Amikor a tébolydák látogatói még úgy sétáltak közöttük, mint ahogyan ma az állatkertekben nézelődnek, a világ egészen más arcát mutatta.

A 18. század elején, körülbelül 1730 táján készült ez a metszet, amely a híres Bethlem Royal Hospital, közismertebb nevén Bedlam, épületét ábrázolja. Forrás: Stock Montage / Getty Images.

A régmúlt időkből származó, már inaktív elmegyógyintézetek ma is rengeteg látogatót vonzanak, hiszen sok helyen szerveznek vezetett túrákat, amelyek főként a borzongásra vágyó kalandorokat csábítják. Érdekes módon, az 1800-as években a helyzet egészen más volt: az emberek szívesen keresték fel még működő intézményeket. Az Egyesült Államokban és Európában is akadtak olyan létesítmények, amelyek ezzel próbálták enyhíteni költségeiket – nem ritkán cirkuszi attrakcióként mutatták be a betegeiket, ezzel egy különös és sötét szórakozási formát teremtve.

A 19. században az elmegyógyintézetekben a pácienseket szinte állatokként kezelték, és ezek a helyek groteszk állatkerteként működtek. London legrégebbi tébolyháza, a Bedlam, például mindössze egy schillingért kínálta a belépőt, így a látogatók bármikor bepillantást nyerhettek a bennfentesek életébe. E létesítmények nem a gyógyulásra, hanem inkább a bezárásra és elzárásra helyezték a hangsúlyt, a páciensek sorsa gyakran a megvetés és a kiszolgáltatottság tengerében veszett el.

A Bedlam egyébként külön szót érdemel, mert az angol köznevesítette is, a szó ma már a rendkívüli zűrzavar, rendetlenség vagy felfordulás színterét jelenti, az eredete azonban a kifejezetten problémás, súlyos elhanyagolásról és bántalmazásról híres elmegyógyintézet neve. 1247-ben alapították meg a Betlehemi Boldogasszony Új Rendjének kolostorát, ez 1329-től kórháznak minősült, és 1403-tól már csak "őrült" betegeket fogadott be, 1547-ben pedig VIII. Henrik elmebetegek kórházaként London városának adományozta. A létesítményt 1676-ban áthelyezték egy olyan épületbe, amit a versailles-i kastély mintájára terveztek, hamar kiderült azonban, hogy életveszélyes, ugyanis az épületnek nem volt stabil alapja, folyamatosan fennállt az összeomlás veszélye. Miután egy parlamenti bizottság lakhatatlannak ítélte az épület egyes részeit, az élhetőnek ítélt területek túlzsúfolódtak. A mentálisan viszonylag ép betegeket veszélyesebbnek tartott betegek közé helyezték, és gyakoriak voltak a verekedések.

A Bedlam intézményében a páciensek "kezelései" sokszor a legrosszabb rémálmokhoz hasonlíthatók: hányás és hasmenés váltak mindennapossá, sokakat eret vágtak, hideg vízbe kényszerítettek, vagy gyógyszerekkel árasztották el őket, amelyek gyakran zúzódásokkal, sebekkel és hegekkel jártak. A megmaradt dokumentumok tanúsága szerint a bilincsek, lakatok, láncok és kalodák elengedhetetlen eszközei voltak a mindennapi életnek. A betegeket gyakran ágyhoz, vagy más, szintén szenvedő betegekhez kötözték, sokszor szinte meztelen állapotban. Étrendjük szélsőségesen szegényes volt, az intézmény dolgozói pedig elhanyagolták őket, így a teljes kiszolgáltatottságuk miatt a szexuális visszaélések is gyakori jelenséggé váltak. A testi fenyítés, sajnos, mindennapos gyakorlatnak számított. Noha az 1750-es évektől kezdve a verés és a korbácsolás hivatalosan már nem volt ajánlott, ez nem a morális megfontolásokból fakadt, hanem csupán azért, mert már feleslegesnek tartották ezeket a gyakorlatokat.

A Bedlam lakói iránti érdeklődés és szenzációnak való vágy az angol társadalomban inkább kíváncsiságot keltett, mintsem megbotránkozást a bánásmódjukat illetően. A 17-18. században az elmegyógyintézet látogatói számára nyitva állt, és látogatottsága nem maradt el a Szent Pál-székesegyházétól. Az emberek szívesen szemlélték a különös élethelyzeteket, amelyek a falak mögött zajlottak, így Bedlam egyfajta látványossággá vált a korabeli Londonban.

Papíron a látogatási lehetőség megnyitásának két indoka volt. Egyrészt ösztönözni akarták az adakozást - és bár a látogatók által befizetett összegek valóban hozzájárultak az intézmény fenntartásához, a pénzek egy részét elsikkasztották. Másrészt az ilyen látogatásokat nevelő célzatúnak szánták, a köz javát szolgálónak tekintették őket. Az akkori közmegítélés szerint vékony határ húzódott az elmebetegség és az erkölcstelenség között - sokak szemében az őrület a bűnnel és a gonoszsággal volt egyenértékű. Így tehát a betegek szenvedéseinek tanújaként a látogatók dermesztő erkölcsi leckét kaptak: ez történik azokkal, akik túl messzire merészkednek a társadalom által meghatározott normákon túlra.

Nemcsak Londonban volt ilyen népszerű az elmegyógyintézet-turizmus: Charles Dickens író előszeretettel turistáskodott tengerentúli elmegyógyintézetekben, az 1840-es években tett amerikai látogatása során több ilyen létesítményt is felkeresett. Nagyra értékelte a Hartford Retreat nyugalmát, és azt írta róla, hogy "csodálatosan vezették". A Boston Elmegyógyintézet is lenyűgözte.

A híres Blackwell-szigeti elmegyógyintézettel kapcsolatban azonban teljesen más volt a benyomása. "Az egész helynek volt egy nyomasztó, tétlen, tébolydára jellemző hangulata, ami rendkívül megrendítő volt. Ott kuporgott a levert idióta, hosszú, kócos hajjal; mellette a motyogó őrült, rémisztő kacajjal ujjal mutogatott; az üres tekintetek, a vad, eltorzult arcok, a sötéten matató kezek és ajkak, a körmüket rágcsáló betegek - mind ott voltak, mindenféle leplezés nélkül, nyers rútságban és iszonyatban" - írta az intézetről.

A 19. század végére az amerikai elmegyógyintézetek mindazokat a borzalmakat magukon hordozták, amelyeket Dickens a Blackwell-szigeti intézetről írt -- csak épp felnagyítva, az elképesztő zsúfoltság és az orvosi reménytelenség nyomasztó érzésével súlyosbítva. Bár a turizmus visszaesett, akadtak látogatók, akik titokban mégis bejutottak az intézményekbe.

Ilyen volt Nellie Bly újságíró is, aki éppen a Blackwell-sziget női elmegyógyintézetébe jutott be abból a célból, hogy megtapasztalja, majd nyilvánosságra hozza az ott uralkodó állapotokat. Tíz napot töltött az intézményben, megfigyelte és dokumentálta, mennyire embertelenül bánnak a betegekkel, mennyire elhanyagolt az intézmény, és hogy a betegek közül sokan valójában nem is voltak mentálisan betegek, csak nyelvi vagy társadalmi okokból kerültek oda.

Bly végül tapasztalatait egy cikksorozat keretein belül osztotta meg, majd megjelentette Tíz nap egy őrültek házában címmel azt a könyvet, amely hatalmas felháborodást keltett a közvéleményben. Az írása nyomán vizsgálat indult, és jelentős változtatásokra került sor az elmegyógyintézetek működésében, amelyek célja a betegek jogainak védelme és a humánusabb bánásmód biztosítása volt.

Nem ő volt az egyetlen, aki fel akarta tárni az elmegyógyintézetek brutális valóságát: 1872-ben, tizenöt évvel Bly előtt Julius Chambers önszántából lépett be a bloomingdale-i elmegyógyintézet falai közé. Könyvében, Az őrült világ és lakói, alaposan bemutatta az intézetben használt kínzóeszközöket, és éleslátóan mesélt a bent élők szörnyű sorsáról.

Bár ekkor is voltak még kiemelten kegyetlen intézetek, a 19. század végére jellemzően változni kezdett az elmegyógyintézetek működése, és egyre inkább előtérbe került az úgynevezett "erkölcsi kezelés" elve. A mentális betegségeket már nem a test bajának tekintették, hanem olyasminek, amit meg lehet gyógyítani. Egyre jobban elterjedt az a gondolat, hogy ha az elmegyógyintézeteket megfelelően tervezik meg és jól irányítják, akkor a bent uralkodó körülmények is javulni fognak. Ennek ellenére a turizmus ekkor még nem szűnt meg.

Az amerikai elmegyógyintézeteket a 19. század végén úgy reklámozták, mint szép, érdekes turistalátványosságokat, James Miller útikönyve szerint például a mai Columbia Egyetem területén elterülő Bloomingdale intézet "tetejéről nyíló kilátás a város környékének legszebbje, méltó a figyelemre". A fenntartók rendszeresen arra biztatták a látogatókat, hogy járják körbe az intézményt, az elmegyógyintézetek gondozói pedig arra ösztönözték a betegeket, hogy lépjenek interakcióba a látogatókkal. Egyes turistáknak még az autentikus elmegyógyintézet-élményt is sikerült megtapasztalniuk, lehetőség volt ugyanis arra, hogy rövid időre bevonuljanak egy létesítménybe.

Az intézetvezetőknek szükségük volt az ilyen hírverésre, a jó hírnevük biztosította ugyanis azt, hogy lesznek betegeik. Azt akarták, hogy a közvélemény úgy tartsa: biztonságos, rendezett, tudományosan elismert létesítményt üzemeltetnek, ahol a mentális betegek meggyógyulhatnak. A jól megkomponált környezettel, újságcikkekkel és csábító turisztikai anyagokkal próbálták meg bevonzani a pácienseket, illetve leginkább az ő családjukat, akik végül eldöntötték, milyen intézménybe küldjék a mentális betegséggel élő rokont.

A 18. században a látogatók főként a látványosságok, vagyis a mentális betegekkel való találkozás iránti érdeklődésük miatt keresték fel az intézeteket. Ezzel szemben a 19. századra a közönség szemlélete jelentősen megváltozott: sokan már nem csupán kíváncsiságból, hanem állampolgári felelősségérzetből látogatták ezeket a helyeket, abban a hitben, hogy hozzájárulhatnak az elmebetegek ellátásának javításához.

Az intézetigazgatóknak meg kellett győzniük a közvéleményt arról, hogy minden kegyetlen kezelési módszer már a múlté. A turizmus továbbra is a pénzről szólt, de egyre inkább a jó hírnévről is. A kórházak kezelték a betegeket, sőt, gyógyították őket, így több támogatást kérhettek arra hivatkozva, hogy az intézmények fennmaradása érdekében szükség van további forrásokra. Így a látogatások kevésbé voltak nyílt kizsákmányolás eszközei.

A 20. század elejére-közepére azonban az "elmegyógyintézeti turizmus" gyakorlatilag megszűnt. Az ilyen témájú visszaemlékezések, könyvek azonban még mindig jól fogytak, mert a közönséget továbbra is érdekelte, mi zajlik a zárt kapuk mögött. Továbbra is többen törekedtek arra, hogy bejussanak az ilyen intézetekbe, és leírják, mi zajlik bennük. Marion Marle Woodson, aki A téboly ajtaja mögött című 1932-es memoárját a "8-as kórterem lakójaként" írta, így emlékezett vissza: rendszeresen érkeztek látogatók, akik "szerettek volna megbotránkozni, és csalódottak voltak, ha ez nem sikerült."

A 20. század végén elkezdték bezárni a hatalmas elmegyógyintézeteket, és ekkor egy újfajta kalandor lépett színre: az urbex, vagyis a városi felfedező. Ezek az emberek - sokszor jogszerűtlenül - bejárják az elhagyott, romos épületeket, hogy feltérképezzék és dokumentálják egy letűnt kor nyomait. Ez a különleges turizmus azóta is virágzik, és a felfedezés iránti szenvedély csak fokozódik.