Így kezdődött a brit invázió Amerikában: A történelem lapjain egy különleges fejezet bontakozott ki, amikor a brit erők megjelentek az amerikai partokon. A felfedezések és a gyarmatosítás korában a két világ találkozása új formákat öltött, és az események

Azt hihetnénk, a hatvanas évek amerikai könnyűzenéje jól elvolt magában, hiszen a rádióból dübörgött Elvis, a The Ronettes, Otis Redding, 1964-ben azonban a zenei szcéna felbolydult, mert megjelent egy brit banda.

Amikor 1963-ban az amerikaiak kedvenc elnöke, John F. Kennedy tragikus módon életét vesztette, az ország szinte sokkolt állapotba került. Az emberek nem tudták felfogni a történteket, világuk darabokra hullott, és ebben a sötét hangulatban érkezett meg négy fiatal Liverpoolból. Alig másfél év telt el az első kislemezük, a "Love Me Do" megjelenése óta, de a brit sajtó már akkor is a Beatlemániáról cikkezett. Ekkor figyeltek fel rájuk az Ed Sullivan Show munkatársai egy londoni koncertjük során, és hamarosan megállapodtak Brian Epstein menedzserrel az amerikai turnéról. Az első fellépésük 1964. február 9-én nem csupán a saját karrierjük, hanem a brit popkultúra amerikai inváziójának kezdetét is jelentette.

hogy a zenének hatalmas ereje van, és a Beatles fellépése egy olyan esemény, amit nem lehet kihagyni. A szoba feszültsége az izgalomtól szinte tapintható volt, amikor a családtagok körbeültek a kicsi fekete-fehér képernyő előtt. Az étkezés pillanata eltörpült a zenészek varázslatos előadása mellett, amely a popkultúra új korszakának kapuját nyitotta meg. Jamie, akinek a szíve a zene iránti szenvedélyből dobogott, alig tudta kivárni, hogy a Beatles dalai betöltse a szobát. A hajuk, a ruháik, a stílusuk mind-mind új, izgalmas világot ígértek, amely a fiatalok számára egyfajta lázadás volt a korábbi hagyományok ellen. A családi beszélgetések most átváltottak a Beatles zenéjének hatásaira és a popkultúra forradalmára, amely épp akkor kezdett kibontakozni. Bernstein, aki már akkor is a klasszikus és a kortárs zene határvonalán mozgott, csendben figyelte a képernyőt, és egyre inkább elmerült a gondolataiban. A Beatles nem csupán zenészek voltak, hanem egy generáció hangját képviselték, akik új utakat kerestek a kifejezésre. Képesek voltak összekapcsolni a különböző zenei stílusokat, és megmutatni, hogy a zene univerzális nyelv, amely mindenkihez eljut. Miközben a dallamok betöltötték a szobát, Jamie és a család többi tagja mind elmerültek a Beatles által teremtett élményben, amely örökre nyomot hagyott bennük. Az Ed Sullivan Show nem csupán egy tévéműsor volt; egy új világ kezdete, ahol a zene és a művészet határok nélkül összeolvadhatott, és a zenészek színpadi jelenléte átformálta a társadalom értékrendjét.

Mivel számos 30 évnél idősebb amerikai elutasította ezt az új irányzatot, a parókának ható, lógó hajformát, a "táncoló mozdulatokat" és a romantikus lírát, sokan úgy érezték, hogy ez a stílus idegen tőlük.

Amerikában egész mást jelentett ez a turné és a fellépések, mint a brit őshazában, pont a sokkoló elnökgyilkosságot követő gyász miatt. Ahogy az elnök édesanyja is megfogalmazta fia temetésén:

Azt szokták mondani, hogy az idő minden sebet begyógyít. De úgy érzem, ez nem teljesen igaz. Az agy, hogy megvédje önmagát, idővel egyfajta burkot képez a seb körül. Ezáltal a fájdalom csillapodik, de a seb, mint egy rejtett emlék, továbbra is ott marad.

A seb ott tátongott az amerikai társadalom szívén, mikor a gyilkosság után 3 hónappal a zenekar megérkezett. A fiatalok ki voltak éhezve valami jóra, vidámra, könnyedre, boldogra és ezt a 4 gombafejű tökéletesen megtestesítette, úgyhogy a szellem kiszabadult a palackból és elindult a sikítozó hisztérikus őrület.

A hatvanas évek amerikai társadalma, amely tele volt rasszista feszültségekkel, nem volt kedvező hely a színes bőrűek számára, különösen, amikor a brit beat zene népszerűségével találkoztak. A korabeli dokumentumok tanúsítják, hogy sokan titkolták valódi zenei preferenciáikat, még a családjuk előtt is. A legtöbben inkább Miles Davis Quintettje mellett tették le a voksukat, hiszen nem volt elfogadható, hogy az elnyomó fehérek zenéjét ünnepeljék. Hogyan is lehetett volna? Az identitás és a zene összefonódása ebben a viharos időszakban különösen bonyolult volt.

Amerika tehát bedőlt a gombafejű mézesmadzag varázsának, nem csupán azért, mert "impozánsak" voltak és remek zenét játszottak, hanem mert minden mozdulatukból a brit humor, a finomság és a kedvesség sugárzott. Erre a légies könnyedségre éppen akkor volt szüksége a lehangolt amerikai közönségnek, akik számára Elvis már "túl öreg" volt, míg a többi fellépő túlságosan komolyan vette magát, vagy éppen túlzottan is kemény volt.

A The Beatles áttörte a falat, az amerikai slágerlistákat február 1-től május 2-ig vezette, ezután beindult az azóta is "brit inváziónak" tartott zenei hullám, mikor a brit zenekarok már nem csak otthon, hanem az Újvilágban is óriási sikereket arattak. Ilyen volt a Gerry & The Pacemakers, a Herman's Hermits, a Hollies, vagy a Dave Clark Five, a Manfred Mann, a Rolling Stones, a Kinks, a Yardbirds és Peter and Gordon. A második brit invázióra a 80-as évekig kell várni, mikor a korai MTV korszakban a klipek újszerűsége - főleg a Duran Durané - taglózta le az amerikaiakat. De ez már egy másik történet.