A két hatalmas ország közé ékelődött nemzet potenciálisan kulcsszereplővé válhatott volna Amerika számára a globális versengés színterén, azonban Trump véglegesen elszalasztotta ezt az esélyt.

Amikor Mongólia neve felmerül, az emberek többsége szinte azonnal egy hatalmas, végtelen füves pusztát, zöldellő hegyeket és szinte érintetlen tájat vizualizál. Ezen kívül sokan elképzelnek egy lovon ülő, jakbundába öltözött alakot, íjjal a kezében, ami a régmúlt hőseinek emlékét idézi. Ez a kép egyébként nem is annyira téves: az ország a világ egyik legkevésbé népesített vidékének számít, hiszen majdnem tizenhét Magyarországnyi területen mindössze 3,5 millió ember él. Az üresség érzetét tovább fokozza, hogy a mongolok közel fele a fővárosban, Ulánbátorban és annak közvetlen környékén összpontosul, így az agglomeráción kívül valóban hatalmas, lakatlan tájak terülnek el.

A ritkán lakott ország földrajzi elhelyezkedése igencsak nehéz helyzetbe hozza, mivel távol esik a tengerektől, és emiatt...

a világ legnagyobb országai közül határos vele kettő: északról Oroszország, délről pedig Kína.

A jóval erősebb szomszédok nagyon erőteljesen meghatározzák a mongol döntéshozók politikáját is, akik lényegében óvatos egyensúlyi politikára törekednek, igyekeznek megtalálni az ideális köztes pozíciót Moszkva és Peking között. Ez viszont nem feltétlenül jelenti azt, hogy valami durva rivalizációs játékban akarnának csak maradni, hanem a zárt elhelyezkedésük ellenére nyitottak az Egyesült Államok közeledésére is, de erről egy kicsit később.

A múlt szorosan összefűzte mindkét szomszédjával Ulánbátort. Az már a történelemkönyvekből ismerős lehet, hogy a nagy mongol uralkodó, Dzsingisz kán a birodalma egyik legfontosabb feladatának Kína elfoglalását tekintette, de a folyamatos nyugati nyomulást követően a mai Oroszország jelentős részét meghódították. A "fél világot" átölelő hatalom (maximális kiterjedése idején mintegy 35 millió négyzetkilométert ellenőriztek, ez a legnagyobb méretű ismert, egyetlen irányítás alatt álló országszervezet volt) később fenntarthatatlannak bizonyult, szép lassan a területe visszahúzódott. A 17. században végül a terjeszkedő mandzsu-kínai hatalom részévé váltak a mongolok, mint amolyan vazallusállam, miközben észak felől ekkoriban kebelezték be Ázsia északkeleti részét az oroszok.

Az állapot egészen 1911-ig tartott, amikor is a kínai hatalom komoly válságba került. E zűrzavaros időszakot kihasználva Mongólia sikeresen kiszakadt Peking irányítása alól. A következő évtizedben a sztyeppék felett továbbra is a káosz uralkodott, és 1921-ig a helyzet gyakorlatilag változatlan maradt. Ekkor azonban a monarchisták Ulánbátorban kihirdették saját hatalmukat. Ám ez az új rezsim sem bizonyult tartósnak, hiszen a szomszédos Szovjetunió aktívan támogatta a helyi kommunista erőket, akik néhány évnyi harc után, 1924-ben, megalapították a Mongol Népköztársaságot. Ez az államszervezet szoros kapcsolatokat alakított ki Moszkvával; a második világháború végén például a szovjet Vörös Hadsereg az ország területéről indult el, hogy visszafoglalja Kína Japán által megszállt területeit. Ulánbátor színhelyévé vált e fontos eseményeknek.

A kommunista uralom 1990-ig tartott, amikor is az ország újra köztársasággá alakult. Ekkor a nép lerázta magáról a szocialista rendszert, és megkezdte a demokratikus berendezkedés kiépítését.

A 20. század végén Ulánbátor igyekezett túllépni a földrajzi elhelyezkedéséből adódó korlátokon, és kapcsolatokat keresett Indiával, Japánnal, Dél-Koreával, valamint az Egyesült Államokkal. A szocializmus terheit frissen levetkőző ország aktívan részt vett a nemzetközi szervezetek munkájában, hogy ezzel kifejezze elkötelezettségét a globális kapitalista rendszer iránt. A The Diplomat elemzése szerint a gazdasági liberalizáció súlyos következményekkel járt, mint például a korrupció fokozódása, a környezetszennyezés növekedése és a hagyományos iparágak válsága. Továbbá, a politikai lépések során figyelembe kellett venni a potenciális feszültségeket, amelyek szomszédjaik irányából érkezhettek, így a "harmadik szomszéd ország" stratégiájának megvalósítása különösen óvatos megközelítést igényelt, hiszen a cél az volt, hogy új partnereivel ne létesítsenek közös határokat.

A lakosság túlnyomó része kedvezően fogadta a nyitás lehetőségét, még akkor is, ha ez azt jelentette, hogy Moszkvától való eltávolodásra kényszerülnek. A legfőbb kihívást az jelentette, hogy Ulánbátornak olyan biztonsági garanciákra lett volna szüksége, amelyeket gyakorlatilag senki nem volt hajlandó, vagy képes biztosítani. Ez a helyzet azt a kockázatot hordozta magában, hogy a város akaratán kívül erőszakos beavatkozás áldozatává válhat, így inkább visszalépett az 1990 után kialakított stratégiától. Emellett a nyitás belső feszültségei mellett Kína és Oroszország, különösen a 2000-es évektől, gazdasági fellendülésbe kezdett, ami tovább növelte a bizonytalanságot.

Az elmúlt három és fél évtized során a mongol politika alapvető pillére maradt, hogy képes legyen egyensúlyt teremteni a két nagyhatalom között, mindeközben pedig igyekszik megerősíteni saját pozícióját is.

Ulánbátor politikai átalakulásának hátterében álló tényezők közé tartozik, hogy az utóbbi évek során Oroszország és Kína viszonya egyre szorosabbá vált. A két ország vezetői rendszeres csúcstalálkozókat tartanak, ahol a gazdasági, energiaügyi, kereskedelmi és védelmi együttműködésük megerősítéséről esik szó. Mongólia, mint ezen két nagyhatalom szomszédja, különleges helyzetbe került a feszültségek és lehetőségek kereszttüzében. Ráadásul 2024 májusában, amikor Hszi Csin-ping kínai és Vlagyimir Putyin orosz elnök találkozott az észak-kínai Harbinban, a háromoldalú gazdasági együttműködés, amely Mongóliát is érinti, szintén terítékre került. Ez a fejlemény még inkább felerősíti Mongólia szerepét a regionális politikai és gazdasági dinamikában.

Az elzárt ország nem véletlenül került képbe, ugyanis több olyan tulajdonsága van, ami érdekes lehet Moszkva és Peking számára is:

A szoros függést mutatja, hogy Mongólia 2022-ban 77,8 százalékban adott el termékeket Kínának, importja 34,6 százalékban származott déli és 29,7 északi szomszédjától. A gazdasági függés tehát megkérdőjelezhetetlen. Ebben már megmutatkozik, hogy Mongólia önmagára nem egy pufferre gondol, hanem sokkal inkább egy amolyan közvetítőre, amelyben az ország is profitálhat. Ahogy a kereskedelmi adatok is mutatják, arra viszont

Fontos, hogy fokozott figyelmet fordítsanak arra, nehogy kizárólag egyetlen félre támaszkodjanak. Kína ugyanis jelentős mennyiségben szerzi be a mongolok legértékesebb termékét, a szenet, ami komoly gazdasági következményekkel járhat.

2024-ben elindult a Kína-Mongólia-Oroszország Gazdasági Folyosó (China-Mongolia-Russia Economic Corridor - CMREC), amely a kínai Övezet és Út Kezdeményezés (Belt and Road Initiative - BRI) egyik kiegészítő leágazása. Peking számára Putyin ukrajnai háborúja kettős hatást eredményezett, hiszen ameddig borzasztóan megnehezedett a transzszibériai szárazföldi útvonal számára a jövedelmező európai piacok felé, addig Oroszország gazdaságának szinte egésze megnyílt a kínai termékek zavartalan hódításához. A CMREC azt eredményezi, hogy Kína sűrűn lakott keleti területei sokkal szorosabban lesznek összekötve a dél-orosz részekkel, ahol a kelet-nyugati közlekedési folyosók futnak.

Az integráció elősegítése érdekében számos új projektet jelentettek be, összesen 32-t, amelyek célja a közlekedési lehetőségek javítása és a különböző rendszerek összekapcsolásának erősítése. A tervek között szerepelnek vasútvonalak, repterek és kikötők is. Az egész koncepció főként az energiahordozók kereskedelmére épít, hiszen Kína és Mongólia jelentős mértékben támaszkodik az orosz kőolajra és földgázra. 2024-re vonatkozóan arról is beszámoltak, hogy a Szibéria Ereje 2 vezeték, amely évente körülbelül ötvenmilliárd köbméter földgázt szállít Kínába, Mongólián is áthalad majd. Azonban a beruházás már hosszú ideje késlekedik, és elképzelhető, hogy a végleges megállapodás tartalma jelentősen eltér majd a kezdeti célkitűzésektől.

Ulánbátorban egyre inkább tudatára ébrednek annak, hogy hosszú távon komoly kockázatot jelent a gazdaságuk számára, ha nem kezdik el diverzifikálni energiaellátásukat. A hatalmas, kihasználatlan területeik kiváló lehetőségeket kínálnak a zöld energiatermelés fejlesztésére. Mongólia potenciálisan elosztóközpontként is funkcionálhat a két nagyhatalom – Kína és Oroszország – között, hiszen Kína igyekszik csökkenteni energiafüggőségét a külső forrásokkal szemben. Ugyanakkor Oroszország szerepe ebben a helyzetben aggályos, mivel az orosz állam bevételeinek jelentős hányada az energiahordozók exportjából származik. Ezért Moszkva nem sürgeti a zöld energiára való átállást, hiszen ez ellentétes lenne saját gazdasági érdekeivel. A földgáz és a kőolaj még évtizedekig kulcsszerepet játszik a világgazdaságban, azonban a szén esetében ez a tendencia már nem érvényes. Mongóliának tehát sürgősen figyelmet kell fordítania az energiarendszerének korszerűsítésére és gazdasági diverzifikációjára, különösen akkor, ha Kína komolyan veszi zöldítési elképzeléseit. A jövőbeni fejlődés kulcsa a fenntartható energiaforrások kiaknázása lehet, amely nemcsak a gazdasági stabilitást szolgálja, hanem hozzájárul a globális környezetvédelmi célok eléréséhez is.

Vlagyimir Putyin 2024 szeptemberében hivatalos látogatást tett Mongóliában, ez viszont váratlan helyzetet teremtett Ulánbátorban:

a nyugati világ kritizálta az országot, amiért azok fogadták a háborús bűnökkel vádolt orosz vezetőt.

Különösen nagy feltűnést keltett, hogy a fogadó kormány korábban ratifikálta a Római Statútumot, ami alapján a Kreml vezetőjének letartóztatása kötelező lett volna, hiszen a Nemzetközi Büntetőbíróság (ICC) már kiadta az elfogatóparancsot Putyin ellen. A helyi hatóságok azonban nem tettek lépéseket, ami inkább egy átgondolt stratégiai döntésnek tűnik. Ezzel Ulánbátor világossá tette, hogy a jövőjét az ázsiai térségben képzeli el, és külkapcsolatait is ennek megfelelően alakítja.

Mindez nem jelenti azt, hogy a mongol kormány feladta volna a partnerségi összeköttetéseit a nyugati partnerekhez, ezek továbbra is élő kapcsolatok. Elsősorban az

Az Egyesült Államok számára előnyös lenne, ha feszültséget generálna a két versenytársa között, és ebben a törekvésében Mongólia is hasznos szövetségesként szolgálhatna.

Washingtonnak viszont éppen a védelmi szempontokat tekintve csökken a befolyása, pedig éppen ez lenne a kulcs az amerikai célok eléréséhez. A nyugati nagyhatalom partvonalra szorítása mutatja meg igazán, hogy miért van kivételesen nehéz helyzetben a Fehér Ház akkor, amikor a kínai (és orosz) befolyással szemben szeretne fellépni az indo-csendes-óceáni vagy a közép-ázsiai térségben: egyszerűen nem tud versenyezni a vetélytársak nyújtotta előnyökkel. Ebben erőteljesen nyilvánulnak meg a földrajzi körülmények okozta keretek, mivel az amerikaiak egyszerűen nem férnek hozzá egy potenciális partnerükhöz.

2025 elején, Donald Trump elnöki beiktatását követően, újabb súlyos csapást mért a mongol-amerikai kapcsolatokra, amikor döntése nyomán megszüntette az USAID támogatásait Ulánbátorban. A nyugati források jelentős része olyan jogvédő szervezetek működését támogatta, amelyek az 1990-es demokratikus átmenetet követően kulcsszerepet játszottak a jogállamiság ellenőrzésében. Ezek a szervezetek mára jellemzően olyan témákra összpontosítanak, ahol a mongol politika viszonylag stagnál, mint például a vallási tolerancia és az emberi jogok védelme, beleértve az emberkereskedelem elleni küzdelmet is. E döntés nem csupán anyagi támogatások megszüntetését jelenti, hanem erősítheti azt a benyomást is, hogy Washington számára Mongólia, illetve annak demokratikus berendezkedése nem bír különösebb jelentőséggel. Ez a helyzet pedig autokráciába hajló politikai folyamatokhoz vezethet, amelyek veszélyeztethetik a régió stabilitását és demokratikus fejlődését.

végső soron elhozva az oroszhoz és a kínaihoz hasonló tekintélyuralmi rendszer létrejöttét, újabb szempontból eltávolítva Ulánbátort a Nyugattól.