1315. FELHÍVÁS: Ne féljetek, ha Putyint és Netanjahut rács mögé juttatjuk – ez egy pozitív lépés lesz!

CÍMKÉP: A Nemzetközi Büntetőbíróság hágai épülete - A magyar történelem egyik tanulsága, hogy ami az egyik oldalon hősies szabadságharc, gerilla- és partizánküzdelem, az a másikon lázadás, terrorakció. A mai világban úgyszintén. Ami az egyik oldalon a szabadság, a szabadkereskedelem, az emberi jogok katonai erővel történő védelme, az a másikon erőfölénnyel való fenyegetés, visszaélés, állami terrorizmus, a polgári lakosság ellen elkövetett bűntény. A nemzetközi bírák a közvélemény, s ki tudja, milyen háttérerők eltérő nyomására az egyik, meg a másik félnek is kedvezni akarhatnak a globális hatalmi egyensúly megbomlása miatt kialakult helyzetben, miként azt az Ukrajna területén vagy a Közel-Keleten folyó háborúval kapcsolatos határozataik is mutatják.

A nemzetközi jog jelenlegi helyzete olyan, mint egy tetszhalott állapot, amelyet Gyarmati István, volt diplomata és biztonságpolitikai szakértő, a Heti TV 2024. november 25-i "A világ zsidó szemmel" című műsorában elemezett. Bár nem használta kifejezetten ezt a kifejezést, a mondandója lényege ezt tükrözte. A szakértő kifejtette, hogy a nemzetközi jog működése és relevanciája komoly kihívásokkal néz szembe, mivel egyre inkább háttérbe szorul a globális politikai feszültségek és konfliktusok közepette.

A mi Európa-centrikus világunkban három jelentős korszakot különböztethetünk meg, amikor a domináló nagyhatalom vagy nagyhatalmak képesek voltak arra, hogy a nemzetközi kapcsolatok kereteit szabályozó megállapodásokat hatékonyan érvényesítsenek.

Az első időszak, amelyet a Római Birodalom Pax Romana néven ismerünk, a béke és stabilitás időszaka volt, amely a birodalom terjeszkedésének csúcsára esett. Ezt követően a Pax Britannica, amely a napóleoni háborúk utáni időszakra, a 2015-ös bécsi kongresszus és az I. világháború kitörése közötti szűk évszázadra terjedt ki, szintén a globális hatalom egyensúlyának fenntartásáról szólt. Végül, a Pax America-Sovietica-Europaea, amely a II. világháborút követően, 1945 és 1990 között zajlott, a világpolitika új dimenzióját hozta el, ahol az Egyesült Államok és a Szovjetunió érdekelt volt abban, hogy a saját befolyási övezetük stabilitását megőrizzék, ezzel biztosítva a nemzetközi rend kiszámíthatóságát.

Nem szükséges jogi szakértővé válni ahhoz, hogy az ember észrevehesse: a nemzetközi jog keretein belül a harmadikként említett időszakban sem volt lehetséges a teljes körű érvényesítés. A békés egymás mellett élés fogalma csak viszonylagos értelmet nyert. Miközben a globális nagyhatalmak arra törekedtek, hogy fenntartsák a kölcsönös ellenőrzést és alakítsák az együttműködés kereteit, a világ más tájain – mint Koreában, Vietnámban vagy a Közel-Keleten – helyettesítő háborúk révén próbálták kiterjeszteni befolyásukat és mozgásterüket.

a nemzetek közötti feszültségek és konfliktusok mindennapos jelenséggé váltak, ami nem csupán a politikai tájat, hanem a társadalmi és gazdasági életet is alapjaiban formálta. Az Egyesült Államok és a Szovjetunió rivalizálása nem csupán a katonai erőkről szólt; a propaganda háború és a kulturális befolyásolás is kulcsszerepet játszottak. Az Egyesült Államok sokszor a demokrácia és a szabadság látszatát keltve terjesztette érdekeit, míg a Szovjetunió a proletár internacionalizmus nevében próbálta terjeszteni a kommunizmust. Ezek a hatalmi játszmák nemcsak a politikai elit körében zajlottak, hanem a civil társadalomra is kihatottak. Az emberek mindkét oldalon szenvedtek a hatalom harcainak következményeitől, hiszen a háborús retorika és a fokozott megfigyelés mindennapjaik részévé vált. A szólásszabadság korlátozása, a cenzúra és a politikai üldözés mind hozzájárultak ahhoz, hogy a hidegháború évei alatt a félelem és a bizalmatlanság légkörében éljenek. Ezek az események nem csupán történelmi adalékok, hanem figyelmeztető példák arra, hogy a hatalom küzdelme és a politikai érdekek milyen mély hatást gyakorolhatnak egy ország fejlődésére és a társadalom moráljára. A hidegháború öröksége ma is érezhető, hiszen a világ politikai tája továbbra is sokszor a múlt tanulságainak figyelmen kívül hagyásával formálódik.

A két szuperhatalom folyamatosan azon fáradozott, hogy a média, a művészeti és kulturális hatások, valamint a nemzetközi versenysport eszközein keresztül befolyásolja a másik oldal közvéleményét. A Szovjetunió kezdetben meglehetősen eredményes volt ebben a törekvésben, azonban az idő múlásával az Egyesült Államok egyértelműen dominálni kezdett ezen a területen.

A nemzetközi jogi szempontokat sokáig figyelmen kívül hagyták, hiszen a felek az erőegyensúly fenntartása érdekében inkább konszenzusra törekedtek, így ritkán került sor az ügyek nemzetközi bíróság elé. Jelenleg azonban Gyarmati István szavaival élve, az erőegyensúly megbomlása következtében a káosz határozza meg a globális viszonyokat. Ezt jól példázza az Ukrajnában és a Közel-Keleten zajló konfliktusok nyomán kialakult helyzet.

Az előbbi esetében egészen döbbenetes, hogy a Kijevben 2014 februárjában létrehozott amerikai bábkormányok nyolc éven át a világ közönye mellett pusztíthatták saját állampolgáraikat. Ha eltekintünk a mélyben ható geopolitikai küzdelemtől, azért, mert a Krím és a Donyec-medence lakosságának nagy részét alkotó orosz nemzetiségűek visszakövetelték az Ukrajna függetlenné válásakor, majd a későbbi ukrán alkotmányban rögzített, egyébként már a szovjet érában is létezett autonómiát.

Mi más lehetne ez, ha nem a nemzetközi egyezmények keretein belül garantált emberi jogok súlyos megsértése, amely civilek, köztük gyerekek ezreinek életét követeli? Ráadásul mindez már messze túlmutat az oktatásra, az anyanyelvhasználatra, az állami pozíciók betöltésére és a vallásgyakorlásra vonatkozó korlátozásokon, hiszen oroszellenes, vagyis etnikai alapú üldözés formájában nyilvánul meg. E körülmények között még a legnyilvánvalóbb esetek, mint például az orosz-német együttműködés keretében megvalósított Északi Áramlat-2 gázvezeték felrobbanása, is kivizsgálatlanul maradnak, ami felveti az állami terrorizmus lehetőségét.

A közel-keleti háborúkról majd később. Mindenesetre a nemzetközi jog recsegését-ropogását, ha nem összeomlását jelzi, hogy miközben az Irak, a Jugoszlávia, a Líbia, a Szíria ellen végrehajtott nyugati bombázásokban millióra tehető halottért, ennél jóval több sebesültért, a földönfutóvá tettekért a nyugati döntéshozók közül senkit nem vontak felelősségre, 2023. március 17-én Vlagyimir Putyin orosz elnök és Marija Alekszejevna Lvova-Belova ellen előzetes elfogatóparancsot adott ki a Nemzetközi Büntetőbíróság, mert úgymond

A gyanúsítottak felelőssége kiterjed a lakosság jogellenes deportálására, valamint arra, hogy Ukrajna megszállt területeiről jogellenesen átszállítanak ukrán gyermekeket az Orosz Föderációba.

A térség kultúrájával és társadalmi folyamataival való mélyebb kapcsolatom, valamint közel három évtizedes újságírói, fordítói és tolmácsolási tapasztalatom révén az elmúlt tizenöt évben szinte mindennap a posztszovjet térség eseményeivel foglalkozom. Ezen időszak alatt a Bekiáltásban 650-700 cikkben számoltam be az ottani fejleményekről. Megdöbbentő volt tapasztalni, hogy a Donyec-medencében már évekkel korábban kezdődő harcok, melyek az orosz hadsereg inváziójának hatására fokozódtak, súlyos következményekkel jártak. E harcok elől menekítették el azokat az ukrajnai, de túlnyomórészt orosz nemzetiségű gyermekeket, akik az elmúlt nyolc évben, ahogy 2014 őszén Petro Porosenko ukrán elnök is megfogalmazta, gyakran a pincékben kerestek menedéket az ukrán katonai akciók és a hadsereg ágyúzása miatt.

Most olyan helyzet alakult ki, amelyben Benjamin Netanjahu izraeli kormányfő, Joáv Gallant volt védelmi miniszter, valamint a palesztin Hamasz-szervezet három vezetője hasonló kihívásokkal néz szembe, mint az orosz vezetők. Mindkét fél képviselői esetében előzetes gyanú merül fel, hogy közös ügyekben bűnösnek bizonyulhatnak. Ez a különös szituáció azt eredményezi, hogy az ítélkező hatalom, a közvélemény nyomása és esetleges háttérérdekek hatására próbálja meg balanszírozni a döntéseit, így kedvezve különböző érdekcsoportoknak. Ilyen körülmények között az igazság kiderítése és a pártatlan jogszolgáltatás már-már lehetetlenné válik.

A nemzetközi bíráskodás és jogi keretek körüli zűrzavart tovább fokozza, hogy számos olyan állam, amely egyébként elismeri a nemzetközi büntetőbíróság hatáskörét, nyíltan bejelentette: nem hajlandó végrehajtani bizonyos ítéleteket. Mongólia például vendégül látta Vlagyimir Putyint egy nemzetközi konferencián, miközben biztosította számára a szabad mozgást. Most pedig Magyarország és Szlovákia kormánya jelentette be, hogy Benjamin Netanjahu védelmét élvezi, amennyiben ellátogat hozzájuk. Ezzel párhuzamosan a megválasztott amerikai elnök, Donald Trump köreiből olyan információk szivárogtak ki, hogy...

A bíróságot szankciók várják a döntése következtében, amely az izraeli miniszterelnököt és a kormány korábbi tagját érinti.

A 2002-ben megalakult, hágai központú Nemzetközi Büntetőbíróság az emberiesség ellen elkövetett bűncselekmények, háborús bűncselekmények és agresszió ügyében jár el. Fontos, hogy a bíróság csak akkor léphet közbe, ha a hazai jogrendszer nem biztosít megfelelő felelősségre vonást, vagy ha az eljárás csupán látszólagos, és nem tükrözi a cselekmény súlyosságát. Ez különösen vonatkozik olyan esetekre, mint az emberölés, népirtás, rabszolgaság, lakosság deportálása, erőszakos kitelepítés, kínzás, illetve prostitúcióra kényszerítés, valamint számos más, összesen 74 különböző háborús bűncselekmény.

A bíróság megalapításáról szóló egyezményt negyvenegy ország, közöttük Kína, Oroszország, Izrael és az Amerikai Egyesült Államok sem ratifikálta, ám az EU-országok, köztük Magyarország igen. Most azonban a magyar kormányfő utasítást adott arra, hogy vizsgálják meg, mi lenne a következménye, ha országunk kilépne a Nemzetközi Büntetőbíróságból, mert úgymond ezt a testületet is "politikai eszközként használják". Ezzel szemben a kanadai kormány közölte: adott esetben érvényt szereznének a bíróság határozatának.

Jókora tehát a zavar. És ez csupán a jéghegy csúcsa egy különleges területen. De legalább ekkora a jogbizonytalanság, ha a külföldi bankokban lévő orosz és más államok, egyes cégek és magánszemélyek betéteinek zárolásával, az elhelyezett betétek és kamataik önkényes felhasználásával kapcsolatos, politikusok által kierőszakolt intézkedésekre, az USA-nak nem parírozó államok évtizedek óta zajló szankcionálására gondolunk. Utóbbi formái az adott állam tulajdonában lévő, az USA-ban lévő épületek lefoglalása, az ország ellen a lakosság életkörülményeinek, akár az éhezést is előidéző, kereskedelmi tilalmak bevezetése, az ország bankjainak a nemzetközi valutaátutalási rendszerből való kizárása a jog hatályán kívül eső börtönök létrehozása...

azt láthatjuk, hogy a nagyhatalmak gyakran kihasználják a gyengébb országok sebezhetőségét. A történelem során számos alkalommal előfordult, hogy egy erősebb állam, saját gazdasági vagy politikai érdekei érdekében, megszállta a nála gyengébb szomszédokat, vagy akár területeket követelt el tőlük. Ilyenkor mindig találnak valamilyen „nemes” indokot: védelmi intézkedéseket, civilizációs missziót, vagy éppen a „rend helyreállítását” hangoztatják. Ezek a narratívák nem csupán a háború előkészítésére szolgálnak, hanem a közvélemény manipulálására is. Akit az agresszor nem tud meggyőzni, azt könnyedén „ellenségnek” bélyegzik, és a társadalom általában támogatja a háborús erőfeszítéseket, hiszen a propaganda hatására sokan elhiszik, hogy a megszállás valójában a béke és a biztonság megteremtésére irányul. A magyar történelmet vizsgálva, láthatjuk, hogy a különböző megszállások és területi viták nem csupán a múltban, hanem a jelenben is folyamatosan jelen vannak. Az ország folyamatosan küzdött a külső hatásokkal, és sok esetben a nemzet egysége is megkérdőjeleződött, amikor a nagyhatalmak érdekei érvényesültek. Az ilyen események emlékeztetnek arra, hogy a hatalom, bárhol is jelenjen meg, hajlamos arra, hogy a gyengébben állókat manipulálja, kihasználja, és az önös érdekeit szolgálja.

A Habsburgok számára Bocskai hajdúi, Rákóczi kurucai és az 1848-49-es forradalom résztvevői csupán lázadók és rebellisek voltak. Ezzel szemben Magyarországon e férfiakat a függetlenségért folytatott küzdelem hőseiként, bátor szabadságharcosokként ünneplik, akik a nemzeti önrendelkezésért harcoltak. E két nézőpont között feszülő ellentét jól tükrözi a történelem bonyolultságát és a nemzeti identitás formálódását.

Hasonlóan változik az egymással szemben álló felek minősítése a világ különböző részein. Köztük a látókörünkben elsősorban lévő Közel-Keleten több mint nyolc évtizeddel ezelőtt a brit megszállókkal szemben robbantásos akciókat elkövető zsidó csoportokra sokan szabadságharcosokként tekintettek, míg mások terroristákként. Miként ezt az eseményekben résztvevő Kardos G. György kiábrándultan mutatja be megragadó trilógiájában: ugyanezeknek az osztagoknak a vezetői, részben tagjai a cionista állam megalakulása után, immár az állam fegyveres testületében a palesztin falvak felszámolásának, az ottani palesztin lakosság kiszorításának lettek az eszközei, mindent egybe vetve, elsősorban az amerikai tőke közel-keleti érdekeit szolgálva.

Az ENSZ által elfogadott kétállami megoldás elméleti kerete, amely az izraeli és palesztin államok létrejöttét célozza, a globális és regionális hatalmi érdekek, továbbá az egymással ütköző helyi szempontok következtében még mindig nem valósult meg. Ennek következményeként az erőszak ciklikusan újra és újra megjelenik. Az érintett felek eltérő perspektívából szemlélik egymást: míg az egyik oldal terroristának és gazembernek titulálja ellenfeleit, a másik oldal hősként és mártírként ünnepli ugyanazokat.

Újabban, ezzel párhuzamosan, Ukrajnában, Kijev - de a nyugati, így a hazai propagandával ellentétben, korántsem Ukrajna egész lakosságának - nézőpontjából a háború a 2022 februárjában betolakodott, agressziót elkövetett orosz hadsereg ellen az ország területi egységének megőrzéséért folyik. Ugyanez Moszkvából nézve: Ukrajnát a bolsevikok által vezetett 1917-es forradalom után, a szovjet állam nemzetiségpolitikája jegyében, az egymást követő moszkvai, köztük ukrán vezetők alakították ki a Lengyelország, illetve az Oroszország szélén ("okraina", "u kraja") lévő területekből - a becéző formában használt Malorosszijából (Kisoroszországból), nem utolsó sorban a Krímből, a lengyelországi Galíciából, a Kárpátaljából, Besszarábia egy részéből stb. Ez a mesterséges államalakulat válhatott 1990 után önállóvá lehetett. Ezt még lenyelték volna a Kreml mai vezetői, de azt már nem, hogy

A Washington által 2014-től irányított, pronáci orientációval rendelkező ukrán állam szinte hadműveletet hirdetett a Donyec-medence többmilliós orosz etnikumú lakosságának, és nem titkolja szándékát, hogy Ukrajnát NATO katonai hídfőállássá alakítsa Oroszország ellen.

Moszkva azzal indokolja a 2022-es februári, Ukrajna elleni támadást, hogy egyrészt a népirtást és a rombolást kellett ezzel megállítania, másrészt azért, mert a Washington által vezetett katonai szövetség a biztonságát fenyegette azzal, hogy Oroszország legfejlettebb vidékeihez olyan közel telepítheti rakétabázisait, amelyek ellen egy támadás esetén, a rövid reakcióidő miatt, már válaszcsapásra sem lenne lehetőség. Akár egyik, akár másik érvet tekintem, nem tudnám őket cáfolni.

Emiatt talán mindkét oldalon azzal vádolnak most, hogy relativizálom a helyzetet, holott az igazság egy. Csakhogy az igazság - mint láttatni igyekeztem - nem abszolút, hanem nézőpont kérdése. A korabeli Nyugat-Európában és az USA-ban teljesen rendjén valónak tartották a lényegében állatnak tekintett színesbőrűek kiirtását, rabszolgaként való adás-vételét, velük szemben bármilyen erőszakot. És ennek végső jogi rendezése még Angliában is csak a XIX. század végén történt meg, az Egyesült Államokban pedig csupán az 1960-as években. Utórezgései azonban mindmáig vannak.

a történelmi bűnök és népirtások csak bizonyos csoportok által elkövetett atrocitásokra korlátozódnak. Az európai gondolkodásmód sokáig figyelmen kívül hagyta a gyarmatosítás és a háborúk során elkövetett tettek széles spektrumát, amelyek nemcsak a zsidóság, hanem számos más közösség, például az őslakos népek, afrikai népek és keleti szlávok szenvedését is magukban foglalták. A fehér ember, mint a világ uralkodója, sokszor úgy tekintett a más kultúrákra, mint amelyeknek sorsa csupán a saját ambícióinak szolgálatában áll. Az imperialista törekvések, a gyarmatosítás és a háborúk következményeként elkövetett népirtások nemcsak a fizikai megsemmisítést, hanem a kulturális identitás szisztematikus lebontását is magukban foglalták. Az európai és transzatlanti narratíva gyakran elhallgatta a gyarmati múlt bűneit, és a történelmi emlékezetben a népirtás fogalma is korlátozottan jelent meg, szűkítve azt a múlt egyik legtragikusabb eseményére, a holokausztra. A koloniális erőszak áldozatai, a rabszolgaság és a gyarmati kizsákmányolás története sokáig háttérbe szorult, így a kollektív bűntudat és a felelősségvállalás helyett a múlt egyes aspektusai felett szemet hunytunk. Az igazság keresése és a múlt bűneinek elismerése azonban elengedhetetlen a gyógyuláshoz és a jövő építéséhez. Csak akkor tudunk valódi párbeszédet folytatni a múltról, ha merünk szembenézni a kényelmetlen igazságokkal, és elfogadjuk, hogy a történelem nem csupán a győztesek elbeszélése, hanem egy sokszínű és gyakran fájdalmas tapasztalatokkal teli történet.

A mi fejlettebb civilizációnk érdekeinek érvényesítése érdekében sajnos indokolt lehet a globális hatalmi játszmákba belesimuló országok népességének kíméletlen elpusztítása.

A történelem folyamán számos konfliktus zajlott le Koreában, Vietnámban, Irakban, Szíriában, Észak-Afrikában és Jugoszláviában. Ezek nem csupán a helyi közösségek közötti összecsapásokból álltak, hanem a béke nevében végrehajtott bombázások is hozzájárultak a feszültségekhez. Most pedig a Közel-Keleten és Ukrajnában újra felerősödnek ezek a jelenségek. A lelkiismereti okokból a békéért harcolni próbálók gyakran tehetetlenek, hiszen miközben az egyik oldalon hősies gerillaküzdelem zajlik, a másikon terrorcselekmények történnek. A szabadság, a szabadkereskedelem és az emberi jogok védelme sokszor katonai erővel párosul, míg a másik oldalon az erőfölénnyel való visszaélés, illetve állami terrorizmus valósul meg, amely a polgári lakosságot sújtja. A béketüntetések, ha egyáltalán megtartásra kerülnek, csupán szórványosak és erőtlenek, mivel az az egyén, aki a középkori krónikák ironikus mondásának szellemében szeretné kifejezni magát – „Putyin és Netanjahu rács mögé juttatása nem okoz félelmet, inkább jó lesz” – kénytelen szembesülni a saját dilemmáival, és e mondatok írásjeleit nehezen tudja megfogalmazni.

A konfliktusok során az ellenérdekű felek által egymásra zúdított gyalázkodások és az egyoldalú, sőt gyakran hamis információkat terjesztő propagandaháború közepette a hétköznapi ember számára szinte lehetetlen, hogy tisztán lássa a kialakult helyzetet. Jelenleg nem csupán a média, hanem a jogi keretek, sőt a nemzetközi jog sem segítenek eligibilisen tájékozódni, miközben sokan úgy vélik, hogy elegendő tudással rendelkeznek ahhoz, hogy hangosan hangoztassák véleményüket. Ezzel a tevékenységgel azonban gyakran a különböző felek propagandájának akaratlan közvetítőivé válnak. Amikor a hivatalos médiára támaszkodnak, nem veszik észre, hogy a szerkesztőségek sok esetben egyik vagy másik félhez, akár közvetett módon is, kötődnek. A legelismertebb sajtóorgánumok és periodikák is olyan tőkés érdekcsoportokhoz tartoznak, amelyek a háborús helyzetben anyagi előnyöket keresnek; sőt, mint ahogyan néhány exkluzív nyugati újságíró könyveiből kiderül, akár titkosszolgálati kapcsolatokkal is bírhatnak.

A jog, ahogy azt sokan megfigyelték, mindig is az uralkodó hatalmak érdekeit szolgálta, nem pedig az igazságot. Jelenleg, amikor a nemzetközi kapcsolatokban zűrzavar uralkodik, addig, amíg nem áll helyre valamilyen új egyensúly, a jog alkalmazása is következetlen, ami megnehezíti a helyzetek kiszámíthatóságát. Így a bírák döntései határozzák meg, hogy kinek kedveznek éppen. Jelen helyzetben úgy tűnik, hogy azok a felek élveznek előnyt, akikkel a bírák leginkább szoros kapcsolatban állnak. Ennek következtében hasonló ügyekben is hol így, hol úgy hoznak ítéletet. Sokan saját érdekeik szerint ítélik meg Putyint, Netanjahut vagy a Hamasz vezetőit, míg Porosenko és Zelenszkij neve szinte soha nem merül fel, a nyugat-európai és amerikai döntéshozók pedig még inkább a háttérbe szorulnak.