Győrffy Ákos: Olyan tekintettel figyeltem őket, mintha egy különleges látomás bontakozna ki előttem - Mandiner
Ez az ismerősöm azt is megemlítette, hogy a látványtól mélyen elszomorodott. Nem igazán haragot érzett, inkább egyfajta tehetetlenség és belenyugvás öntötte el. Mintha azt mondta volna magának, hogy ez az élet rendje, és nem érdemes küzdeni ellene.
Az év utolsó napján a világ szürke ködbe burkolózik, a levegő hidege csípős, a hőmérő higanyszála kissé a fagypont alatt ingadozik. A madáretetőmbe szotyolát és almahéjakat szórva várom a látogatókat. Alig telik el néhány perc, és már meg is érkeznek a meggyvágók, tengelicek és csuszkák, örömmel csipegetve a finomságokat. De ezt a nyugodt pillanatot hamarosan megzavarja a harkály, egy közép fakopáncs, aki megjelenésével birtokba veszi az etetőt. Az ő érkezésekor a madaraknak menekülniük kell, hiszen ő az úr a táplálék felett, és nem tűr meg mást a közelében. A természet e kis drámája újra és újra lejátszódik, ahogy az év utolsó napjának varázsa lassan eltűnik a ködben.
A kert végéig is alig lehet ellátni, a távolabbi cserfák körvonalai már csak derengenek, mintha egy német romantikus festő valamelyik képét látnám. Caspar David Friedrich valamelyik képét például. A sűrű köd elnyeli a hangokat, a völgyet átszelő útról sem hallatszik fel az autók zaja. Víz alatti csend. Néhány napja egy barátommal fent jártunk a Börzsöny egyik magaslatán. Odafent majdnem tíz fokkal melegebb volt, mint a völgyekben. Hőmérsékleti inverziónak nevezi ezt a jelenséget a meteorológia. A köd fölött álltunk, és akkor is eszembe jutott Caspar David Friedrich és az ő egyik leghíresebb festménye, a Vándor a ködtenger felett. A hegygerinc meredek, északi oldaláról belátni egy szurdokerdőbe, erről viszont egy másik német romantikus festő, Friedrich kortársa, a kevésbé ismert Ernst Ferdinand Oehme egyik képe ugrott be. A kép címe Waldinneres.
Akárhová nézek, mindenütt német romantikus festők képeit látom. Oehme képe az egyik leghitelesebb erdőábrázolás, amit ismerek. Ki tudja, mitől válik hitelessé egy erdőábrázolás. Én sem tudom. Azt viszont tudom, hogy amikor ezt a képet életemben először láttam Drezdában, azonnal tudtam, hogy aki festette, az valami nagyon lényegeset tudott az erdőről. És nem azért hiteles, mert a színek, a fények és az árnyékok olyan nagyon életszerűek lennének. Persze, azok, de van itt még valami, ami viszont nem leírható és nem elmondható. A kép hitelességét valami olyasmi adja, amihez a tudat már nem fér hozzá. Egy kép hitelességét amúgy sem az úgynevezett életszerűsége adja meg. Nem attól lesz hiteles egy kép, hogy megtévesztően hasonlít a valóságos látványra. Oehme festményéből az erdő metafizikája árad, és ez olyasféle áradás, ami a lelkünk legmélyebb régióival teremt kapcsolatot. Ha erre a képre nézek, megfogalmazhatatlan érzések lesznek úrrá rajtam. Ha igaz az az állítás, mely szerint minden kép önarckép (és szerintem igaz), akkor Oehme Waldinneres című képe tökéletes önarckép. Olyan önarckép, amely már nem a személyiség karakterjegyeit hordozza, hanem a személyiség mögötti tartószerkezetről árul el valami lényegeset. A minden emberi lélek mögötti titokzatos, közös ismeretlent mutatja fel.
