A világ egyik leglenyűgözőbb dokumentumfilmje egy olyan különleges egyénről szól, aki maga is a csodák tárháza.

Balra látható Robert Fripp, David Bowie és Brian Eno, akik az 1977-es Heroes album felvételén dolgoznak Berlinben - Fotó: Hustwit.com

Brian Eno 1996-os előadásában megfogalmazta a generatív zene lényegét, hangsúlyozva, hogy míg a klasszikus zene kiszámítható és megismételhető, addig a generatív zene kiszámíthatatlan és egyedi. Eno szerint a generatív zene sosem zárul le definitíven; amikor ezt a technikát alkalmazzuk, a végeredmény mindig meglepetést tartogat. Már évtizedek óta foglalkoztatja a generatív művészet gondolata, amely arra épít, hogy a művész nem egy kész, befejezett alkotást hoz létre, hanem csupán meghatároz bizonyos alapelveket. Ezek az alapelvek, vagy más néven algoritmusok, irányítják a műalkotás folyamatát, gyakran interakcióba lépve a közönséggel is, így teremtve meg a művészet dinamikus és élő jellegét.

Ezért nem meglepő, hogy Brian Eno, a 70-es évek glamrock ikonja, az ambient zene úttörője és a kortárs médiaművészet egyik legfontosabb alakja, ideális választás volt a világ első generatív dokumentumfilmjéhez. Gary Hustwit amerikai rendező és csapata egy igazán különleges alkotást készítettek, amely Eno életének és gondolatainak sokszínűségét tükrözi. Ez a dokumentumfilm minden egyes vetítés alkalmával megújul, sosem ismétli önmagát, és mindig új aspektusait mutatja be Eno gazdag életművének.

Az Eno című dokumentumfilmet ugyanis minden vetítésnél újravágja egy szoftver, ami összesen 30 órányi interjúból és Brian Eno kb. 500 órányi archív felvételeiből válogat. Az alkotók szerint így nagyjából 52 trillió lehetséges verziója lehet a filmnek, eléggé valószínű tehát, hogy soha az életben nem fogja két néző pontosan ugyanazt a verziót látni.

Az Eno hivatalos világpremierje január 24-én zajlott, ahol a nézők 24 órán keresztül hat különböző verziót élvezhettek. A vetítéseket különféle izgalmas kísérőprogramok színesítették. Minden egyes verzió körülbelül 80-85 perc hosszú, de a Velencei Biennáléra készült egy különleges, 168 órás változat is, amely a fesztivál egy teljes hétje alatt volt látható.

Brian Eno személyisége minden egyes verzión keresztül áthatja a művészetét: egy rendkívül intelligens és eredeti gondolkodású, 76 éves alkotó, aki életének jelentős részét azzal töltötte, hogy mélyen elmerüljön a művészetről való elmélkedésben. Eno gondolatai világosan és érthetően jutnak el hozzánk, hiszen nemcsak kiváló előadó, hanem stílusos beszélgetőpartner is, aki humorral fűszerezi mondanivalóját. Akik már láttak vele készült interjút, jól tudják, hogy nála elég csupán elindítani a felvételt; a következő néhány percben garantáltan elhangzik valami igazán figyelemreméltó és elgondolkodtató.

A film egyes verziói csak abban különböztek, hogy Brian Eno életének más és más epizódjait bontották ki. Volt, amelyik a 70-es évek legfontosabb glam rock együttesében, a Roxy Musicban eltöltött éveivel, és volt, amelyik a David Bowie-val vagy David Byrne-nel és a Talking Heads-szel végzett produceri munkával foglalkozott többet. Az egyikben több volt az ambient és a természet, a másikban több a U2 (Brian Eno nekik is dolgozott producerként). Az egyikből kiderült, hogy Brian Enónak 1993-ban egy műanyagcső és egy fecskendő segítségével sikerült belepisálnia Marcel Duchamp híres, műalkotásnak kinevezett piszoárjába a New York-i Modern Művészeti Múzeumban, a másikból meg, hogy amikor David Bowie egyik amerikai turnéja során leszokott a kokainról, kizárólag Eno Discreet Music című lemezét tudta hallgatni. Ebben a filmverzióban kifejezetten sok szó esett a Discreet Musicról, nem is érdemtelenül: ezt az 1975-ös lemezt és a három évvel későbbi Music for Airports albumot tartják az első két - a szó modern értelmében vett - ambient lemeznek. Az utóbbi 50 évben hangversenytermektől reptereken és meditációs központokon át a szülészeti osztályokig rengeteg helyen játszották őket.

A filmről szóló interjúkban Gary Hustwit rendező többször kiemelte, hogy Brian Eno nem szereti a művészekről szóló dokumentumfilmeket, mert képtelenek bemutatni az alanyuk emberi sokoldalúságát, ezért nem is ment bele soha eddig abba, hogy az ő életéről készüljön dokumentumfilm. A generatív módszer azért keltette fel az érdeklődését, mert úgy gondolta, egy film, ami folyamatosan változik, és a nézők mindig újabb és újabb elemeket fedezhetnek fel benne, jobban visszaadja a pályája teljességét. Emellett ő maga is foglalkozik generatív művészettel - tervezett is három mobilapplikációt (Bloom, Trope és Scape), amikben a felhasználók Eno szabályai alapján, de a saját ritmusukban állíthatnak elő zenét.

Bármi is legyen a helyzet, nehéz elképzelni, hogy sokan türelmesen végignéznék az Eno-film különböző változatait, hogy alaposan megismerjék a művészt. Az ilyen tevékenység ugyanis hamar unalmassá válhat, hiszen a filmben található egyes jelenetek visszatérnek, és ezeket minden verzióban kötelező megnézni. Például van az a rész, ahol Eno a generatív művészetről beszél, és kifejti, hogy az emberi agy ösztönösen keresi az érthető mintázatokat, képes saját maga összekötni a pontokat, még a művész kifejezett útmutatása nélkül is, hogy koherens formákat alkosson a műalkotásban. Ráadásul nem biztos, hogy az egyes verziók között ne lenne átfedés. A január 24-én bemutatott filmek többségében például szerepelt az a jelenet is, amikor David Bowie arról mesél, hogy nem teljesen érti, mit is csinál Brian Eno a lemezein producerként, de hogy mennyire élvezi a közös munkát.

Mégis felüdülés, hogy ez a film végül életre kelhetett. Ha például a Netflix vette volna a kezébe ezt a több mint 500 órás anyagot, valószínűleg egy 8-10 részes sorozat formájában dolgozták volna fel. Ezzel szemben most egy igazán egyedi és élő műalkotás született, amelyhez az alkotók ígérete szerint a jövőben további forgatások is várhatók. Így folyamatosan gazdagodik az a tartalom, amelyből a szoftver a különböző verziókat összeállíthatja.

Összegezve tehát az Eno egy elsőrangú dokumentumfilm, de nem a technológia miatt, amit használ, hanem az ember miatt, akiről szól. Az egész azért működik, mert a generatív technika is csak a tartalmat erősíti. Hogy tényleg ez-e a filmezés jövője, ahogy több kritikában is állították, az minimum kérdéses, arra azért kár lenne fogadni, hogy a következő években a szuperhősfilmeket is több trillió verzióban generálják majd.