Coulson ügynök a HVG-nek kifejezte, hogy meglepő lenne, ha éppen Trump okozná, hogy óvatosabb megközelítést kellene alkalmazni a szexuális kérdésekben.

Több generáció a SHIELD ügynökeként ismeri a Marvel-filmekből, pedig Clark Gregg írta Harrison Ford thrillerét, a Temetetlen múltat és ő rendezett filmet Chuck Palahniuk regényéből, a Fulladásból. Spielberg a kísértetekről értekezett vele, Ford a kiejthetetlen nevek miatt akadt ki rá. Hollywoodi tapasztalatairól és a Trump-éráról is beszélgettünk.

25 évvel ezelőtt debütált a Temetetlen múlt, amely a rendező, Robert Zemeckis első megfilmesített forgatókönyve volt. Ebben az izgalmas időszakban Zemeckis pályája csúcsán teljesített, akárcsak a két főszereplő, Harrison Ford és Michelle Pfeiffer. Érdekes módon Ford ebben a filmben nem a hagyományos hős szerepét öltötte magára, hanem a gonosz karaktert formálta meg, ami különösen figyelemre méltó, hiszen korábban inkább a színészetre összpontosított, nem pedig a forgatókönyvírásra. Az indítás így különösen figyelemre méltó, hiszen a színészi teljesítmény és a történetmesélés egy új dimenzióját tárta fel a nézők előtt.

A színház rengeteg lehetőséget kínált nekem New Yorkban, de amikor Los Angelesbe költöztem, a filmes szerepek mintha ritkaságszámba mentek volna a színháziakhoz képest. Ennek következtében bőven akadt szabadidőm. A szobatársam egy igazi figura volt: szüntelenül öntötte magába a kávét, szinte folyamatosan kortyolgatta az eszpresszókat, miközben két hét alatt több forgatókönyvet is megírt. Ez annyira inspiráló volt, hogy nekem is kedvem támadt az íráshoz; nem a kávétól való túladagolásról beszélek, hanem a forgatókönyvírás izgalmáról. Szinte sikerült is eladnom az egyik első próbálkozásomat, és még az is kilátásban volt, hogy én rendezem meg.

A Temetetlen múlt elkészítésében Steven Spielberg keze is benne volt, hiszen a saját stúdiója, a Dreamworks gyártotta a filmet. Spielberg hogyan került a képbe?

A Dreamworks egyik producere keresett meg, hogy van egy izgalmas ötletük egy kísértetházas történetről, és szeretnék, ha megnézném a néhány mondatos vázlatot. Éppen akkor nem volt egyetlen filmszerepem sem, New Yorkban színházi rendezéssel foglalkoztam, és autóval vágtam neki a hosszú útnak a két part között. A kocsikázás négy-öt napot vett igénybe, és éppen útközben érkezett a telefonhívás. A sztori középpontjában áll egy ház, amelyben egy házaspár él; a kérdés csupán annyi, hogy van-e szellem a falak között, vagy sem. A férj talán többet tud a helyzetükről, mint amennyit hajlandó megosztani - már nem emlékszem, hogy ez a rész benne volt-e. Ez az alaphelyzet, ami megragadta a figyelmemet.

A horror műfaja iránti viszonyom mindig is vegyes volt. A sötét, rémisztő történetek vonzanak, de egyben felemésztenek is. Gyakran érzem úgy, hogy a félelem olyan, mint egy sűrű köd, amely lassan körülöleli az embert, és a legváratlanabb pillanatokban tör rá. A horror számomra nem csupán a szörnyekről és a szörnyűségekről szól; sokkal inkább a lélek mélyén rejlő félelmek feltárásáról, a psziché határainak feszegetéséről. Miközben nézem a rémisztő filmeket vagy olvasom a rémtörténeteket, mindig érzem, hogy ezek a narratívák tükörként szolgálnak, amelyben saját félelmeimet is megláthatom. A horror tehát nem csupán szórakozás, hanem egyfajta önismereti utazás is. Képes megmutatni, hogy mi rejlik a sötétség mögött, és arra emlékeztet, hogy a legnagyobb rémület gyakran saját magunkban lakozik.

Soha nem voltam igazán nagy horrorrajongó, de akadt néhány film, amiért igazán oda voltam. Az egyik ilyen klasszikus a Ragyogás, ami folyamatosan foglalkoztatott, különösen, amikor éppen a volán mögött ültem. A házaspár sorsa különösen izgatott, és azon töprengtem, hogyan alakíthatnám át a történetüket. Azt hallottam, hogy Spielberg állt az alapötlet mögött. Korábban már készült egy forgatókönyv, de úgy tűnt, hogy valami másra vágytak, és azt szerették volna, ha mindent újra kezdek, teljesen az alapoktól.

Egy olyan szöveget szerettem volna megalkotni, amely egyszerre hordozza a Hitchcock-i feszültséget és a szexi vonzalmat.

Cím: **Emlékek szövedéke** A sötét, elhagyatott ház falain belül a levegő feszültséggel teli volt, mintha az idő és tér határai megfeszültek volna. A pszichothriller középpontjában Anna állt, aki már évek óta menekült az elfojtott emlékeinek szorításából. A múltjának sötét árnyai, melyeket a kvantumfizika titkai inspiráltak, valósággá váltak, és most ott lebegtek körülötte, mint szellemek, akik soha nem akarták elengedni őt. Anna mindig is érzékeny volt a világra, és a kvantumfizika világának bonyolultsága izgalmat keltett benne. Az elképzelés, hogy a valóság nem csupán a látható világ, hanem a lehetőségek végtelen szövedéke, mélyen megérintette. A szuperpozíció elve, miszerint egy részecske egyszerre több állapotban is létezhet, megnyitotta a képzeletét. Mi van, ha az emlékek nemcsak a múlt tükröződései, hanem egy párhuzamos valóságban is léteznek? Ahogy Anna felfedezte a ház titkait, egyre inkább úgy érezte, hogy a szellemek, akikkel találkozott, nem csupán régi emlékek, hanem a tudatalattijának megtestesülései. Minden szoba, minden árnyék egy-egy elfojtott érzést, egy elfeledett pillanatot idézett fel. A falak között visszhangzottak a régi nevetések, a sírások, és a titkok, amelyeket soha nem akartak felfedni. Ahogy a múlt és a jelen határai elmosódtak, Anna felfedezte, hogy a szellem nemcsak a félelmeit testesíti meg, hanem azokat a döntéseket is, amelyeket soha nem hozott meg. A kvantumfizika tanulságai arra ösztönözték, hogy feloldja a múlt béklyóit, és szembenézzen a saját szuperpozíciójával: a lehetőségek végtelen tárházával, amelyeket csak ő aktiválhat. A történet végén Anna egyedül állt a ház közepén, a szellemek körülötte lebegtek, és rájött, hogy a félelmei nem ellenségek, hanem tanítók. A múltja nem csupán teher, hanem egy ajándék, ami segít abban, hogy újra felfedezze önmagát. A szellem formájában megjelenő emlékek végre békét találtak, és Anna is elkezdte elfogadni a saját valóságát, tudva, hogy a múlt és a jelen egyaránt formálja a jövőt.