Kína hamarosan egy egész kontinens területeit is magába olvaszthatja.

A kínai hatás évek óta dinamikusan terjed Afrikában, és ennek nem csupán geopolitikai és gazdasági vonatkozásai vannak. Fontos megemlíteni, hogy a kínai kultúra is jelentős mértékben gyökerezik a kontinensen, egyre inkább formálva a helyi szokásokat és életformákat.

Kína és Afrika kapcsolata több mint kétezer éve nyúlik vissza, de a két terület közötti rendszeres kereskedelmi interakciók csak az 1800-as évektől kezdtek el formálódni. A történelem során számos kínai dinasztia érintkezett az afrikai földrész kultúráival, de igazán új fejezet kezdődött 1949-ben, amikor megalakult a kommunista Kína. Ezt követően a kínai-afrikai kapcsolatok dinamikus fejlődésnek indultak, különösen az 1950-es években, amikor a két régió közötti együttműködés új dimenziókat nyert.

Peking a közelmúltban arra törekedett, hogy gazdasági beruházások és megállapodások segítségével vonzóvá váljon az újonnan függetlenné vált afrikai országok számára. A gyarmati birodalmak visszahúzódásával és megszűnésével Kína a kontinens egyik legjelentősebb modernizációs partnerévé vált. Azonban a kétoldalú kapcsolatok intenzitása az 1960-as években még nagyon távol állt a mai szinttől.

A kontinens országaiba befektetett tőke, tudományos ismeretek és emberi erőforrások, valamint fegyverek nem maradtak jutalom nélkül, még rövid távon sem. 1971-ben a 42 afrikai ország közül 26, vagyis a kontinens országainak több mint felét alkotó állam támogatta az ENSZ-ben azt a javaslatot, amely lehetővé tette, hogy a Tajvan néven ismert Kínai Köztársaság helyét a szárazföldi Kínát irányító kommunista Kínai Népköztársaság foglalja el az ENSZ Közgyűlésében és a Biztonsági Tanácsában.

Peking afrikai jelenlétének erősödéséhez hozzájárult még az úgynevezett sino-szovjet szakítás (1961-1989) is, vagyis az, amikor a két kommunista hatalom, a Szovjetunió és Kína kapcsolatában egyre inkább háttérbe szorultak a közös ideológiai ügyek, mint például a szocialista világutópia építése, és egyre inkább előtérbe kerültek a nagyhatalmi pozícióharcok, például éppen Afrikában, amire Moszkva és Kína is szerette volna nagyobb mértékben kiterjeszteni befolyását. A két nagyhatalom Zairében (mai nevén Kongói Demokratikus Köztársaság) és Angolában is összeütközött, különböző fegyveres csoportokat támogattak.

Nem elhanyagolható szempont, hogy a szóban forgó két konfliktus során Kína és az Egyesült Államok ugyanazokat a szereplőket támogatták. Az afrikai szovjet hatalom kíméletlen visszaszorításával kapcsolatban Peking és Washington számos különféle háborúban egyesítette erőit, mindezt a sino-szovjet szakadást követő 28 év alatt. Ez természetesen azt is magával hozta, hogy Kína a nyugati országok támogatására is támaszkodhatott, amikor a nemzetközi elismerés vagy saját érdekeinek érvényesítése volt a tét. Azonban ez a helyzet nem tartott örökké; az 1989-es Tienanmen téri diáktüntetések brutális leverése után Peking ismét elfordult a demokratikus államoktól, és egyre inkább Afrikában kereste a legitimitását, ahol a különböző emberi jogsértéseket elkövető rezsimek (mint például Zimbabwe és Zambia) nem igazán foglalkoztak azzal, hogy Kína hogyan bánik a hazai ellenzékével.

A Tienanmen téri vérengzést megelőző években Kína politikai színpadán Teng Hsziao-ping dominált, aki a kommunista párt irányvonalának kulcsfigurája volt 1976 és 1989 között. Az ő nevéhez fűződik a piacliberalizáció folyamata, amelynek során a hagyományos szocialista tervgazdaság mellett a kapitalista elvek egyre nagyobb szerepet kaptak az ország gazdaságában. Teng Hsziao-ping reformjainak örökségét utódja, Csiang Cö-min elnök vitte tovább, aki megnyitotta a kapukat a külföldi tőke előtt, és soha nem látott mértékű teret engedett a gazdasági növekedésnek. Azonban az átállás nem volt zökkenőmentes; a reformok következtében milliók veszítették el munkájukat, ami komoly társadalmi feszültségeket eredményezett.

Az 1990-es években Peking egyre több hitellel és segéllyel ösztönözte a kontinens elmaradottabb országait, valamint ekkor kezdődött meg az infrastrukturális beruházások periódusa is. Kína számos afrikai országban épített kulcsfontosságú vasútvonalakat, utakat és kórházakat.

Még szintén Csiang Cö-min elnökségéhez köthető, hogy 2000. október 10-én megalakult a Kínai-Afrikai Együttműködés Fóruma, amely a kapcsolatnak már nemzetközi intézményes keretet is adott. Ez gyakorlatilag a 2000-es évek gazdasági offenzívájának legfontosabb egyeztetőfóruma volt, és Eswatini (korábbi magyar nevén Szváziföld) kivételével minden afrikai ország tagja. A kínai tőke azért is rohamozta meg Afrikát ezekben az években, mert

Ez a munkakapcsolat a következőképpen alakult ki: Kína számára lehetőséget biztosít, hogy olcsó nyersanyagokat szerezzen be különböző afrikai országokból, míg cserébe infrastrukturális projektek révén támogatást nyújt. De miért vonzó egy afrikai diktatúra számára Kína gazdasági segítsége? A válasz abban rejlik, hogy Peking nem támaszt olyan követelményeket, mint a demokrácia vagy az emberi jogi reformok a támogatásokért cserébe. Ezzel szemben a nyugati országok, például az Egyesült Államok, éppen ezeket a feltételeket kötik a segélyekhez.

Kína nem avatkozik bele a támogatott országok belügyeibe, ugyanakkor néhány helyen jelentős befolyásra tett szert, ami arra kényszeríti a helyi vezetőket, hogy keressék a harmonikus kapcsolatokat. Ennek részeként például elengedhetetlen, hogy elismerjék a Kínai Népköztársaságot, mint az egyetlen legitim Kínát.

Miután Hszi Csin-ping a 2010-es évek elején konszolidálta a hatalmát Kínában, elődeinek kezdeményezéseit kiterjesztette, és országa monumentális gazdasági erejével létrehozta az Egy Övezet Egy Út programot, amelyben Afrika kiemelt helyet kapott. Ismét óriási beruházási projektek indultak kínai hitelekből, kikötők, autópályák, ipari parkok épültek szerte a kontinensen, és kezdeményezés hatására Kína Afrika legnagyobb kereskedelmi partnerévé vált, megelőzve az Európai Uniót és az Egyesült Államokat.

Bár Kína hivatalosan nem kapcsolja össze gazdasági kapcsolatait geopolitikai törekvéseivel, a helyzet árnyaltabb annál. A 2010-es évek óta Kína katonai bázist üzemeltet Dzsibutiban, amely stratégiai szerepet játszik az Ádeni-öböl kalózellenes műveleteiben. Emellett számos békefenntartó missziót irányítanak az ENSZ égisze alatt, ami tovább erősíti jelenlétüket a globális színtéren. A gazdasági, politikai és katonai befolyásuk kiterjesztése mellett Kína kulturális offenzívája is figyelemre méltó, amely az elmúlt két évtizedben folyamatosan formálta a kontinens képét.

Peking kulturális előretörésének hátterében egy meglehetősen egyszerű, ámde lényeges tényező áll: a gazdasági kapcsolatok fokozódása következtében a pénz és a kereskedelem nyelve a kínai lett. A vállalatvezetők többsége elsősorban kínai partnereikkel lép kapcsolatba, ami azt eredményezi, hogy a korábbi európai gyarmattartók nyelvei – mint az angol, francia, portugál és spanyol – egyre inkább háttérbe szorulnak a globális gazdaság színpadán.

Egyedülálló jelenségként jelentek meg 2004-től kezdődően a kínai oktatási minisztérium által létrehozott Konfuciusz Intézetek. Ezek az intézmények, amelyek a felsőfokú képzés mellett a kínai kultúra mélyebb megismerésére is lehetőséget adnak, szinte minden afrikai országban megtalálhatóak, sőt, a világ számos más táján is elérhetővé váltak.

Az afrikai fiatalok egyre lelkesebben választják a Konfuciusz Intézeteket, ahol nem csupán a mandarin nyelv rejtelmeivel ismerkedhetnek meg, hanem bepillantást nyerhetnek a kínai irodalom, kalligráfia és harcművészet világába is, valamint más hagyományos művészeti ágakat is felfedezhetnek. A diákok jelentős része később a kínai vállalatoknál talál munkát, gyakran tolmács vagy közvetítő szerepében. Így a kínai nyelv tudása nem csupán egy újabb készséget jelent, hanem a gazdasági felemelkedés kulcsává is válhat, hozzájárulva a társadalmi mobilitáshoz Afrikában.

Ugyanakkor a szakértők hangsúlyozzák, hogy a Konfuciusz Intézetek működése mögött politikai indoktrinációs célok is húzódnak. A kulturális és nyelvi képzés nem csupán a kínai állam értékrendjét és politikai normáit közvetíti, hanem lehetőséget ad a kínai cégeknek arra is, hogy kapcsolatba lépjenek az afrikai elit gyermekeivel. Ezek a fiatalok a jövőben kulcsszereplőkké válhatnak az erőforrások elosztásában, így a kínai állam érdekei szempontjából is jelentős hatással bírhatnak a természeti kincsekhez való hozzáférésre.

Néhány demokratikus államban már sor került Konfuciusz Intézetek bezárására, mivel a helyi politikai vezetők úgy vélik, hogy a kínai kormány által támogatott intézmények antidemokratikus eszméket népszerűsíthetnek. Legutóbb áprilisban hat ausztrál egyetem döntött úgy, hogy megszünteti saját Konfuciusz Intézetét, míg több amerikai, kanadai és európai felsőoktatási intézmény is korábban hasonló lépéseket tett, hasonló aggodalmakra hivatkozva. Azonban ez nem jelenti azt, hogy ezek az intézetek teljesen eltűnnének az adott országokból, hiszen az egyetemek saját belátásuk szerint dönthetnek a kínai oktatási minisztériummal való együttműködés folytatásáról.