több órán át csengtek, és az erélyes, vagy félelemtől elfulladó hangon megszólaló, többnyire az épületből korábban elmenekült milicisták és szekusok, valamint azoknak a hozzátartozói, folyamatosan hívták ezt a számot. De nem csak az épületben zajló események felől érdeklődtek, hanem az én kilétem felől is. Persze, miután én bemutatkoztam és visszakérdeztem az ők nevüket, a telefonálók inkább lemondtak a további információhoz jutási lehetőségtől és letették a kagylót, de a nevüket nem akarták megmondani. Ezt az őrhelyet csak akkor hagytam el, amikor a kivágott címerű román trikolorral megérkezett a város polgárvédelmi alakulatának a parancsnoka néhány géppisztolyos kiskatonával és átvették tőlünk az épületet. Innen a helyi újság szerkesztőségébe mentem, amelynek főszerkesztői székébe és posztjára, a szomszéd lépcsőházban lakó költő már „beiktatta” az ő korábbi főnőkét, akiről a későbbi ölömbe hullt szekus interjúm „beszélőjétől” tudtam meg, hogy éppen az én művészi indulásom elején, az egyik legmagasabb ranggal rendelkező kulturális politikai (ideológiai) ügynők-veterán volt a városban. Akkor viszont, még nem tudtam, hogy mielőtt a Barika főszerkesztőjének kinevezték volna, Dani bácsi kulturális államvédelmisként olyan magas funkciót töltött be a régi román államvédelem hálózatában, ahogy azt Dongó Kalmár volt szekus őrmester később felfedte. Nem vághattam tehát oda, hogy ez a vén gazember mi a fenét keres itt és nem penderíthettem ki azonnal a költő szomszédom segítségével visszafoglalt főszerkesztői székéből, csak teljesen kiábrándultan és dühösen elrohantam onnan. Hiszen akkor, amikor még a feje tetején állt minden, és úgy látszott, hogy semmi nem tisztázódott még a román politikában, Istenhidegében máris egy olyan személy ült vissza a megyei lap főszerkesztői székébe, aki éveken át minden kérésünk, „jogos” követelésünk és könyörgésünk ellenére sem közölte az általunk alapított fiatal képzőművészek alkotókörének a munkáiról készült fényképeit és elutasított minden olyan írást, ami a mi körünkről és művészi tevékenységünkről, vagy a kiállításainkról szólt.

     Utólag, a későbbi politikai fejlemények a szemszögéből is megvizsgáltam az én december végi és január eleji, “mentsük, ami menthető” szerű, “forradalmi” magatartásomat. (Amely politikai események során a hatalomátvevő reform-kommunista puccsisták cinikus rendezésében, és “a nemzetmentési demokratikus frontba” beválasztott, majd egyenként kitessékelt magyar közéleti személyiségek tehetetlen asszisztálásával köpték szembe Románia majd kétmillió magyar lakosságának a testvériségbe és a szabadságba vetett reményeit, és gyalázták meg újból a nemzetiségi önérzetét.), hogy esetleg nagyon a fenekemre vernek majd a túlvilágon, azért amiért az 1989. december 22.-i, józanságra szólító közéleti szereplésemmel nem hagytam, hogy szabadon és természetesen megtörténjenek. Ma már másképp látom mindezt és örvendek, hogy éppen azt tettem, amit tettem. Azt viszont máig nem tudom eldönteni, hogy miért nem kellett akkor az eszembe jusson, hogy a Megyei Rendőrség épületénél összegyűlt fiatalok lendületét kihasználva és mintegy értelmes célt is adva azok buzgó forradalmi tettvágyának, miért nem vonultam ki velük az akkor még egyetlen városi nyomda mellett álló megyei lap szerkesztőségéhez, hogy foglaljam le azt a forradalmi ifjúság nevében, mint ahogy Petőfiék tették annak idején? Biztos vagyok benne, hogy a változáskori szűk információ-áramoltatási lehetőségek miatt, ha akkor egy ilyen tudatos és radikális tett következtében a jól bejáratott információ-terjesztési eszközt a fedés alatt működő szekus főszerkesztő kezéből akkor kiveszek, teljesen másképp (egészségesebben?) alakult volna a Fagyosszentek tartományában nagyon sok dolog.

    Azokban az órákban viszont nekem ilyesmi nem jutott eszembe és amint az időközben Ceausescuval szembefordult Román Hadsereg valamelyik helybéli tisztje néhány katonával és egy címertelen piros-sárga-kék zászlóval megérkezett és átvette tőlünk a Megyei rendőrség és szekuritate székházát, illetve az általunk az őrszobával szemben álló vasrácsos irodába gyűjtött fegyvereket, mindjárt hazarohantam az anyámhoz és a fiamhoz, hogy nem érte-e őket valami baj időközben? A város peremén álló nyomda melletti szerkesztőséghez csak ezt követően, késő este kutyagoltam ki egyedül. Itt viszont a szomszédomban élő, nálam idősebb költő már “visszahelyezte főszerkesztői székébe” Dani bácsit, a Barika néhány éve kényszer-nyugdíjban élő főszerkesztőjét, aki éveken át tökéletes diplomáciával védte ki minden anyag-közlési kísérletemet. Dani bácsi nem is volt annyira öreg, csak miközben arra vigyázott árgus szemekkel, hogy az ő lapjában az olyan fickók mint én ne közölhessenek, egy központi lapnál dolgozó hazafias verseket író termelés-riporter, belekeseredvén abba, hogy Dani bácsiék teljesen rákaptak és minden kommunista ünnepen muszáj írjon számukra egy-egy Ceausescu-köszöntő verset, egy olyan verset adott oda, amelyben a sorok első betűinek egybeolvasása a Véres Diktátor szavakat eredményezte. Érdekes módon, a merész versfaragót nem rúgták ki az akkor kényelmesnek számító újságírói állásából, de Dani bácsit azonnal kényszer-nyugdíjba küldték. Hát ez az úriember, mint egy téves rémálomban ült 1989 december 22-én késő este a Barika főszerkesztői székében és akárcsak régen, a szerkesztőségből a lekezelően diplomatikus régi modorával engem újból kitessékelt. És mindezt akkor, amikor egy későbbi újságinterjúm kapcsán azt nyilatkozta nekem egy leszerelt szekus őrmester, hogy nyugdíjaztatásáig, Dani bácsi magas rangú kulturális államvédelmi ügynök volt. De akkor nem volt birtokomban ez az információ, és gondolván, hogy a tapasztalt költő ismerősöm jobban tudja, mint én, hogy ilyen sorsdöntő politikai helyzetben mit kell tenni, csalódott kiábrándultsággal a szívemben haza mentem.

   És ugyanúgy mint akkor este, bár nagyon szerettem volna valamilyen módon erősíteni a régóta sóvárgott szabadság hajnalát, nekem a következő napokban sem jutott semmi olyan közösségi tennivaló az eszembe, amit összhangba tudtam volna hozni, az utóbbi évek és hónapok folyamán egyre szellemibbé váló nézeteimmel. Az általánostól egyre jobban eltérő (egyre kevésbé pragmatikus jellegű) világ- és életszemléletemmel. Idővel ez, a második párt-vonalbeli apparátus-szakemberek által működetett társadalmi életből való kiábrándulásom, ez a romániai magyarság kedélyvilágát mindegyre felkorbácsoló politikai eseményeket az én spirituális szempontjaimmal összeegyeztetni képtelen kudarc-érzésem, egyre nagyobb erőt vett rajtam. Pedig az elején a különböző, új társadalmi és politikai szerveződések alakuló gyűléseire is eljártam. Ott viszont megütközve azt tapasztaltam, hogy néhány, addig számomra ismeretlen fiatalember és néhány, az utóbbi években belső emigrációba húzódott, általam becsületesnek ismert értelmiségiből lett népvezér mellett, olyan volt-elvtársaknak is lelkesen tapsol a terembe gyűlt hallgatóság, akik pár évvel korábban még a diktatúra lelkes és ügybuzgó kiszolgálóiként, közvetlenül és a nép által irigyelt nagykanállal merítettek hatalom húsosfazekából. Olyanoknak, akik a hatalomszolgáló állami hivatalokban élvezték a bukaresti központban csúcsosodó nemzeti korrupciónak a hatalmilag újra szétosztott csülkeit, de a diktatúra utolsó éveiben, vagy a magyar származásuk, vagy a magyar hangzású nevük miatt, a hatalom perifériájára szorultak. Vagy egyszerűen visszakényszerültek az “egyszerű polgártársak” körébe.

   És miért tapsolt ezeknek, a közéletiség formuláit rutinból szajkózó, a diktatúra teljes csődje előtt levitézlett elvtársaknak az összegyűlt közönség? Azért, mert ezek, a maguknak mindig jót és családjuknak is jót akaró, kancsukaleső elvtársak olyan fogalmakat pergettek a felszólalásaik alkalmával, mint: demokratikus szellem, humánus eljárás, gazdasági közérdek, magyar érdek, közös magyar gazdasági cél, sürgős tennivaló, keresztény magatartás, szorgalmas székely nép, demokratikus becsületesség, keresztény tisztesség, kisebbségi haszon, keresztény kultúra, anyanyelvápolás, tisztességes gazdasági érdekképviselet, a magyar kultúra gazdasági fellendítése, európai piacgazdaság, gazdasági gyarapodás és emberi jogok érvényesítése, stb. Na, gondoltam magamban én ezeket a fogalmakat vagy nem ismerem eléggé, vagy az azokat komolyan vevő és a naiv tömegek erjesztésére és gerjesztésére használó politikai gondolkozást nem ismerem. Minden esetre képtelen vagyok a szavak általam ismert tartalmát és az ugyancsak ismert személyek moralitását összeegyeztetni. Minthogyha csak azért lettek volna oly borzalmasak és szörnyűek a nemzeti szocializmus ideológiára épült diktatúra évei, mert a tudományos tervgazdálkodás akadályozta a gazdasági gyarapodást! Minthogyha csak a jövedelmi igazságtalanságokat és gazdasági károkat kellene helyrehozni és nem a több évtizedes lelki és szellemi rombolást. Hiszen én azt vártam, hogy országszerte meghirdetjük azt, hogy többé soha nem vesszük be a diktatúrához vezető gazdasági jólét-ígéreteknek a rózsaszínű maszlagát és erre fel minden politikai gyűlésen csak ilyen ócska, maszlag-lebegtetést, és erkölcsi problémaként maximum személyi sérelem-lobogtatást. És persze, indulatos gyűlölködést láttam.

    Valahonnan a tudomásomra jutott, hogy a megváltozott rendszerben, két hét leforgása alatt bárkinek, aki ezt igényli, kiállítják az útlevelét. Nosza rajta, próbáljam meg én is, amíg nem késő, hiszen nem kaptam útlevelet már ötödik éve. Nem engedtek ki még a tavaly meghalt, híres festő-mesterem temetésére se, pedig akkor a kerületi polgármesteri hivatal és a Magyar Művészek Társasága által lepecsételt meghívót is kaptam. Hadd beszéljem meg a furcsa forradalmi tapasztalataimat a Magyarországi és a korábban oda kijutott és ott maradt itthoni barátaimmal. Ami az új körülmények között szabaddá vált közösségi életben az általam fontosnak talált területekre beáramló karrierista elvtársakkal szembeni morális fenntartásaim és a valamikori közösségi tettvágyam maradéka közötti ellentétnek a feloldását illeti, Magyarországon sem kaptam meg az újonnan kialakult szellem-erkölcsi igényeimet kielégítő válaszokat. Politikai téren - a demokrácia működési kérdéseiben - tájékozott barátaim elmagyarázták, hogy a korábbi rendszer kiszolgálása közben politikai rutint szerzett, és most újra talpra ugró demagóg politikusok hatalmi törekvéseit, egy demokratikus rendszerben csak akkor lehet lefékezni, és a közéletből kiugrasztani, ha azok a kezüket bizonyítható módon valamivel nagyon bemocskolták. Vagy akkor, a múlt rendszerben valamilyen konkrét, a büntetőjog valamely törvénycikkelyében megnevezett bűncselekményt követtek el, vagy ilyen akcióban voltak bűnrészesek. Megfigyelhetem, hogy a Magyarországi politikai élet színpadán is ugyanaz a hatalom és gazdaság-átmentés történik végeredményben, mint Romániában, csak finomabb és rafináltabb módszerekkel és a kívülállók által követhetetlenebb és kevésbé feltűnő formában. És tényleg: ott is minden politikus a demokratikus ügykezeléssel összhangban álló a keresztény magyar érdekekről, a „reális” társadalmi és a gazdasági érdekek által követelt szükségszerűségekről, a jól működő piacgazdaság segítségével kiépíthető szociális védőháló kiépítésének a szükségéről beszélt.

   Egyik, a témában kompetensnek számító politológiai cikkeket és más jellegű esszéket író, Erdélyből emigrált barátomat kérdeztem meg, hogy szerinte mindezt az érdekversengést és az érdek nevében történő acsarkodást, gyűlölködést, hogyan egyeztessem a spirituális felelősségre alapuló szabadság és az emberi esszenciák szerinti alapállással, az ember igazi, egyetemes küldetését is figyelembe vevő olvasmányokból ismert értékrenddel?

 - Meg se próbáld egyelőre. Tudom, hogy egy ideje Hamvas Béla befolyása alatt gondolkozol és ez helyes...

 - Nemcsak Hamvas Béla befolyására gondolom így a dolgokat Csete, hanem Ceausescu hatására, a hét és fél éves fiam megronthatóságának az észlelése hatására, a szekusokkal üzletelő apósom és az anyósom tettei hatására és a Hamvas-könyvek segítsége által megismert szellemi értékrend ismerete hiányában még általam is elkövetett rengeteg hibából és bűnből levont tanulságok hatására…

 - Rendben van, ne haragudj, hogy megsértettelek, de hidd el, hogy csak javadat akarom, és semmiképp nem szeretnélek félrevezetni. Ezeket az ideális életvezetési koncepciókat, amiket te fenntartasz, nem lehet a politikában alkalmazni. Még nem. Ezeket a dolgokat, ha nyilvánosan megpróbálod otthon elmondani, csak magadat kompromittálod vele és közben senkin sem segítesz. Ha aktívan segíteni akarsz, oda kell állnod valamelyik politikai érdekszervezet mellé, és azon belül kell megkísérelned érvényesíteni ezeket a szempontokat a gyakorlati valósággal való szembesítés közben.

    Szegény Csete barátom! Ha tudta volna, hogy arra a realistának képzelt politikai és erkölcsi  kompromisszum-idealizmusra, ami sokkal naivabb és veszélyesebb, mint az, az általa akkor idealistának látott alapállás amit én szerettem volna érvényesülni látni a politikai életben, illetve a társadalmi szférában, miféle, tizenöt év múlva kivédhetetlen és gyógyíthatatlan nemzeti pestisnek bizonyuló titkos politikai szerződést kötnek az éppen frissen megválasztott kormány-vezetők, nem traktált volna engem ilyen farizeusi bölcsességekkel. Mivel metafizikai ismeretek nélkül, egészen pontosan: a Spirituális ősrobbanás előtt is létező egyetemes fekete lyuk hatalmának ismerete nélkül, nem volt ahogy megértse azt, hogy akkor igazából mi is történt a magyar politika kulisszái mögött, később félig bele is őrült annak a tudomásulvételébe, hogy az erkölcsi szempontok szerint választott új hazája élére: Magyarország élére egy olyan, korábban az állami tulajdont több ízben is,  megcsapoló gátlástalan üzletember került, akit mindössze azért nem lehetett elítélni, mert gazdasági tranzakcióknak amelyek őt különösebb erőfeszítések nélkül több milliárdos vagyonához juttatták, a felfedezés és a feljelentés időpontjában lejárt az elévülési határideje.     

    De én sem ismertem még akkor a Nagy Világi játszmák mozgatórugóit és csak később szereztem tudomást annak a teremtés előtti idők határán örvénylő fekete lyuk létezéséről, amely öncélú sóvárgással tölti el és így rángatja láthatatlan vágy-drótjai segítségével a sóvárgások élet-áramával töltekező lelkeket. Ráadásul a Csete barátommal folytatott párbeszéd idején sem tudtam, hogy alig tettem ki lábam Romániából, már a negyedik nap reggelén, a fiamat közönségesen elrabolta az utcáról a volt apósom, miközben Medárd az iskolába igyekezett. (Egyik osztálytársa mesélte el a jelenetet, hogy a nagyapja még el is esett az Istenhidegei főtéren, a rémült Medárddal való viaskodás közepette.) Hogy a kiviteli okmányokat miként állíthatták elő olyan elképesztően gyorsan az öreg Kántor számára, homály fedi, de az ok, amiért ezt meg lehetett tenni, teljesen világos: ugyanazok a személyek dolgoztak a korábban a szekuritáte fennhatósága alá tartozó útlevélosztályon mint korábban, és amint a szekus intejú alanyom elmondta egy évvel később: a szekusokat teljesen fölöslegesen fegyvereztük le 1989 december 22 én, mivel az intézmény ugyanaz maradt sokáig, csak a neve változott. Tény, hogy a város újonnan kinevezett rendőrparancsnoka, miután édesanyámat előszobáztatta két napig, végül közölte, hogy a gyermeket kivitte a nagyapja Magyarországra az édesanyjához. Amint ezt megtudta ezt édesanyám, azonnal táviratozott nekem Budapestre, és én, miután visszahívtam telefonon, hogy a részleteket megtudjam, utaztam is azonnal abba a városba, ahol a volt feleségem az élettársával korábban letelepedett. Ezt viszont hiába tettem, mert az ottani hatóságok rejtve óvták előlem a gyermeket. Nem tudom, le voltak-e már kenyerezve azok is az apósom és a volt feleségem által, vagy csupán felelőtlen hülyének néztek, amiért “a rettenetes román körülmények közé” akarom visszavinni a gyermeket, miközben az édesanyja a bársonyos Magyarországon már letelepedett. 

“- Uram, maguk rákényszerítenek, hogy úgy tegyek, mint apósom és visszaraboljam a gyermeket.” E mondatomért nagyon megfenyegettek. “Csak annyi kell, hogy ezt megkísérelje, mert többé nem teheti Magyarország területére a lábát, amíg él.” Még pár hetet bolyongtam budapesti ismerőseim által ajánlott különféle hivatalos tanácsadók, valamint Böndő gyámhivatala és bírósága között, de a legtöbb, amit megtudhattam, az volt, hogy csak Romániában tudok hivatalosan intézkedni az ügyben. Amikor már beláttam, hogy ott tényleg nem tehetek semmit, megkerestem levélcímükön a volt feleségemet és élettársát, aki nem vált el az itthoni feleségétől. Nem voltak otthon, ezért reggeltől késő délutánig szobroztam a februári hidegben a garzonlakásuk előtt, azért hogy végül részese lehessek egy szívszorító jelenetnek. Az általam önállóságra és nyíltságra nevelt fiamat két oldalról kézen fogva vezette az édesanyja és annak az élettársa, mint valami fegyencet. Ráadásul, ahogy felém közeledtek, mindvégig amíg velem szembe nem kerültek, a gyermeknek mereven a tömbház irányába volt fordítva a feje, mintha kitekerték és így rögzítették volna. Még véletlenül sem nézett előre, ahol én álltam és vártam őket. Még akkor is csak félve, az arcán egy furcsa görccsel, szemeiben zavaros kifejezéssel merte fejét előre fordítani, amikor útjukba álltam és megszólítottam a lehető legnyugtatóbb lágy hangomon a látható módon görcsösen szorongó gyermeket. A lassan felém fordított arcának ellentmondó vonásain és a szemeiben is látható volt, hogy nagyon szeretne örvendeni nekem, de valamiért nem mer:

    - Szervusz, Medárd..., miért nem nézel rám? – Noha arra kényszerült, hogy az arcát felém fordítsa, mivel az útjukat álltam és így vele egészen szembe kerültem, ő szótlanul várt és riadtan kerülte velem a szembenézést, miközben ellentmondásosan ingadoznak az arcvonásai az örvendeni vágyó mosoly és ijedtség között. Amellett, hogy az édesanyja - nem számítván arra, hogy az útjukat merem állni -, rászólhatott, hogy ne nézzen ellenkező irányba, mint ahol én álltam, amikor megpillantottak, és ne beszéljen velem, a gyermek félelmét az is növelhette, hogy úgy képzelte: haragszom rá, mert azt hiszem, hogy elárult engem és elszökött a nagyapjával. - Nézz csak nyugodtan rám Medárd, mitől félsz? - Arcát lágyan megsimítottam a kezemmel, de a gyermek ekkor sem szólalt meg.

- Ne félj tőlem, kicsi fiam, miért félsz? Hát köszönni sem mersz?

- Nem fél ő, nincs, amitől féljen. - Szólal meg a Kinga élettársa.

- Nem félek. - Szólal meg halkan Medárd is végre.

   Barátom, mondom neked, hogy látván és megértvén az általam életvidámnak, nyílt szívűnek, nyugodt és természetes viselkedésű gyermeknek nevelt gyermek zavarodott, félelemtől terhelt lelki állapotát, mindent megtettem volna, csak egy dolgot nem: valami erőszakos mozdulattal, vagy hangnemmel növelni az ijedségét és fokozni a lelki állapota feszültségét. Megértvén, hogy valójában mi zajlik le benne, már csak azt szerettem volna tudomására hozni, azt akartam valahogyan megéreztetni vele, hogy szó sem lehet arról, hogy esetleg én haragudnék őrá azokért, az általa bizonyára rémülettel átélt zavaros történetekért, amelyeken keresztül ment, amióta a nagyapja megragadta és erőszakosan elhurcolta az utcáról, miközben ment az iskolába, és amely eseményeknek ő mindössze az ártatlan áldozata volt. Tudnia kellett, hogy én tudom, hogy mi is történt valójában és egy percig sem gondolom azt, hogy ő megszökött egy hónappal korábban az édesanyámtól és ez által tőlem. Arról a szándékomról, hogy valamilyen erőszakos cselekedettel magamhoz vegyem őt, az akkor még érvényben levő törvényszéki ítéletre hivatkozva, e döbbenetes találkozás hatására, lemondtam. De nem a Magyarországi hatóságok fenyegetése következtében, hanem a gyermeknek a félelem-terhelt lelkiállapota miatt.

 - Persze, hogy nem félsz! Csak vicceltem. Hiszen tudom, hogy te nem vagy félős gyermek. Te mindig is bátor fiú voltál. Na, szóval eljöttetek nagytatával édesanyádhoz? - Mosolyogtam rá bátorítóan.

- I-iiiiiigeeen... - Szólt a fiam halkan és tanácstalanul, amint felfedezte a mentőövként felé dobott kegyes hazugságot tartalmazó szavaim értelmét. Szegény Medárd! A két, emlékezetes apai verés közül az egyiket, éppen a hetekig tartó, már - már leszokhatatlannak látszó hazugságsorozataiért kapta, miután átvettem őt a nagyszüleitől. És most, íme, én vagyok az, aki hazudik előtte, én vagyok az, aki nem mond igazat! Aztán, hogy ne feszítsem tovább a húrt, elbúcsúztam tőle és az útjukból félreállva, elindultam, velük ellentétes irányba. A vonaton ki kellett mennem a fülkéből a folyósóra, mert majdnem Budapestig bőgtem. E fordulat után már nem érdekeltek a számomra átláthatatlan demokratikus politikai viszonyok és játszmák, hanem jogilag igyekeztem tájékozódni Magyarországon. Ismerőseim különböző neves család-szakértő jogászokhoz ajánlottak be és mindegyiknek az volt a véleménye, hogy a jogorvoslást célzó hivatalos eljárást csakis otthonról indíthatom el. Hát haza utaztam, mielőtt megértettem volna, azt, aminek a megértése céljából kiutaztam eredetileg.

    Közben idehaza, a velem egykorú értelmiségiek, akik a határok megnyílása után nem vándoroltak el, és nem forgattak fejükben kivándorlási terveket, és akik (Nem riadva meg a politikai hatalmat átvevő és így a régi fertőt demokrácia név alatt fenntartani igyekvő második vonalbeli román kommunisták – puccsisták! - egyre fokozódó korrupt, maffia jellegű játszmáitól.) új munkahelyeken, a frissen induló, átszerveződő, vagy az újra induló szerkesztőségekben, a politikában, különböző művészi, szellemi műhelyek alapításában vagy másféle civil szervezetek, alapítványok létrehozásában és kialakításában találtak maguknak képességeikhez mért megélhetési lehetőséget és tevékenységi területet. Én viszont még három hónapig ingáztam a régi munkahelyem, a törvényszék és a lakásom bermuda- háromszögében, amíg végre beláttam, hogy le vagyok győzve, semmit nem tudok tenni fiam hazahozásának érdekében. A volt apósom törvényes megbüntettetését sem tudtam elérni a szabályszerű gyermekrablásért. Ugyanaz a törvénybíró, aki a jogtalan első ítéletet hozta az első gyermek-elhelyezési per alkalmával ezelőtt két évvel - ítélet, amelyet a Megyei Törvényszék javamra másított annak idején -, ténynek és perdöntő érvnek, vagyis a gyermekrablás tényét, törvénytelen, de kölcsönös megállapodásra átfestő, és így apósomat a súlyos vád alól felmentő körülménynek fogadta el a vádlott szájából azt a hazugságot, hogy a gyermekrablást megelőző este, az apósom beszélt az édesanyámmal telefonon és megegyezett vele arról, hogy a gyermeket magához veheti, és nyugodtan magával viheti Magyarországra. Holott az édesanyám nem is tárgyalt a Kántor család egyetlen tagjával sem a válóper óta, ahol teljesen fölöslegesen, nem csak engem, hanem őt is válogatott rágalmazásokban részesítették a szocialista és a demokratikus korrupció labirintusában is magukat egyaránt jól kiismerő keresztények.

   A bírósági fellebbezést követően, ezúttal már a Megyei Törvényszéken is elvesztettem a gyermek-elhelyezési pert egyetlen magyar nemzetiségű bírónő - Mellesleg a későbbi Megyei Törvényszék elnöke - pro szavazatával a Kántorék által lefizetett két román bíró ellenében. Ugyanazt a pert tehát, amit a diktatúrában jog szerint még megnyertem! Ideje volt felébrednem. Hiszen valamikor festőnek: művésznek készültem, aki művészetével alakítja a világot és vesz részt a teremtésben! Akinek az a dolga, hogy művészetével kifejezze az emberi szenvedés és az egyetemes igazságok értelmét, és nem a polgári igazságszolgáltatás személytelen intézményeihez írott beadványaiban keresse és veszítse el az igazát. Mérnöki diplomám által korábban biztosított társadalmi menedékhelyem: a műszaki hivatali munkahelyem langymelege, értelmetlenné és fölöslegessé vált az új körülmények között. Ideje volt, hogy én is megmozduljak valamilyen irányba. Dóra, akivel elválásunk után baráti viszonyt tartottam fenn, felhívta figyelmem egy apróhirdetésre, amelyben újságírókat kerestek egy frissen beiktatott magyar politikai szervezet induló lapjának a szerkesztéséhez.   

    A hirdetett állás tényleg meg volt és néhány fogalmazási készségi teszt után, hamar fel is vettek. Kiderült, hogy a másodállású népnevelő főszerkesztő és a Barika Pépe fél normával a Jó Gazdának bedolgozó tördelőszerkesztője mellett, én, a lap egyetlen riportere, képezem tulajdonképpen a törzsszemélyzetét az új szerkesztőségnek. A lapot viszont igen jól kezdték vásárolni a környékbeli székelyek, miután néhány maffiózóvá vedlett régi téeszelnököt és főmérnököt lelepleztem, akik régi, szocialista relációik segítségével potom pénzért adogatták el azokat a teheneket, juhokat és lovakat, amelyek még a téeszek állományát képezték ugyan, de amely állatokat, az akkoriban választott parlament által meghozandó törvény alapján, a valamikor kifosztott gazdák tulajdonába kellett volna visszajuttatniuk. A székelyek pedig igényt tartottak a jószágukra: a valamikor erőszakkal közössé tett állatokra és a földjeikre és kétségbeesve látták, hogy a téesz elnökök és a főmérnökök suba alatt, vagy nyíltan adogatják el az orruk előtt nyomorult gazdaságok állományát, vagyis azokat az állatokat és ingóságokat, amelyeket nekik néhány hónap múlva, amikor a törvény elkészül, vissza kellene kapniuk. Máig nem tudom, hogy a hat hónapos virágzása után, a személyi becsvágyát igazából nem szolgáló leleplezések miatt szüntette-e meg a jól vásárolt lapot a gazda szervezet újdonsült elnöke, vagy más, ennél mélyebb “köz-érdekek” is fűződtek a lap további meg nem jelenéséhez? Arra viszont jó volt, a kérész életű száguldó riporteri gyakorlatom, a vezércikk-írás és a lapkészítés, hogy engem a szellemi dermedtségemből kimozdítson és az újságírás közben tett felfedezéseim, tapasztalataim kényszerhatására, visszatérítsen régi töprengéseim újra vételéhez, újjáértékeléséhez. Ébredezni kezdett bennem a gyanú, hogy az a lelki szemét, amitől én a kommunista diktatúra alaphelyzetéből a szabadpiacnak nevezett korrupt versengés nyakáttörő kábulatába kerülő kelet-európai szellemet féltettem, teljesen ellepte az életünket.

    A pestis- és kolerajárványos középkor vallásos kábulatából a piacgazdaság hajókötele segítségével kiszabadult piackutató és piacgazda kereszténység civilizációja, vagyis a keresztény-kapitalista, keresztény-kommunista és keresztény-liberális bankár civilizáció, vagyis a humánus szabadkőművesség civilizációja, a tizenkilencedik században Európa szerte kiköltötte azt a materialista életszemléletet, amely a XX században szinte hetven évig a Szovietunióban, Európának a vallásosabb és gazdaságilag szegényebb keleti felében negyvenöt éven keresztül rothasztotta a lelkeket. Ez a nyugatinak nevezett civilizáció spirituális szempontból ugyanolyan infantilis maradt a XX század végére, mint amilyen a marxizmus és a kommunizmus megszületése előtt volt. Sőt: a földi paradicsom megvalósulását ígérő tudományos technikai felfedezések és gazdaság-technológiai vívmányok, a Nobeldíjas elméletek, boldogság-hozó gyógyszerek és mesterséges vitaminok, a nép-boldogító herkentyű- és kütyügyártás, valamint a dohány- alkohol- és kábítószeripar globális elterjedésének köszönhetően még annál is butább komolytalanabb.

    Ezért az élet-nyerő keresztény nyugat, semmi mást nem tudott kínálni a kommunista diktatúrából kitámolygó kelet-európai nemzeteknek, mint például az Európai Unió régi tagállamainak a munkahelyein elérhető jó kereseti lehetőségeket és az export tőke hátán tutajozó liberális eszmék által hizlalt természet-ellenesen korrupt életrendet. Ezért nálunk mindössze a jelszavak és a sablonok változtak meg, valamint a gazdasági-politikai- kulturális előadások címei. Mármint az a mód, ahogy a népvezérek megint csak újabb anyagi boldogság, még több nyersanyag kitermelési, munkaerő-hasznosítási, anyagi energia és haszonszerzési lehetőségeket villogtatva, különböző funkciókba választatták magukat a nyersanyagot szellemi rafinériával, és persze, némi pornográfiával spékelve és megmunkált anyagot minőségi borokkal és un. ezotériával együtt habzsolni kívánó bölcs tömegek által. A „minden áron”, még a Kárpátok erdeinek letarolása árán is gazdagodni vágyó tömeg által, amelynek tagjai újra csak a személyükön és lelkiismeretükön: szellemi felelősségükön kívül keresték a boldogságot és így a személyi tragédiák okait, ahelyett hogy egy kicsit is a saját lelki zavarukkal szembe néztek volna azokon a híres vallásos búcsújárásokon. De honnan tudhatták volna szerencsétlenek, hogy a gazdagodás útján elérhető egészség és boldogság téveszméitől kellene elbúcsúzniuk végre két ezer évvel az után, hogy Jézus csaknem a szájukba rágta, hogy „Aki meg akarja nyerni életét, elveszti azt.”, és, hogy „Hamarabb át jut a teve a tű fokán, mint, hogy a gazdag bejusson a mennyek országába”, amikor az egyházat a piacgazdaság hullámain kormányzó főpapok is megfeledkeznek erről?

    Helyzetem tehát - a szellemi-erkölcsi világhelyzetemre gondolok - csak annyiban változott a rendszerváltás után, hogy az elején még mulattattak is az ilyenképpen újjá született huncut naivitásukkal az emberek. Szembe mosolyoghattam hát őket, és már nyíltan ábrázolhattam ostoba, ha nem sehova, akkor légfennebb a kórházak intenzív osztályaira vezető mohóságukat, kapzsiságukat és hatalomvágyukat a képeimen. Idővel azonban egyre komolyabban vettem a kérdést és a lényegből egyre többet megértettem. És ez a megértés lett a vesztem! - Minél több arcát láttam a sehová, illetve a civilizációs (élvező-védekező) elidegenedéshez és a pszichológia által vadászott új és rafinált lelki betegségekhez vezető posztkommunista vergődésünknek, annál jobban kétségbe estem, mert nem láttam sem a magam, sem a közösségem számára semmiféle lehetőséget a menekülésre. Abba hagytam hát a festést és miután a gazda lapot, ahol a számomra is meglepetést okozó leleplező újságírói képességeim a felszínre kerülhettek, az új elnök önkényesen megszüntette, szabadúszó újságíróvá váltam és a cikkeimmel “beavatkoztam a politikába”, ahogy azt Arhur Rimbaud mondja. Erre a tevékenységemre te is jól emlékszel. Tudod, hogy néhány demagóg politikusunk tekintélyét eléggé megszaggattam - és a legnagyobb merevdeszka alapító tagnak el is indítottam a vezéri tisztségből való leköszönését -, amikor azt láttam, hogy a korábban bejáratott atyáskodó szólamaikkal és elvtársias trükkjeikkel megpróbáltak átverni több száz és az utóbbi esetében több ezer, politikailag a vezéri és társadalmi gyámkodás téveszméjénél megragadt székely magyart. De ez a „jogos harc” is csak addig bizonyult érdekesnek, amíg fel nem fedeztem a politika egyetemes paradoxonát, illetve az egyetemes fekete lyuk finom gravitációs terének az egyéni kábulatot keltő és az egyéneken keresztül a társadalmi – politikai - gonoszságot termelő hatásmechanizmusait. Mindaddig élveztem a politikai csatározást tehát, amíg azt nem láthattam a saját szemmel, hogy azok a politikusaink, akik művészi, vagy más jellegű értelmiségi pályájukat feláldozva, igyekeztek egymást túllicitálni a rendszerváltás után számunkra is megnyílt “közjóra való törekedések” terén, végül mindig megelőzhetők és legyőzhetők a karrieristák által, nem csak a politikai intrikák és választási csalások háttéri iszapbirkózásában, hanem a különböző közgyűléseken és a népgyűléseken is, a gazdasági, vagy az érzelmi maszlagok lebegtetésével.

    Amikor megláttam azt, hogy a politikában, a nyíltság és a szellemi cselekvés azért nem lehet eredményre vezető eszköz (nem lehet az igazság szolgálatába állított tiszta fegyver), mert az ilyen tevékenységnek nincs gazdasági haszna és ráadásul, a tömegek számára sem okoz izgalmakat kétségbeestem. Hiszen miközben mindenki tisztességet és átlátszóságot követel a társadalmi életben, az emberek többsége számára az igazi tisztesség valójában nem is kell, egyrészt mert a tisztesség nem élvezetes, nem izgató, tehát nem vonzó. Az emberek többsége pedig mód felett szeret, nem csak izgalmi állapotban lenni, hanem még inkább szereti azt, ha nyíltan és arcátlanul becsapják és átverik, miközben az igazság kiderítését követelheti és ártatlan áldozatnak vallhatja magát. Ráadásul az átlátszó és tisztességes magatartással tehát, nem lehet senkit izgalomba hozni, megfenyegetni, megijeszteni, vagy megzsarolni, de hazugsággal, vagy legalábbis az igazság taktikus kendőzésével igen. Így a tisztességes magatartással és őszinte szavakkal nem lehet a tisztességes helyzet és az igazi szándék bemutatása útján politikai szavazásra buzdítani, ösztökélni a gazdasági érdek- képzetein és a megfelelő hazugság-adagot tartalmazó élvezetképzeteiken keresztül rángatható polgárokat.

     A politikai veszteség kockázata nélkül tehát, nyíltan csak a hamis boldogság-képzetek és gazdasági érdek-képzetek szerint szerveződő társadalmi csoportok objektívnek vélt érdekeiről lehet beszélni. Ez viszont, végső soron nem más, mint egy hatalmas nagy légbuborék, egy kolosszális fikció, hiszen az életben és az egyetemes létezésben is, egyetlen érdek létezik: a megváltás megvalósulása. Mondhatni tehát, hogy mindenki számára az egyedüli érdek a megváltás megvalósítása, vagyis az, hogy egyedül az Isten érdeke a fontos és az emberi érdekek csak annyiban valóságosak, amennyiben ennek az egyetemes kiegyenlítődési érdeknek alárendeltek. Ezért teljesen logikus, hogy mindaz az egyéni érdek, ami ettől az egyetemes érdektől eltér, az ember betegségéhez, a természet pusztulásához és összezavarásához (szennyezéséhez) vezet. Ezért, az egyének vélt, gazdasági és élvezet-szerzési, élvezet-halmozási érdekeihez igazított politikai érdekek, a lehető legrombolóbb következményeket eredményezik az Istennel, illetve a természettel és az egyes emberrel szemben. És az is természetes tehát, hogy ez a politikai mentalitás végső soron lelki és szellemi nyomort: ellenállhatatlan és tömeges kábítószer-szomjat, elképesztő és elképzelhetetlen agresszivitással járó, pszichés és mentális betegségeket gerjeszt.

    Teljesen téves tehát az elképzelés, hogy az emberi individuumnak, vagy a politikai csoportoknak lehet bármiféle érdeke is a teremtés ős-okával: az ember által meg nem zavart természeti folyamatok és teremtői aktusok zavartalan megvalósulásával szemben. A természetes harmónia megvalósításához kötött sors- beteljesítés és kiegyenlítődés megvalósulásaival szemben. Ehhez képest az emberek kis, vagy nagy csoportok, országok és nemzetek tömegeinek az érdekéről, vagy az emberiség érdekeiről beszélnek. Ilyen érdek például szerintük a gazdasági növekedés és a betegségeknek a gazdaság által biztosított gyógyító eszközökkel történő legyőzése, holott, amennyiben jól utána nézünk, kiderül, hogy az iparilag - gazdaságilag - fejlett társadalomban élő személyek többsége, csak látszatra egészségesebb a még szennyezetlen természeti körülmények között élő népek tagjainál. Az orvostudomány segítségével ugyanis, egyáltalán nem az egészséges élet lehetőségét, hanem mindössze az egészség látszatát hoztuk létre az előírt rendszeres gyógyszer-szedések eredményeképpen. Lehet, hogy az iparilag civilizált társadalmakban magasabb az átlag életkorhatár, de ez mesterségesen van fenntartva a gyógyszerek és a folyamatos terápiák segítségével, amelyeket viszont azon az áron állítanak elő és működtetnek, hogy kiszipolyozzák, és tovább rombolják és szennyezik a természetet.

    Társadalmi és egyéni jövedelemhez, illetve az un. minél nagyobb értéktöbblet előállításához és a termelékenység fokozásához kötött egészségi- és társadalombiztosítási függőségben, vagyis gyógyszer-doppingban és terápia-függőségben, magyarul: hamis megváltásban: az Istentelenség őrületében él ma minden civilizált ember. Ez azt jelenti, hogy olyan kiszolgáltatottságban él, amely a puszta létében fenyegeti, mihelyt valamilyen rendkívüli esemény következtében megszűnik a gyógyszer-fogyasztási és a gyógykezelési lehetősége. Ez lenne az ember érdeke?

    Van azonban egy más terület is, ami azt bizonyítja, hogy a lehető legjobb tájékozódási lehetőségekkel és átlagon felüli értelmi képességgel rendelkező nyugati politikusok egytől egyig hazudnak. Jobb esetben ők csupán az agyműködésüknek (eszüknek) egy bizonyos tartományát kizáró agy-károsodásban szenvedő, megszállott őrültek. Köztudott, hogy a múlt század második felétől például a magyar nép rohamosan fogy számbelileg. Az is köztudott, hogy a magyar néptől eltérő, konszolidált gazdasági színvonalon élő európai nemzetek körében is folyamatos nemzetsorvadást jeleznek a demográfiai statisztikák. Tény tehát, hogy a gazdasági növekedés, az anyagi jólét, a megtermelt fölösleges anyagi javaknak a jótékonysági akciók révén történő személytelen “átfolyósítása” mellett, növeli a polgárok rejtett egoizmusát, illetve gyermek-ellenes mentalitását. Hiába tehát, hogy messzemenően jobbak nyugaton az anyagi körülmények, hogy kitűnő az egészségügyi közellátás és magasabbak a családvédő, a népszaporulat statisztikáit javítani hivatott társadalmi segélyek, az iparilag fejlett országokban csak az archaikus kultúra jegyeit megőrző (nem keresztény mentalitású!) bevándorlók első és második generációinak a tagjai vállalnak két gyermeknél többet családonként. Ennek ellenére a magyar politikusok és politikai tanácsadó tudós szakemberek, kormánypártiak és ellenzékiek egyaránt, arról beszélnek, hogy a folyamatosan fenntartott, erőltetett gazdasági hajsza utáni gazdagodás fogja meghozni a magyar polgárok gyermekvállalási (nemzet-szaporítási) kedvét. Az ellenzéki és a kormánypárti demográfiai tudományos és politikai nézetek és doktrínák csak abban különböznek, hogy a nemzeti jövedelemből (költségvetésből) fordítsanak-e nagyobb összeget a nemzet-sorvadásnak a nagyobb gyermek-segélyekkel történő megállítására (bocsánat: felerősítésére), vagy az általános egyéni gazdasági konszolidáció segítségével. És mindezt annak tudatában, hogy a társadalmi jólét a gyermekvállalási kedvnek az ellensége! Hát nem édesen működik a keresztény tudósok és politikusok esze? A liberális politikusok és politikus tudósok már azt is nyíltan kimondják, hogy amiképpen a nyugat-európai országok tudósai, úgy ők sem tudnak jobbat kitalálni a nemzeti sorvadás folyamatának megállítására, mint a bevándorlás-politika növelését. Ugyanakkor a politika nagy paradoxonának az ismeretében teszik, hogy ravasz módon nem mondják ki: a gazdagodó nemzet tagjainál nagyobb gyermek-vállalási kedvvel rendelkező szegény bevándorlókkal történő lakosság arányszám-javítást a trianoni határokon kívül rekedt magyaroknak az áttelepülési lehetőségeik könnyítésével fogják végrehajtani.

    De nem csak ezeket a huncutkodásokat észlelve, veszítettem el a politikai jellegű közösségi élettel szembeni érdeklődésemet. És még csak azért sem, mert az öt jó barátom közül az a három, akikkel éveken át, egymást nap, mint nap erősítve éltük át a diktatúra borzalmait, külföldre távozott. Egyfajta irigységgel láthattam, hogy ők az új, közösségileg - nemzetileg elkötelezetlen emigráns helyzetükben, ha a személyes létbizonytalanság kockázatával is, de kötetlenül, szabadon élhettek művészetüknek, szakmájuknak, régi, vagy újonnan választott hivatásuknak, szenvedélyeiknek. Ők csak, és csakis azért emigráltak innen, mert velem együtt megrendültek, amikor látták, hogy az azelőtt tisztességesnek és józan ítéletűnek ismert személyek, bedőlnek a demagógiának, valahányszor az ellenségre és a gazdasági csoport-érdekekre, a vallásos-nemzeti értékekre hivatkozik egy-egy velünk egyivású népvezér, aki ugyanakkor összekeveri a nemzetiségi elnyomottságunkat a homoszexuálisok problémáival, és éppen úgy nyüzsögnek és úgy manipulálnak, mint azok, akikre a korábbi diktatúra épült. Barátaim kétségbeesetten távoztak, amikor azt észlelték, hogy az általunk józannak és értelmesnek ítélt székelyek, nem törődnek azzal, hogy a köztudott tisztességtelen személyek, az ők és a családjuk érdekeiről szónokolva, egymás ellen uszítják és lassan-lassan ostoba gyűlölködésbe, pitiáner, kancsukaleső szellemi állapotba züllesztik a környezetüket. Egészen biztos vagyok abba, hogy megérted, hogy e helybéli jó barátaimnak a távozása miért viselt meg annyira lelkileg.

    De még csak, nem is azért veszítettem el az életkedvemet a rendszerváltás után, mert gyermekem után, a közeli barátaimat is elveszítettem. A teljes reményvesztés akkor fogott el, amikor látnom kellett, hogy a közösségi életet megszervezni hivatott nemzetiségi politikánk idomul mind a vastagon korrupt hazai politika, mind a rafinált nép- és nemzetárulásokkal telt Magyarországi politika széljárásához és ennek következtében, a bundázott megyei futballbajnokságok és a vásári illuzionista előadások színvonalán mozog. Hogy tömegizgalmakat keltő, érdekessé szervezett jeleneteivel, lapos butaság- és hazugsággőzös előadásaival, résigazságokat szajkózó abszurditásával, labilis logikájával, léhaságával, megdicsőülési és gyűlölködési lehetőségeivel mindennek nevezhető, csak éppen annak nem, ami eredetileg lennie kellene: a közösségi életrend legjobb lehetőségeit megkereső és véghez vivő, csapatmunkának. Megrémített, hogy sok régi ismerőseimmel mennyire nem lehet többé közvetlen, emberi nyelven beszélni, hogy mennyire nem tudok velük kommunikálni, miután azok, többé vagy kevésbé közvetlenül részt vettek a politikai játszmákban. Hogy mennyire nem lehetett már semmi másról beszélgetni velük az öncélú politikai hálószövéseken, esély-latolgatásokon, sakkhúzásokon és intrikákon kívül még a legnagyobb családi és lelki válságaik közepette sem. Bizonyos idő elteltével, olybá tűntek nekem, mintha valami ismeretlen vírussal fertőzött betegek lennének, vagy egy – egy súlyos közúti baleset következtében kótyagossá vált agysérültek. Olyanok, mint amilyen bolondokkal az elmegyógyászaton találkoztam, valamikor festő-zseni koromban. Hiszen a motorbicikli baleset következtében agysérült Ambrus Lacikával is egészen jól lehetett sakkozni, bizonyos köznapi dolgokról egészen értelmesen lehetett beszélgetni, és csak akkor kezdett félrebeszélni, amikor olyan szó, vagy téma merült fel, ami őt a szerelemre emlékeztette, mivel éppen a szerelméhez igyekezett, amikor a falnak neki rohant. Hát ezek az ismerősök is, az egyes témakörök esetében, amelyekhez rendíthetetlen következetességgel és makacs kitartással visszatértek - mintha azt józan tudatossággal tették volna! - félrebeszéltek, akárcsak Ambrus Lacika, aki „- A legjobb támadás a jó védekezés!” csatakiáltással, türelmetlenül levette a saját bástyáját a velem folytatott elmélyült sakkjátszma közben. Ő viszont nem állt le politikai érdekekről hadovázni senkinek a képviseletében. De azt sem hittem el, hogy ezek, a mindössze két – három év alatt holdkórossá vált emberek rendezik majd el az én sorsomat.

   Hogy ezek az egészségtelen elméjű emberek fogják megteremteni az én egészségemhez és boldogságomhoz szükséges társadalmi körülményeket és feltételeket? Ezek, a politikai széljárás rulett-rabszolgái fogják kivívni az én szabadságomat? Ezek a fonák érték képzetekkel rendelkező személyek, akik mindent mennyiségben, statisztikában és leadott szavazatokban mérnek, és akik a családtagjaikkal napközben csak a marok-telefonjukon beszélgetnek, miközben a kódolt számzáras táskáikkal ide-oda sietnek? Ezek az autóból ki és liftbe beszálló, híreket reggeliző - vacsorázó, rádió és televízió készülékekkel fekvő és ébredő félbolondok hozzák meg az én boldogságomat, rendezik meg az én harmonikus életemet? Biztos, hogy nem! És a legfurcsább az, hogy egyesek közülük nem is igazán behódoltak, nem is karrieristák és nem - amennyiben én látom és tudom, legalábbis -, még nem tisztességtelenek. És akikkel közülük még valamelyest normálisan is szót válthattam néhanapján, azok a nálam tizenöt - húsz évvel fiatalabb kisebbségi ellenzékiek. A politikai zsineghúzogatás élvezet-vágyát egyáltalán nem észleltem ezeknél az elején. Csak évek múlva észlelhettem rajtuk a politikus-szindrómát, amikor a gyermekvállalási kedv és a gazdasági növekedés fordított arányának a kérdésében ők is pont olyan következetesen belerohantak a korlátoltság betonfalába, mint annak idején a sakkozni tudó, de fizikailag mégis agykárosult Ambrus Lacika.

    A politikai - közösségi élet tehát nem látszott számomra üdvös cselekvési területnek. Nem látszott alkalmasnak azoknak a tudatomat egyre inkább feszegető életkérdésnek a megválaszolására és megoldására, de legalább azok pontos és helyes feltevésére, amelyek tisztázatlansága miatt már a diktatúra bukása előtt sem kaptam az életben a helyem, de amelyekről úgy képzeltem, hogy egyrészt a diktatúra megszűnésével elveszítik a fontosságukat, illetve, hogy mindössze a diktatúrabeli természetellenes létállapotok rejtenek el előlem. De térjünk vissza az újságíráshoz. Ugyanis e szokatlan terjedelmű levelemet épp azért írom, hogy azáltal, hogy neked írok ezekről a személyi létkérdésekről, veled együtt gondolkozva, megértsem valahogy, hogy most, amikor végre szabadon tehetnék valamit a közösségért, úgy, ahogy még két évvel ezelőtt értelmeztem én a társadalmi tettet, most miért nem cselekszem? Csakugyan miért nézem a köldökömet és miért nem lépek a lelki nyavalyáimon tovább?

    Újságírás közben soha nem törekedtem az úgynevezett szakmai fogások elsajátítására. Azt ugyanis, már gyakorló mérnökként megtanultam, hogy ha nem akarom nevetségessé tenni magam önmagam előtt, akkor a szakmában öregnek számító, többévi tapasztalattal rendelkező szakemberek kézenfekvő tanácsait soha ne fogadjam meg, hanem én létező szakismereteimmel magam keressem meg a jó megoldást. és ha nem találom meg, akkor is, egyedül a tervezővel tanácskozzak. Az újságírásban meg pláne ezt tettem. Azok ugyanis, akik itt tapasztalattal is rendelkező profinak számítottak, a diktatúra idején is  státuszban firkáztak. Ők viszont egytől egyig, a hajdani Bukaresti pártiskola és a pártegyetem növendékei voltak. Ezért a “profi” újságírókat, akik jó tanácsaikkal elláttak, messziről köszöntöttem, hogy messziről elkerülhessem. Nem érdekeltek a politikai és a közgazdászati műszavak, az újságírói zsánerek. Újságíró kifejezési eszközöket és sablonokat tudatosan nem használtam, effektus-vadászathoz nem értettem és nem is érdekelt az ilyesmi. És mégis, vagy talán éppen ezért, sikerem volt és egy időszakban az igazán feltűnést keltő, a nemzetiségi politikai életet is megmozgató, új rendeződési viszonyok szükségességét felmutató és azokat néha ki is váltó rázós riportokat egyedül én készítettem országos szinten. Az interjú alanyaim attól, hogy nem szokványosan kérdeztem, nem a politikai pódiumokra szánt szalonképes, “pragmatikus” beszédeiket, formuláikat mondták el nekem. Mint egy varázsütésre megnyíltak és hivatalos közéleti szerepükből kitérve, velem együtt gondokozó emberként válaszoltak a kérdéseimre, a jobb megértés érdekében olyan részleteket, és háttér információkat is közölve, amiket más újságíróknak nem mondtak el. Nyugaton élő nagybátyámtól ajándékba kapott magas teljesítményű diktafonommal minden részletet felvettem, és a beszélgetéseknek az írott szöveggé rögzítésekor, a más újságírónak mellékesnek tűnő árnyalatokat, globális értékű filozófiai fejtegetések szintjére felerősítettem, amitől a közölt anyag nem, hogy unalmassá vált volna, hanem kiemelten többlet- és mély értelmeket kapott.

    A baj csak az volt, hogy ezekkel e kérdéseimmel inkább a fővonaltól eltérő, valamiért az ellenzéken belül is ellenzéknek számító, fiatal radikálisokat és rutinos tájékozottságuk mellett radikálisan értelmesnek és becsületesnek is bizonyuló idősebb politikusokat, vagy a dolgok nyílt kimondásáért és a kisebbségi kollektív jogokért, a szabadságjogokért nyíltan lándzsát törő, nem a közhiedelem sablonjai szerint gondolkozó személyiségeket kerestem meg általában. Mivel minden országos lap szívesen közölte küldeményeimet, a gazda lap megszűnése után nem estem kétségbe és nem maradtam tétlen, hanem tovább készítettem riportjaimat, abban reménykedve, hogy valamelyiknél kerül számomra egy stabil riporteri munkahely. De csalódnom kellett, mert teltek múltak a hónapok és állandó munkatársként alkalmazni egyik főszerkesztő sem merészelt. Újságírói hírnevem ellenére, illetve épp annak köszönhetően, így lettem végül munkanélküli igazolványával a kezemben az Istenhidegei munkanélküliek nyilvántartó hivatala előtt kéthetenkénti láttamozásért sorban álló polgár, mindaddig, amíg meg nem untam az erkölcsi dicsőséget és meg írtam egy évre szóló alkotói pályázatot. Ennek az elnyerése után, a kép-alkotó művészi munkám közben, nyugodtan elmélyülhettem a szellemi kalandjaim és újságírói tapasztalataim összegezésébe, az életemet érintő, igazi sorskérdések újra vizsgálásába és újraválaszolásába. E a töprengések eredménye viszont – A fizikai ősrobbanás előtti spirituális ősrobbanást kiváltó – kiprovokáló egyetemes fekete lyuk felfedezése! -  nem vezetett oda, hogy a közösségi életben való részvételemet továbbra is szükségesnek, vagy bármiért is fontosnak találjam. Sőt. Azon, metafizikai jellegű gondolataim mellőzésével, amelyek levélben történő közlésével, úgy érzem, hogy fölöslegesen fenntartanálak téged, fel sorolok három érvet, amiért a legutóbbi éhségsztrájkom után úgy döntöttem, hogy a tizenkét évvel ezelőtti beszélgetéseink alkalmával előtted fennen hangoztatott közösségi elkötelezettségem ellenére, nagyon sokáig és talán véglegesen távol akarok maradni a közélettől.   

1) Teljesen elvesztettem bizalmamat a mind sajtó iránt is, mind a politika iránt és egyértelműen a fekete lyuk eszmei gravitációs tere hatása alatt álló tevékenységnek tartom mind a kettőt. De elvesztettem bizalmamat tehát a vélt anyagi és egészségi érdekei és boldogságnak képzelt, ostoba élvezeti vágya által befolyásolható, bármilyen eszmei színezetű társadalmi közönség és közösség iránt, legyen az akár a hét próbát kiállt és itthon maradt romániai magyar kisebbség még bizakodó, polgári igazságra és emberi tisztességre kiéhezett része is.

2) Nem hiszem, hogy a reklám-bevételekre alapozó, század végi és a jövő század eleji írott, vagy audió-vizuális sajtó útján terjeszthető szeletekre szabdalt információ, legyen az akár a spirituális színezetű is, hasznára lehet a felelős léttudattal rendelkező, egészséges és kreatív életet folytatni akaró személyek számára. Nem hiszem tehát, hogy akár a napi lapokban, akár a havi rendszerességgel megjelenő irodalmi és művészi kiadványokban terjesztett információ, amit un. “mindenre nyitott” (értsd: mindenre kapható), vagyis a létrontás elemivel szemben is toleránsan viselkedő szerkesztők terjesztenek, a Hamvas Béla által felvázolt keresztény alapállás felvételéhez szükséges egyetemes tájékozódáshoz és az átlátszó életvitel megvalósítását szolgálhatja.

3) Jelen álláspontom változásának a lehetőségét fenntartom. Amennyiben a te munkád és jó szándékú társaid munkája nyomán, megváltozik a romániai magyar értelmiség jelenlegi mentalitása, és ennek nyomán, ezek a tudós személyek elsősorban önmagukon belül kezdik keresni azokat a hibákat és annak a moralitásnak a feltételeit, amit mindeddig magukon kívül kerestek, akkor mellétek állok, ha még úgy gondoljátok, hogy közírói tevékenységemmel hasznotokra lehetek. Amennyiben találtok az erdélyi magyarság körében száz olyan személyt, aki nyíltan meri vallani, hogy nem jó gyógyító aki beteg, nem nevelheti helyesen mások gyermekét az, akinek a kamasz, vagy felnőtt gyermekei csalnak, vagy züllött életet folyatatnak, nem taníthat hitre az, aki zavarodott és hitetlen, nem ítélkezhet és nem dönthet helyesen közügyekben, aki tisztátalan kezű és gerinctelen, és hogy igazából nem lehet értékes az olyan művésznek az alkotása, akiben meghasonlott a szellem, akkor újra visszaállok a közéletbe. Addig viszont, amíg ez a száz erdélyi magyar nem vált még autonóm személyi tudattal és egzisztenciával rendelkező felnőtté, én egy más, a politikánál és a gazdaságnál értékesebb, a tömegtájékoztatástól és minden hírközlő fórumtól független, a szellemi valósághoz és a természettel való harmóniába kerüléshez biztosabban elvezető utat keresek.                                                                                                       

                                                                                                    Ölel: Ádámod.”

 

   Tisztelt Uram!

 

    Biográfiai elemekkel átszőtt erkölcs-filozófiai töprengéseinek a regény-terjedelmű kéziratát nem áll módomban elolvasni, mivel nagyon lekötnek a fontos gyakorlati teendők. Igazán nem is értem, hogy miért küldte ezt a vaskos köteget hozzám, ahelyett, hogy valamelyik honi, vagy külföldi kiadó szerkesztőségébe küldte volna? Remélve, hogy amennyiben a megfelelő helyre küldi, siker koronázza majd az esszéírói munkásságát, és a könyv formában történő hasznosítása céljából, csatoltan visszaküldöm a kéziratot.   

 

Erdős Tiborc,

Az Erdélyi Közgondolkozók Ima-rendjének az Elnöke,

Pecsét, Aláírás.

 

     Talán sem a Medárd elrablása, sem a Rita elvesztése, a négy külföldre távozott barátomnak a hiánya, a korábban ugyancsak barátomnak tudott Szabó Jenő képviselő alantas vádai nem fájtak annyira, mint az egyetemista éveim alatt megismert és titokban erkölcsi - lelki vezetőmnek tartott Tiborc barátomnak ez a személytelen, engem leurazva magázó levele. Később megtudtam, hogy nem kell a durván elutasító gesztusát személyesnek vennem, mert az erdélyi magyarság ellenzéki vezérré való előlépését követő időszakban, más régi barátját is, aki nem vett részt tevőlegesen az ellenállók mozgalmában, éppen így „kifogadta”. 
 
< Előző   Következő >