A hatalmas visszaéléskamra, avagy a kullancsok szorosan ragaszkodnak.
A rossznyelvek szerint a kesztyűipar aligha úszta volna meg ép bőrrel, ha a Fidesz valóban levágta volna minden párttagnak a kezét, aki a pénztárba nyúlt. Ezt a politikai horrort Pokorni, a párt alelnöke, már 2010-ben előrevetítette. Ha valóban így történt volna, a "kéz kezet mos" elv is jóval bonyolultabbá vált volna, hiszen ez a kooperáció nélkül a véd- és dacszövetségre alapozó Orbán-rezsim is széthullhatott volna. A tolvajfejedelemség sötét titkait csak beismerő vallomással lehet feltárni (a Kónya-Balog-Novák-Varga kegyelmi dominó csúszkálása nem volt a számítások között), és aki mégis hajlandó megtenni ezt, az árulónak számít (mint például Magyar Péter, a szemtanú). A kézlevágós szigor egyenes következménye volt az ellenzéki Fidesz politikájának, amely 2005-ben a luxust tette a szocialista-liberális kormányzás állandó jellemzőjévé. A "luxusbaloldal" a fűtött úszómedencék és a pazar kormányülések miatt is kiérdemelte a bírálatokat. És mit tett a Fidesz, amikor hatalomra került? Az ország javait maguknak követelték. Ez a rendszer lényege, a java-kormányprogram. De sajnos nem minden pártkiborg olyan puritán, mint a pénzügyekkel mit sem törődő miniszterelnök. Kilóg a Gucci, és kétséges, hogy a batidai vadász vissza tudná rakni a dolgokat a helyükre. Se kecske, se káposzta. Csak fóbiákkal van tele a padlás, és a bepalizott népek dorkója, hogy finoman fogalmazzunk.
A Fidesz által előidézett rendszerszintű korrupció és a mögötte húzódó fényűző életstílus Orbán Viktor által kijelölt, és általa támogatott következménye a nemzeti együttműködés (vagy inkább ebszintű működés) rendszerének. Ha nem így lenne, valószínűleg nem itt tartanánk. A több évtizedes, jól beazonosítható és több szakaszra bontható folyamat végére azonban a kormányzati képmutatás már olyan távolságra került a magyar valóságtól, hogy az áthidalhatatlan szakadéknak tűnik.
Ez a szakadék akár még a Fidesz-kormányzás végét is jelentheti. Elfogadhatatlan, hogy a helyzetet ilyen módon magyarázzák. Egy dolog, hogy migránsokkal és gyerekek műtéteivel rémisztgetik az embereket, és egészen más, hogy naponta kétszer próbálják megnyugtatni őket az inflációval kapcsolatban. Az előbbi egy folyamatos, alaptalan félelemkeltés, míg az utóbbi a mindennapi valóság tapasztalata, amely minden egyes bevásárláskor szembesít minket a drágulással. Nincs az a propaganda, amely elrejthetné az elmúlt öt évben tapasztalt, Európában rekordnak számító áremelkedéseket, noha a közpénzeket nem kímélve próbálják elhallgattatni a problémákat. Ehhez még hozzájárul a NER elképesztő mértékű urizálása, amellyel Lázár János is foglalkozott. Az infóminiszter, mint egy színész, a nép közé lépve hirdette: a lehetőségeikkel visszaélő "kullancsokat" le kell söpörni a NER-ről, különben elveszíthetik a szavazók bizalmát. Mivel a fél kormány, valamint családtagjaik, barátaik és üzletfeleik börtönbe zárásának kilátásai nem tűnnek túl biztatónak, az üzenet Lázár stílusában inkább így hangozhatna: "Húzzuk meg magunkat, gyerekek, mert 2026-ban együtt megyünk a levesbe!"
A szerénytelenség olyan jelenség, amely gyakran ellentmond a szoliditás és alázat értékeinek. Azok, akik ezzel a tulajdonsággal rendelkeznek, hajlamosak a saját érdemeik és sikereik túlzott hangsúlyozására, ami nemcsak magukra nézve lehet zavaró, hanem a környezetükben élők számára is. Ez a magatartás gyakran a figyelem középpontjába kívánja helyezni az egyént, de sok esetben éppen ellenkező hatást ér el, és a másokban ingerültséget, vagy éppen ellenkezőleg, irigységet szül. A szerénytelenség tehát nem csupán egyetlen jellemvonás, hanem egy komplex társadalmi interakciókban megnyilvánuló viselkedésforma, amely mélyebb pszichológiai és szociális összefüggésekkel bír. Ahhoz, hogy elkerüljük, érdemes tudatosan figyelnünk a kommunikációnkra és arra, hogyan osztjuk meg sikereinket másokkal.
Túl sokat azért nem foglalkozott a kullancsokkal a kormány az elmúlt tíz évben. És ha nincs az a maradék sajtófüggetlenség, amit a Fidesz-KDNP a húsvéti nagytakarítással próbál berekeszteni, akkor sosem kellett volna "magyarázkodni". Az Orbán-rezsimen élősködők mindig a sajtóhírek után válnak kellemetlenné. Vérszívásuk elfogadott, a kitudódás a bűn. Lázár János kancelláriaminiszter utódjában, Gulyás Gergelyben is ily módon horgadt fel a lelkiismeret másfél éve, amikor Mészáros Lőrinc és oldalbordája az MBH Bank leányvállalatának új jachtján, a Rose d'Or fedélzetén pihente ki a mach 3-mas sebességgel elkövetett gazdagodás fáradalmait. "Kisebb hajó, nagyobb szerénység" - szúrt oda a miniszter a 444.hu által közzétett felvételek után. Ha nincs tudomás, nincs szűkszavú excusez-moi sem.
Pokorni 2010-es iránymutatása során hangsúlyozta a Fidesz zéró toleranciáját, kijelentve, hogy ha hatalomra kerülnek, az nem jelentheti azt, hogy eddig ők loptak, most pedig mások fognak. E szavai, ahogy az közismert, nem váltották ki a várt hatást. A volt alelnök, aki polgármesterként igyekezett megállni a helyét a párt belső versenyében, 2014-ben újra felvetette az urizálás problémáját. Ez a megszólalás azonban nem a belátás jele volt, hanem inkább az Egyesült Államok által tett lépések kényszere, amikor hat magyar köztisztviselőt, köztük Vida Ildikó NAV-elnököt, kitiltottak az amerikai területről. Ekkoriban Rogán Antal éppen Goodfriend ideiglenes ügyvivővel folytatott tárgyalásokat. "Az amerikai korrupciós vádak miatt már nem lehet megengedni, hogy egyes kormánypárti politikusok drága utazásokra menjenek, vagy milliárdos házakat építsenek" – figyelmeztette a Fidesz-alelnök a HírTV-nek, önkorlátozásra és visszafogottságra intve képviselőtársait. "Bár ezek a kisebb-nagyobb ügyek, mint hogy ki milyen órát visel, hova jár pihenni vagy hogy kinek mekkora a háza, már régóta ismertek voltak, senkit sem érdekelt. Azonban a korrupciós vádakkal való összefonódás eddig nem volt jellemző. Az Egyesült Államok kitiltásai óta viszont ezek az apró, korábban csupán bosszantó jelenségek új fényben tűnnek fel."
Pokorni kifejtette, hogy az ilyenféle fényűző életmódok nem léteznek, vagy ha mégis, akkor egy felelős kormánytag vagy vezető politikus számára teljesen elfogadhatatlanok. Szerinte az efféle urizálás, ami esetleg a múltban megengedhető volt, manapság már nem fér bele a politikai etikába.
Korábban csak bosszantónak gondolt tény. Vajon hányan lehetnek a Fidesz-KDNP soraiban, és főként hányan a szavazóik között, akik korábban bosszantónak gondolták a tényeket? És vajon Farkas Flórián (2015), Mengyi Roland Voldemort vagy Simonka György (2016), Boldog István (2017) vagy Völner Pál (2021) személye kapcsán roppant meg bennük a bizalom? (Csak Mengyit ítélték el amúgy, Farkast végül nem vádolták meg, a többiek ellen még folyik az eljárás.) Esetleg Tiborcz István Elios-ügye (2016) verte ki a biztosítékot, amikor 13 milliárd forint uniós forrást mondott vissza az állam, megelőzendő a nagyobb kalamajkát?
A nemzeti középosztály megerősítése tehát igen sajátos módon zajlott az elmúlt tizenöt évben, és ez a folyamat, felfogás a magyar kormánnyal szembeni uniós eljárások korrupciós fejezeteit támasztotta alá. (És mindezt úgy, hogy Polt Péter legfőbb ügyész mint egykori Fidesz-tag aligha vádolható meg azzal, hogy kezét-lábát törné megtévedt párttársai utolérésében: a Völner-ügy sajnálatos véletlen, a Schadl-nyomozás mellékszála.) Orbán csak a legvégső esetben engedte el az emberei kezét, Simonka például a törékeny kétharmados többség megtartása érdekében sokáig együtt szavazott a Parlamentben az övéivel. De ez inkább a pártja érdeke volt. Ma már azt mondja (Népszava, 2024, augusztus), hogy bár nem szereti Magyar Pétert, de amit a Fideszről mond, az mind igaz. Ő a Fideszt azonban még így is támogatja.
Orbán sajátos úton halad előre.
A Fidesz a rendszerváltás után szembesült azzal a valósággal, hogy a gazdasági hatalommal rendelkező baloldal legyőzéséhez elengedhetetlen a pénzügyi erőforrások megszerzése. Nem haboztak sokáig: már 1993-ban, a MDF-fel kötött székházeladás során elveszítették pénzügyi ártatlanságukat. Az eseményekből kiderült, hogy milyen könnyen lehet állami forrásokat magáncélokra átirányítani – ezt a Simicska-féle ügyeskedéssel lebonyolított tranzakciók nyomán tapasztalták meg. 1995 és 1997 között több százmilliós köztartozással rendelkező cégeket adtak el Kaya Ibrahimnak és Josip Totnak, mintha csak ujjgyakorlat lenne. Húsz évvel később, 2023-ban az Orbán család tokaji szőlőügyei újabb fordulatot vettek: Orbán Ráhel 600 millió forintért vásárolt egy birtokot a tokaji borvidéken. Férje, aki abban az évben a 27. leggazdagabb magyar volt 73,5 milliárd forintos vagyonnal, tavaly megduplázta vagyonát, így 151,5 milliárd forinttal a 15. helyre lépett előre a leggazdagabb magyarok listáján.
A Fidesz elnökeként Orbán Viktor már régóta dolgozik a gazdasági bázisának kiépítésén, és ezt a folyamatot a 2002-es választási veresége után sem hagyta abba. A 2006-os önkormányzati választások után, amelyek a párt számára óriási diadalt hoztak, a települési intézményrendszer dominálásával biztosította a konzervatív Magyarország jövőjét. Szinte minden fontos pozícióba fideszes politikusok kerültek, ami a későbbi kormányváltások, valamint a 2011-es kormányhivatalok megalapításával vált teljessé. Ekkoriban Orbán még ritkán került a nyílt kritikák kereszttüzébe, bár apjának, Orbán Győzőnek a bányaműveivel és a magyar autópálya-építések közötti összefonódásokkal kapcsolatos hírek egyre inkább foglalkoztatták a médiát. Amikor a család gazdagodásáról kérdezik, rendszerint azt válaszolja, hogy nem kíván foglalkozni üzleti ügyeivel.
Orbán személyesen legfeljebb a sport iránti szenvedélyével és az ezzel összefüggő, természetesnek vélt szokásaival vétette észre magát a luxust illetően.
"Harminc éve követem ezt az utat, és jövő héten is ezen a módon fogok haladni, ahogyan az elkövetkező hetekben is" - válaszolta a Parlamentben 2018-ban, amikor felvetették neki, hogy értékes luxusutakat fogad el egy olyan üzletembertől (Garancsi István), aki számos uniós és magyar költségvetési forráshoz kapcsolódó pályázatot nyer el.
Miközben a kormánytisztviselőkre vonatkozó etikai kódex világosan elítéli a "lekötelező mértékű ajándék" elfogadását, a futball világa éppen ilyen: olthatatlan szenvedéllyel teli. Ez pedig jár a munkamániás kormányfőnek, hiszen neki is kijár a szórakozás. Nem is beszélve azokról a furcsa kitérőkről, mint amikor 2021-ben egy magánút keretében Horvátországból Rómába utazik, vagy amikor 2023-ban Egyiptomból hazafelé a honvédségi Airbus-szal tesz egy ezer kilométeres kitérőt Toszkánába. A bíróság nem talált bűncselekményt, de sokan mások ízléstelenséget véltek felfedezni a történtekben. Ha egy kormányfő úgy véli, hogy a határtalan közszolgálat után neki jogában áll egy kis méltányosság a közpénzek felhasználásában, akkor elérte a szavatosságának végét. Ezzel pedig elveszíti a kormányfő-iességét. Orbán már évek óta nem képviseli a szolgálat eszményét; attitűdje azt sugallja, hogy ő szívességet tesz a nemzetnek azzal, hogy nem mond le a kormányzásról. Ez pedig tankönyvi hiba, és egy baljós végkifejlet ígéretét hordozza magában.
Az elmúlt két évtizedben Szijjártó Péter veszélyérzete láthatóan eltűnt. Ezt jól példázza, hogy nem találta kifogásolhatónak, amikor egy állami megbízásokkal bőven ellátott nagyvállalkozó, Szíjj László luxusjachtján töltötte az időt a családjával, miközben a közösségi média posztja szerint „lázas munkát” végzett. Ezt az Átlátszó leplezte le. Fidelitas-elnökként gyakran bírálta a baloldali kormányt a pofátlan végkielégítések miatt, ma viszont a politikai javadalmazásokat tartja kifogásoltnak. Az a külügyminiszter, aki a közpénzekkel gazdálkodva luxusmedenceadó bevezetésén gondolkodott, egy 2014-ben 167 millió forintért vásárolt otthonában élvezi a kényelmet. Gyurcsány Ferenc 2005-ben a 100 millió forintot meghaladó ingatlanvagyonra luxusadót akart kivetni, de Szijjártó és a Fidesz ezt az ötletet azonnal elvetették.
Dagad a ciha
A jobboldali elemzőink egyöntetű véleménye szerint, a középosztály támogatásával és áldozatvállalásával segítették a rezsim megerősödését, hogy a magyar vállalatok hazai kézben maradjanak. Emellett hangsúlyozzák, hogy „a szocik ne nyúlhassák le és árusíthassák ki az országot.” Azonban ez a despotikus önkény már egyre több kritikát von maga után. „Rá fogunk menni” – mondja az egyik megszólaló, aki a Mi Hazánk irányába is érdeklődést mutat. „Ha így folytatódik, nemcsak a következő választást bukjuk el, hanem a nemzeti kormányzás lehetőségét is, amely mára szitokszóvá vált. Nem tudom, van-e visszaút, de nehéz elképzelni, hogy a jelenlegi vezetés tisztán és egyenesen szembenézzen a választókkal. Nem értem, miért nem cserélték le már régen ezt a dúsgazdag elitot egy szerényebb csoportra. Ennyi pénzt már nem lehet csak úgy elrejteni a mellényzsebben vagy a párnacihában, főleg, ha az olyan impozáns, mint a batidai „ház”, az adriai jacht vagy a tízmilliós táska. Így kormányváltásra semmi esély nincs.” Ezt a nézetet osztják az általunk megkérdezett ellenzéki politikai szereplők is. „Ennyi pöffeszkedő nemtörődöm embert még sosem láttam! A kommunisták legalább nem dicsekedtek a lopott javakkal, Kádár inkább takarékoskodott, mintsem hogy magánvagyont halmozzon fel. Ezek viszont arcátlanok. Nekünk jövőre egy utolsó lehetőségünk maradt. Ha ezt elbukjuk, akkor vége.”
Én biztos nem fizetem tovább a fideszesek csokját és szja-mentességét, miközben a gazdájuk hazát árul Moszkvának, és még le is poloskáz! Hát a kis bögyörőm nem kéne?" - füstölög.
Orbán pénzhez való viszonyát egy 2016-os lengyelországi pódiumbeszélgetés során érdekes módon fogalmazta meg: "A nemzetközi tőke szószólói azt hangoztatják, hogy a pénznek nincs illata. Valóban, a pénz maga szagtalan, de azok, akik birtokolják, messziről felismerhetők" - utalt valami megfoghatatlan dologra, ami mögött rejtett jelentések húzódhatnak.
De néha, akaratlanul is, pontosan a lényegre tapint. A szag olyan erőteljes, hogy szinte elviselhetetlen, és nincs olyan zsák, ami elrejthetné.
