shadow_left
Logo
Shadow_R

Asztrologosz

Információ, újdonság

Megjelent könyveim
megrendelhetőek a:

+36 30 582 7486 -os
telefonszámon, vagy
E-mail-ben az Az email cím védve van a spam botoktól, a megtekintéséhez a JavaScript bekapcsolása szükséges
címen!

A Táltos Bolond című, 8oo oldalas
beavatási regényemet, több-keve-
sebb megszakítással 16 éven át
írtam.

Jellegzetesen erdélyi művész-
sorstörténetként indul, majd a
második felétől átváltozik apiri-
tuális fejlődési regénnyé.

Kapható Erdélyben a Corvina
és a Pallas Academia boltjaiban
(35 lej), Budapesten, illetve
Magyarországon megrendelhető
Maléth Zsolt-tól a
+36 30 582 7486 -os
telefonszámon, vagy az
Az email cím védve van a spam botoktól, a megtekintéséhez a JavaScript bekapcsolása szükséges e-mail címen

Kozma Szilard

2006-ban jelent  
meg a harmadik  
metafizikai -   
tanulmánykötetem:

Tarot, rerinkalnáció  
és spirituális  
tisztánlátás    
címmel. 

ISBN: 973-8311-98-5
Kiadó: Státus Kiadó,  
Csíkszereda
Nyelv: magyar
Oldalszám: 215
Kötés: ragasztott
Típus: Könyv

A tartalomból: A tarot, mint
sors-elemzési útmutató,
Magzatfoganás igazi
(metafizikai) okairól,
spirituális szabályozási
és generálási lehetőségeiről.
A reinkalnáció: félig valóság
félig miszticizmus.
A spirituális tisztánlátás
egészségi előfeltételeiről.
A téves valóság-értelmezés
végzetes következményei.
A magyarországi politikai
krízis a 2006-os nyárvégi
konstelláció, valamint a
Gyurcsány ferenc születési
képletének tükrében.

Partnerek

Szepo

Asztrológusi hitvallásom

Kedves Szilárd!

Azt hiszem, nem tudom eléggé
megköszönni a munkáját
és a törődését,
teljesen komplex és mélységi
értelmezést kaptam, minden
 szempontból, 
nagyon szépen köszönöm.  
Mindegyik megérintett, de
ez a legutolsó volt
a legszebb és legmélyebb,
mintha csak a végére tartogatta
volna a koronát.  
Ebben természetesen az
is szerepet játszik,
hogy a transzcendens
 bolygókhoz  
vonzódom leginkább.  
Szavai rendkívül feltöltenek
engem,
és meg fogom érlelni magamban
 a hallottakat, olvasottakat.  
Nagyon sok és nagyon
masszív anyagot
kell most feldolgoznom,
 elindítanom magamban. 
A naplóírást még nem
olvastam el,
csak belenéztem, és rendkívül
 érdekes a téma.  
Köszönöm tehát,
roppantul örülök, hogy
úgy döntöttem,
hogy megkérem
Szilárdot útmutató értelmezésre.  
Nem is mondok
többet, mert azt hiszem,
átment a visszajelzésem lényege.  
Sok örömöt, kiteljesedést és
minden jót kívánok
Szilárdnak és a
 Családnak, Violának is
üdvözletem!

Deres Anita 

Kedves Szilárd,
Így, a szintézis végéhez
 érve
hálásan szeretném
 megköszönni
az elmúlt időszakban
(egészen az
 analízistől kezdve)
értem végzett kitartó,
 türelmes munkáját.
Annak ellenére, hogy
 mindezidáig
az asztrológia és a
 horoszkópok
világa számomra
 teljesen idegen,
 sőt előítélettel bevon
t terület volt,
 el kell, hogy mondjam,
hogy mégis
rendkívül szerencsésnek
 tartom magam,
hogy kapcsolatba
 kerültem Önnel
 és az Ön által művelt
 tudománnyal.
Munkája eredményeként
 sok tekintetben
 fordulás következett be
 a belső lényemben: 

- Míg korábban az
 asztrológiáról és
a horoszkópokról
azt gondoltam,
hogy az valamiféle
megalapozatlan hókuszpókusz,
 ma már teljesen meg
vagyok győződve arról,
hogy az Ön által művelt
 asztrológia egy zárt rendszerű,
összefüggésekkel átszőtt,
 racionális,
felülről ihletett tudomány,
 amely nem jósol, hanem
szinte tudományosan
értelmezi az ember
 cselekedetinek
legmélyebb rétegekben
rejlő mozgatórugóit és a
kiutat is megmutatja!

- Azt is megfigyeltem,
hogy akár az analízis,
akár a szintézis azonban
 csak akkor
 tud választ adni,
segítséget nyújtani,
ha őszintén fel merem
 tenni a kérdéseimet,
és a problémáimmal
 leplezetlenül
és pőrén szembe merek
nézni!
- Már ez is nagyon nehéz
volt, ám mégsem
elég, mert mit ér bárminemű
 megvilágító
 információ és értelem,
ha az nem
épül be az életembe!
Ez a végső konklúzióm,
most már rajtam áll a sor!

- Szilárd kitartóan,
türelmesen, és
nagy lelkesedéssel
mindent megtett
annak érdekében,
hogy idáig eljussak!
Azért, hogy képbe
kerüljek saját magammal,
megértsem mit miért
 is teszek, és rámutatott,
 hogy a bennem feszülő
ellentmondások
miben is rejlenek. Megtanított,
hogy a sok kényszeres,
rossz cselekedetem
valójában honnan
 is ered és kezelhető!
Nem kell, hogy ezek
 fogságában
éljem további életem, sőt,
magasabb minőségre
 emelhetem
azt, egészen a megváltódás
 felé!

- Mindezt bölcsen,
 tapintatosan,
intelligensen tette Szilárd,
megelégedett pont
azzal a( kevés)
mennyiségű információval
amennyit hajlandó voltam,
most, a jelen állapotomban
megosztani vele.
Éles látásával,
nagy élettapasztalatával
nem volt gond
kipótolnia a hiányzó
 láncszemeket, és
ráéreznie, hol is vannak
 az elakadások,
mi is a valós probléma,
amit talán magam
sem tudok vagy merek
 megfogalmazni,
 bevallani. Miközben
én bevallani
 sem mertem Ő feketén
– fehéren
 felfedte előttem!
- Komoly feltáró munka folyt
 közöttünk,
miközben sokszor
 meg kellett,
hogy álljak és nagy
 levegőt vegyek,
de mindig át tudtam
 lendülni,
mert a hanganyagon
elhangzottakat
belengte a humor
 és a derű, ami
nagyon – nagyon
 sokat segített!
És az is, hogy teljesen
 hozzá nem
értőként érthetően,
 logikusan felépítve
kaptam meg minden
kérdésemre a választ.

- Az sem volt utolsó
 szempont, hogy míg
kiszolgáltattam magam,
soha nem éreztem,
hogy ezzel Szilárd
visszaélt, megbántott,
leértékelt volna! Ez nagyon
– nagyon jól esett!
Nem tudom, hogy a
köszöneten kívül
búcsúzásul vajon mit is
 lehet kívánni
egy Tanítónak, aki az
 élet legfontosabb
 kérdéseiben adott
útbaigazítást!
Azt gondolom, talán
 az a legbölcsebb
ha ugyanazt kívánom
Szilárdnak, mint amire
Ő is megtanított engem:
 Eltántoríthatatlanul,
diadalmas küzdelmek közepette,
 sikeresen haladjon a
megváltódás útján
oda célba érve!
Mostantól kezdve
már nekem is ez a
 célom, és tudom,
hogy igazi, maradandó,
valós boldogságot
a megváltódásomat
előidéző
életfeladataim
beteljesítése okozhat!
Minden fáradozását és tanítását
megköszönve, szeretettel:

Évi 

Hitvallás

1) Asztrológusi munkám és kutatásaim során egyértelművé vált, hogy a teremtésnek, vagyis az egyetemes létnek - És ezen belül az egyéni sorsunknak is! � az eredeti célja és rendeltetése, nem más, mint a Lilith gyűjtőnéven ismert negatív őserők által megzavart abszolút létállapot helyreállítása, az egyetemes megváltás magvalósítása.

2) A teremtés által lehetővé vált és a teremtésben lehetővé váló egyetemes kiegyenlítődés és újjászületés, újjá-alkotódás (megváltás) ősi programja egyéni színezetű (jellegű, karakterű) megváltási programok (személyes üdvtervek) formájában jelentkezik az ember esetében. Ezek a Karma és Szvadarma néven ismert egyéni megváltási
� megváltódási programok, a megváltódási képesség (harmónia-képesség: egészség- és boldogság elérési képesség) kialakulását biztosító személyes életfeladatokkal (Szvadarma) együtt, egészen pontosan és határozottan kiolvashatóak a személyi horoszkópokból.

3) A személyi életfeladatokra alapuló egyéni megváltódási programoknak (személyes üdvterveknek) a személyi horoszkópok segítségével történő feltárása által lehetővé válik, elsősorban az anyai ági ősöktől öröklött személyi Lilit-hatásoknak, vagyis a családi Karmának a feloldása és meghaladása. Az olyan téves életúton való haladás megelőzése és/vagy megszüntetése például, mint a hibás szakma és karrier (Hivatás) választása és gyakorlása, vagy a téves élettárs-választás, és ezáltal, a boldogság nélküli házasságkötés (Ami egyéni és a családos sors-rontást is eredményez.), valamint az önkéntelen, romboló és önromboló mentális és ideális (mágikus) tevékenységek megszüntetése. Az asztrológiai feltárás által tehát, lehetővé válik az egyéni kiegyenlítődési képességeknek (Pl. az öngyógyítási és az önfenntartási képességeknek, a harmonikus szerelmi partneri-képességeknek és tulajdonságoknak.) a kialakulása, vagyis az egyén megváltódási képességeinek
� és ez által a boldog és kreatív életnek - az elnyerése.

4) Minden velünk született (öröklött), vagy a felnőtt korunkban kialakult krónikus betegség, hátrányos állapot és sorsnyomor, hirtelen csőd, vagy végzetes betegség és baleset, annak a következménye, hogy mi, vagy az édesanyánk, - akinek a tudattalan lelki és szellemi tevékenységének közvetlenül alá vagyunk rendelve 14 éves korunkig, és közvetetten 21 éves korunkig
huzamos ideig tévesen (hibásan) viszonyulunk (viszonyult az édesanyánk), az 1. pontban leírt, mindenkire általánosan érvényes, egyetemes lét-rendeltetés ősi logikájához, vagy a saját megváltódási (spirituális) programunkhoz (Édesanyánk a saját üdvprogramjukhoz). A magyar nyelv logikája ezt úgy fejezi ki, hogy rosszul járunk, vagyis, a balesetet, a csődöt, vagy a betegséget megelőzően mi, vagy az édesanyánk, hibás életutat követtünk (téves életúton járt az anyánk).

5) Az én életem és megváltásom
� megváltódásom (harmóniám, egészségem és boldogságom) tehát, mintegy szüksége, lehetősége és kifejeződése az egyetemes megváltásnak. Ugyanakkor az egyetemes megváltás, az én megváltódásomon és az én munkálkodásomon is múlik, úgy, hogy a kiegyenlítődés és a csere törvénye, valamint a hatás - visszahatás és a fejlődés törvénye alapján, minél több személyt juttatok hozzá a megváltódási képessége kifejlesztéséhez, annál több megváltódási lehetőséget biztosítok az egyetemes lét és a magam számára.

6) Ennek az eredeti pozitív rendeltetés és cél (funkció) elérésének az őslogikája szerint történik minden a teremtésben, és így a mi életünkben is, még akkor is, ha a gyakorlatias gondolkozásunkkal, a legtöbb esetben nem látjuk ezt a célt és nem értjük ezt a logikát a hétköznapi életünkben
� sorsunkban megvalósulni.

7) Ezt a pozitív (keresztény) őslogikát, valamint a személyes sors-megváltási programot (üdvtervet) az emberi értelem és spirituális képesség (
Misztikus intuíció) segítségével, illetve a személyi horoszkóp, és általában az asztrológia tudománya segítségével, teljességgel meg lehet érteni. És, a megértés által, ebbe a pozitív lét- és életfolyamatba bárkinek, aki nem agysérülten érkezett a világra, be is lehet kapcsolódni (az egyetemes megváltásnak és az élet harmonikussá, boldoggá és egészségessé tételének a folyamatába személyesen mindenki be tud kötődni és így kibontakozva, a teremtésben tudatosan részt venni, a teremtést megismerni és a megismerés által - fejlődni és kiegyenlítődni: megváltódni).

8) Ennek, a pozitív ősi és egyetemes logikának a személyi tudatomba történő tudatos beágyazásának és a hétköznapi életemben való alkalmazásának, látható, érzékelhető és észlelhető módon jelentkeznek a pozitív hatásai - visszahatásai és következményei, mind a személyes életemben (egészségemben, munkámban, erőnlétemben), mind a családom életében (harmonikus családi életünkben, élettársam és gyermekeink egészségében).

9) E tényeknek, a hétköznapi tapasztalat útján is észlelhető valóságának a tudatában, a hivatásomnak érzem azt, hogy az asztrológusi feltárásaim által, minden olyan személy számára, aki hozzám fordul segítségért, lehetővé tegyem a harmonikus és egészséges életvitelt. De különösen a fiatalok és középkorú személyek számára az olyan harmonikus és stabil családalkotást (szükségesetén: újraalkotást) és otthonépítést, amelyben természetes számú, ép, egészséges és normális gyermekek, szövődmény-mentesen jöhetnek a világra és különösebb tragédiák, vagyis végzetes balestek és betegségek nélkül nőhetnek fel.

10) A negatív (Karmikus) meghatározódások, valamint a helyes (üdvös) személyi életút feltárása és leírása, az egészségben, erőnlétben folytatható derűs élet elnyerési lehetőségét biztosító általános asztrológusi munkám mellett, olyan ép családok létrehozásának a megvalósítási lehetőségéhez nyújtok tehát megbízható, gyakorlati és részletes asztrológiai információt, amelyekben a szülők lelkét nem kell nyomasztania a sérült, illetve nem ép gyermekek nemzése- szülése miatt, a spirituális szempontból: jogos(!), de a kegyes-hazugságok rendszerében, a személytelen tudományos értelmezések, vagy a misztikus és vallásos érzelgősség alá rejtett bűntudat. Azáltal tehát, hogy a hozzám asztrológiai feltárásáért, tanácsért és segítségért forduló személyek számára lehetővé teszem a pozitív és mágikus erejű személyes felelősség maradéktalan felvállalását, illetve a felek szilárd öntudatára alapozott harmonikus családok alkotását és az egészséges gyermekek világra hozását, egyszerre szolgálom a nemzetemet, az emberiséget és az élet  rendeltetése földi és égi megvalósulását is.

 
   
XVII. Amint Júliára talála ... PDF Nyomtatás E-mail

      Amikor személyére felfigyeltem, semmivel nem jelentett többet számomra Júlia egy, a kurzusainkra tévedt diáklánynál, azok közül, akik kíváncsiságból eljönnek néhány előadásra és miután rájönnek, hogy ez nem mágikus életnyerési technikákat oktató tanfolyam, elmaradnak. Másrészt, az Istenhidegei hallgatók nem tartoztak akkor a figyelmi körömbe, mivel én csak vendégként tartottam néha otthon egy-egy előadást, így azt is, amelyen Júlia éppen megjelent. Utólag kiderült, hogy életében először és éppen akkor jött metafizikai előadásra, amikor nekem is otthon akadt dolgom. És akkor is, inkább az édesanyja ötletére jött el, megnézni, hogy mi “folyik ott” és azután számoljon be az ott tapasztaltakról. Egy fiatal festő barátom kiállítás-megnyitójára utaztam akkor haza és a volt hallgatóimból előadókká fejlődött barátaimnak jeleztem, hogy ha már otthon vagyok, szeretnék tartani egy olyan előadást, ami számukra is tanulságos lehet. A hosszú és dús fekete hajú, magas lány jelenlétét észleltem ugyan, de igazából akkor figyeltem fel rá, amikor az előadás után, csapatostól elindultunk az egyik előadó társunk, Melánia családi otthona felé az utóbbi hónapok fontosabb élményeinek és az újabb asztrológiai-metafizikai felfedezéseinknek a megbeszélésére. Feltűnt tehát, hogy a hosszú hajú, magas lány is velünk tart. Nem tudhattam, hogy gyakorlatilag semmi rendkívüli nem volt a dologban, hiszen a barátnőnk lakásának majdnem a szomszédjában lakott Júlia és ráadásul közelről ismerte Melániát, aki szintén tanítónő volt, akárcsak a Júlia édesanyja. Az, hogy “feltűnt” tehát, ebben az esetben, egy nem tudatos szellemi észrevételt jelent, hiszen ha visszagondolok, ha nem tudatosan is, de önkéntelenül abban kezdtem reménykedni, hogy az ismeretlen lány is feljön velünk a Melániáék otthonául szolgáló blokklakásba.
    Júlia viszont úgy emlékszik erre, a “misztikus kitérővel” végződő, hazafelé- útjára, amelynek során nem ment egyből haza az előadásról, mint ahogy az rendjén lett volna, hogy: "Önkéntelenül úgy jött nekem, hogy körülötted gravitáljak mint egy bolygó, és bár arra gondoltam, hogy meg akarom tudni, hogy miféle csoportot is képeztek ti, hogy miket beszéltek, amikor nem tartotok előadást, ma már tudom, hogy valójában a te személyedre voltam kíváncsi. Sőt: a rám izgatóan ható kisugárzásod miatt, egy addig számomra ismeretlen belső vágyódás vett hatalmába." Mindenkivel, aki a társaságunkba kerül, ugyanúgy járunk el: miközben érthetően mindannyian bemutatkozunk neki, megkérdezzük a nevét és azt, hogy milyen évben és milyen napjegyben született. És ha már éppen Melániánál voltunk, előkértem az asztro-táblázatokat és anélkül, hogy ezt megbeszéltük volna, egyszerre hárman is nekifogtunk a Júlia horoszkópadatai kiszámításának. E csapatmunkával mindössze tizenöt perc alatt elkészült a Júlia grafikai sorsképlete, amiből kiderült, hogy Skorpió az Aszcendense és az Oroszlánban együttálló Nap-Hold bolygópárosa meredeken támadja a Skorpióban álló Uránuszát. Játékos találgatások indultak el, arra vonatkozóan, hogy ez mit is jelent, amely során a legeredetibb ötlet szerint Júlia lesz a női Einstein, de ezzel aztán "le is szálltunk" az új kislány lelki világáról, biztosítva őt arról, hogy majd idejében úgy is elmondunk számára mindent, ami fontos, ha továbbra is rendesen jár előadásokra. Időközben a Melinda férje ribizli bort varázsolt az asztalra, amit jóízűen kóstolgatunk és én áttértem a jelentősebb Bagolyvári élményeim elbeszélésére. A beszámoló, nem a magánéletem eseményeinek és fordulatainak a kibeszélését  jelentette, hanem a sors-nehézségeim által, valamint a problémásabb horoszkópok által felvetett problémákból kikövetkeztethető metafizikai jelenségek értelmezését.
   Mivel az akkori anyós jelöltem, Mária, a Vízöntőben született, a napirenden levő, valamely Mária-Emese problémáim egyikének a spirituális értelmezési kísérlete, szükségképpen felvetette a Vízöntő uralkodó bolygója, az Uránusz által megtestesített intuíciónak, vagyis a szellemi önfelszabadítói képesség őselvének a mélyebb és árnyaltabb értelmezési szükségét. Miközben ezt fejtegettem, az jutott eszembe, hogy vigyáznom kell, mit beszélek, mert a társaságunkban levő Júlia egyáltalán nincs beavatva az itt hallható kauzális információk helyes értelmezésébe, de biztos hogy a Skorpió Aszcendense közelében álló Skorpió-Uránusza által jelzett késztetései miatt, most nagyon figyel. Nem szerettem volna, ha valamit is tévesen magára vesz, ezért szóltam neki, hogy a hallottakat próbálja elvonatkoztatni a saját személyétől, és legyen nyugodt, mert az ő Uránusza jelentését, mielőtt haza menne, ha röviden is, de értelmezem. Ez annál is inkább szükségessé vált, mert biztos voltam benne, hogy az anyja által elnyomott Emese "gyáva-oroszláni" problémája, amiről még esett szó ott a későbbiekben, számára sem lehet közömbös.
     És így lett. Ami után a társaimmal “asztro-metafizikailag” megbeszéltük és értelmeztük az egymástól távol töltött hetek lényeges eseményeit, Júlia mellé léptem és vázoltam számára a horoszkópja fontosabb elemeinek a közérthetőnek vélt jelentését. Ahogy később mesélte, döbbenetes volt számára, hogy a Skorpió Aszcendense közelében álló, és a Vénusz által is diszharmonikusan fényszögelt Uránusza kapcsán olyasmiket fogalmazok meg, amik már késő-gyermekkorában és kora kamaszkorában erősen foglalkoztatták és ugyanakkor eltöltötték balsejtelmekkel és félelemérzettel: nem tudta, hogy mit kezdjen a mélyről jövő, kaotikus szexuális vonzalmaival, amint mondta, nem tudta, “Hogy apácává, vagy kurvává” kell-e válnia? Persze, én akkor nem fogalmaztam ilyen meredeken és igyekeztem játékos-humorosan kezelni a kérdést, hiszen éreztem, hogy a látszat ellenére, egy alig serdült, bizonyára elfojtott lelki problémákkal küszködő lány lelki világába hatolok most minden előkészítés nélkül. De a Júliában a “kurva, vagy apáca” kérdést megszülő igazi okok jelzőjéről: a VIII. házában álló Lilithről, akkor még én sem tudtam semmi lényegeset. Több embernek elmondtam, hogy azért szeretem az asztrológiát, mert nem kell probléma-kereső kérdezősködéseimmel meggyötörnöm azt, akinek a spirituális sors-programját értelmezem, és ezáltal úgy fogalmazhatom meg az asztrogrammból kiolvasott igazságokat, hogy a tulajdonos csak ritkán kelljen azokat hangosan visszaigazolja. Ezért például így, játékos társasági társalgás közben is, elmondhatok és felfödhetek egy-két lényeges problémát, anélkül, hogy a beszélgető partnerem lelki világát különösen felzaklatnám, vagy szavaimmal kellemetlen helyzetbe hoznám a "kívülálló" környezetével szemben. Amint később elmondta, az akkoriban a pszichológia és a szociológia vonzáskörében élő Júlia, miközben a horoszkópja eme lényeges (De az igazi problémát csak másodlagosan jelző) motívuma által jelzett nehézségeinek szellemi okait fejtegettem, végig arra gondolt, hogy "Ez a legigazabb tudomány az összes tudományok között" és, hogy "¿milyen disznóság, hogy érettségire készülök és minderről semmi lényegeset sem hallottam eddig, mert nem tanítják az iskolában". És persze még valamire gondolt akkor, ami közhelyszámába ment már a baráti körünkben, de amire én épp akkor, vele kapcsolatban valóban nem gondoltam. Az tudniillik, hogy az a férfi, aki ilyen tudás birtokosa, menthetetlenül vonzza magához a szellemi tudásra szomjazó lányokat, amiképpen a spiritualizált nők sokkal jobban vonzzák az igazi férfiakat mind a sugárzó szexbombák. Így, annak ellenére, hogy a lányom lehetne, és annak ellenére, hogy tudta: nekem élettársam van Bagolyváron, akit szeretek, és akivel a harmonikus kapcsolat megvalósításáért egész lelkemmel harcolok, Júliában a szerelmi vonzódás bizonyos primitív formái kezdtek kicsirázni.
    De, ez nem ilyen ostobán romantikus. Már a horoszkópja megrajzolásánál felfigyeltem arra, hogy asztrológiailag tükrei vagyunk egymásnak, mert miközben én Skorpió szülött vagyok Oroszlán Aszcendenssel, ő Oroszlán szülött Skorpió Aszcendenssel. Az tehát világos volt, hogy szükségképpen provokáljuk, azaz vonzzuk egymást bizonyos határig, de ebben az esetben ez semmit sem számított nálam, mert annak ellenére, hogy a tudatomban elég sok furcsa dolog megfordult még akkoriban, de az éppen nem, hogy szerelmi viszonyba bonyolódjak egy Istenhidegében élő, magas, de ártatlan kislánnyal, aki kora szerint a lányom lehetne. Júlia viszont nem élt olyan bonyolult életet, mint én és fejletlen öntudatával sem tudta annyira ellenőrizni az érzés- és képzeletvilágát, mint én. Ő sokkal elemibb kapcsolatban állt a természettel és ezért eszébe sem jutott megkérdezni olyan ostobaságot magától, mint például, hogy neki "szabad-e" szeretnie engem? Bár egyáltalán nem felejtettem el a rám tett benyomását, azon kívül, hogy érettségi ajándékként, elkészítettem a horoszkópját, tovább nem foglalkoztam vele, mert időközben egy rég óta lappangó, és ezúttal kikerülhetetlennek bizonyuló, párhuzamos szerelmi viszonyba zuhantam, ami kilenc éve ott szunnyadt a tudattalanom legtitkosabb erdei gödrében. Ezt a szerelmet, amit a Tündével egy idős Gyopárral éltem át éppen a Tündétől való elválásom időszakában, ki kellett futtatnunk ahhoz, hogy azt követően, az egyik legtermékenyebb és legőszintébb baráti viszonyhoz jussunk a kétszeresen is áttételes szeretői viszonyok közt bújócskázó szerelmi vágyaink kiégése után.
    Gyopárral kilenc évvel korábban találkoztam, egy olyan házibulin, és olyan körülmények között, amikor és ahol, sehogy nem illett volna hangot adnom a derült égből villámcsapásként rám törő azon vágyamnak, hogy szeretném, ha a feleségem lenne. Egyik jó barátom volt az ő személyes meghívottja és én úgy vettem részt a négyszemélyes bulin, hogy mindössze kölcsönösen szimpatizáltuk egymást Szerénnel, a Gyopár barátnőjével, anélkül hogy korábban bár egy egészséges szexuális partneri viszony is kialakulhatott volna köztünk. Sőt: akkoriban én, a velük egyidős Ritával voltam válófélben ugyan, de még mindig erős nosztalgia-szerelemben. Gyopár is megérzett akkor valamit, mert a későbbiek során valahányszor meglátogatta Istenhidegében Szerént, engem is felkeresett rend szerint, mikor egy pomádézott selyemsálas, puhány pesti legény, mikor egy jóképű, kemény spanyol társaságában. Talán Gyopárnak az ország- és kontinenshatárokon átívelő, általam vicces-lemondóan interkontinentálisnak nevezett, bolygó szerelmi életmódjából következő “utolérhetetlenségét” ismerve nem tanúsítottam érdeklődést a külföldön tanuló Emese személye iránt akkor, amikor az édesanyja, Mária, az első Bagolyvári találkozásunk alkalmával, talán az akaratán kívül, valósággal kínálgatni kezdte számomra a lányát. Amikor néhány héttel a Júliával való, késő őszi találkozás előtt, a Bagolyvári műegyetem egyik folyosóján véletlenül megláttam a szemináriumtartó egyetemi tanárok és tanársegédek névlistáján Gyopárnak a nevét, éreztem, hogy ezt a találkozást már nem fogjuk megúszni koccanás mentesen. Elsősorban persze azért, mert anélkül, hogy erről akkoriban konkrét tudomást szereztem volna, éveken keresztül ott pislákolt szívemben az arcképe és csak később döbbentem rá, hogy sem Andreát, sem Tündét nem szerettem annyira őszintén, mint ahogy képzeltem, mert a lelkemnek a számomra is titkos rétegébe süllyedt, tudattalan Gyopár-reményeim miatt, nem is szerethettem őket teljesen. Másrészt, éreztem, hogy valahol a mélyben már omladozni kezdett a Tündével folytatott viszonyom és féltem, nagyon féltem a szakítástól. Hiszen úgy tudtam, és úgy éreztem, hogy Emese nagyon szeret és csak a bátorság hiánya, a határozottság hiánya miatt toporgunk a Mária által fenntartott kilátástalan helyzetben és szenvedünk tehetetlenül mindketten.
     Az ellenállhatatlan vonzódás miatti lelki feszültséget, illetve e régi személyi vonzalomnak a konkrét szerelmi kapcsolattá alakulásának a veszélyét, amelyről ráadásul az is kiderült, hogy a Gyopár számára egy, az enyémnél sokkal kilátástalanabb, és a szó szoros értelmében is, életveszélyes kapcsolattól való szabadulási lehetőséget is jelentheti, Gyopár is érezte. “Tudtam, hogy találkozni fogunk itt, mert Szerén monda már, hogy Bagolyváron élsz és el akartam kerülni a találkozást, mert azt is tudtam, hogy újra elkészíted majd a horoszkópomat és akkor mélyebben bele kell gyalogoljunk a magánéletembe és a lelki világomba.” Az elején voltaképpen csak az történt, hogy az ő horoszkópja és a pillanatnyi krízis-helyzete által felvetett lelki nehézségeinek a metafizikai értelmezései-értékelései mellett, Gyopárral végre, nagyon jól esett megbeszélni mindazt, amit több mint egy éve, hogy Tündével hiába próbáltam megbeszélni. Hiszen Gyopár, akárcsak a vele egyidős Emese, vagy Rita, ritka módon intelligens személy, azzal a különbséggel, hogy autonómia- és személyi felelősségtudat tekintetében Tündének a teljes ellentéte, és ha csak esztétikai és filozófiai szintekén is, de “kontinentálisan tájékozott” volt. Olyan személy tehát, akivel eszmeileg csaknem egy húron pendülök azóta is, annak ellenére, hogy külön - külön alapítottunk családot. A Gyopárral folytatott “semleges” barátság ezzel az izgalmas, de a mindkét részről még fennálló, más irányú szerelmi viszonyok miatt, az odaadási - feloldási lehetetlenségből eredő kilátástalan helyzet feszültségével terhelten, baráti kapcsolatként működött egy fél éven keresztül. Ez addig, amíg egy grafikai kiállítás ünnepélyes megnyitója után, sörözni nem mentünk néhány bohém művésszel. Bizonyos idő elteltével, Emese kedvesen elbúcsúzott és haza ment lefeküdni, mert másnap reggel kurzusra kellett mennie. Én maradtam még, látszólag azért, hogy kedvemre kibeszélhessem magam az örök tinédzserként hőbörgő zsenikkel, ha már Tündével nem jött össze a misztikus boldogságom. Hajnali három óra tájban, amikor bele fáradtam az egyetemes igazságoknak a művészeteket illető következményeinek az alkoholtól fűtött értelmezésébe, és haza akartam menni Emeséhez, azon kaptam magam, hogy, egy gyalogos folyóhídról az útra lépve, a Emese lakásával egészen ellentétes irányba visz a lelkem és a lábam. Már pirkadt, amikor becsengettem Gyopárhoz. Szerencsére tudta, hogy mi zajlik le bennem. Azt, hogy e tettem nem azt jelenti, hogy részeg fejjel, kalandot keresni felugrottam hozzá. Szó nélkül beengedett és hagyta, hogy úgy ruhásan lefeküdjek az egy szobás lakásban levő egyetlen ágyra, vagyis az ő ágyára. Ő, miután mellém ülve nagyon hosszan és nagyon mélyen a könnyező, szomorú szemeimbe nézett, csendesen mellém feküdt. Néhány percig még így fúródtunk mélyen egymás tekintetébe, majd, mintha az anyámhoz, akinél oltalmat keresek a mélyen rejlő boldogtalanságom ellen, lehelet közelbe húzódtam hozzá és összeért a szánk. Nem számít, hogy én mikor vetkőztem le, vagy Gyopár vetkőztetett-e le, de azt az érzést soha nem felejtem el, hogy milyen nagyszerű volt fizikailag is hazaérkezni a bölcs Gyopár személyébe. Nem emlékszem arra sem, hogy az így ismét eléállt, újabb kettészakítottságomra való ráeszmélés miatt érzett tehetetlen keserűségemben akkor is sírtam-e, vagy, hogy a keserű sírás csak egy alkalommal és jóval később tört-e fel belőlem? Akkor, amikor Gyopár hiába várt rám egy egész éjszakán át, mert én ott ragadtam Tündénél, akihez azért mentem, hogy elhozzam a nála levő ruháimnak és könyveimnek a fontos részét?
    Néhány hónappal később ugyanis, az erős szándékommal és a Gyopárral tett egyezséggel ellentétben, ostobán elgyengültem és nem voltam képes azonnal eljönni Tündétől, ahol elhagyott minden erőm és ismét sírni kezdtem, amikor a nagy nájlonzsákból ki akartam válogatni a mosatlan ingeimet, törülközőimet és fehérneműimet a Emese mosatlan ruhái közül. A Emese lakásának a kicsi szobája sarkában álló nájlonzsák előtt térdre rogyva, elszakadni képtelenül, tehetetlen boldogtalanságomban, hangosan zokogni kezdtem és csak akkor tudtam abbahagyni, amikor Emese mellém térdelve csókjaival csitítani kezdett, majd felfektetvén a mellettünk levő ágyra, maga is mellém feküdt. Szégyelltem magam e férfiatlan viselkedésem miatt, de az akkori akaratomnál erősebbnek bizonyultak az érzéseim, bármennyire is sugallta az éberségem, hogy gyengeségemnek engedve, előbb Tündével, majd Gyopárral szemben, és persze: magammal szemben is vétkezek. - Szóval, volt nekem akkoriban elég elrendezni valóm a kívül -belül, nem hogy a mindössze tizennyolcadik évét taposó Júliával folytatandó szerelmi vagy szexuális viszonyokról képzelegjek.
    A Gyopár lakásában való, hajnali "kikötésem" másnap délutánján, úgy gondolván, hogy amúgy is az anyjánál lesz, “haza mentem” Emeséhez, azzal a szándékkal, hogy amíg haza érkezik az anyjától, felpakolok és szárazon közölve a tényeket, az éjszakai vonattal haza utazok Istenhidegébe. Ő viszont, a korábbi szokásától eltérően, amely szerint rendszeresen Máriánál töltötte a hét végi délutáni óráit is, várt engem. Nem firtatta még csak finom célzással sem, hogy hol - kinél? - töltöttem az éjszakát és nem tett semmiféle szemrehányást, amiért nem aludtam otthon. Sőt, mintha mi sem történt volna, szelíd és kedves mosolyával köszönt és megkérdezte, hogy éhes vagyok-e, pedig mi nem a klasszikus élettársi stílusban éltünk, ami szerint a nő fogyasztandó “melegételt” készít és terít a férfi számára. Azt mondtam, hogy igen, de amíg az asztalt megteríti ellépek néhány sörért. A békés sörözgetés közben elmondtam, hogy szeretem őt, de, ahogy mi élünk, nem lehetek boldog és tudom, hogy ő sem igazán boldog. Legalább is, nem úgy, mint ahogy azt elképzeltük, két évvel korábban, amikor megbeszéltük, hogy együtt kell maradjunk, és az együtt maradásnak az kell legyen az ára, hogy ő ne menjen vissza Nyugat-Európába tanulni. Nos, azért ahogyan most mi élünk, egyáltalán nem érte meg ott hagyni a nyugati ösztöndíját. Én ugyan teljes mértékben egyet értek azzal, hogy Bagolyvárra kellett jönnünk annak érdekében, hogy ő befejezze az egyetemet, de nem azért jöttem el vele Istenhidegéből, hogy Máriával családi háromszöget alkossunk és hét végeken itt ücsörögjek egyedül a szürke lakótelepi lakásban. Mert annak ellenére, hogy Mária nem lakik itt velünk és mi sem lakunk Máriánál, Emese tulajdonképpen két élettárssal él: Máriával és velem, aminek az a következménye, hogy egyikünkkel sem él egészen. Én őt ma éjszaka gyalázatosan megcsaltam, számára teljesen mindegy, hogy kivel, de ha ez megtörtént, akkor megtörténhet máskor is, amennyiben nem változik semmi a kettőnk viszonyában.  
    Egyik elképzelésem arról, hogy miért nem képes erőt venni magán és az anyjától függetlenné válni Emese - És legalább olyankor mondani nemet az anyjának, amikor az, a programszervezésekkel gyökerében zavarja, sőt: valósággal zaklatja a mi viszonyunkat. - az volt, hogy, mivel én vagyok a Emese életében tulajdonképpen az első férfi, nincs tapasztalata arról, hogy milyen egy más férfival együtt élni és ezért, nem képes felmérni azt, hogy mit kockáztat, amikor a mi boldogságunkat és boldogulásunkat alárendeli a személyét és szellemi lényét – lebénító, zsarnoki anyja szeszélyeinek és féltékenykedésének. Már korábban is beszéltem neki arról, hogy amennyiben huzamosabban távol leszünk egymástól, mindketten inkább képesek leszünk értékelni azt, hogy igazából mit is jelentünk egymás számára és, hogy milyen áldozatot kell hoznunk annak érdekében, hogy együtt maradhassunk és biztosítsuk egymás számára a partneri viszony teljességét, és ezzel együtt az élet egészséges folytatását minden szempontból és minden szinten. Emese, akárcsak korábban, azt mondta, hogy a változtatáshoz nincs elég ereje és az ideiglenes különélés újabb felvetésére is, szintén csak szomorúan mosolygott, mint máskor, jelezvén, hogy elfogadja azt, amit én határozok. Ismert passzivitását ismételten tapasztalva, bementem a szobámba és összepakoltam a legszükségesebb ruhákat és elköszöntem tőle. Tudtam, hogy mindkettőnk számára torokszorítóan szomorú karácsony következik, de azt is tudtam, hogy bármi történjék is a szilveszterem már nem lesz szomorú, mert a volt hallgatóimból verbuválódott otthoni barátaimmal leszek együtt, akik között már nem a hazug ünneplés és nem a részeges bulizás a lényege az ünnepi együttlétnek. Meggyőződés nélkül mondtam Tündének, hogy szeretném, hogyha vakációra ő is el jönne Itenhidegébe és így az ünnepek alatt csak velem lenne. - Akkoriban még ott rejtőztek lelkemben a hipokrita humanizmus alaposan belém vésett gyökerei. Csak később, a Gyopárral való őszinte és mély beszélgetések nyomán - Amelyek során megérthettem, hogy az élettársamat és bárkit is, csak akkor tekinthetem ténylegesen egyenlő partneremnek, ha már kezdetben, a viszony legelején semmitől nem akarom azt megkímélni, vagyis ha nem akarok senkit a hiábavaló és hazug nagyvonalúságommal félrevezetni. - jöttem rá arra, hogy bármit is tenne az ember, soha, senkit nem szabad még csak kedves és vigasztaló szavakkal sem - Kegyes hazugságokkal sem! - ámítani. Ezt már sejtettem korábban is, és voltaképpen ilyen tisztán is indult a Tündével való viszonyom, de mivel Mária mindig kegyetlenségnek és gorombaságnak tüntette fel az ilyen jellegű, viszony-normalizálásra irányuló kísérletemet és ilyenkor a Tündét óvó protektori szerepet játszotta el velem szemben, vagyis “az intoleráns, és kíméletlen idegennel” szemben, sikerült engem is bele sodornia a jóságos hazugságok bűvkörének a fertőjébe. Ahhoz, hogy e csaknem két éves kényszerhelyzetben rám ragadt lelki mocsoktól megtisztuljak, szükségem volt a hat hónappal később bekövetkező tényleges szakításunk traumája alatt, az önleleplezési reflexek újbóli felélesztésére, és ezt, az önmagamhoz való őszinteség igényének a folyamatos fenntartását, jórészt Gyopárnak köszönhetem, akivel szemben, már csak azért is, hogy legalább önmagammal egyenesben lehessek, semmiféle kegyes ámítást nem alkalmaztam.
   A Tündétől való elválást végül, az életem legerősebb vírusos hűlése segítségével tudtam keresztülvinni, és miután a rengeteg hiba-belátással együtt, a teljes Jupiteri megvilágosodást hozó betegségből egészen felépültem, végleg hazaköltöztem Istenhidegébe, és így, a betegség nyomaival együtt, elhagytak a nyomasztó lelki élményeim is. Azt viszont szomorúnak találtam sokáig, hogy az egy egész héten át engem ágyhoz láncoló betegség alatt, amit Tündénél vészeltem át, nem hívhattam fel Gyopárt telefonon, és így teljesen elveszítettem vele a kapcsolatot. Szégyelltem ugyanis, hogy még mindig Emese mellett vagyok és várom az ő változását, holott Emese világosan kifejtette, hogy nincs a további együtt-létünknek tétje, mert ő egyelőre hallani sem akar gyermekekről és családról. Csak a betegség alatt lett egészen világos számomra, hogy az áldás nélküli, spirituális szempontból sterillé vált viszonynak véget kell vetnem, és, amint lábra álltam, már csak a Tündével szembeni tisztesség nevében is, azonnal haza kellett utaznom Istenhidegébe. Azt nem gondoltam, hogy ez a hazautazás, egyúttal a Gyopárral való szerelmi viszonyomnak is a végét fogja jelenteni.   
      A Júlia-történetben viszont, egyelőre még otthon vagyok Istenhidegében és a Emese és a Gyopár nélkül töltött rideg és kietlen karácsonyom is eltelt. E karácsonyon éreztem meg először tudatosan, hogy mennyire hevesen tud fájni a sorozatos szerelmi csőd miatt érzett boldogtalanság. De valahogy mégiscsak eltelt a karácsonyi éjszaka és Gyopár édesapjának valami hivatalos dolga akadt Istenhidegében. Így hát Gyopár, kezében egy, az édesanyja által készített süteményeket tartalmazó kartondobozzal, meglátogatott karácsony másnapján. Mindössze egy rövid délutáni beszélgetés erejéig akart maradni, mert a lelki fenntartásai mellett, ténylegesen nagyon meg volt hűlve. Ma már tudom, hogy honnan származott a hűlés: akkoriban ő is igen keményen támadta a sorsát, vagyis az akkori élethelyzetét. Igaz, hogy a kezdetben szűknek ígért látogatásnak egy másfélnapos szerelmeskedés lett a vége, de az erőst meghűlt Gyopár, nem akart a családjától elmaradni szilveszterre, amit mi, egy gyengén fűthető kis falusi házban töltöttünk a máig élő, kis baráti társaságban.
    Gyopár tehát, enyhe bánatomra, haza utazott a szüleihez szilveszter előtt és én éppen lelkesen sürögtem-forogtam a régi hallgatókból lett előadó társaimnak és azok hallgatóinak, nővéreinek, férjeinek a körében, az Istenhidege melletti faluszéli házacska konyhájában, amikor egy, korban velem egyivású, jóképű férfival együtt Júlia is betoppant. A férfi köszönt, hogy szevasztok, de csak annyit időzött, amíg letett valami táskákat, aztán mindjárt fordult is ki az ajtón, miközben jó szórakozást és boldog új évet kívánt. Csak később tudtam meg, hogy Júliának a nálam is fiatalabb édesapja volt a jóképű férfi, aki mindössze elhozta autójával a lányát és már indult is vissza, szilveszterezni Istenhidegébe, az ő felnőtti társaságába. Éjfél előtt két órával egy átfogóbb jellegű metafizikai előadást tartottam az evangélium azon mondatára, hogy "Ti azt mondjátok, hogy messze van még az aratásnak napja, de én azt mondom nektek, hogy tévedtek, mert a mezők az idők elejétől készen állnak az aratásra.", miközben olyan, misztikus jellegű gondolatokat fogalmaztam, amilyeneket korábban Mátétól hallottam a METÁ-val töltött szilveszterek alatt. Például azt, hogy senki sincs közöttünk most véletlenül, mindenki, még a tizenhét éves Júlia is rá fog jönni a következő években, hogy miért kellett velünk legyen ezen a szilveszteren. Erzsike, aki a leghamarabb vállalta a hallgatóim közül az előadások tartását, elhozta a tánc közben kígyószerűen vonagló, szépséges húgát és a két, ugyancsak szemrevaló lány-unokatestvérét, de velünk volt Iringó is, az a későbbiek során gyönyörű előadásokat tartó tanítónő is, akit egy ével korábban meg kellett kérjek Bagolyváron, hogy Emese helyett, akit az anyja már akkor lebeszélt arról, hogy az előadásaimra járjon, az előadási- és teremdíjakat beszedje a Bagolyvári hallgatóktól. A lányok száma jóval meghaladta a fiúk számát és ráadásul az a fiú, akiről tudtam, hogy szerelmes Iringóba, nem gyötörte magát a többi lány táncoltatásával, sőt: még a szíve választottját sem kérte fel minden alkalommal, ezért nagyon kellett igyekezzek, hogy minden lánnyal megfelelő arányban táncolhassak, bár szívem szerint, jobban szerettem volna akár a csillogó szemű, okos Iringóval, akár Erzsike mágikus arcú húgával, de esetleg a fekete hajú Júliával is, egymás után több lassú zeneszám közben romantikusan egybelapulni. Júlia később elmondta, hogy ez a parkett táncosi igyekezetem őt bántotta és csaknem mérges volt, amiért vele keveset táncolok, pedig én akkor mind attól tartottam, hogy a többi lányhoz képest, nem-e kérem őt fel aránytalanul többször? És persze attól is, hogy amennyiben egy ilyen vén kujon mint én, rámenősen és kitartóan foglalkozni kezd vele, elriasztom a társaságunktól és a metafizikától. Pedig hajnal felé igencsak megtetszett, ahogy lobogtatta fekete sörényét a kemény rock zenére mindannyiunk által előadott harci táncok közben, és azon kaptam magam, hogy a vizslató skorpiói szemeimmel, rejtetten már az idomai körvonalát fürkészgetem. A másnapos beszélgetéseken már nem vett részt Júlia, mert a buli után nem aludt a társaság körében, hanem egy közel lakó rokonnál. Így a tavaszi előadásainkon való újabb felbukkanásáig, anélkül, hogy a hiánya számomra tudatosan feltűnt volna, szem elől vesztettem.
     Pedig igencsak egyedül maradtam a következő hetekben, amely állapot nagyon megviseli az olyan, korábban folytonos szexuális viszonyt és intenzív szerelmi életet folytató embereket, akik az enyémhez hasonló skorpió töltettel születnek a világra. Szerencsére nem maradt sok időm ezen rágódni napközben, mivel folytonosan abban kellett ügyeskednem, hogy régi barátaimnak a különböző, hivatalos munkaidőn kívül is használható számítógépeihez hozzá férjek annak érdekében, hogy a megrendelt horoszkópokat el tudjam készíteni. Ugyanakkor az előbbiekhez képest, nagyobb méretű plakátozást indítottam, hogy felduzzasszam az Istenhidegei hallgatóközönség számát. Vagyis azon, hogy felkeltsem az otthoni emberek érdeklődését az asztrológia és a metafizika iránt, és legalább akkora érdeklődést váltsak ki a szülővárosom lakói között, mint amilyen érdeklődési színvonalhoz hozzászoktam Bagolyváron, ahol a területi rádióban szívesen sugároztak velem készített interjúkat, vagy stúdió-beszélgetéseket és az előadásiamról szóló híreket, riportokat szívesen közölték a helyi újságban is. Közben azon kaptam magam, hogy az erős szakítási szándékom ellenére, ugyanolyan erős szerelmi vágyakozással kezdek gondolni Emesére is, mint Gyopárra. De miközben Gyopárt szabadon csapongva szerethettem és kívánhattam képzeletben, Tündével szemben egy igen erős, szorongásos felelősségérzet vert gyökeret a lelkemben. Tudtam, hogy ez helytelen, mert sajnálatból, vagy lelkiismeret furdalásból nem szabad szeretni, de azon kezdtem gondolkozni, hogy nem-e vagyok felelőtlen, amiért ilyen könnyen feladom a harcot és nem tartok ki Emese mellett. Hátha csupán azon múlik az ő felnőtti személyiségének az anyjától elkülönülő, várva-várt felébredése és kiteljesedése, és ezzel a spirituális felébredése és újjászületése, hogy mellette maradva, hűségemmel segítem őt ebben? Annyira összebonyolítottam magam ezekkel a gondolatokkal és érzésekkel, hogy a végén már arra kezdtem gyanakodni, hogy az egész visszavágyakozásom csupán a szexuális kiéhezettségemből ered és el fog múlni, mihelyt egy komoly élettársra vagy legalább egy olyan, együttélésre alkalmas, szexuális viszonyt folytatni kész partnerre találok, akivel elfogadható szellemi színvonalon beszélgetni is lehet.
     A Hold által diszharmonikusan fényszögelt Szaturnusz-Vénusz bolygó-párral a Skorpióban és az Ég Alja pontján, még negyven éves kora után is nehezen szokja meg egy, az Oroszlán Aszcendensével állandó sors-győzelemre vágyó ember, hogy az élethez és a más nemű személyekhez sok - sok türelem kell. Ezért, miután ez, a várva-várt női lélek, aki elképzeléseim szerint kárpótolhatott volna mindazért, amit Tündénél elvesztettem, valóságos Káli istennőként megjelent az életem színpadán, teljesen elvesztettem a türelmemet. Maja, aki ugyancsak Ritával, Eddával, Tündével és Gyopárral volt egy idős, épp oly szabad és kötetlen életet folytatott Istenhidegében mint Gyopár a különböző országok és földrészek között, de kevésbé volt racionális, és, látszatra teljesen következetlen. Csak később vettem észre, hogy káprázatot jelentő nevéhez méltóan, éppen abban áll a következetessége, hogy szeszélyes. Az elején viszont, nem fért a fejembe, hogy miután ilyen szellemi és szerelmi szomjúság-oltóan, kölcsönösen egymásra találtunk, és miután kézzelfoghatóan is bebizonyítottam számára, hogy az általam kutatott és gyakorolt tudományban minden válasz megvan azokra a kérdésekre, amelyek nélkül, ő is, ugyanúgy mint én korábban, végigkínlódta és végig szenvedte az utóbbi éveket, szóval nem fért a fejembe, hogy miután “Tálcán kínálta számára a sors általam mindazt, amit korábban nagy szenvedéllyel keresett”, mi a csudáért kell neki mindenáron elmenni vallásfilozófiát tanulni egy külföldi buddhista egyetemen?
“- Ádám, ne gyűlölj, amiért nem maradok melletted és nemsokára elmegyek.
- Én nem gyűlölök senkit. A szeretőimet meg különösen nem. De elszomorít, hogy te, pontosan te, aki annyi misztikus irodalmat olvastál és aki már kamasz fejjel megértettél olyan igazságokat, amiket a velem egyidős filozófusok sem képesek felérni ésszel, nem akarod spirituális igazságként elfogadni azt, amit ebben a könyvben  - Amit éppen Te nyomtál a kezembe a múlt héten! - Lao Ce állít, hogy az ember megismerheti az egész világot, anélkül, hogy kimozdulna az otthonának udvarából. Elszomorít és az élethelyzetemre, az emberiség világhelyzetére nézve is, kétségbe ejt az a tény, hogy te, pontosan te, nem akarod elfogadni azt, amit egyébként nagyon is megértesz, és amikor ez a kép is, amit számomra festettél névnapomra, ékesen bizonyítja azt, hogy nagyon is jól érted azt, hogy az ember bűnbeesését előidéző három legnagyobb káprázat a vallás, a tudomány és a filozófia. Nem fürödtél eddig elég káprázatban? Mit akarsz még? Egy újabb halál-közeli állapotot? Azt, hogy megint rád fogjanak egy pisztolyt és ezúttal a ravaszt is meghúzzák? Hogy egy újabb művész-parti alkalmával tényleg belefulladj egy kerti úszómedencébe? Hogy ezúttal már ne térjen vissza a vonatát “véletlenül” lekéső szobatársad a munkásszállóba, ahol kétségbeesett magányodban korábban a halálos gyógyszereket bevetted? Még mindig rosszul akarsz járni annak következtében, hogy nem akarsz az életprogramod szerinti életutadon járni? Nem érted, hogy anyává kell válnod minél hamarabb, mert nem kerülgetheted ezt tovább büntetlenül a támadott Holddal, Jupiterrel és Uránusszal a halál és az újjászületés gyakorlati életkörét megtestesítő VIII. horoszkópházadban?
     Mája olyan diplomás színésznő volt, aki színésznövendék korában végig nyerte igen sok "ifjú tehetség" és "remény-csillag" címkéjű országos színészi fesztiváli versenydíját, de rájött arra, hogy “A Shakespeare utáni, szekularizálódott színház elveszítette minden spirituális töltetét, és ezért én nincs amit keressek ebben a fogyasztói tudatot fenntartó, mikor szórakoztató, mikor intellektuálisan nagyképűsködő, misztifikált cirkuszi intézmény-dzsungelben.” Diplomázás után, a neves állami színháztársulatok ajánlatait elhárítva, otthagyta a profi színészi pályát és nevéhez méltóan, elindult a modern színháznál sokkal nagyobb káprázatok ösvényén, reformátusként katolikus egyházi színháztársulatot alapítani egy jóképűen szálas, Alain Delonhoz vészesen hasonlító vidéki plébános köré csoportosult, amatőr színjátszókból álló társasággal. Az Alain Delon svádájú lelkes plébános egy negyedfizetésnyi jövedelmet biztosított Mája számára valamelyik általa létrehozott jótékony keresztényi alapítványi protokoll-alapjából, amit akkor vont meg Májától, amikor ő jónak látta. A harmonikusan fényszögelt Uránusz és Neptunusz által megjelölt misztikus intuícióhoz a legtöbb alkalommal nem kapcsolódik semmiféle gyakorlati érzék. Így volt ez a Mája esetében is. Mivel a pap híveiből álló, színjátszótársak nem voltak profik, vagyis nem voltak hozzá hasonlóan érdekeltek, ezért a színpadi hittérítés sem úgy ment ahogy Maja és a plébános szerette volna. A plébános egyre elégedetlenebb lett a késlekedő eredménnyel, illetve Majával, Maja lázadó szelleme viszont, mély vallásossága ellenére, egyre fojtóbbnak érezte a hivatalos szeretővel rendelkező plébános körül kialakult hazugságtól terhes légkört. A jóképű pap tudattalanjába visszapréselt kielégületlen szexuális vágyak mellett, a vallásos színjátszó csoport öntudati és színvonali növekedésének az elmaradása, kiváltotta hónapok és évek multával, a nyugati filmstúdiók világa helyett a katolikus egyház berkeibe tévedt székely Alain Delonból és a hivatalos színházi élet labirintusa elől a vallásos-idealizmusba menekülő Májából, a fojtott nehezteléseknek a kölcsönös haraggá növekvő és végül kölcsönös vádaskodások formájában megjelenő áradatát. A helyzet akkor vált végzetessé Mája számára, amikor a plébános felfedezte, hogy a színész madárkája vallásos buzgólkodásai mellett, harmadik éve, hogy hetente kétszer eljár a Bukarestből irányított, szekta gyanús országos Jóga mozgalom tanfolyamaira. A bő humorérzékkel és profi megjelenítő erővel rendelkező Majával az ágyban harsányakat nevettem, amikor elmesélte a rá, suba alatt féltékenykedő plébánosnak Jóga ellenes kirohanásait, amelyek, a Mája misztikus liberalizmusa által is srófoltan, rendszerint, posztmodern Savanarolai kirohanásokba és az alapítványi fizetés-megvonással való fenyegetőzésekbe torkolltak.
    A vallásos színjátszásban szerzett tapasztalatok mindössze arra voltak jók, hogy Maja kiábránduljon az intézményes kereszténység eszméjéből. De annak ellenére, hogy a következetes kritikáim nyomán, a Bukaresti Joga-guru személye körüli korrupciós játszmákat is kezdte észlelni, valamiért nem fért a fejébe, hogy minden keleti egzotikuma és a szexualitásra vonatkozó liberalizmusa mellett, és a látszólagos dogmamentessége miatt, humánus filozófiai rendszerként jelentkező Jóga is, akárcsak a Buddhizmus, csupán egy vallás a többi között, és semmi értelme nincs az egyik káprázat-vallásnak a másik vallás káprázatvilágával való felcserélésnek. És pontosan ez volt, amit asztrológusként, a Mája rendkívülien komplex személyének a megértésével együtt, meg kellett még tanulnom: a legtöbb esetben a ragyogó intelligencia, a jó misztikus intuíció és a leggyötrőbb gyakorlati tapasztalatok figyelmeztetése sem elég az eszmei káprázatokból való kilábaláshoz szükséges éberségi fok eléréséhez, azoknak, akik a Szűzben álló Lilithel születnek és több bolygóval a Skorpiónak megfelelő nyolcas horoszkópházukban, a halál és az újjászületés házában. E bolygóálláshoz méltóan, huszonöt éves kora ellenére, Mája félelmetesen sokszor volt már tényleges halál-közeli állapotban és helyzetben. A nyolcas horoszkópház ugyanis a megrázó élmények és a megrázó veszteségek életterületét jelöli, amely életkör sűrűn biztosít teljes sors-csődöket, szerelmi és világi kudarc-élményeket, egészen a halál-élményekig elmenően, annak érdekében, hogy a személy ébredjen fel a spekuláns vagy a misztikus káprázatából. A Csipkerózsika története sem más, mint ennek a misztikus beavatási aktust követő felébredésnek a mesés elbeszélése, amelyben a koporsót betörő szellem szerepét a Királyfi testesíti meg. Az én spirituális ambícióm, sajnos, nem bizonyult elég erősnek és kitartónak, sem a Rita, sem a Mája sem a Emese esetében, annak ellenére, hogy a Mája felébredésére talán mindössze egy hetet kellett volna még várnom. Nem csak, hogy elfogyott a türelmem, amire Majához értem, hanem egyszerűen elgyengültem. Pedig, a későbbi tapasztalatok birtokában, biztosan állíthatom, hogy, ha vele jobb nem is lett volna a sorsom, rosszabb semmiképpen nem.
     A Maja lelke felébresztéséért folytatott viaskodásaim ugyanis, a Dórával folytatott heves harcokhoz voltak valahol hasonlatosak, de ezek során immár, semmit nem engedtem a korrupciónak. Következetesen a szemére hánytam, hogy semmit nem ér az egész misztikus tudása és csak a szexuális aktusra korlátozódó szerelmi odaadása, addig amíg, már - már tudatos következetességgel képtelen az időben létezni és megérkezni valahová, például egy előadásra, vagy valakihez, egy megbeszélt időpontban. Nem csak hogy rendszeres félórás késésekkel érkezett az előadásainkra, hanem egy alkalommal pontosan hat napot késett egy megbeszélt közös találkánkról. A Halak jegyében született, diszharmonikus nappal, mint mindenki, akit magamhoz vonzottam az l970-es évjáratból. A Maja lelkét megérteni akaró igyekezetem közben fedeztem fel, hogy mintha a végzet játékának lennék áldozata. Az utóbbi évek során, majdnem minden nő, akibe szerelmes voltam, vagy aki közel állt ahhoz, hogy szerelmes legyek belé, l970 - ben született. Rita, Edda, Emese, Gyopár, Mája. - Úr Isten, mi történik, miféle bűvös körbe kerültem? A Tündétől való, végleges elválásomat követően, asztrológusként még többször találkoztam 1970-ben született nőkkel és mindegyik, a korábban és közelebbről megismertekhez hasonlóan, kiemelten intelligens volt, kiemelten problémás lelkivilággal és a legtöbbször család és gyermek nélküli sorshelyzetben élt. Ezek a későbbi találkozások viszont, már megmaradtak a baráti kapcsolatok szintjén, mert a Tündétől és a Gyopártól való elszakadásom következtében szakértője lettem a hetvenben született személyek által megtestesített, hibás sors-kezelési kérdéseknek, valamint az e kérdésekkel összhangban álló életvezetésemnek, és a "régi korok nagymestereihez” hasonlóan óvatos lettem, "mint akik jégen járnak", ahogy azt a Maja által kedvelt Lao - Cenél olvasható.
    Szomorú, hogy Gyopáron kívül, aki mind önmagát, mind az igazi élettársát és azzal együtt, a családanyai boldogságát is hamarosan megtalálta, láthatóan és érzékelhetően nem segíthettem egyik hetvenben született szeretőmet sem a teljes szellemi felébredéshez. Pedig a Mája felébresztésének egészen a közelében álltam. Tudom jól, hogy nem szabad, mégis nagyon nehéz, nem egy feloldhatatlan, szigorú és merev szabályok szerint, előre meghatározott (determinált) negatív életprogramok mechanikus megvalósulását látni, ezekben az esetekben. Maja esetében, részben amiatt a csökönyösség miatt, amivel kitartott amellett a szamár terve mellett, hogy bármi történne is addig közöttünk, a nyár közepén nekünk el kell válnunk, mert ő mindenképen elmegy vallásfilozófiát tanulni külföldre. Másrészt tudom, hogy én is hibás vagyok, mert a sorozatos és következetes következetlenségei miatt gyógyíthatatlanak ítéltem. Az elején mindössze szeszélyességen alapuló és naivitásnak látott, magas fokú káprázatában.
    Mivel a Mája és a Gyopár szellemi megfoghatatlansága miatt úgy éreztem, hogy teljesen mindegy, hogy mit teszek, mert minden nő csak káprázatként jelenik meg az életemben az egy Emese kivételével, úgy döntöttem, hogy amennyiben nem utasítja vissza az ajánlatomat Emese, a tavaszi metafizika-táborunk befejezése után, visszamegyek hozzá Bagolyvárra. Felhívtam hát Tündét telefonon és megkérdeztem, van-e már valakije rajtam kívül? Ha nincs - és állítása szerint soha nem is volt! - akkor meg tudja-e bocsátani azt, hogy ennyi időre magára hagytam és el tudja-e képzelni, hogy újra együtt éljünk, miután én is sok mindent beláttam, megértettem és másképp látok a kettőnk viszonyában? Szegény, kicsi Emese... - A kicsi jelző, az ő diszkrét kifejezése volt arra, hogy kedves, drága. Kicsi Emese azt monda, hogy nála és benne semmi nem változott meg a tél óta, ő ugyanúgy szívesen lát maga mellett, de az én korábbi kéréseim teljesítésére most sem érzi magát képesnek: nem akarja, hogy hivatalosan házasságot kössünk és a gyermekfogamzás elleni védekezést sem hagyja abba, vagyis nem veteti ki a másfél ével korábban a méhszájába helyezett spirált. Én úgy gondoltam ugyanis, hogy amennyiben ezek megtörténnének, az azt jelentené, hogy nagyobb felelősséggyakorlást vállal, mind velem, mind önmagával szemben, és ezáltal felerősödne az öntudata is annyira, hogy az ő személyét és a kapcsolatunkat zavaró Máriát kellő mértékben és arányban háttérbe szorítaná. Mindegy, gondoltam akkor, a Gyopárral és a Majával való együttélési és közös jövő alakítási kísérleteim kudarcának a hatására, megkísérlem véghezvinni a lehetetlent. Megkísérlem a harmonikus élettársi viszonyt kialakítani Tündével, aki idő közben  - És talán a szakítási kísérletem hatására. - végképp letett arról, hogy énekelni járjon az anyjával és a függetlenedés útján már az a lépés következett, hogy ebédelni se járjon hozzá. Ez viszont csak az egyetem elvégzése után valósulhatott meg.
   De volt még valami, ami a Bagolyvári visszatérés irányába fordított: a tavaszi táborunk előadásainak során, társaimmal belefogtunk a Tarot tanulmányozásába, annak köszönhetően, hogy a frissen leszerelt Attila barátunk első előadásait a Tarot beavatási rendszeréről tartotta. Emellett azt is elmondta, hogy miképpen használják a Tarot kártyát közönséges kártyavetésnek látszó sorselemzésre. Ettől fogva, a közös horoszkópelemzések mellett, szünetekben és előadások után játékos kártyavetésekkel szórakoztattuk a hallgatókat és saját magunkat. Egyszer csak gondoltam egy nagyot, kiválasztottam azt a kártyát, amelyik számomra akkor Tündét jelképezte és kivetettem a nagy arkánumot. Az ötödik kártyalap helyére, vagyis a probléma feloldáshoz vezető szükséges lépés pozíciójába, a Kísértés ikonja került. Az ezt követő, hatos pozícióba, vagyis a nagy próbatételt és a megrázó - kibírandó átmeneti krízis állapotot, a válsághelyzetet jelölő hatos helyre a 13. kártya, a Halál ikonja került, és a megoldást jelölő hetes helyre viszont a 22. kártyalap, vagyis a Tao és a Bolond ikonja.
   A kísértő ördög jelentésének elsősorban önmegismerést szolgáló jellege van. A kártya tehát egyértelműen ara utalt, hogy vissza kell mennem Emeséhez, vagyis hogy bele kell mennem a kísértő helyzetbe. Ma árnyaltabban értelmezem a Kísértés ikonjának az ötös pozícióba való megjelenését, de az akkori helyzetben, a mai eszemmel sem tehetném helyesebbet. Ma sokkal jobban ismerem a saját démonaimat és nincs szükségem ara, hogy konkrét helyzeti kísértésekbe belemenjek a sors-démonok leleplezése érdekében és megelégszem azzal, hogy az éppen aktuális ördögömmel erősen szembenézzek és a külső kísértések formájában jelentkező belső önámításoknak egy lépést sem engedjek. Akkor viszont nem tehettem mást, mint visszamenni. Nem tudhattam azt, hogy mekkora árat kell majd fizetnem azért a pokolra szállásért, aminek a végén egy új Balog Ádám várt rám. Igaz, még nem egészen a Tarot Bolondjaként, de egy, az önmaga érzelgős és misztikus hazugságaival szemben a legnagyobb bizalmatlansággal felvértezett Ádám. Akkor viszont, számomra még nem az éberség, hanem a megismerés szolgálatába állított bátorság érvényesítése volt a lényeg. Ennek az alapján viszont, a kocka el volt vetve.
     Az elhatározásomnak megfelelően összepakoltam egy nájlon zacskóba a Mája nálam levő könyveit, a véletlenül nálam maradt, gyakorló (asszánázó) joga-szőnyegét - Egy picit talán mégis reménykedve, hogy amennyiben otthon találom, sikerül értelmesen lebeszélnem arról, hogy a nyáron elmenjen hazulról és akkor én sem kell Emeséhez és Máriához vissza menjek - elvittem a plébánia melletti szálláshelyére. De Maja nem volt otthon, hát átadtam a kis csomagot a háziasszonyának. Harmadnapon virágcsokrot találtam az lakásom ajtókilincséhez kötve. Tudtam, hogy ő tette oda a virágot, és azt is, hogy ez annak a jele, hogy "szeretetben" szeretne beszélgetni velem, azaz várja, hogy újból megkeressem. De részben újabb komolytalan magatartásként értékeltem részéről azt, hogy újabb hat napra, megint elment Joga káprázatban fürdeni Bukarestbe, miközben meg voltam győződve arról, hogy az általunk tartott előadásokon értelmesebb dolgokat tanulhatott volna. Részben irtóztam az újabb "húzd meg, erezd meg" szerű állapotoktól. Ezért, nem hatódtam meg a virágcsokortól és nem kerestem meg. Leveléből, amit édesanyámnál hagyott, kiderült, hogy többször is keresett, de mindig olyankor, amikor nem voltam otthon, vagy mélyen aludtam. Furcsa dolgok: azelőtt sok éjszakát töltöttem el fárasztó virrasztásban, hogy tudjam beengedni, amikor végre megjön, illetve azért, hogy nehogy elmenjen, ha azt látja, hogy alszom. Pedig talán értelme lett volna ennek a találkozásnak, mert soraiból az is kiderült, hogy belátta már: ahelyett, hogy személyi autonómiájának képzelt, szeszélyességhez és következetlenséghez való jogaiért harcolt volna velem szemben, inkább erőfeszítéseket kellett volna tegyen annak érdekében, hogy megbízható embert láthassak benne. Ha idejébe kézhez kapom ezt a levelet, talán minden másképp történt volna... De a volna az, ami nincs, mert nem történt meg, tehát nem létezik. A kocka el volt vetve és nekem találkoznom kellett a bennem levő anyai ágon örökölt luciferi programom egy részével, külső ördögök, áruló művészek és pokoli élethelyzetek, és halál közeli betegállapot formájában.
    A Bagolyvári pokoljárásomat viszont, csak vázlatosan fogom elmesélni, mivel a Júliával való egybekelésem a jelen fejezetnek a témája. Bár az is tanulságos lenne, de ebben a fejezetben a beavatási pokoljárásnál fontosabb erőmozgások feltárásán, megértetésén van a hangsúly. Legyen elég annyi, hogy Emese és az anyja, istentelen és végül is, bizarr kapcsolatában egy olyan problémára akadtam, amit az akkori szellemi színvonalamon nem tudtam megérteni és megoldani. Mivel Mária egy, a harmincas éveiben járó ember életerejét mutatta akkoriban, álmomban sem gondolhattam arra, hogy mindössze egy év múlva, az egyetemes felelősségtudat princípiumát megtestesítő szaturnuszi őserő egyik megnyilvánulása: a Halál fogja visszavonhatatlanul, de számomra túl későn megoldani a Emese felszabadulását, vagyis azt, amit megoldani sem Mária, sem Emese, sem én nem voltunk képesek.
    Valamivel a karácsonyi hazamenekülésem előtt történt, hogy miközben én a régi barátnak számító Gyopárral különböző kávézókban találkázgatva, megtárgyalhattam mindazt, amiről Tündével: az igazi élettársammal kellett volna folyamatosan megbeszélnem, a fáradhatatlan Mária és az őt jámbor báránykaként követő Emese számára újabb közös program-lehetőség tűnt fel a láthatáron. Hiába na: rettenetesen nehéz az életképzeletben lakozó sors-mintáktól megszabadulni: tavaszi trauma után, amikor is Emese három hónapig egyfolytában lázas volt, újra beköszöntött az anya és a felnőtt lánya közötti program-járás, vagyis az infantilis szórakozások ideje. A Emese misztikus lázasodásának az általam történt megfejtése és a Máriával vívott hatalmas veszekedésem következtében, Emese utolsó egyetemi évét már az anyja által szervezett, külön számú énekesi fellépésekre való felkészülések nélkül kezdte, annak ellenére, hogy ezzel együtt, immár minden teketória és manőverezés nélkül, mintegy magától érthetően maradt el az én előadásaimról is. E toleráns kompromisszumnak (kegyes elhallgatásoknak) köszönhetően, kezdtünk már-már békés meghittségben élni. A Emese énekeltetései mellett Mária korábban is kísérletezgetett olyan játékokkal, hogy Tündét minden Bagolyváron megjelenő, külföldi okkult prédikátor és gyógyász guru előadásaira elhurcolta, miközben ellentmondást nem tűrően kinyilatkoztatta azt, hogy az asztrológia nem ér semmit és Hamvas Béla mindössze egy őrült zseni, aki mindenféle haszontalan elméletet összehordott. Ezért Emese, aki nálam jóval erősebb intuícióval és asszociációs készséggel rendelkezett, bár továbbra is olvasott misztikus irodalmat, egyetlen horoszkóp értelmezésébe sem mert belefogni, és egyetlen Hamvas Béla könyvet sem mert a kezébe venni.
   Ebben az elhallgatásokkal terhelt, a kimondatlan igazságokat helyettesítő hazugságoktól fülledt szellemi légkörben, Mária számára megjelent az újabb közös programokra-járkálási lehetőség egy frissen diplomázó magyarországi Rejki mesternő előadásaira. Ez a nő egy hírhedt, aktuálisan éppenséggel kiskorúakkal folytatott szexuális perverzitások vádjával börtönbe zárt “nagyobb” Rejki-mesternek volt a tanítványa. Azt, hogy a rácsok mögött ülő mester hiányában, kitől kapta az akkoriban teljes párkapcsolati csődben úszó Pécsi Gyöngyi, a magas beavatási fokozatáról és a bűvös Rejki-energiákat sugárzó képességéről tanúskodó azúrkék diplomáját, nem tudhattam, de mivel a hölgy hozzánk is ellátogatott és a zavaros családi - élettársi viszonya mellett a születési adatait is elárulta, le tudtam ellenőrizni, hogy valójában mennyit is ér az Erdélyi naivaknak kemény pénzekért osztott misztikus tudománya. De hiába, mert ugyanakkor tehetetlennek bizonyultam azzal a jelenséggel szemben, hogy amikor, az anyjával való béke volt a tét, a máskor minden fonákságot a szelíd, de vesékbe látó humorával azonnal találóan leleplező, intelligens Emese azonnal átváltozott ügyefogyott naivává. A taknyos béke kedvéért, mindössze a fejemet csóválva figyeltem, hogy milyen naiv kuruzsló trükköktől hatódik meg Emese, miközben azt meséli, hogy végre ő is megtapasztalt egy konkrét metafizikai jelenséget, mert most végre, testrészeivel is érezhette, hogy "működik a Rejki energia". Ezt a nevetséges érvet, ami által a Rejki-hívek igazoltnak látták az ostoba tevékenységük értelmét és jogosságát, a későbbiek során többször hallottam még, és mindig nagy fáradságomba került megértetni velük, hogy a forgópisztoly és a géppuska is működik, vagyis a kellő arányban összekevert különböző anyagok szikra általi felrobbanása révén is energia keletkezik, de ez nem jelenti azt, hogy föltétlenül használni is kell. És, hogy ugyanúgy, az atombomba, vagyis a maghasadás által felszabaduló energia is lemérhető nem csak eredmények, hanem következmények szintjén is, de ez még koránt sem jelenti azt, hogy ezt az észlelhető - érezhető „eredményeket” okozó jelenséget használni kellene. Persze, hogy nehezen értették meg a Rejkis hallgatók, hogy mi az összefüggés az atombomba romboló energiája és a gyógyításra használt Rejki energiák között! Azoknak ugyanis, akik bizonyos eredményeket elértek e téren, rejtett hatalmi ambíciója és hiúsága miatt, nehezére esik megérteni azt, hogy miért baj az, ha ő, a mások aurája energetikai részébe való felelőtlen beavatkozással –tudatlan és ostoba bele-matatással -, még ha jótékony szándékkal is, de mégis csak káros módon megzavarja a gyógyítandó személy szellemi fejlődését.
    Hiába magyaráztam tehát Tündének, hogy nem a gyógyító energiák szerzése a fontos, hanem a bennünk állandóan keletkező energiáknak a horoszkópból kiolvasható üdvtervünknek megfelelő használása, és, hogy ez az egész misztikus energia-nyerészkedés, semmi egyéb, mint a természetzsákmányoló, anyagbányászó -fogyasztó ember egoizmusának a naiv, de felelőtlen átvitele a spirituális szintekre. Hogy ez az aura-maszatolás még az anyagi természetben észlelt radioaktív szennyezéseknél is veszélyesebb lehet! Megérteni, megértette az érveléseimet, de azt, hogy emiatt ő a belelkesült anyjának ellentmondjon, és azzal ellenkezzen, azt már nem merte vállalni. Főként azért nem persze, mert ha nem is tudatosította konkrétan, de sejtette, hogy az anyja éppen azért lelkendezik olyan nagyon a Rejkiért, mert azt hitte, hogy végre talált valami kézzelfogható bizonyítékot ellenem, vagyis valami olyan tant, ami azonnal észlelhetően pozitív eredményeket adóan “működik” és amely eredmények a felmutatásával, csökkentheti az általam művelt tudomány értékét a lánya és a Bagolyvári hallgatóim szemében.
    Emese tehát ha meggyőződés nélkül is, de végigülte a hétvégi ostoba „beavatási” tanfolyamokat, akkor, amikor én éppen Istenhidegében kerestem a helyemet, aminek eredményeképpen a visszaérkezésemkor már ott díszeleghetett a Emese szobájában is az egyes fokozatú "behangolásáról" tanúskodó azúrkék diploma. Érdekes, hogy egyáltalán nem furcsállta senki azt, hogy néhány nappal a misztikus behangolása után, Emese hosszan ágynak esett. A Rejkinél erősebb influenza (influent = befolyásoló, vagyis tudati befolyásoltsági állapotról tanúskodó betegség) járvány döntötte ágyba, miközben nekem, aki egész télen izzadt fejjel jártam haza Karate - edzésekről és Rejki-behangolást nem kaptam, semmi bajom nem lett. Világos volt tehát, hogy a Merkúr által megtestesített gyakorlati megkülönböztetési és lineáris összefüggés-észlelési képességünk sokszor a legnevetségesebb módon vezet félre, mert az Istennek sem akarjuk meglátni azt, ami üti ki a szemünket, ha az ami a szemünk, vagyis a tudatunk előtt csillog és vibrál, nem fér be a vágyaink, vagy félelmeink által vezérelt képzet-kör keretébe.
   A Rejki gyógyító csoda-erejének az egyik misztikus felfogási módszeréhez tartozott az is, hogy a Gyöngyikének kemény pénzeket lepengető Bagolyvári ámulók másnap el kellett meséljék azt, hogy mit álmodtak a hozzánk is ellátogató és a beszélgetésünk során szellemileg teljesen műveletlennek és erkölcsileg hiteltelennek bizonyuló mesternővel való találkozások után. Azt, hogy Emese mit álmodott akkor, soha nem tudtam meg, mivel titkolózni kezdett, amikor látta, hogy nem veszem komolyan ezt a misztikusan nagy ügyet, de azt, hogy Mária mit álmodott, megtudtam annak köszönhetően, hogy Iringó is, aki Emese helyett a hallgatóimtól a teremdíjakat beszedte és az iskola titkárságán kifizette, lepengette a Rejki tanfolyam árát és elment az első előadásokra és első fokon be is hangoltatta magát. Később rengeteget nevettünk, valahányszor a szexuálisan misztikus behangolásának a történetét elmesélte. (“Persze, hogy majd felrobbantak bennem azok a k. energiák, amikor a négy fiú rátette a tenyerét a különböző testrészeimre.”) Mária tehát lelkesen elmesélte vasárnap a tanfolyamon, hogy azt álmodta szombat éjszakán, hogy Tündével ketten utaztak egy személygépkocsiban és minden nagyon kellemes és nagyszerű volt. Jó volt a hangulatuk, nagyon élvezték mind az utazás állapotát, mind az egymás társaságát, csak éppen hogy nem jó irányba haladtak az autóval. Általam értelmezve: célt tévesztettek, rossz irányba haladtak együtt azon a kellemes utazáson, abban az autóban. (Naná, hogy célt tévesztettek a Rejki útján, hiszen az akkor 57 éves Mária kilenc hónap múlva már a túlvilágon volt!)
“- Ennél beszédesebben, mint ez az álom, még én sem tudtam volna kifejezni, hogy tulajdonképpen mit játszanak ők ketten. És mit mondott erre Gyöngyike, hogyan értelmezte ezt az álmot?
- Ne értelmezett az semmit. A szokásos misztikus bűvészkedései mellett, a Rejki eredetéről, hasznosságáról és nagyszerűségéről mesélgetett és persze saját kivételes személyiségéről, mint ahogy az, egy hamisan felébredt, Oroszlán jegyű személyhez illik.”     
    Máriának eme egyértelműen beszédes álmának a megfejtése után, valamint a Emese megbetegedése után, nem beszéltünk sem az általam felelőtlennek nevezett Pécsi Gyöngyiről, sem a Rejki csodáiról Tündével, hiszen volt más, amiről beszélgessünk elég. Ezért annál elkeserítőbb volt számomra az a hír, vagyis a beállt párkapcsolati szélcsendben Tündének az a bejelentése, hogy hétvégén nem mehetünk ki ketten az édesanyja vidéki házikójába, ahogy hétfőn terveztük, mert ő most feltétlenül részt akar venni az éppen aktuális, második behangolódás elérését célzó tanfolyamon is. És pontosan akkor, amikor e pompásnak ígérkező nyár eleji, jó levegős és anyai telefonhívásoktól mentes, idillikus együttlétre, a sok viszontagság után, annyira szüksége lett volna mind a kettőnknek! Az, hogy lelki depresszióba, letargiába, csüggedésbe, vagy más ilyen negatív állapotba jussak, szóba sem jöhetett már a metafizikai ismereteim és a több ideje tudatosan gyakorolt minél több spirituális felelősségre való törekvéseim következtében. De szellemi tudatosságom még messze állt az egészséges ember éberségétől és azért elindult bennem egy olyan veszélyes szellemi folyamat, aminek a megállítása érdekében le kellett döntenem öntudatlanul magamat a lábamról. Már a középkori keresztény misztika tudott arról, hogy  "Amennyire közelebb jutsz Istenhez, annál inkább közeledik hozzád a Sátán." Azt, hogy ennyi remény és, végül is, az öntudatomat is sértő „békés” kompromisszum, elnézés és más formában jelentkező áldozat ellenére, Emese, az idillikus együttlét lehetősége helyett, az anyja hatalmi mániáját kímélő hipokrita magatartást választja, nos, ezt már nem voltam képes minden dimenzió szintjén feldolgozni, és igazi érzéseimet, azaz ellenérzéseimet a tudat alá süllyesztve, egyre intenzívebben támadtam, vagyis gyűlöltem képzeletben őket. Támadtam Máriát, támadtam Tündét, támadtam a szélhámos - Mert arról meggyőződtem a nálunk tett látogatása óta, hogy nem naiv, hanem tudatosan csaló! - Pécsi Gyöngyit, az egész Rejki mozgalmat, mindenkit és mindent, aki és ami ezt, az általam mocskosnak ítélt helyzetet a meghozott áldozataim ellenére is, fenntartotta.
    Vágyai és reményei meghiúsulása miatt megbántott, valamint a mentálisan zavart helyzetében, az ember nem veszi észre, hogy mások nem föltétlenül ellene cselekszenek, és nem neki akarnak rosszat, hanem mindössze mindenki magának akar egy olyan jót, ami az ő "jó"-jával ellenkezik. Sőt azt sem veszi észre, hogy ezt, az ő elképzeléseivel, szándékával és akaratával ellentétes játékot nem az Úristen eszeli ki, hanem a kábulatukból felébredni nem akaró személyek, és ilyenkor önkéntelenül bár, de az elképzeléseivel szembeszegülő egész konjunktúrát: a sors-játszmákat támadja, holott a sors-játszmákat támadni annyit jelent, mint egyenesen az egyetemes törvényeket támadni. “Ne játssz a játék ellen”, idéztem a hallgatóimnak gyakran, és íme, most én kezdtem el mágikus képzeletemben a játék ellen játszani.
    Akkoriban folyamatosan jártam Bagolyváron Karate edzésekre és hetente tartottam metafizika - asztrológia előadásokat, ezért mind fizikailag, mind lelkileg erős voltam, annak ellenére, hogy spirituálisan már nem lehettem tiszta, mivel a visszaérkezésem után, a “családi béke” fenntartása érdekében, lemondtam a korábban minden kudarc ellenében fenntartott, Tündével való szellemi kommunikációs igényemről, és mint egy klasszikusan idióta férj, megelégedtem a folyó ügyek felszíni megbeszélésével és az érzékileg még mindig gyönyörűség-teljes szeretkezésekkel. Akkor még nem tudtam, hogy a szellemet és az öntudatot nem lehet becsapni és ezért azt sem vettem észre, hogy Karate edzésekről hazafelé menet, azért iszok egyre nagyobb mennyiségű sört és vodkát, hogy a racionális gátakat feloldva, legalább önmagammal társalogjak, ahogy a nagyon taccsra ment részegesek ezt megteszik hangosan is. Én mindezt külső megnyilvánulási formák nélkül tettem. Amikor ezekkel a kis kocsmai kitérőkkel a külvárosi tömbházlakásba hazaértem, Emese rendszerint már aludt. Ha nem aludt, akkor olvasott és az olvasás szentségét tiszteletben tartva, nem mentem be hozzá beszélgetni, de ha nagy ritkán a nappaliban, vagy a konyhában találtam, a beszélgetésekből veszekedések, majd kiengesztelő szeretkezések lettek. De hiába a külső tiszteletadás, mert a mentális támadásaim ugyanúgy folytak csendben, aminek a megszüntetését végül is egy iszonyú hűléssel sikerült elérni bennem a visszaható erőknek. Tulajdonképpen a felettes Én-em volt, aki térdre kényszerített, mivel az egész folyamat alatt, mintha tudtam volna, hogy azért iszom a sok vodkát és azért nem viszek törülközőt edzésekre, hogy végre beteg lehessek. Látszólag, annyira elbíztam magam, hogy már május elejétől nem vittem magammal törülközőt Karate edzésekre, holott a kauzális Én volt az, aki ezt kieszelte. És az eredmény nem is késett: a kora nyári meleghullám közepette, hirtelenül télire hűlt a levegő. És talán még akkor sem tudtam volna annyira meghűlni, hogy öt napra rá, halálhörgéseket hallatva kelljen levegő után kapkodjak, ha idejében észbe kapok és ágyba fekve lecsendesedek, ahelyett, hogy folytatnám a magányos "görcsoldó" vodkázásokat. Így végül is sikerült kiterülnöm és az izzasztó tabletták kivételével, gyógyszer nélkül végigvészelt fullasztó éjszakákon szembenéznem a Tarot kártya által két hónappal korábban jelzett Luciferrel.        
   Mivel úgy éreztem, hogy a mellem közepére, vagyis a szív-központomra rátapadt egy sötét erő, ami el akar veszejteni, és megsejtettem, hogy ezt a szurok-erőt a korábbi hetekben én hoztam létre a nappali tudatom elől elrejtett, és a tudattalanom bugyraiba süllyesztett harag-képzeletemmel, ezeken az éjszakon kezdtem elgondolkozni azon, hogy mire gondolhatott Jézus, amikor azt mondta, hogy boldogok a tiszta szívűek, mert megláthatják Istent. Nyilvánvaló, hogy nem egy külső Istennel való találkozásra gondolt, hanem az Isteni igazság meglátására, az egyetemes teremtés céljának a megértésére, a léttörvényeknek a személyi tudatban történő, felismerési képességének az elérésére. Persze, még távol álltam én akkor, hogy egyetlen betegség segítségével tiszta szívűvé váljak! De a betegség kellős közepében megszületett az a vágy bennem, amely nem csak a betegség poklából vezetett ki, hanem elérendő vezérelvként lebegett előttem a később jelentkező próbatételek elfogadása és megoldása nehéz napjaiban és óráiban. Akkor tudatosodott bennem az, hogy a betegség annak a jele is, hogy Tündétől most már ténylegesen végleg el kell válnom, amikor a lábadozás egyik napján azon kaptam magam, hogy örvendek annak a háta mögött becsattanó ajtózár hangjának, ami azt jelezte, hogy két napra magamra hagy és egy közös barátunkkal elutazik az édesanyja vidéki kunyhójába, ahová én szerettem volna vele együtt menni egy héttel korábban. Volt tehát időm és nyugodt körülményem végiggondolni az utóbbi két hét, két hónap és két év eseményeit. A betegség időszaka egybeesett azzal az időszakkal, amikor két évvel korábban Máriának sikerült különböző ártatlan célzásaival megingatnia Tündét a belém és a párkapcsolatunk erejébe vetett bizalmában, és ezáltal persze, a lánya saját személyiségébe és képességeibe vetett bizalmát is, aminek következtében Emese hamarosan "teherbe esett". Egyébként ő korábban elmesélte, hogy amikor még nem ismert személyesen és azt, a kazettára vett előadásomat hallgatta, amelyen a párkapcsolatok metafizikájának hátteréről beszélve, magyaráztam a hallgatóknak, hogy mi is áll igazából a "teherbe esések" metafizikai hátterében, őt egyáltalán nem lepte meg az a "meredek" állításom, hogy az öntudatában és hormonálisan össze nem zavart, érett nő csak akkor kerül áldott állapotban, hogyha gyermeket akar. És, hogy a szellemileg zavarodott nők éppen azért esnek teherbe, mert félnek a teherbeeséstől. Sőt ugyanazt mondta mint, amit Gyopár és Mája, és Iringó és Szilvia és később Júlia is mondott, hogy kamasz korában ő is tudta ezt, de aztán jöttek a józan, gyakorlatias tanácsok és a tudományos anyai ijesztgetések, aminek következtében az ide vágó veleszületett tudását és hitét elfelejtette. A mi tragédiánk abból állt, hogy Máriának sikerült másodszorra immár feloldhatatlanul elültetnie ezt, az aggodalmas anyai féltés formájában tündöklő, de valójában a féltékenység ördöge által kieszelt sötét kételyt a lánya szívébe. Tény, hogy e külső és belső napsütéses hétvégi beteg-magányomban sikerült személyiségtudatom finomabb szintjein is elfogadni azt a tényt, hogy Tündétől, épp az ő érdekében kell elválnom elsősorban. Azért tehát, hogy nélkülem vívja meg az önfelszabadító harcát az anyjával, annak ellenére, hogy lelkemmel és ösztöneimmel nem tudtam ezt még mindig elfogadni és valahányszor a konyhában, vagy a nappaliban bele akartam fogni abba, hogy ezt elmondjam neki, fojtogatni kezdett a sírás és azt megállítandó vissza kellett fordulnom a szobámba és lefeküdnöm az ágyamba.
     Ami a Emese személyiségének az anyja zsarnokoskodása alóli felszabadulását illeti, jól tippeltem, mert amikor később, mint egy narkós függőségben szenvedő félnótás, az újrakezdés reményében kétszer is visszatértem Bagolyvárra, látszólag a Tündénél maradt ruháim és egyéb használati tárgyaim elszállítása érdekében, örömmel és ugyanakkor szomorúan tapasztaltam, hogy végre már nem selypít, és nem vékonyítja el a hangját, amikor az anyjával beszél telefonon, hanem felnőtt módra és határozottan beszél vele és az általam sokat várt nem-eket is kimondja már bátran. Hiába, hogy én indítottam el a felszabadulás folyamatát, mert ennek a gyümölcsét már nem élvezhettem. Valaminek mindig meg kell halnia, ahhoz, hogy valami új állapot megszülethessen, egy új jelenség kibontakozhasson. Ugyanakkor, visszafordíthatatlanul elindult az a betegség is, amely az életerős Máriát nyolc-kilenc hónappal az én Bagolyvárról távozásom után, minden misztikus és nem misztikus energiákkal való pumpáltsága ellenére, idejekorán átköltöztette a túlvilágra, de ezt én már Istenhidegében, a Júlia iránti szerelemmel a szívemben értem meg. Nem örvendhettem a szabad Emese mellett az életnek. Az utolsó, Máriával folytatott telefonbeszélgetésünk éppen arról szólt, hogy meddig maradok még a lánya, vagyis a félig az ő tulajdonát képező lakásban? Bizonyára megnyugodott, amikor meghallotta, hogy sikeresnek bizonyult az aknázó munkálkodása, mert még aznap éjszaka végérvényesen hazautaztam Istenhidegébe. Egyikünk sem tudhatta még akkor, hogy szegény Mária piruszi győzelmet aratott mindössze: velem szemben megnyerte a csatát ugyan, de elvesztette azt a nagy háborút, amit a lányának az ő fennhatósága alatti tartása érdekében folytatott a saját lelkiismeretével. Emese végül is, a saját tapasztalatainak, kudarcainak és sikereinek az útját kellett járja. Nem lett ő sem énekesnő, sem metafizika-oktató, amit viszont később még elérhet. Amit viszont rögtön otthagyhatott az anyja halála után, az nem csak az operaénekesnői pálya, hanem az is, ami miatt, két és fél évvel korábban, otthagytuk az Istenhidegei
békés együttlétet és elköltöztünk Bagolyvárra: végzős, utolsó éves egyetemista státusa ellenére nyomban ott hagyta, a konzervatórium zenetanári és kórus-karnagyi szakát is. Ahogy közös ismerőseink mesélték, az anyja temetése után, még az egyetem tájára sem ment, mivel időközben anyagilag sikerült függetleníteni és önállósítani magát: elvégzett egy számítógépes könyvelési tanfolyamot és ezzel a tudással sikerült egy jól menő hangszerárusító céghez, jól kereső és teljes jogú könyvelőnek bedolgoznia magát.     
    Itt az ideje, hogy végleg elbúcsúzzunk Ritától, Eddától, Tündétől, Gyopártól és Majától, valamint a sorsomat a tragikusan gyönyörteljes lényükkel kísértő, kísérő és irányító összes szeretőmtől, és forduljunk végre a szívünk melegével és értelmünk fényével a nyílt anyai terrortól ugyan szabadulni akaró, de a nálam fiatalabb anyja által, misztikusan ugyancsak befolyásolt Júliával szembe. A korábbi fejezetek során leírt materializációs folyamatok és az ideális szerelmi beteljesedést nehezítő láthatatlan erőterek összefüggő erővonalak logikai fonalát próbáljuk ugyanis kitapogatni e rendkívüli regény lehetőségeivel. A hangsúly tehát, annak a misztikus összefüggésnek a feltárásán van, amelyet a nappali éber tudatommal én sem értek. De határozottan tudom azt, hogy semmiképpen nem történhetett volna mindez másképp és egy adott pontig, a betegségből való lábadozás közben végrehajtott spirituális megfordulás pontjáig, mintha minden lépés ki lett volna előre számítva, minden úgy kellett történjen, ahogy történt. Nehéz világosan kifejteni, hogy miféle háttér-erők hatása vezetett oda, hogy ennyi, mellettem beért, vagy általam tudatosan érlelt női léleknek és ennyi pompás női testnek az izgalmas vonzása és taszítása bűvköréből magamat kiszakítva, ennyi lángoló szív harcát lángoltató katartikus dráma után, ennyi  "ha akkor másképpen csináltam volna, akkor másképpen lett volna" szerű gyötrődés után, mi vezetett mégis oda, hogy másfél évvel a Tündétől való hazaköltözésem után, a sokak által - és gyenge, kételkedő pillanataimban még általam is - ártatlan gyermeknek gondolt Júliával arra a következtetésre jutottam, hogy minden ésszerű józanság által előrevetített társadalmi - gazdasági kilátástalanság, minden szülői aggodalom és az önkéntelen kötöttségünket ellenző, látható és láthatatlan ambíció, minden ellenakarat ellenére összeházasodjunk? Miféle korcs vagy ép, teremtő és megváltó, vagy visszahúzó és romboló sors-erők lehetnek azok, amelynek miatt a sorsunk végképpen összefonódott, annak ellenére, hogy sokáig nem tudtunk a régi családjaink tagjainak a félelmétől és rejtett ambícióitól független, harmonikus életet folytatni? Olyannyira, hogy a Júlia édesanyját végül teljesen el kellett tiltanom az általunk épített családunktól, amikor azt kellett látnom és tapasztalnom, hogy annak, a mi családi egységünkkel szembeni titkos ellenkezése még az első, a második, sőt: a harmadik gyermekünk születése után sem múlt el, és nem hagyta abba az intrikálást, a lányának a velem szembeni titkos és csavaros, de csökönyösen végzett felbujtását?   
    A sorsvonalak kereszteződése hozza létre a szerelmet és a szerelem elveszi az ember gyakorlati tisztánlátását egy magasabb rendű látásmód és a megváltódáshoz vezető kiélezett sorsállapot megvalósulása érdekében. Ezért, Júlia spirituálisan sokkal érettebbnek tűnt számomra akkoriban a nála nyolc - tíz évvel idősebb lányoknál és egy sajátos szellemi vakság következtében, úgy véltem, hogy spirituálisan fejlettebb értéktudattal érkezett a felnőttek világába, mint amazok. Szinte már csecsemő korától rá volt kényszerítve arra, hogy környezete érzelmi hullámzását, a hullámok völgyeit és ránézve esetleg veszélyt is hozni képes emelkedéseit figyelje. Amint kapcsolatba került a baráti körünkkel, előadásról előadásra járva szívta magába a kauzális információt. Meglepve észlelte a következetességre, nyíltságra és megbízhatóságra való törekvésünket és attól függetlenül is, hogy az én személyem a kezdettől izgatta képzeletvilágát, eldöntötte, hogy amennyiben társaságra van szüksége, inkább hozzánk csatlakozik, ha lehet, mint az általunk feszegetett kérdések boncolását unó, diszkóba és hoki meccsre járó osztály- és iskolatársaihoz. Én ugyan nem észleltem, de később azt mondta, hogy ő akkoriban ugyanolyan érzékeny félszegséggel, visszahúzódó bizalmatlansággal viszonyult a férfiakhoz is, mint ahogy általában az emberekhez és a számára igen bonyolultnak és veszélyesnek tűnő, „felnőttek világához”. Édesapjának a gyengeségként értékelt lelki érzékenységét elfedni hivatott, és így a Júlia szeretetvágyát bénító - "gerincességének" és "józan ésszerűségének" a merev férfi-szobra, valamint a nyugdíjas rendőr nagyapja szenvedélyes indulatkitöréseivel színezett férfi-modell, semmi jót nem ígértek Júliának a majdani Férfira vonatkozóan. Mikor mindent elsöprően tüzes, mikor hidegen spekuláló, a maga számára is kiismerhetetlenül ellentmondásos, vérzően-érző lelke, valamint a szüleitől való állandó rettegése, a női mivoltát megalázónak, alárendeltnek érző, és emiatt szenvedő édesanyja, valamint a viharos lelkű nagyanyja a "kan-kutya férfiak, egytől-egyig ugyanazt akarják" stílusú szónoklataival, már alapjaiban egy ingoványos, kegyetlen és veszélyes, negatív-szuggesztiók mocsarává tették Júlia számára a szerelem, a szexualitás, a párkapcsolat és a házasság képzeteit.   
    De, amint mondta, ugyanúgy, ahogy mindig világosan ott állt az én nappali tudatomban már a korai kamasz korom óta, az ő veszélyesen ingoványos lelke mélyén is ott lappangott, aranykori álomként egy olyan párkapcsolatról szóló tudás, egy általa megfogalmazhatatlan és megmagyarázhatatlan sóvárgás az egészséges életre, amely a mély halhatatlansági ösztönéből és a szexuális kiegyenlítődési vágyából egyszerre eredt. Persze én erről semmit nem tudtam, mint ahogy sokáig nem tudhattam azt sem, hogy bekerültem a Júlia szerelmi vágyának, és ez által az életképzeletének a központjába. Amikor tudomást szereztem erről, nem számoltam eléggé életemnek e spirituális gyökerekből induló, sors-kihívásának a súlyával és mindössze egy új, kedves játékként örvendtem neki. Amikor észrevettem viszont, hogy a játék részemről is visszavonhatatlanul komollyá vált és a fiatal Júlia első éves egyetemista státusza miatt, ezúttal ténylegesen áttörhetetlen akadályokból álló helyzet elé állított a sorsom, újra kétségbeestem. Vagyis, minden metafizikai tájékozottságomat félredobva, mentálisan támadni kezdtem a horoszkópomból is kiolvasható, életem fölött ördögi körként hömpölygő, skorpiói sorsomat. Szerencsére ezúttal hamar észbe kaptam, és megúsztam egy enyhébb hűléssel a játszmát. Érdekes módon, miután feladtam a mentális tiltakozást és belenyugodtam a társadalom előtt nyíltan felvállalhatatlannak látszó és akkor még abszurdnak és szégyenteljesnek képzelt páros-végzetembe, megérkezett a Júlia levele azzal a hírrel, amit itthon már nem közölhetett, mert közvetlenül a vakáció-végi visszautazása előtt mondatott ki. Az tudniillik, hogy az édesanyja, ha nem is egyezett bele a kapcsolatunkba, de nem is ellenzi, vagyis, nem akadályozza azt Júlia törvényes gyámjaként többé.  
    Persze, ez még nem jelentett mindent, hanem csak annyit, hogy bizonyos keretek között, mégiscsak találkozgathatunk, mert az édesanyja nem fogja a rendelkezésére álló gyámi erejével és szülői eszközökkel nehezíteni a dolgunkat és a találkozásokból, meg a telefonbeszélgetésekből annyi lepereghet a szeme előtt, amennyit ő szülőként jónak lát és engedélyez. Ez viszont csak azt jelentette, hogy amennyiben Júlia két hónapban egyszer haza jön három napra, nyugodtan hívhatjuk egymást telefonon és szombaton, vagy vasárnap délután együtt is lehetünk egy pár órára, úgy, hogy Júliának az otthonról való hiányzása ne tűnjön fel és ne keltsen gyanút a nagyszülőkben, akiknél ő gyakorlatilag nevelkedett. Mindegy, gondoltam, nekem amúgy is összejött egy másfél hónapos Magyarországi előadássorozat, ami erkölcsi sikerrel és anyagi gyarapodással is kecsegtetett. Barátaink társaságában, egy nagyot buliztunk Március tizenötödike tiszteletére azzal a tudattal, hogy kapcsolatunk minden furcsasága ellenére, szeretjük egymást, és ebben megállapodva, elváltunk több hónapig, azzal a reménnyel, hogy amíg én Magyarországról visszajövök és újból találkozhatunk, számunkra csak pozitív változásokat hozhat az idő.
     És itt álljunk meg, és szaladjunk vissza az időben egy évet, amikor szintén az én főtéri lakásomban tartottuk azt a Március tizenötödikei bulit, amelyen Júlia is részt vett. Akkor figyeltem fel ugyanis igazán rá, de már nem úgy, mint a novemberi előadás után, vagy szilveszterkor, a társaságunkhoz csapódott, fizikailag ugyan érett, de mégis csak mindössze egy érettségi vizsga előtt álló lányra, akinek egy huszonnyolc év körüli fiatalember ugyan nyugodtan udvarolhatna, de én semmiképpen nem. Az ő és az én horoszkópomnak a karmikus tengelyei közötti áttételes átfödéseknek a karmikus jelentéséről tudtam és az ebből kiolvasható karakterjegyek közötti természetes vonzalmakat, valamint a Napjegyeknek és az Ascendenseknek az egymást keresztező áttételes azonossága által jelzett vonzódásokat is jól éreztem. Nem tudom, hogy a felnőtti és asztrológusi felelősségtudattal járó önfegyelem, a belső tiltás pillanatnyi oldódása közben, vagyis néhány pohár bor elfogyasztása utáni hangulatban, mit beszélhettünk a lassú páros táncaink alatt, hogy milyen rejtjelezetten tapogatózó kommunikációt folytathatunk Júliával, mert azon a házi ünnepségen, számomra a Majával való összemelegedés volt a tét, ami később meg is történt.
    Tény az, hogy Júlia a következő héten, az iskolából haza felé tartva, bekopogott lakásom ajtaján, mint ahogy jó ismerősök felugranak egymáshoz alkalmanként, néhány perces csevegésre. Gyakorlatilag nem történt semmi különös, megszoktam már, hogy akiknek elkészítem a horoszkópját, utólag még felkeres, egy –egy felmerülő újabb tisztázandó kérdéssel. Júlia is ilyen logika szerint járt el, nem hozakodott elő semmilyen ürüggyel és én is segítettem neki, azáltal, hogy kikérdeztem őt olyasmiről, amiről tudtam, hogy minden diáknak akad bőven a tarsolyában: a tantárgyakról és a tanárokról, az érettségi előtt álló diákok egyéniség-fejlesztő csínyeiről. És persze arról, hogy miként vélekedik ő a körünkben hallott és észlelt metafizikai életszemléletről? Gondolván, hogy komolyodik a helyzet, a harmadik látogatása alkalmával megkérdeztem, hogy tudatában van-e annak, hogy mit jelent a kettőnk horoszkópjából kiolvasható sors-vonalak kereszteződése, viccesen megjegyezve, hogy asztrológiailag egymás tükörképei vagyunk? Miután rábólintott, finoman céloztam arra, hogy amennyiben valamikor a jövőben, valamiféle párkapcsolati viszony jönne létre kettőnk között, az csakis úgy lenne normális, ha mindkettőnk részéről egyenlő felelősségvállalás állhatna fenn. Ez az egyenlő felelősségvállalás viszont, tekintettel, nem csak a közöttünk levő nagy korkülönbségre, de a nagyon is különböző társadalmi helyzetünkre, egyelőre elképzelhetetlen. Ezzel sikerült aránylag tárgyilagosan befagyasztani az egyelőre semmi jót nem ígérő, perspektívátlan érzelmi helyzetet és az ő horoszkópjáról, jövendő vizsgáiról beszélgetni. Tapasztalt vizsgázó lévén, elláttam ide vonatkozó tanácsokkal és megtanítottam egy pár, általában sikerhez vezető vizsga-trükkre.
   A következő hetekben elmaradt az előadásokról. Az okát úgy tudtam meg, hogy a szomszédjában lakó barátaimtól elkérte a telefonszámomat és felhívott, mondván, hogy azért nem jön, mert nagyon meg van hűlve, de "akartam hallani a hangodat." Itt már forrósodni kezd a helyzet, gondoltam, jó lesz oda figyelni, mert ha nem vagyok elég éber, valami nagy disznóság sülhet ki belőle. El kezdtem beszélni neki semleges hangon arról, hogy mi lehet a hűlésének a lelki oka, mármint hogy bizonyára igen erősen támad valakit, vagy valakiket gondolatban, de a baj az, hogy nem tudatosan és őszintén teszi ezt. Ő mindezt nyomban konfirmálta is, mondván, hogy sejti az igazi okot, mivel ő sem tudja, hogy miért, hirtelen haragjában a hatodikos öccsére támadt és nem elég, hogy összevissza ordibált neki értelmetlenül, ráadásul úgy a fűtőtesthez vágta, hogy annak majdnem betörött a feje.
  “- Nézd meg a Marsodat a horoszkópodban.” - Kiderült, hogy ott áll a Mérlegben, együttállásban a Plútóval és a Vénusszal. Ez a stellium hirtelenül feltörő szerelmi lángolásra való hajlamot is mutat, amit ha a tudat alá fojt az ember, az természetes módon borítja fel a belső Mérlegét, vagyis a lelki egyensúlyát és ez fiatal korban ki és befelé ható, rombolási és önrombolási hajlamokkal egybekötött ellenőrizhetetlen agresszív kitörésekhez, idős korban kezelhetetlen depresszióhoz vezet. Ráadásul a kettőnk horoszkópjának az egymásra fektetése azt jelzi, hogy a Mérlegben a Júlia Plútója együttáll az én Marsommal és Lilithemmel. Vagyis a bennem levő Marsi erők, magyarul: az én önkéntelen negatív férfiasságom színezete, genetikusan, és ezért visszafoghatatlanul az ő létképzeletében levő férfi-ősképeket provokálja és aktiválja.  
     Mindez csak felvillant a tudatomban a beszélgetés alatt, miközben a Mars és a Plútó negatív együtthatását értelmeztem számára a Mérleg erőterében, azt a tanácsot adva, hogy vizsgálja meg az édesanyja horoszkópjában ugyanezeknek a bolygóknak a helyzetét és figyelje meg rajta az észlelhető hatásukat annak érdekében, hogy saját magában is ellenőrizhesse. E végső soron, semleges és tudományos, vagyis személytelen magyarázattal valamennyire lehűtöttem a Júlia forróságát és talán egy kicsit félve is a kettőnk személyi kapcsolatának az egyre feltartóztathatatlanabbul növekvő minőségi változása következményeitől, annál inkább azon kezdtem gondolkozni, hogy vissza kell mennem Emeséhez Bagolyvárra. És mivel emellett a finom félelem mellett, minden más, szellemi, lelki és fizikai körülmény is arra sarkalt, hogy visszafordítsam a sorsom kerekét és kezdjek elölről mindent és folytassam az életemet ott, ahol karácsonykor abbahagytam, vagy ha nem, akkor járjak a megszakított vezérfonal körül mindennek a végére, Júliával sok időn keresztül nem találkoztam. Mindössze a Bagolyvári “sámán-betegségemet” követő Istenhidegébe való hazaköltözésem után néhány nappal futottam össze vele az utcán. Ez a találkozás nagyon jól jött, mert elmondhattam neki, hogy a lehetséges jövendő tanárja, aki egyetemi tanár státusza mellett, nemzedékem egyik legjobb festője is, elárulta számomra, hogy paradox módon, a bölcsészi kar filozófia szakára csak úgy lehet bejutni, hogy kívülről be kell magolni a középiskolás filozófia tankönyv egész anyagát és a vizsgán lehetőleg szóról szóra leírni azokat a leckéket, amelyeket éppen kijelöl a vizsgáztató bizottság. Később Júlia is megkeresett egy kicsengetési kártyával, de nem talált otthon.
    A nyár elején értesítést kaptam, hogy elfogadták egy korábbi pályázatomat és magyar állami ösztöndíjjal két és fél hónapra elmehetek festeni egy olyan külföldi alkotó táborba, amelynek az lesz az előnye, hogy külön szobám lesz és csupán a közös étkezések alkalmával kell majd együtt lennem három, Magyarországgal szomszédos országból érkező művésztársammal. Ami az alkotó munka szempontjából csillogó lehetőségnek mutatkozott, egyre terhesebb és fojtogatóbb magánnyá alakult az első hónap eltelte után, ugyanis az alkotóház gondnoka és házigazda-mindenese, lévén egy, a pályája csúcsán álló befutott szobrász, egy USA béli “erős” ösztöndíjat pályázott meg korábban, amit megnyert időközben és az éppen akkor távozott oda, amikor én, az ösztöndíjas alkotóházi tartózkodásomnak mindössze a felénél tartottam. Így, néhány nappal a távozása után, egyedül maradta az alkotóházban. A gondnoki fizetése mellett, a félig, vagy kétharmadig „leélt” ösztöndíjak hátra maradó részét nagyvonalúan zsebre vágó pasas persze, arra spekulált, hogy én is mindent felhagyok, mert nem számított arra, hogy tényleg dolgozni megyek oda és nem üdülni. Úgy képzelte, hogy megfutamodok majd az egyedülléttől és ő automatikusan lenyúlhatja az általam fel nem élt, de az alkotóház számára már kiutalt ösztöndíj második felét. A magánnyal még nem lett volna semmi baj, de egy hirtelenül jövő, őszi hideghullámnak köszönhetően fagyos veremmé alakult rég óta javításra szoruló, önellátó központi fűtéssel rendelkező alkotóház és miután a helyi tanácsnak leadott jelzésemre, a városi polgármester személyes intézkedése folytán a karbantartók megjavították a rendszert, háromnapi üzemelés után kiderült, hogy a tartályban semmi üzemanyag nincsen. Ennek feltöltéshez viszont már senki nem tudta előteremteni a megfelelő pénzösszeget. Művésztársaim, akiknek kisebb megvalósítandó munkatervvel érkeztek a táborba, mint én, néhány nappal a gondnok távozása után elutaztak, én meg ott maradtam a város melletti üdülőtelep fenyvesei alatt hibernáló üres alkotóházban, ahová egy ideiglenesen alkalmazott, ám túlbuzgóan lelkiismeretes takarítónő járt ki napi négy órában, teljesen fölöslegesen.
     Az, hogy mégis ott maradtam, amely tettemmel utólag kiérdemeltem az időközben Amerikai diadalútját járó szobrász sírig tartó haragját, hiszen emiatt kiderült nem csak az ösztöndíjakkal való huncutkodása, hanem a gondnoki felelőtlensége is, nem volt sem hősies, sem megfontolatlan harci tett a részemről. Sőt, azáltal, hogy a fog vacogtató hideg és a krimi filmekbe illő, kihalt üdülőtelepi magány ellenére vállaltam a maradást és a munka folytatását, egy igen összetett spirituális kihívásnak, vagyis karmikus szükségnek tettem eleget. Nem csak azért, mert tudtam, hogy amennyiben nem használom ki azt a lehetőséget, hogy a hátra levő öt hét alatt, amikor nem kell a létfenntartásom érdekében metafizikai előadásokat szerveznem és azokat megtartanom hetenként és nem kell horoszkópokat készítenem, valamint azt, hogy minden zavaró tényező ellenére, az eltelt hetek alatt, végre öt év óta először, újra teljes gőzzel beleástam magam a festészet, vagyis a mitikus képalkotás bűvös folyamatába, nos, erre előreláthatóan nem lehetett több alkalmam a következő évek folyamán. Ha nem teszem meg, azt jelentené, hogy az öt évvel korábban megkezdett és a személyi válságom miatt abba hagyott munkákat soha nem fogom elkészíteni, mert sokszor még így is áthidalhatatlannak tetszett a korábbi látásmódom és az új, metafizikai létérzékelésem közötti különbség. Az akkori létlátásommal szemben időközben majdnem teljesen megváltozott alapállásom minősége miatt, amit viszont nem követett a megfelelő önkifejezési eszközök és képességek változása, az első hetekben sokszor elvesztettem a kedvemet és ott akartam hagyni a nyomorúságos alkotóházat és az ösztöndíjat. A meghátrálás viszont olyan, önmagammal szembeni adósságokat, olyan megoldatlan karmikus terhek tovább cipelését jelentette volna, amely további mentális korrupcióba tartotta volna az öntudatomat és ezzel menthetetlenül további zavarokat okoztam volna az életemben.
    Ez viszont csak egyik oldala az éremnek. Mert a vártnál jóval sivárabbra és magányosabbra sikerült külföldi alkotóházi izoláltságom közben rájöttem, hogy a horoszkópomból kiolvasható életfeladataim egyikének következtében, nekem nagyon sokat kell egyedül lennem és meditálnom annak érdekében, hogy külső ingermentes körülmények között, lehetőségem nyíljon arra, hogy a saját élettörténetem, a szellemi és lelki tulajdonságaim, valamint a spontán tetteim és a lényemből önkéntelenül kisugárzott energiák által a környezetemből kiváltott válaszreakciókat, valamint a mindennapi benyomásoknak a kauzális értelmét megtaláljam. Hogy ezen értelmeknek az egyetemes létfolyamatokkal és egyetemes léttörvényekkel való összefüggéseit felfedezzem és megállapítsam. Nagyon elszégyelltem magam, valahányszor visszagondoltam arra, hogy Tündének önkéntelenül is, azért kellett annyit magamra hagynia a szülei külvárosi tömbház lakásában, hogy ezeket a mély szellemi megfigyeléseket, sorsösszegezéseket elvégezhessem. Én viszont, ehelyett a szellemi munka helyett, folyton nehezteltem rá és az anyjára, türelmetlenkedtem és néha a kiborulás határáig lázadoztam magamban ellenük és saját sorsom ellen, ahelyett, hogy örvendjek a sokkal komfortosabb és sokkal rövidebb ideig tartó magányos óráknak, amelyek végül is, az ő kellemes szeretői személyének az előbb-utóbb bekövetkező hazaérkezésével mindig véget értek. És mindezt tudatos asztrológusi és metafizikusi fejjel, tettem, miközben másoknak a hibabelátási készséget és a sorsfeladat-felvállalás szükségességét tanítottam! Meglátni más szemében a szálkát, miközben az enyémben a gerendát sem! Tudtam tehát, hogy ez a művésztelepi helyzet, a Bagolyváron elmulasztott létfeladatoknak a szellemi gyűjtőmedencéje és, hogy amennyiben felszedem a sátorfámat és ott hagyom az öt hetes magány-lehetőséget, később Istenhidegében, vagy máshól – esetleg egy börtönben, vagy szanatóriumban -, még ennél is sűrűbb és kietlenebb egyedüllétek várnának rám.
     Maradtam hát, de valamivel nem számoltam. Pontosabban számoltam, de nem gondoltam, hogy ennyire megvisel majd a bensőséges szexuális partner hiánya. A baj, korábbról származott, mert a Tündétől való elválásom után, nem sikerült senkivel egy biztonságos “belső” szexuális partneri viszonyt kialakítanom. Ha előre tudottan és tudatosan felvállaltan következik be a hosszas szexuális hiány-állapot, nem okozott volna nagy gondot és nem sodort volna akkora válságba, mint amekkorába sodort. Az otthoni Pogányvár mellett megtartott metafizikai nyári tortáborunk óta, ahol utoljára egy Erdőszentmihályból érkező lány-hallgató szedett le tudatosan az amúgy is több hete lazuló lábamról és költöztetett át a szexuális aktusok véghezviteléhez, az enyémnél sokkal alkalmasabb, tágas sátrába oly gyorsasággal, hogy utólag csak hálásan nevetni tudtam Magdikának e harci tettén, ugyancsak hosszú négy heti kényszer-aszkézis után, csak Magyarországon találtam nagy-nehezen egy, éppen hogy nem hervadás előtt tündöklő virágszálat, akinek a szokatlanul lággyá aszalódott ölében, a kamaszkori kietlen éjszakákra emlékeztető, huzamos kielégületlen állapotom után, a "na végre sikerült" - élményez eljuthattam. Ezzel, az egyébként értelmes és igen jóravaló, nem csúnya, de nem is szép hölggyel viszont, bármilyen kényszerítő erővel is jelentkezett minden fizikai kiegyenlítődés utáni negyvennyolc óra elteltével az engem mindig sötét képzetalkotásokba sodró, kielégületlen férfiasságom, elégségesnek tartottam egy héten egyszer, de maximum kétszer a "nemi közösülés" kultikus aktusát elvégezni. Így nem tehettem mást a jéghideg szobában nehezen lecsituló képzeletemmel mint, hogy kétségbeesetten reménykedjek. A harmadik hét közepe táján, egyik este, erősen elegem lett a normális fenekű partner nélkül töltött égi és földi nyomorúságból, és újra ellenőrizni akartam a fiamat keresztelő pap barátomtól valamikor ajándékba kapott és egyébként mindig nálam levő mini Evangéliumból azt, hogy egészen pontosan, miként is mondja azt Jézus, hogy "Amikor a kettőt egyé teszitek, akkor léptek be a királyságba". Ekkor egy másik, korábban már sokszor hallott és olvasott kinyilatkoztatáson akadt meg a szemem. Azon, ami valahogy ekképpen hangzik hogy "Én vagyok a kapu, amelyen keresztül be lehet jutni az Atyához. Aki általam kér valamit az Atyától, az maradéktalanul megkapja." Nem tudom, hogy a kétségbeesés, a magány-ellenes dac, vagy az intuíció hatására cselekedtem-e tehát akkor, de tény az, hogy annyi kudarcba fulladt, jóindulatból fakadó vágy és törekvés után, abban a kérdésben, hogy teljes áldozatkészséggel és felelősségtudattal merek-e szembenézni egy jövendő családapai elköteleződéssel, metafizikai tudatossággal mertem vállalni a tisztaszívűséget.
    Leoltottam hát a villanyt, és az ágyamon hanyatt fekve, amennyire akkor még tőlem kitelhetett, ellazultan, minden bánattól és minden sors-nehezteléstől kiürítettem a szívemet és azt kértem, “teljes szívemből, teljes lelkemből és teljes elmémből”, hogy végre - valahára, minden esetleges társadalmi és személyi akadály ellenére találkozhassak és egybekelhessek, azzal az ellentétes nemű lénnyel, aki számomra rendeltetett, attól függetlenül, hogy az hasonlít-e majd arra, akit én korábban sokszor elképzeltem. És attól függetlenül is, hogy cigány-e, magyar-e, román-e, angol-e, vagy német, de mivel rég nem éltem már álmodozó misztikusi szinten, azt is kértem, hogy valamelyik a kettőnk közül, tudjon annyira beszélni a másik nyelvén, hogy a köztünk levő kommunikáció verbálisan minél teljesebb lehessen. Nem tudom, hogy gondoltam-e én akkor Júliára, vagy hogy akárcsak átvillant volna képzeletemen az ő arca. Ha valakire lehetséges élettársként gondoltam akkor az általam ismert női személyek közül, az Gyopár volt. De tudtam azt is, hogy ami óta, a Tündénél rám törő elgyengülésem miatt, becsaptam őt azáltal, hogy nem mentem hozzá vissza, amikor ő egész éjszaka várt rám, és ahelyett, hogy a szavamnak álljak, elbőgtem magam a Emese lakása padlóján az egymásba fonódó mosatlan ruháinkat tartalmazó nájlon zsák előtt és a könnyeimtől meghatódó Emese ölelését viszonozva, csókolózni, majd szeretkezni kezdtem Tündével, szóval, tudtam, hogy attól az éjszakától kezdve, Gyopár határozott, és végül győzedelmes harcba kezdett magával annak érdekében, hogy az őt hozzám kapcsoló érzelem-kötelékeket elvagdossa. Az viszont egészen biztos, hogy a következő napokban felvillant a tudatomban, hogy az összes általam ismert lány és nő közül, Gyopáron kívül, csak Júlia rendelkezik olyan spirituális intuícióval, hogy, amennyiben tudatosságra tehetne szert hirtelenül, mindazt, amit én látok, különösebb magyarázatok nélkül meg tudná érteni és minden fenntartás nélkül, a potenciális szellemi partnerem lehetne.   
    Persze, ugyanakkor azt is úgy tudtam akkor, hogy mindez, az abszurditásig menően lehetetlen, hiszen Júlia nem csak gazdaságilag, hanem törvényileg is szülő-függő volt még, és kárnak is látszott időt tölteni ilyen, alattomos vágyak által serkentett, meddő gondolatokkal. De az Úristentől kapott sors-erők elvették a józan eszemet akkoriban, mert sehogy nem tudtam belenyugodni abba, hogy nem találom meg az élettársamat. Ezért, amikor az alkotói remetéskedésem próbatételeit, ha fizikailag legyengülten is, de férfiasan kiállva, befejeztem a magamnak kitűzött munkákat, útban haza felé megkerestem Gyopárt azon a Budapesti egyetemen, ahova időközben átigazolt. Tőle viszont azt kellett megtudnom, hogy ő, mint korábban is, eredményesebben járt-kelt a világban mint én, és találkozott az “igazival”. Mivel nagyon értelmes embernek tartottam Gyopárt, aki lehetőleg soha nem beszél csak azért, hogy mondjon valamit és semmiképpen nem mondana valamit csak azért, hogy engem félrevezessen, egy percig sem kételkedtem abban, hogy tényleg megtalálta az igazit, és ezt a későbbiek be is igazolták. A mindvégig magas fokú tiszteleten maradó baráti érzések szintjén búcsúztam el tehát Gyopártól, és persze, azzal a rejtett gondolattal, hogy amennyiben nem ő, akkor mindenképpen csak Júlia lehet az, akit én a magát Kapunak nevező Jézustól, illetve általa az Atyától kértem. Ennek a lehetséges közeljövői beteljesedésére viszont, még csak komolyan gondolnom sem volt szabad. Ez volt a, mostoha anyaországi jassz kifejezéssel élve, a kész őrület.   
     Mit tehettem mást, mint hogy az őszi elhagyatottságában kietlenné vált, hideg üdülőtelepi alkotóházban gyűjtött szexuális feszültségemtől a Budapesten felkeresett régi barátnőmnek az öt éve nagykorúsodott ölében, néhány napos fél-idilli együttlét segítségével megszabadultam. Sőt: miután Isten hidegében is találtam egy, a bánya-mérnök férjétől több éve elválttá minősült biztonságos lágy öblöt, megnyugodva és tiszta lelki ismerettel, vagyis minden lehetséges szexuális hátsó szándékot nélkülöző állapotban és helyzetben, felhívtam telefonon a Júlia keresztanyját, akit a Meta kurzusairól, korábbról ismertem, és barátilag megkérdeztem, hogy Júlia bejutott-e az egyetemre?
- Igen, bejutott és méghozzá nagyon jó eredménnyel, úgy hogy még első fokú ösztöndíjat is kapott.
- Na, ez nagyon jó hír. Ennek nagyon örvendek. Tudtam én, hogy ügyes lesz. Mond meg, hogy gratulálok. És te hogy vagy?
- Én is jól vagyok, köszönöm szépen. Éppen most készülök Bukarestbe.
- Bukarestbe? Mit csinálsz ott?
- Megyek Mátéékhoz egyet hétvégére.
- Ilyen szorosan tartod még velük a kapcsolatot?
- Igen.
- Na, ennek is örvendek. Mond meg, kérlek Máténak, hogy barátsággal üdvözlöm mindannyiukat és mindig hálával gondolok rájuk mindazért, amit tőlük kaptam.
- Jól van, megmondom. Biztosan fognak örvendeni.
- Oké. Minden jót neked is és szép álmokat.
- Viszont kívánom, szervusz.
    „Na, Balog Ádám, ez a kő is leesett a szívedről. Júlia elérte, amit akart, és ezáltal már a maga törvényes útját járja. Így hát mindkettőtök szerencséjére, nem lesz alkalmad elcsavarni a fejét. Ez a fejezet le van zárva. Hál' Istennek nem kell egy Boróka lányoddal majdhogynem egykorú lánnyal zavaros szerelmi ügyletekbe bonyolódj. Más irányból kell érkeznie az életed nőstény angyalának, akit a Krisztuson keresztül bizonyára máris el indított feléd az Atyaúristen és aki bizonyára Júliánál sokkal érettebb és függetlenebb!”
    Ember tervez, Isten végez. Az egyetemes törvények ismeretében nem csodálkozunk utólag, ha racionálisan is megérteni vélünk valamit abból az egyébként is logikus, de a pillanat bűvöletében irracionálisnak látott, igen összetett erőszövődményből, amit a vallásos képzetekkel élő személyek, a következmények tükrében csodának, vagy éppenséggel Isteni kegyetlenségnek neveznek. A fenti telefonbeszélgetés után egy hétre, Júlia hívott fel telefonon Bagolyvárról.
- Édesanyám mondta, hogy érdeklődtél a sorsom felől keresztanyámnál.
- Ez így van és nagyon örvendek, hogy bejutottál az egyetemre és annak is, hogy az elsők között jutottál be. Gondolom, megfogadtad a tanácsomat és végig bennmaradtál a teremben, hogy mindent ami eszedbe jut és a tárgyhoz kapcsolódik leírhasd és figyelmesen kijavíthasd az esetleges hibákat is?
- Majd elmesélek mindent, amikor hazamegyek.
- A téli vakációban?
- Nem a téli vakációban, hanem a jövő hét végén. Otthon leszel-e?
- Igen.
- Akkor péntek este, vagy szombat délelőtt jelentkezem. Na, szia.
- Szia Júlia, továbbra is légy ügyes.
    Persze hogy a telefonbeszélgetés után felrémlett bennem egy olyan gondolat, hogy távoli egyetemistasága ellenére, csak kialakul majd Júliával is, valamilyen közelebbi, esetleg egy, a Emese és a Gyopár után maradt lelki-űrt betömni hivatott romantikusan idillikus, de semmiképpen nem elkötelezett kapcsolat a többi, éppen futó, vagy még éppen csak tervbe vett, lehetséges szerelmi kalandom között. Mivel a filozófia szak négy éves, Júliával egyértelműen elkötelezett szerelmi viszony az én képzeletemben akkor fel sem merülhetett. Júlia tehát, tényleg meglátogatott a következő hét végén és a felvételi vizsga lezajlásáról szóló beszámolója mellett, az elsőéves egyetemisták lelkesedésével mesélt az érdekes bulizásokról és egy utolsó éves gépészmérnök hallgató fiúval kerekedő érzelmi viszonyáról. Meghallgattam és elláttam metafizikus-lelkiatyai tanácsokkal minden téren és fellélegezve nyugodtam belé, hogy baráti viszonnyá alakul majd a kapcsolatunk. Én balga! Valójában csak az történt, hogy kölcsönösen hazudtunk egymásnak, mivel, eltérő megfontolásból, de nem mertünk egymáshoz őszinték lenni. Ő tapasztalatlansága miatt és amiatt, hogy végül is egy idős vagyok a szüleivel, én, a korával és a státuszával együtt járó “normális” élet-helyzete miatt, vagyis egy lehetséges elkötelezett párkapcsolat esetében, csupa nehézséget és kellemetlenséget jelentő társadalmi helyzetünk miatt. De két hét múlva már megint az édesanyja lakásából hívott fel telefonon és, születésnapom ürügyén, hozott egy általa készített, tényleg jól sikerült akvarell festményt ajándékba. Ez már jelképes beszéd volt, a szellem szavak nélküli jelbeszéde, amit csak az ésszerűség ostobái nem tudnak megérteni. Így, hát figyelmesebben beszélgettem ezúttal már vele és végül megértettem, hogy voltaképpen tanácstalan, mert nem tudja, hogy mit tegyen a végzős egyetemista barátjával: lefeküdjön-e vele?
- Júlia, te még szűz vagy, igaz?
- Igen.
- Ha úgy érzed, hogy igazán szerelmes vagy belé, akkor szeretkezzél vele. Ezt te kell saját magaddal megbeszélned. A naplódban kérdezd meg magadtól, hogy igazából szerelmes vagy-e a fiúba és, ha úgy érzed, hogy igen, akkor minden rendben, nincs amiért tovább mérlegelj. De ha nem vagy igazából szerelmes, ne tedd meg, mert őt is becsapod ezáltal, és számodra lehet, hogy rosszul végződik a dolog, olyan értelemben, hogy nagyon sokáig kell várnod, vagyis, csak nagyon sok szeretkezés után fogod tudni megtapasztalni azt, hogy milyen a szexuális gyönyör, hogy mit is jelent valójában a szexuális beteljesülés érzése. És elmeséltem neki az Edda esetét és egy másik barátnőm esetét is, aki még mindig nagyon nehezen jut el az orgazmusig és csak úgy, ha előzőleg a partnerei nagyon sokat simogatják és ingerlik a csiklóját, mert az első szexuális élményét olyan megfontolásból vállalta fel, hogy nevetségessé válik az egyetemen, ha kiderül róla, hogy szűz még. És annak ellenére, hogy ez a barátnőm egy igen kellemes és jóindulatú ember, az ő számára a szexuális aktus csaknem egy technikai kérdés maradt és nem a finom odaadás és a teljes az eggyé olvadás útján történő kiegyenlítődés aktusa. Úgy éreztem, hogy e tanács által, anélkül, hogy Júliát bármiben is félrevezettem volna, sikerült teljesen rábízni a döntést a kettőnk ügyében is. Hiszen világos volt, hogy miattam mérlegeli az egyetemista barátjával való szexuális kapcsolatteremtés lehetőségét, illetve, annak az elkerülését is.
    Mivel a Emese mellett eltöltött két év alatt észrevettem, hogy elemi módon, majdhogynem sóvárogva vágyok minden meglátott, nálam magasabb nővel szeretkezni, és ugyanakkor spontán mentális agresszivitást is vált ki belőlem az, ha egy nálam magasabb szép nőt látok akárcsak egy boltban, vagy az utcán is, már a bagolyvári búcsúvételt követően, eltökéltem, hogy megszabadulok ettől a komplexusomtól és nem hagyom magam, amíg egy nálam magasabb szeretőm nem lesz. Ugyanazzal az udvarlást és egymás-szédítését kizáró egyenes beszéddel, mint amit a Emese előtt megismert lányoknál alkalmaztam, időközben sikerült a külföldről való hazatérésem után néhány hétre elérnem az is, hogy egy nálam jóval magasabb és ráadásul majdnem tökéletes arányokkal rendelkező szeretőm is legyen. Ez megnyugtatóan hatott az Oroszláni hiúsággal spékelt skorpiói lelki világomra, hiszen ezáltal megszabadulhattam a nemrég felfedezett komplexustól és tudtam, hogy ezután már nem fogom érezni a korábbi, lelki világomat mindig felkavaró agresszív kihívást a nálam magasabb szép hölgyek személyével szemben. Ezért, noha mindössze a komplexusomtól való megszabadulás volt a szexuális viszonyom célja és egyáltalán nem voltam szerelemes a magas hölgybe, hiába éreztem, hogy amennyiben rajta múlik, Júlia fogadná az udvarlásomat, egyáltalán nem akartam ebbe belevágni, mivel vele kapcsolatosan, nem akartam belemenni semmiféle elköteleződést igénylő idillikus viszony kialakításába, de azt sem szerettem volna, hogy a szüzessége sportéremként az én lelkiismeretem nyakán lógjon. Ugyanakkor egyre inkább be kellett látnom azt is, hogy a Júliához való elemi vonzódásommal szembe állított józanságom nem sokáig tartható, mivel ez, mindössze a kapcsolatnak a nyílt felvállalásával járó, nehézségektől és kellemetlenségektől való félelmemből táplálkozott. Ezért, amikor a visszautazása után két héttel, újból felhívott Bagolyvárról telefonon, mielőtt bármit mondhatott, vagy kérdezhetett volna egyenesen rákérdeztem:
“- Úgy-e szerelmes vagy belém?
- Igen.
- Rendben van, hányadikán utazol haza a téli vakációra? - Megmondta pontosan a dátumot és az esti órát.
- Édesanyád tudja?
- Nem.
- Jó. Akkor mondjál neki egy nappal későbbi időpontot és az állomásról egyenesen hozzám gyere, mert meg kell beszéljünk egy csomó fontos dolgot.
- Rendben van, húszadikán este tíz után nálad leszek, ha nem késik a vonat.
- Rendben van. Várlak. Az ajtót nyitva hagyom, ha éppen fürödnék, stb. - Így legalább azt tudtam, hogy a Júlia részéről minden egyértelmű. De nekem igen bonyolult volt még akkor a magánéletem és belátható időn belül a körülöttem – bennem, állandóan bogozódó szálakat nem szakíthattam el egy huszárvágással. Azt akartam, hogy a lehető legnyíltabban és őszintén, ezt a sokszálú kötelék-csomómat ismertessem vele, vagyis azt, hogy megbeszéljem vele, hogy tényleg képesnek érzi-e magát az előreláthatóan sok, magát érdekeltnek tudó személy lelkiállapotát felkavaró kapcsolatunknak a közel jövőbeni, nyílt és felelős vállalására? Vagyis azt, hogy amennyiben nem csak szalmaláng szerűen fellobbanó romantikus érzésről van szó – és ezt is ellenőrizni akartam -, hanem az egy éves ismeretségünk folyamán kiérlelődött, ténylegesen erős és általa is tudatosan vállalt, felelősségérzésbe is ágyazható szerelemről, akkor én is belekezdek a létező kapcsolataim kifuttatásába. Ez viszont féltékenykedés nélküli megértést és türelmet igényelt az ő részéről.
    Mindent elfogadott, annak ellenére, hogy sokszor elismételtem számára még azt is, hogy azt is meg kell értenie, hogy nem kezdhetjük el azonnal és nyíltan a viszonyunkat, hanem az elején ez meg kell maradjon mindössze az egymás iránt érzett sokrétű, de egyértelmű vonzalomnak a bevallása és az egymással szembeni felelősségtudat szintjén. És, hogy mielőtt minden szinten, teljesen az egymáséi lehetnénk, azt is el kell viselnie, hogy mialatt egymástól távol leszünk, én időközben még szeretkezni is fogok más nőkkel. Ezért az ölelkezéseken és a csókolózáson belül tartottuk a vágyak testi kibontakozását, annak ellenére, hogy együtt aludtunk, és másnap, késő délután, amikor a Bagolyvár felőli vonat Istenhidegébe érkezett, mindent az egymás felelősségtudatára és e felelősségtudat mágikus hatására bízva, elköszöntünk egymástól az egész téli vakáció idejére.
   A barátaimmal előadásokkal egybekötött szilveszterező téli tábort készültünk tartani, és ezzel együtt, nekem máris, egy korábbi, szimpla ismeretséggel kezdődő és elkötelezetlen, játékos levelezés útján beindult szerelmi szálon kellett még végigmennem, egy igencsak jól mutató, nálam két évvel idősebb külföldi hölggyel, akinek korábban felajánlottam, hogy jöjjön el a táborunkba és ott mindent, amit a néhány találkozásunk alatt elhangzó kijelentésemből nem értett meg és meredeknek talált, meg fog érteni. Terézia igen jártasnak és a gyakorlati értesülések szintjén tájékozottnak is bizonyult mindenféle hamis metafizikával kapcsolatos misztikus területen, olyannyira, hogy családfenntartó-pénzkereső tevékenységét is a természetgyógyászat egyik határterületén fejtette ki, de a vele született földi pragmatizmusa miatt nem volt képes az analogikus kapcsolatok átlátására. Annak ellenére, hogy ő is, a Pécsi Gyöngyi társaságának az egyik tagjaként, a Rejki "beavatás" valamelyik fokozatával is rendelkezett. Ezért, a Terézia-ügyben valójában olyasmit kértem én Júliától, amibe biztos voltam, hogy végül is nem lesz képes végigcsinálni, és úgy gondoltam, hogy bármi lesz is, ezzel legalább egy évre elhalasztom az elkötelezett párválasztás felelősségét és mindazt a kellemetlenséget, ami a kapcsolatunk nyílt felvállalása esetében, mindkettőnket fenyegetett. Főképp engem, akit egyértelműen azzal fognak vádolni, hogy felelőtlenül elcsavartam a fiatal lány fejét,
    Mivel évekkel korábban még a METÁ-ban is tapasztalhattam azt, amit Hamvas Béla Scientia Sacra III. esszéjének elején olvasható, ti., hogy a legtöbb misztikus iskola, csakúgy mint a materialista tudomány és a kereszténynek hívott vallás, ott bukik meg, vagyis ott vezeti félre híveit és saját magát, hogy könnyítést ígér, óvakodtam attól is, hogy az asztrológiát öntisztítási eszközön és tájékozódási lehetőségeket kínáló tudományon kívül másra használjam. Miután tényleg megértettem a lényegét, többé nem törekedtem arra, hogy a segítségével megnyerjem az életemet. E belső etika túl szigorú követése viszont a helytelen alapállás másik végletébe sodort, ugyanis azáltal, hogy hosszú hónapok, sőt kerek egy esztendő után sem hasonlítottam össze tüzetesen és nem állítottam tükörbe a Júlia horoszkópját az enyémmel, megelégedve a szembeszökő karmikus összefüggések észlelésével, végül is fölösleges gyötrelmeket idéztem be mindkettőnk számára. Az a téves mentalitás, amivel mintha tudatosan nem akartam volna a sors-tükrömmel szembenézni, oda vezetett, hogy nem csak az elején fogtam bele ímmel-ámmal, az előtte is feltárt többi "folyó kapcsolataim" felszámolásába és a kettőnk világosan karmikus kapcsolatának az egyértelmű felvállalásába, hanem még a következő nyáron is, amikor mindez megtörtént és kiderült, hogy mennyire igazi partnerem mindenben Júlia és ugyanakkor egyikünk sem bírja sokáig a másik nélkül, a hosszú és elmélyült beszélgetéseket lehetővé tevő nyári tábor alatt tehát, még mindig arra ösztökéltem őt, miközben világos volt, hogy egyik porcikája sem kívánja ezt, hogy vegye nagyon komolyan az egyetemet és pontosan azért, mert semminek nem látta értelmét abból, amit ott és ahogyan ott tanulhat, "vállalja fel a harcot" és vizsgáljon meg minden részletkérdést, annak érdekében, hogy később pontosan és biztosan tudhassa azt, hogy a filozófia hol követi el a tévedéseit és az árulásait, és ezért miért nem használ semmit, sem az ő számára, sem az emberiség számára a polgári filozófia? Ha tüzetesebben megvizsgálom a kettőnk horoszkópját, ilyesmit nem vártam volna el sem tőle, sem önmagamtól. Júlia viszont, aki egyre jobban kezdett érteni az Asztrológiához, bölcsebbnek vagy legalábbis kíváncsibbnak bizonyult nálam és utólag ellenőriztette velem, hogy nem-e tévedett ő valahol, amikor a kettőnk horoszkópját összevetette. Amint mondta, ő az un. "provokáló", tehát a diszharmonikus fényszögekből huszonötöt számolt össze és ugyanakkor - ami végül is jelezte, hogy kikerülhetetlen az "egybekelés" – tizenkét együttállást számolt össze a két horoszkóp összevetése során. És ezzel még számba se vettük a két horoszkóp bolygóinak és karmikus mélypontoknak az együttállásait és az egymást pozitívan befolyásoló fényszögeit, de ami ennél is fontosabb: a Lilith, a Vénusz, a Mars és a Plútó szintén provokatív kölcsönhatásaiból kikövetkeztethető, részben éber állapotban is észlelhető, de a kettőnk személyéből többnyire öntudatlan sóvárgásokat kiváltó, szexuális jellegű vonatkozásait. Ezekkel viszont akkor nem számoltam. Hát hogyan számolhattam volna az olyan asztrológiai tényekkel, amelyekről akkor még nem, hogy én, de egyetlen magyar asztrológus sem tudott még, és éppen emiatt, reám várt a keserves tapasztalatokon keresztül történő, spirituális felfedezések tragikus dicsősége. Hiszen, akárcsak a többi asztrológus és misztikus csodabogár-kozmetikus, akkor még semmit nem tudtam, mivel hogy nem is tudhattam, a női, és főként az anyai érzés- és képzeletvilágnak a teremteni és rombolni egyaránt képes, mágikus hatalmáról.     
   Miközben mindkettőnknek az orra hegyére egy-egy “ékes” pattanás nőtt, ami egyértelműen arra utalt, hogy egyikünk sem tud a saját tudattalan világa mélyrétegeiben rejlő démonaival szembe nézni és, hogy mindketten fantáziálunk még arról, hogy más partnerekkel is szeretkezhetünk még néha, de ezt a gondolatot lenyomjuk a tudattalan világ homályába, miközben a szimmetrikus virító jeleinkről nem győztünk eleget mulatni a társainkkal együtt, a nyári vakációja elteltével, Júlia visszament Bagolyvárra. "Bölcs útmutatásaim" alapján, a filozófia válságát annak a fellegvárában, "egészen komolyan” kellett volna megvizsgálja és leleplezze. Természetesen, ebből semmi sem lett, mivel, hogyha nem minden második pénteken, akkor minden harmadik hét végén "hazarohant", pontosabban: mielőtt haza ment volna, egyenesen az én lakásomba érkezett a vonatállomásról. Az elején magától és "önszántából" csinálta ezt, de két hónap múlva már az én türelmetlen hívásomra is, vagyis szerelmes sorsomba beletörődő és ezáltal minden jövendő harcot és nehézséget felvállaló kérésemre. Eközben, Júliának a Dórával egyidős édesanyja egyre bölcsebbnek látszó, magatartást tanúsított, vagyis egyre szelídebb kéréseket támasztott a kapcsolatunk egyre feltartóztathatatlanabbul növekvő tüzével szemben, miután a nyári tábor előtt egy, a gutaütéshez hasonló tudatkieséses és tudathasadásos állapottal járó, de hamar múló fizikai gyengeség vette le a lábáról. Nyilas szülött lévén, Kos Sárkányfarokkal, ráérzett ugyan arra, hogy a betegsége abból ered, hogy a tudatában a lét rendeltetésével ellenkező polgári erkölcsből felállított mentális falat kellene a lelkével áttörjön ahhoz, hogy igazi személyéhez és ezáltal a felnőtt lányához is eljuthasson, de ezt soha nem tudta teljesen véghezvinni. Ő egyelőre csak annyiban volt már ellenfelünk, amennyiben a valós felelősségtudatának még alá nem vetett gyakorlati esze sugallatára attól kezdett rettegni, hogy Júlia nehogy ott hagyja az egyetemet. A látszólag megértett metafizikai indoklás ellenére, valahányszor alkalma volt, könyörgött a lányának, hogy fogjon bele az általa szállított fogamzásgátló tabletták szedésébe és amikor tudomásul vette, hogy erről a "biztonsági intézkedéséről" le kell mondania, azért kezdett imádkozni, hogy amennyiben Júlia terhes marad, azonnal szóljon neki, mert “ő mindenben” (értsd alatta a lehetséges magzat kikapartatásában) a “gyermeke” segítségére lesz.
     Persze, ilyesmiről szó sem lehetett, hiszen már akkor tudtuk, hogy az ilyen „ellenálló” gondolkozás ellentmond a sorserőket mozgató egyetemes törvényeknek és aki a törvényeket megsérti, az törvénytelen sorshelyzetbe kerül. És akkor lesz sírás és rívás és az fogaknak csikorgatása. Amikor a Júliának a Bagolyvárra való visszautazása utáni magányomban, megértettem és elfogadtam azt, hogy ő kell legyen a nő, akit én egy évvel korábban részben kétségbeesésemben, részben az evangélium szavahihetőségének ellenőrzése céljából Krisztuson keresztül az Atyától "megrendeltem", eldöntöttem, hogy feloldom a magzatfoganás ellen hozott képzeleti és gondolati zárlatot, annak érdekében, hogy nehogy nemzés képtelenné váljak, egy teremtésellenes lelki védő pajzzsal a szívem előtt. Ezt közöltem is vele. Az volt az elképzelésem, hogy ő nyugodtan védekezhet továbbra is mentálisan, mert nem annyira támadott a Holdja mint az enyém és ráadásul a Napja mellett is áll, ami azt jelenti, hogy ha kell, ő azonnal fel tudja oldani a spirituális zárlatot, miközben az én kitisztulásomhoz bizonyára több idő lenne szükséges. Utólag derült ki, hogy ez az elképzelésem nem állt összhangban az egyetemes törvényekkel, hogy ez, az akkori ismereteimnek megfelelő rész-látásból eredő spekuláció volt részemről, mert a Rezonancia törvénye alapján, az egyre konkrétabb ideákká váló spirituális magok egyszerre csiráznak ki mind a két szerelmes aurájában. Így Júlia is hasonló sejtelmekkel küzdött már a nyári táborunk időszakában, aminek a hatására, rá is jött arra az alap- igazságra, hogy a menstruáció a női tudattalan lelki és idea-világ tisztítása szükségének a fizikai jelzőrendszere. Az, hogy e felismerése fedi a valóságot, abból is kiderült, hogy a Verácska születése után kilenc hónapig, a második gyermek után tizenegy és a harmadik lányunk születése után már tizenhárom hónapig nem jött még a menstruációja, mivel intenzív naplóírással folyamatosan vizsgálta és átvilágította a tudattalan lelki világát.
   Akkor viszont ezekről csak sejtelmeink voltak és az anyai ági örökletes programokról semmit nem tudtunk. Hát megegyeztünk abban, hogy amennyiben majd társadalmi szinten is egybe akarunk kelni, az mindkettőnknek a szabad akaratából kell történnie. És, hogy amennyiben tudatlan polgárok lennénk és nem szellemi tudatossággal rendelkező személyek, aminek következtében ő "terhesen" maradna, akkor is azonnal elvenném feleségül, de ha lehet, kíséreljük meg azt elérni, hogy minket semmiféle "külső kényszer ne tudjon ilyen kényszerű egybekelésre kényszeríteni”.
    Ugyanabban a nyári táborban, amelyben Júlia arról akart meggyőzni engem, hogy mennyire nem érzi magát jól az egyetemen és Bagolyváron, és arra szeretett volna az én segítségemmel valamilyen gyakorlati megoldást találni, hogy ne kelljen visszamennie az egyetemre, gondoltuk, vitattuk és meditáltuk végig társaimmal azt az ellentmondást is, ami a reinkarnáció elmélete között és a Teremtés törvényéből következő szabad akarat törvénye között tátong. Felfedeztük ugyanis, hogy teljes ellentmondás van a metafizikai egyetemes tudatot integráló személyiség -koncepció és a reinkarnációnak a misztikus koncepciója között. Mert pontosan a szabad akarat, vagyis az abszolút személyi léttudat léte zárja ki azt, hogy egy, az éber személyi tudatunkon kívülálló lélek, csak úgy önkényesen "behatoljon" egy tudatosan élő személy: a jövendő anya méhébe és  annak az akarata ellenére "életlehetőséget" foglaljon le magának egy arra kószáló - Vagy éppen az inkarnálódni akaró lélek által odaterelt! - ivarsejtnek a petesejt falába való befúródása által megtermékenyített embrióba. A fizikai megtermékenyüléshez, a nőnek a vágyak és az akarat, vagy az elhárítás és a félelem formájában jelentkező, gerjesztett mentális állapota szükséges, arról nem is beszélve, hogy a születendő gyermek nem más, mint a nő tudattalan szellemi-lelki állapotának a megtestesülése. Mindez visszaigazolódott egy év múlva, a Verácska sorsképletének a kauzális értelmezése által, de főként a konfliktuskerülő, ám a sorsával és környezetével a gondolati és képzeleti szinten annál véresebben viaskodó Júlia által szült kislánynak az agresszív és zsarnoki, valamint a kéjelgő természete által is.
   Verácska diszharmonikus Marsa által jelzett zsarnokoskodási hajlama, amit már két hónapos korában sikeresen kezdett érvényesíteni Júliával szemben, abból is ered többek között, hogy a fogantatás előtt, a szellemi gyávaságom által lebénított éberséggel: a spirituális farkasvakságommal Júliát valósággal visszadumáltam az egyetemre. Ő viszont a benne még feltáratlan diszharmonikus Marsi erők hatására, folyamatosan támadta képzeletben az őt kényszerhelyzetében fogva tartó sorsát, annak a pillanatnyi tárgyi és alanyi megtestesítőit: a különböző önkényes és steril elméletek halmazából létrehozott filozófiai tantárgyakat véresen komolyan vevő, több dioptriás szemüvegüket büszkén csillogtató tanárokat, az egész egyetemet, a belőle „valami nagyot” kihozni akaró édesanyját és az édesanyját is irányító nagyszüleit. A kislány sors-képletében, akárcsak az enyémben, az anyának a sokáig a tudat alá söpört intenzív szerelmi vágyakozásait is viszontláthatjuk. És nem csak a gyermek horoszkópokban, hanem mindkettőnk kéjelgő természetében is. Verácska esetében, ennek a legelemibb kifejeződése az volt, hogy háromszorosan Víz jegyű szülöttként és Lilithel a Skorpióban, folyton a Júlia melleivel akart játszani alvás helyett is, és valahányszor alvás után meglátta az anyját, olyan velőkig hatoló, borzongató hangokat hallatott, amilyeneket a párosodás előtt álló macskák szoktak kibocsátani teli holdas éjszakákon.   
    Júlia második "sürgős" hazalátogatása másnapján, egy verőfényes őszi kirándulás közben, a következő álmát mesélte el: egy falusi utcán haladt, amikor két, a háta mögött felbukkanó hatalmas tehéntől megijedve, menekülni kezdett, de azok üldözőbe vették. Sikerült egy erős kapu mögé beszaladnia, amit gyorsan behajtott és elzárt, de a tehenek nem hagyták abba az üldözését és szarvaikkal nekirontva a kapunak, kezdték azt rádönteni. Amikor az álom-kapu törni, szakadni és omlani kezdett és sarkából is kidőlt, Júlia félelemtől reszketve felébredt.
   - Hát, kicsikém, ahogy én értem ezt, ez eléggé egyértelmű jelzés. Mielőtt részletesen értelmezném számodra, kérlek, gondolj arra, hogy ez csak az én értelmezésem és lehetséges, hogy az álomnak más értelmeződése is van. Az én értelmezésem nem szabad téged befolyásoljon semmiben, amíg a napló segítségével te meg nem győződtél arról, hogy ez tényleg így van-e a valóságban? A tehenet azért tisztelik szent állatként a hinduk, mert számukra a tehén a Káli istennő, az ős anyaság megtestesítője. Ugyanazt szimbolizálja tehát mint nálunk Szűz Mária: az ősanyaságot, az anya Istennőt, a teremtésben való részvétel, a teremtéssel való egység őserejét. Ha az álombeli tehenek tovább szaladtak volna, nem lett volna semmi baj, de mivel mindenáron rád akartak törni, ez azt jelenti, hogy az anyaság princípiuma elől nem kell többé tudatosan elzárkóznod még gondolatban sem. Rá kell bízzál mindent az Istenre.
    Ez volt tehát, a rejtettigazság-kereső skorpiói szimatom szerint, a Júlia és az én kapcsolatomtól elvonatkoztatott, álom-értelmezésem. Ekkor még nem vettem észre, hogy hiába mondtam azt korábban Júliának, hogy én feloldom a gyermekáldás elleni mentális pajzsomat, vagyis, hogy az ilyen irányú, félelem nélküli, tudatosan fenntartott akarat-érvényesítést nem folytatom, mert az esetleges családalapítással járó társadalmi kötelezettségeket még nem fogadtam el. Erre két hét múlva jöttem rá, amikor egyedül maradva a ködös hétvégére, vodkával jól letompítottam az agyamat, annak érdekében, hogy bírjam ki a Júlia- nélküli állapotomat. Hogy milyen körülmények között jutottam el a várossal szomszédos falu templomkertjében álló Szűz Mária szobor elé, nem emlékszem. De, amire a szobor előtt térdepelve teljesen kijózanodtam, megértettem mindent. Vagyis megértettem azt, amit talán már egy évvel korábban is megérthetem volna, ha jobban odafigyelek az eseményekre és, hogyha az első találkozásunk idején tüzetesen összevetem a kettőnk horoszkópját és abból, minden gátló családi állapot és háttér ellenére, bátran és nyugodtan levonom a megfelelő következtetéseket. Persze, ez a szellemi aktus sem hozhatta volna előbbre az eseményeket, de sok fölösleges szenvedéstől megkímélhetett volna mindkettőnket.    
   Miután ezt megértve, türelmesen mindent végigrágtam gondolatban, korábban soha nem tapasztalt lelki nyugalomban indultam el haza felé a magas hegyláncokkal körülzárt Istenhidege völgyére mindig jellemző kristály-levegős hajnalhasadásban. Útközben három autó is jelzett, hogy felvesz, de amennyire integetésekkel ezt lehet, udvariasan köszönve, jeleztem, hogy nem ülök be. Az sem érdekelt már, hogy esetleg ismerősök akarnak segíteni rajtam és ezáltal is újabb lehetőséget nyújtok arra, hogy fölényesen mosolyogjanak a korahajnalban gyalogoló “kótyagos művész úron". Haza érve, nem feküdtem le azonnal, hanem, annak érdekében, hogy tovább gondolhassak minden részletkérdést, átöltöztem és üres üvegeket pakolva egy rafia zacskóba, elmentem borvízért a civilizáció áldásából megmenekült város melletti borvízkúthoz. Sőt: a kútról haza érve, nyugodtan megreggeliztem, azután megfürödtem és kívülről is megtisztulva-megnyugodva, lefeküdtem. Ekkor már sok görcsokozó, tudattalan lelki ellenállás fel volt oldva bennem.
     Júlia harmadik hazajövetelekor nem volt sok időnk beszélni, mert majdnem vele egy időben érkezett meg Barbarosa Richard, a Budapesten élő, filmes barátom, az Anonymus Bolond-jelölt, aki miután bosszantóan sokat tökölődik egy-egy lélektisztulási fázisnál, minden előzetes jel, vagy bejelentés nélkül, három emeletnyit ugrik a mennyország irányába. Miután bemutatkozott ügyesen Júliának, mindkettőnket betuszkolt a kocsijába és vörös szakállára hivatkozva, mind a kettőnket elhurcolt magával filmezni a Déli Kárpátokba. Mivel Júliával nem voltunk egy ilyen festőien szép, de kutyául fog vacogtató élményre ruházatilag is felkészülve, és mivel a külföldi filmesekkel nehezebben értette meg magát Richárd, mint számtan órákon az itthoni középiskolás diákokkal, laza boldogságomban a kelletnél több, a helybéliek által jó szívvel kínálgatott szilvapálinkát sikerült a garatra öntenem. Erre, az est folyamán még rá töltöttem néhány sört a filmezés utáni társalgás közben. Így nem csoda, ha késő este, a velem egykorú sporttanár házaspár számára, akikkel megosztottuk a menedékházi szobánkat, kinyilatkoztattam, hogy most fogjuk Laurával a Medárd-kettő nevű fiunkat megcsinálni. Ezt másnapra elfelejtettem, és utólag is csak homályosan emlékszem, de mivel Júlia nem csak józanabb volt nálam, de nő létére a "gyermekgyártás" szelleme is jobban izgatta mint engem, hát nem csoda, ha másnap többször is szóba hozta. És az sem csoda talán, hogy Richárd nem tudott minket időben haza vinni, mert igen elhúzódtak a filmezések, ami nem csak időeltolódást, hanem előre nem látott anyagi költségeket is jelentettek számára. De nem is ez volt a „nem-csoda”, hanem az, hogy hazafelé tartva, minden lehetséges továbbjutási lehetőségünk bezárult és Júliával megrekedtünk egy Istenhidege közeli városban, ahol egy olyan fiatal házaspár lakott, amelyet valamikor én biztattam a gyermekvállalásra. Ilyen módon a kis Évának én voltam a spirituális előkésztője. Botondék igen jó szívvel fogadtak és kedves társaságukban a kényelmesen berendezett meleg lakásukban számítógépekről, horoszkópokról és gyermekekről beszélgettünk, egy finom vacsora és minőségi vörösbor elfogyasztásával is megdobva a viszontlátás örömét. Eközben Júlia, a maga csendes stílusában, alaposan lefényképezte magának az ide-oda mozgó, néha már - már tudatos viselkedést sejtetően szerepelő, nyolc hónapos Évikét.
    Júlia következő Bagolyvári telefonhívása arról szólt, hogy nem jött meg a menstruációja. Azt mondtam neki, hogy ne izguljon („- Nem is izgulok!” ), még várjon egy kicsit, és aztán nézzen alaposan utána a dolgoknak. De egy hét múlva, már én udvaroltam haza, minden menstruációtól és a lehetséges Medárd II. nevű embriótól függetlenül, mert közben valamiféle, a rühösséghez hasonlatos állapot vette birtokában a testemet. Főként a hajlataimat ellepő kiütések keletkeztek, amitől, furcsa módon, igencsak kegyetlenül rám tőrt mind a szexuális éhség, mind az egyedüllét nyomorúsága. Mivel a bőrfelület problémái megoldatlan Szaturnuszi sorsbajokra utalnak, vagyis a bőrbetegségek általában a felelősségtudat problémáira vezethetők vissza, egy ilyen heves és ilyen sokáig tartó, főként éjszaka folyamán gyötrő egészségi támadás esetén komolyan meg kellett vizsgálnom, hogy miként kapcsolódik a felelősségérzetem, az isteni felelősségtudathoz. Jól tudtam, hogy az egyetemes törvények nem ismerik, vagy legalábbis nem ismerik el kényszerítő élet-körülménynek a spekuláns ember társadalmi berendezkedését és e berendezkedés alapján létrehozott hipokrita erkölcsöket. Hát világossá vált számomra, hogy nincs többet, amiért a Júlia szüleinek és nagyszüleinek a Júliával kapcsolatos polgári érvényesülési elképzeléseire tekintettel legyek, és ha Júlia is úgy akarja, össze kell házasodjunk, ha lesz gyermek, ha nem. Hiszen vitán felüli már, hogy amennyiben ennyire szeretjük és kívánjuk egymást, ez a különválasztott állapotunk egy idő óta már, meredeken ellenkezik a lét és az élet rendeltetésével.   
    Júlia nem mondta meg az édesanyjának, hogy hazajön és így majdnem egy hétig maradt nálam, anélkül, hogy a rühösnek gondolt betegségemen kívül, valami vagy valaki megzavarhatta volna, a minden vonatkozásában elmélyültnek nevezhető együttlétünket. A feltételes rühösségem a Szaturnuszi ciklusokhoz méltóan, pontosan hét napig tartott és mi Júliával minden lehetséges szempontot felvetve, megegyeztünk abban, hogy bárhogy állnának is a dogok, abortuszról szó sem lehet. Ám ugyanakkor az is kétségtelenné vált mindkettőnk számára, hogy neki sincs, amiért ő az önkéntelen ellenérzéseiből eredő sors-támadásai következtében egyik hűléstől a másikig tántorogjon Bagolyváron csak azért, hogy a szüleinek és a nagyszüleinek a hozzá fűzött diplomás jövő című, szép álmait beváltsa. És természetesen, nekem is fölösleges bús-legénykedve, ilyen betegségeket felszednem csak azért, hogy ne vádoljanak majd városszerte a Júlia ártatlan "fejének elcsavarásával." Ezek fényében eldöntöttük, hogy az esetleges fogamzástól függetlenül, vissza fordíthatatlan helyzet elé állítunk mindenkit, és titokban összeházasodunk a vakáció folyamán, még mielőtt vissza kellene mennie Bagolyvárra. Ha majd az én feleségem lesz, az én lakásomban hivatalosan bejelentett otthonnal, automatikusan megszűnik a szülőknek és a nagyszülőknek mindenféle gyámkodási joga és akkor majd autonóm és felnőtt személyként ő dönti el, hogy szülhet-e gyermeket, hogyha akar, és vissza megy-e Bagolyvárra vagy sem. Addig is arról, hogy nem jött meg menstruációja, ne szóljon az anyjának sem, mert az, a nagyszülőktől, vagyis a saját szüleitől való félelmében, képes lesz a magzatot támadni, attól függetlenül, hogy csak nekünk van jogunk dönteni - sőt: valójában már nekünk sincs! - a magzat jövőjéről. Júliának nem csak a boszorkányi képességekkel rendelkező édesanyja, hanem az akkoriban még vallásosan materialista édesapja is, akitől már tizenkét éves kora óta különváltan éltek, megsejtett valamit, olyannyira, hogy „derült égből…” mindkettő különféle pénzösszegeket kezdett ajánlani Júliának, arra az esetre, ha mégis valami baj lenne... Ő viszont visszautazott Bagolyvárra miután utánajártunk, hogy milyen hivatalos papírok beszerzése szükséges a házasságkötéshez és azt is megtudtuk, hogy Romániában ehhez a hivatalos aktushoz még csak tanúk sem kellenek.
     Bagolyváron viszont, háromszor is megvizsgáltatta különféle nőgyógyász orvossal magát, de terhességet még az ecográf igénybevételével sem állapítottak meg nála, még annak ellenére sem, hogy már előre bejelentette a nőgyógyásznak: amennyiben megfogant a magzat meg akarja tartani, mert amúgy is megy férjhez. Verácskának e bújócskázó természetével szemben tanúsított tehetetlensége az ember istentelen beavatkozási mániáját  kiszolgálni hivatott tudománynak, nagy segítségünkre volt abban, hogy a tudománnyal szembeni csirázó bizalmatlanságunk erősödjön és, mivel még arra sem voltunk kíváncsiak, hogy fiú-e, vagy lány, az embriónk, Verácska növekedésének arányában egyre inkább mellőzzük, majd teljesen elvessük a tudomány eme "elengedhetetlen" szolgáltatásainak az igénybevételét. A három hónappal későbbi vizsgálatok alkalmával, az Istenhidegei orvosok azt mondták, hogy Verácska ott volt a Júlia méhében már Mikulás környékén biológiailag. Hogy ő, vagy az angyalok vezették-e félre az orvosokat és az ultrahangos berendezést annak érdekében, hogy mi ténylegesen szabadon dönthessünk, és Júlia se kelljen az anyjának hazudozzon, nem tudhatjuk. Amint később viccesen meséltük, az angyalok ebben az esetben, elég ügyesen végezték a dolgukat, mivel, annak következtében, hogy nem keltett félelmet bennem a régebben a sokszor kísértő rémes gondolat, hogy újból kényszerből veszek el valakit feleségül, megkönnyítette számomra a házasságkötés eldöntését. És az is érdekes, hogy miután Júlia hazajött téli vakációra, a klinikai órarend, a mi szabadidőnk és a városháza házasságkötő irodájának órarendje, valamint a karácsonyi ünnepek, annyira összeegyeztethetetlennek bizonyultak, hogy a végén éppen ennek köszönhetően sikerült nagyon gyorsan és minden feltűnés nélkül, szilveszter napján átesni a hivatalos beiktatással járó, aszkétikusan intim ceremónián.  
     Nem csak Romániában van ez úgy, hogy miközben egyre kevesebben mernek, vagy egyszerűen nem akarnak idejében "gyermeket vállalni" - és az effajta kifejezések csak azt juttatják eszembe, hogy gazdasági életszemlélete miatt milyen mélyre süllyedt spirituálisan és az élet eredeti céljától milyen messze került a modern ember - ennek ellenére, általában mindenki drukkol és igyekszik segíteni annak, aki ezt a létkorrupció miatt nehéznek képzelt utat vállalja. (A magát kereszténynek nevező nyugati ember az, aki elsősorban nem akarja elfogadni a fejlődés törvényének azt a Jézus által történt megfogalmazását miszerint: “Az én terhem könnyű és az én igám gyönyörűséges.) De lehet, hogy a tanácsi hivatalnoknők mindössze a jó statisztika miatt lettek nagyon serények és jóindulatúak, amikor bejelentettük, hogy Júliának vissza kell mennie Bagolyvárra a szilveszter utáni szabadnapot követő első napon és összeadtak minket december harmincegyedikén. Gyönyörű nap volt. Soha nem fogom elfelejteni egyetlen mozzanatát sem.  
    Most is örül a szívem, ha rágondolok, pedig útközben a tanács felé erősen megkísértett egy valahonnan a tudattalan mélyéről elősettenkedő régi szorongás, hogy talán mégse kellene, és hogy vajon nem-e rontok ezzel megint el valamit úgy, mint ezelőtt tizenöt évvel, amikor Kingát feleségül vettem? Persze, a két esemény között még csak a hasonlóságról sem lehetett szó, hiszen egy, Kingánál jóval szebb és értelmesebb lány karolt belém az utcán, akivel nem polgári, hanem spirituális, sőt: kauzális alapon kötötte össze lelkünket valami sokkal erősebb hatalom, mint a polgári törvények. Utólag jöttem rá, hogy ez az a mélyről jövő, irracionális szorongás, nem a Kingával együtt elkövetett, az ő tisztességét megmenteni hivatott, "erkölcsösnek és becsületesnek" tűnő, de valójában felelőtlen lovagi tettemnek az emlékéből ered, hanem sokkal mélyebbről. Olyan helyről, aminek a pontos feltérképezéséhez csak a később felfedezett kauzális asztrológia nevű szellemtudomány fedhette fel a biztos tájékozódási pontokat. Az én sorsképletemben ugyanis a Skorpió csillagképe majdnem teljesen egybeesik a négyes horoszkópházzal, a fizikai és a lelki otthonul szolgáló környezetet, a családi viszonyrendszereket és a családi élet problémáit megjelenítő életterülettel. Ennek következtében a Skorpióban álló négy bolygóm egyben a négyes horoszkópházba is bekerül, a Hold által diszharmonikusan fényszögelt Szaturnusszal a házcsúcson. Azon az Ég Aljának nevezett asztrológiai helyen áll tehát a negatív Szaturnuszom, amely a tudattalan egyik legmélyebb, az egyetemes teremtés őserejével és a földi törvényekkel való közvetlen kapcsolatomnak a pontját jelöli a születési képletemben. Ez viszont arra utal és oda vezethető vissza, hogy szegény édesanyám öntudatlanul, vagy tudatosan, de igen sokáig és igen erősen irtotta lelkéből az otthon alapítás és a gyermekszülés képzetét és gondolatát. Harmincadik éves születés napja után másnap születtem meg úgy, hogy az ő számításai szerint két héttel később érkeztem a világra. Ez, a gyakorlatban azt jelenti, hogy az ő szüleivel közeli barátságban álló, jóindulatú nőgyógyásszal, két héttel korábban hozzá fogtak az én anya-kímélő, fájdalom nélküli, tudományos világrajövetelre serkentésemhez. Magyarul: időnap előtt ki akartak ugrasztani az anyaméhből annak érdekében, hogy ez az aktus mindkettőnk számára könnyebb legyen. Ennek az lett a vége, hogy édesanyám, erőt veszítve, teljesen képtelenné vált a kitolásomra. Mivel a fejem már beékelődött a szülőcsatornába, az akkori technikával már nem tudtak császármetszéssel kivenni és édesanyám élete megmentése érdekében, elkezdték az előkészületeket az én "felnégyelésemhez", a fejemnek a darabokra vagdosásához.
     Asztrológusi tapasztalataimból és gyakorlati megfigyeléseimből következően, távol állok attól, hogy olyan misztikus megállapításokat tegyek, miszerint minden gyermek akkor jön a világra, amikor annak eljött az igazi ideje. Ezért, ennél a determinisztikus koncepciónál sokkal gyakorlatibb és ugyanakkor átfogóbb-összetettebb képem van életemnek erről a mozzanatáról, amely, a tudomány szentségtelen beavatkozásait a hangoltság és a „zsák megtalálja a foltját” elve alapján hozza egymással kapcsolatba az egyetemes törvények hatásmechanizmusát. A lényeg az, hogy életbelépésemnek ez a tragikus mozzanata összhangban áll, mind az édesanyámnak a nagyanyám élete szellemi kábulatából következő, összezavart életével és lelki alapállásával, mind az emberiségnek azzal a zavaros és agresszív korszakával, amelybe megérkeztem (Sztalin halálának éve pl.). Persze, mindez alapul szolgált annak a későbbi diszharmonikus hatásoknak a felerősödéséhez is, amelyek édesanyám félelem- és szorongás-teli tudattalan érzés- és képzeletvilága révén érték az én aurámat az életem első napjaiban és heteiben, annak köszönhetően, hogy a nagyanyámnak a nagyapámmal szemben táplált úri haragjának a mintájára, anyám a váláshoz vezető feszültségek között élt az édesapámmal szemben, már a születésem napjától.
   A Júliával való házasságkötésemet megelőző órákban és percekben tehát, ebből a zavaros múltamból is érkeztek hozzám az irracionális lelki szorongások, nem csak a Kingával való hazug házasságkötés emlékködéből, és amelyek megszűntek mindjárt azután, hogy Júliával aláírtuk a házasságkötést igazoló okmányokat. Teljesen felszabadult emberként léptem ki vele a tanácsház monumentális bejáratán. És, miután az útlevél osztályra is elszaladtunk, a frissen kiállított házasságlevéllel, hogy a Júlia készülőfélben álló útlevelébe az újonnan felvett családneve íródjék be, elutaztunk egy, a rendszerváltás óta haldokló félbe jutott fürdőhelyiségbe, amelynek egy gondozatlan, de tágas villájában a barátaink vártak, hogy életünk legvidámabb szilveszteri mulattságába foghassunk.
    Ez volt tehát a házasságunk kezdete. Az így hivatalosan is biztonságba került Verácskát igencsak megtáncoltattuk azokon a vidám téli napokon és éjszakákon, amelyek a Tarot kártyának a huszonkettes, Bolond nevű ikonjáról szóló, közös előadásunkkal fejeződtek be. Mivel az Oroszlán jegyében született Júlia horoszkópjában a karmikus adósságait jelző Sárkányfarka, szintén a négyes házban állt, tudatos egyezség szerint vállalta magára az új társadalmi állapotának közlését a szüleivel és a nagyszüleivel, és azokat a lehetséges konfliktusokat is, amelyeket az egymástól rég óta külön élő családtagjaiban a bejelentése kiválthatott. Mivel a durva és kegyetlen átmenetek nem tartoznak a Ciklus és a Ritmus törvényének a harmonikus megnyilvánulásához, mielőtt az új minőségében meglátogatta volna őket, azt is közölte velük, hogy mindaz, amitől tartottak, már visszavonhatatlanul megtörtént és ezentúl a gyámkodói-zsarnokoskodói alapállásukat végérvényesen fel kell adják vele szemben, vagyis Balog Júliával szemben. Mivel a nyári szélütéséből okuló édesanyjának nem volt kedve átesni egy tényleges agyvérzésen, lehetőség, amire Júlia már a konkrét hírközlést megelőző telefonbeszélgetés alkalmával figyelmeztette, a beszélgetés alatt feloldott kétségbe-eséséből való kijózanodása után, bölcs beletörődéssel elfogadta a helyzetet. Nem úgy a Júliát gyermekkora huzamosabb időszakaiban nevelő, ambícióktól fűtött nagyszülők, akik miután megtiltották neki, hogy " a házukba betegye a lábát", többet szóba sem akartak állni vele. A Mars Istenség egészséges természetét valamennyire már ismerve, nagyobb örömmel és megnyugodva fogadtuk a nagyszülők harci alapállását, mint egy olyan alattomos támadásoktól átszőtt békés kapcsolat-fenntartást, amelyben hónapokig azon fáradoztak volna fölöslegesen, hogy Júliát józanészre térítsék és vegyék rá arra, hogy kapartassa el a magzatot. Ezzel a lehetőséggel viszont, az öregeknél gyakorlatiasabb édesapa próbálkozott, amikor minden általunk értelmesnek gondolt magyarázattal szemben, úgy képzelte, hogy Júliát mindössze ez a „terhes” állapota készteti arra, hogy ott hagyja az egyetemet. Legmeglepőbb érvelése úgy szólt, hogy "Még a börtönben is ki lehet bírni néhány évet, hát akkor az egyetemen?" és Júlia alig tudta lebeszélni arról, hogy azonnal vegye ki a bankból az összes megtakarított pénzét, amivel a város, vagy akár az ország legdrágább nőgyógyászát is hajlandó lett volna megfizetni, hogy az, veszélytől, problémától, és utólagos komplikációtól mentesen szabadítsa meg Júliát a magzatától. De látván, hogy Júlia mennyire nyugodtan és magabiztosan érvel vele szemben, idővel a pragmatikusan jóakaratú apa is felhagyott a rábeszélésekkel.
   "Egymástól csak jól elkülönített és különbözőségükben jól meghatározott (megnevezett) elemek egyesíthetők.", figyelmeztet ő a megváltásnak, többek között a párkapcsolatokra és a családi viszonyokra is vonatkozó alaptörvénye. Júlia horoszkópjában nem csak a családot és az otthont jelképező négyes házban áll a Sárkányfarok nevű elem, hanem ugyanakkor a Halak napjegyében is, aminek köszönhetően a mély tudattalan világa szintjén, rendkívüli módon érzékeny a karmikus programjait rá örökítő anyjának és anyai nagyanyjának a mély tudati és a tudattalan szellemi tevékenységére. Ezért, annak ellenére, hogy mind gazdasági, mind intézményes társadalmi szinten megtörtént az gyermekkorát nyomasztóvá tevő, anyai elődeitől való gyakorlati elszakadása, ez nem történt meg a tudattalanban működő démonok világa szintjén. Már ötödik hónapos áldott állapotában volt, amikor az álmai visszatérő motívumának elemzése során felfedezte, hogy a lelke mélyén még mindig retteg a nagyanyától, de főképp a nagyapjától.                            
   Mivel a viszonyukban addig csak az történt, hogy amazok tagadták ki őt, anélkül, hogy hagyták volna Júliának, hogy az ő jövőjére vonatkozó ősi elképzelésekkel szembeszegülő, szabad tettét értelmesen, vagy legalább szenvedélyesen megindokolhatta volna, voltaképpen Júlia volt az, aki még mindig viaskodott velük gondolatban. Ez abból is kiderült egyébként, hogy a rengeteg szeretkezéssel fűszerezett idillikus viszonyunk ellenére, még mindig hullt a haja. Korábban is tapasztaltam, hogy a gyakorlati problémák megoldásában való tapasztalatlansága miatt, általában bizonytalanul jár-kel a világban, de ha meggyőződik valaminek a helyességéről, sokszor nálam is határozottabban, csaknem vakmerően cselekszik.
    Így történt meg az is, hogy miközben valami fontos üzenet és egy pár horoszkóp elküldése érdekében egy külföldre utazó barátommal megbeszélt találkám miatt, húsvét másnapján egyedül hagytam a lakásban, annak érdekében, hogy a helyzetet önmaga számára is véglegesen egyértelművé tegye, felhívta a nagyszüleit és külön - külön elküldte őket az édesanyjuk örömébe. Az, hogy mind a két nagyszülőt kommunikáció közelbe kapta, annak tudható be, hogy a nagyapja nem fogta fel, vagy legalábbis nem volt képes egyértelműen és bátran értelmezni a Júliának ezt a húsvéti üdvözletét. Mivel Júlia is sejtette, hogy az ájulás széléhez közelítő félelmi állapotában kiejtett szavai nem hangzottak meggyőzően, tíz perc múlva újratárcsázta a nagyszülők telefonszámát és ezúttal a nagyanyját kapta drótvégre.
- Az előbb is te hívtál Júlia?
- Igen, én voltam az. Te is elmehetsz az anyád örömébe. - Hogy a tudattalanja mélyrétegeiben folyó küzdelmének ilyen radikális módszerrel próbált véget vetni, arról Júlia nem számolt be nekem, mivel akkoriban újból kitört rajta egy hetekig lappangó Oroszlán-betegség: az arcüreggyulladás és belealudt a kora reggeli hőstettével járó, számára mértéken felülinek számító lelki erőfeszítésbe. Ezért majdhogynem belenyerítettem a telefonkagylóba, amikor a Júlia édesanyja, mérsékeltnek mondható hanghordozással, azt kezdte számon kérni tőlem, hogy miért vettem rá Júliát ilyen gyalázatos tett elkövetésére? Mivel korábban már meggyőződhettem arról, hogy ilyen nagy horderejű sors-kérdésekben tudatosan jár el, egy pillanatig sem kételkedtem abban, hogy amit az édesanyja állít, Júlia tényleg meg is tette. Így, a nálam három évvel fiatalabb anyósommal hamar tisztáztuk az alaphelyzetet, vagyis azt, hogy, amint ő is tapasztalhatta ezt korábban, köztem és Júlia között nem apa és gyermeke szerű a viszony, hanem ténylegesen házastársi - egyenlő partneri, következésképpen, nem az én hatásomra, befolyásomra, parancsomra, stb. cselekedett. Ezért tehát, én azt sem fogom tenni, hogy Júliától számon kérjek valamit is abból, amit a saját családtagjaival, vagy az anyámmal szemben elkövet. Sőt: miközben egyértelműen felkértem őt az anyámmal szembeni világos és szabad - őszinte - viselkedésre, egy pillanatra sem tettem kétségessé édesanyám előtt azt a tényt, hogy semmi esélye a jóságosság és a jóakarat álalakzataiba bujtatott, skorpiói hatalmi ambícióinak a kiélésére az anyósi szerepkörében. Az anyósi paradigmát, de főként az anyám humanizmussal álcázott skorpiói természetét, igen jól ismertem. Ezért valahányszor az édes-anyósi célzásait megtette, kegyetlenül visszavezettem azokat a valóságos okaikhoz és Júliát is felkértem arra, hogy ne bánjon vele kesztyűs kézzel. Nos, mire a "tiszta vizet a nyílt kártyákba" jellegű mondatok véget értek, Júlia is telefon közelbe érkezett és átvette tőlem a kagylót. Az anyját már nem küldte el melegebb éghajlatokra, de eléggé egyértelműen tudtára adta neki is, hogy egyáltalán nem bízik annak az anyai szeretetében, mivel tudja, hogy még mindig fél a szüleitől és ennek következtében nem csak Júliával, de még saját magával sem őszinte.
     Hogy Júliának erre az eredeti húsvéti hadműveletére mennyire szükség volt, az nem csak a Verácska megszületése előtti csendes időszakban derült ki, amikor az édesanyja igen tapintatosan és óvatosan kért fel minket arra, hogy "az ég szerelmére, nehogy valami hülyeséget csináljunk" és igazi akadályt nem gördített az általa megsejtett radikális tettünk elé. De a Júlia tudattalanja annyira össze volt kötve az ősi tudattalanjával, hogy évek múlva, messze külföldön is, az otthonitól egészen különböző környezetben és a számára nem könnyen feldolgozható élmények és látványosságok hatása ellenére is, éjszakánként még mindig azt álmodta, hogy vagy az anyjával, vagy a nagyszüleivel utazik, igen zavaros körülmények között, egy valamiért mindig problémásnak, defektesnek bizonyuló vonaton, vagy más szállítási eszközön. Hogy céltévesztés, vagy a járműnek a lekésése miatt, kellemetlen körülmények között rostokol velük együtt, egy ismeretlen állomáshelyen. Ennek ellenére, a kettőnk közötti felhőtlen viszony, amely lehetővé tette azt is, hogy még a Verácska születése előtti napokban is gyönyörteljeseket szeretkezzünk, oda vezetett, hogy minden sikerüljön, amit lépésről lépésre haladva, a gyermek világrajövetelének a jó körülményeiről, tudásunk és sejtelmeink sugallatára elképzeltünk.
    Alig telt el néhány hét a szülés utáni órákban is éberségben maradt Júliával és az anyaméhen kívüli izgalmas világot figyelő Verácskával készített első rádióriport elhangzása után, a Júlia nagymamája is jelentkezett azzal a barátkozó hírrel, hogy amennyiben Júlia meglátogatná őket, mégiscsak kiadná számára azokat az ágyneműket, amelyeket a sokkal későbbre várt férjhezmenetele alkalmára készített számára házassági staférungként. Persze ez csak a kapunyitást megelőző jeladás volt a lelkiismeret furdalásával nyolc hónapon át küzdő, büszke nagymama részéről, ami később akkorára erősödött, hogy Júlia nem tudott visszautasítani tőle egy hatalmas perzsaszőnyeget. Ugyanakkor én is csupa hálaérzetet táplálok a nagyszülők büszke természetével szemben, mert annak köszönhetően, hogy kezdetben kihirdették, hogy ha kel, késsel szúrnak le engem és úgy fognak "ennek az ügynek véget vetni", nem kényszerülök arra, hogy rokoni kötelességből olyan dolgokról és olyanképpen beszélgessek udvariasan és hosszú ideig velük, mintha a teremtés eredeti rendeltetéséről és okáról, valamint az asztrológiáról semmit sem hallottam volna. Elég energiámba és lélekgyötrelembe került nekem az édesanyámmal szembeni tíz éves pusztába-kiáltozás.
      A szabadon született Verácska éppen olyan csacsogóan szimpatikus kislány, ahogy a vele egy idős, elemista gyermekről általában elképzeljük, és a rajztehetsége rendszeres gyakorlása mellett, karatézik. A nála egyre könnyebben és rövidebb idő alatt született három húgával együtt egészségben fejlődik, és az, amitől a házasságkötés előtt szorongtam titokban, egyáltalán nem következett még be: nem unom a házasságot, és soha nem érzem azt, hogy a család miatt valamitől is, ami értékes, elzártam volna magam. Négy gyermekes apaként, mind jobban és jobban érzékelem az életem értelmét, annak szépségét és komolyságát, és a sok küzdelem ellenére, nem tehernek, hanem lehetőségnek, nem lezártnak, hanem egyre nyitottabbnak és egyre szabadabbnak, teljesnek és egésznek érzem azt.
 
< Előző   Következő >
 
   
 

Content on this page requires a newer version of Adobe Flash Player.

Get Adobe Flash player