Az utolsó magyar hercegprímás, aki egyedülálló módon átélt egy sötét történelmi korszakot, mind a nyilasok, mind a kommunisták börtönébe került. Az ő élete és sorsa a magyar egyház és társadalom drámai változásainak tükörképe, amelyben a hit és a kitartás
Ma ötven évvel ezelőtt, 1975. május 6-án távozott az élők sorából Mindszenty József, Magyarország utolsó hercegprímása. Boldoggá avatásának folyamata 1994-ben indult el, ezzel is emléket állítva az őszinte hit és a bátorság előtt, amelyet életében képviselt.
Mindszenty József 1892. március 29-én Pehm Józsefként látta meg a napvilágot a Vas megyei Csehimindszenten - és csak jóval később, 1941-ben magyarosította nevét Mindszentyre. 1915-ben szentelték pappá. 1919-ben a zalaegerszegi plébánia vezetésével bízták meg. A következő évtizedekben irányításával kilenc új templomot és tizenkét iskolát építettek fel. Zalai plébánossága idején fellendítette a város kulturális életét. XII. Pius pápa 1944-ben veszprémi megyés püspökké nevezte ki.
Háborúellenes emlékiratai miatt a nyilasok kezére került, ahol Sopronkőhidán kellett szenvednie. December 29-én Apor Vilmos püspök közbenjárásának köszönhetően átkerült az Isteni Megváltó Leányai apácarend soproni kolostorába, ahol házi őrizetben tartották. Itt, a kolostor falai között találta meg újra a szabadságot, amikor a szovjet csapatok 1945. április 1-jén bevonultak.
Amikor a súlyos cukorbetegség következtében elhunyt Serédi Jusztinián hercegprímás, Esztergom érseke, XII. Piusz pápa 1945. szeptember 8-án Mindszentyt nevezte ki az esztergomi érseki székbe. Két napnyi mély gondolkodás után végül engedett a pápai akaratnak, és 1945. október 7-én ünnepélyes keretek között beiktatták új tisztségébe. Ez az esemény nem csupán a prímási székfoglalók sorába illeszkedett, hanem különleges jelentőséggel bírt, hiszen a XX. században csupán kétszer, 1916-ban és 1928-ban történt hasonló. Beszédében, amelyet történelmi példákkal gazdagított, nem rejtette véka alá kétségbeesését a kialakult helyzet miatt: "Ma előttünk riadó, vak mélység örvénylik fel; történelmünk legnagyobb nemcsak közjogi, de erkölcsi, politikai, gazdasági örvényében fuldoklik a vérző Magyarország."
A hercegprímás sosem titkolta el véleményét, mindig is nyíltan kifejtette gondolatait: ellenállt a földosztásnak, kritikával illette a nemzeti bizottságok, valamint a kommunisták irányítása alatt működő politikai rendőrség tevékenységét, és ellenezte a németek kitelepítését is. Emellett a katolikus sajtó szabadságának megszorításai ellen is felemelte a szavát. A nép számára a demokrácia helyett a kereszténydemokráciát, a keresztény erkölcsi alapelvekre épülő társadalmat látta az egyedüli járható útnak.
A nyilasokat követően a kommunista hatalom is megpróbálta csapdába ejteni őt. 1948. december 26-án, a karácsonyi ünnepek után, édesanyja szeme láttára történt meg a letartóztatása az érseki palotában. Az ÁVH hírhedt központjába, az Andrássy út 60.-ba szállították, ahol sorsa a legrosszabb forgatókönyvek egyikévé vált. Ezt a drámai eseményt az Emlékirataim című könyvében részletesen megörökítette, így emlékezve a történtekre:
Este fél kilenc van. Én vacsora óta az imazsámolyon térdelek, imádkozom és elmélkedem. Hirtelen kitárul az ajtó, s azon Décsi (Décsi Gyula ÁVH-s alezredes - a szerk.) lép be elsőnek. Megáll előttem: - Azért jöttünk, hogy letartóztassuk önt. - Ugyanekkor nyolc-tíz rendőrtiszt nyomul Décsi után a szobába, s amikor a rendőr alezredes szavai elhangzanak, minden oldalról körülfognak. Amikor a letartóztatási végzést kérem tőlük, nyeglén odavetik, hogy nekik ilyenre nincs szükségük. Amikor pedig a bíboros különleges nemzetközi jogállására utaltam, Décsi fölényesen veti oda, hogy hazaárulókat, kémeket és valutaüzéreket az éber demokratikus rendőrség akkor is kézre keríti, ha valaki bíborosi talárban van.
A közvélemény jelentős részét meglepte a letartóztatás híre. Boross Péter, egykori miniszterelnök, így emlékezett vissza erre az eseményre: "Elképesztőnek tartottam, hogy egy főpapot letartóztattak. Vidéki gyerek lévén, számomra a püspök látogatása bérmáláskor különleges esemény volt, amikor az egész falu haptákba állt. Az én szememben a püspök, főleg az érsek, olyan tekintély volt, hogy egy miniszterhez képest szinte eltörpült. Soha nem felejtem el, hogy 1944-ben Mindszenty a szülőfalunkban járt, és negyedórás audiencián fogadta a helyi jeles személyeket, köztük az apámat is. Ez valósággal rendkívüli megtiszteltetésnek számított."
Mindszenty ellen a vádak között szerepelt a hűtlenség, a köztársaság megdöntésére irányuló bűncselekmény, kémkedés és valutaüzérkedés. A vizsgálati fogságáról így emlékezett meg memoárjában: "Éjfél felé. Ismét a kihallgatás vár rám, már 72 órája nem aludtam, és a folyamatos gumibotozások is megviseltek. (...) Amíg az aláírásomat nem adom, Décsi alezredes éjszakánként többször is átad a kínzómnak, aki azonnal cselekszik: felránt a földről, visszavisz a cellámba, levetkőztet, letartóztat, és élvezettel zúdítja rám az ütéseket. A testi és lelki megtörésemhez hozzájárul egy másik brutális módszer is: a folyamatos alváshiány."
A koncepciós per előkészítése után 1949. február 3-án megkezdődött a főtárgyalás a Budapesti Népbíróság előtt, ahol Olti Vilmos vezette a különtanácsot. A vádiratot Alapy Gyula népügyész terjesztette elő, akinek vádbeszéde már a nyitó szavakkal is súlyos figyelmeztetésként hatott: "A Népbíróság döntése legyen figyelmeztetés, és az ítélet adja át a magyar nép árulóit, kémeit és kufárait a végső feledésnek." A vád szerint Mindszenty Józsefet, Baranyay Jusztint és Esterházy Pált halálbüntetéssel sújtanák, míg a többi vádlott esetében a legsúlyosabb fegyházbüntetés kiszabására tett javaslatot.
Mindszenty védelmére kijelölt Kiczkó Kálmán csak zavarodottan hárította el a felelősséget, amiért a védelem képviseletét ellátja, ahelyett, hogy ténylegesen betöltötte volna a szerepét. "A védelem köszönetét fejezi ki a vád hatóságának, hogy csupán olyan cselekedeteket hozott elő, amelyek nem állnak összefüggésben a hercegprímás papi tevékenységével" – nyilatkozta zavarodottan a védő, aki láthatóan nem tudta, hogyan is kellene a helyzetet kezelnie.
Bár az ítéletet széleskörű nemzetközi felháborodás és az eljárás résztvevőinek kiátkozása követte, sem a pápa beavatkozása, sem a világ számos nagyvárosában zajló demonstrációk nem hoztak áttörést az ügyének rendezésében. A főpap hosszú fogsága a gyűjtőfogház rabkórházában vette kezdetét, amit kilenc hónapos magánzárka követett. 1954 májusában ismét a rabkórház falai között találta magát, ám egészségi állapota továbbra is romlott, ezért 1955 nyarán egészségi okokból felfüggesztették a börtönbüntetését. Ezt követően Püspökszentlászlón, majd novembertől Felsőpetényben élt házi őrizetben. Végül 1956. október 30-án egy páncélos egység szabadította ki, ám újra menekülnie kellett, és az Egyesült Államok nagykövetségén talált biztonságot, ahol tizenöt esztendőt töltött el.
1971-től a bécsi Pázmáneum volt a menedékhelye. 1975. május 6-án Bécsben hunyt el. Az ausztriai Máriazellben temették el, de végakaratának megfelelően ("amikor Mária és Szent István országa felett lenyugszik a moszkvai hitetlenség csillaga") 1991. március 4-én hazahozták hamvait, és május 4-én az esztergomi bazilika kriptájában helyezték örök nyugalomra. Az 1990. évi XXVI. törvény alapján semmissé is nyilvánították az 1949-ben ellene hozott ítéletet.
1994-ben egyháza hivatalosan is elindította Mindszenty boldoggá avatási eljárását. 2019-ben fontos előrelépés történt, ugyanis Ferenc pápa engedélyezte a Szentté Avatási Kongregációnak, hogy dekrétumban tegye közzé Mindszenty József "hősies erényeinek elismerését". Erdő Péter szerint "fontos lépés ez a boldoggá avatás felé, hiszen most már az imameghallgatások és csodák felülvizsgálata kezdődik". Az eztergom-budapesti érsek később elmondta: az a korábbi próbálkozás, hogy fehér vértanúságként ismerjék el a fogságát, nem járt sikerrel. Most gyógyulásokért imádkoznak, de egy neki tulajdonított gyógyulást nem ismertek el csodálatos jellegűnek.
A negatív orvosbizottsági döntésről Kovács Gergely okleveles posztulátor a Mandinernek korábban azt nyilatkozta: ennek egyedüli oka az volt, hogy sajnos az ezredforduló idején Magyarországon nem voltak olyan orvosi vizsgálati módszerek, mint Nyugaton. Hiányoztak tehát (és visszamenőleg nem is pótolhatóak) bizonyos, a mi korunkban már követelményként támasztott olyan dokumentumok, amelyekkel az esetet közvetlenül nem vizsgáló római orvosok kellően bizonyítva látták volna a halálos betegség és a csodás gyógyulás megvalósulását.
