"Ha most megállnék, úgy érezném, mintha saját magamra szórnám a legnagyobb kritikát."

A KTV riportere, Nemanja Šarović, Versecen készített egy figyelemfelkeltő villáminterjút, amely számos fontos kérdést feszeget. Kiemeli, hogy az emberek miért vállalkoznak hosszú sétákra, mi motiválja őket a közös összefogásra és a gyülekezésre. Nap mint nap, hétről hétre emlékeznek azokra, akiket november elsején az újvidéki pályaudvar előtetője tragikusan maga alá temetett, s akiket az orvosok már csak holttestként emeltek ki a romok alól.

Íme az interjú magyar nyelvű fordítása:

A barátnőm, Teodora, sajnos az előtető áldozatává vált, ami miatt fél testét elveszítette. Az én gyerekeimnek egy órával azelőtt kellett volna elindulniuk, hogy a Crvena zvezdát megnézzék, de a feleségem elfelejtette a legkisebb játékát, így vissza kellett térniük érte. Azok, akik az előtető alatt tartózkodtak, soha többé nem térnek vissza. Azóta, november elseje óta, én is úgy érzem, mintha az előtető árnyéka engem is magába zárt volna, vagy mintha azokra a szeretteimre nehezedne, akiket elveszítettem.

Értelmetlen lenne azt állítani, hogy a politika nem érdekel, hiszen miért is gyalogoltam volna végig 240 kilométeren? Ha most megmutatnám a lábam, az nem egy szép látvány lenne, de nap mint nap találkozunk hasonló helyzetekkel: az emberek nem bírják a terhet, és sokan elesnek. Ha most megállnék, azzal csak saját magamat ütöm arcon. Nem vagyok egyetlen pártnak sem a tagja, és nem is vágyom arra, hogy belépjek, hiszen engem nem lehet egyszerűen beárazni. Ha valaki felajánlana tízmillió eurót, azt mondanám neki: csak az idődet pazarolod, mert a meggyilkolt emberek értékét nem lehet pénzben kifejezni. A lítiumbányászat következményeit sem tudom pontosan mérni, de az összefogásnak, amire vágyom, nincs ára. Soha nem fogom magam eladni, szívvel-lélekkel a nép mellett állok, és azokhoz csatlakozom, akik az igazságért és a szabadságért harcolnak.