Korsós Miklós egyedülálló életművéért elismerésben részesült, és méltán vehette át az Életműdíjat.
Korsós Miklós, a Kecskeméti Sportiskola elkötelezett edzője, több mint negyven éven át végzett példaértékű munkájával, a kézilabdázás iránti szenvedélyével és az utánpótlásnevelés terén elért kiemelkedő eredményeivel vívta ki a közösség tiszteletét. Ezen elismeréseként Életműdíjat kapott a városi sportnap keretein belül.
A felesége, Szőke Tünde, szintén a kézilabda világában tevékenykedik, mint edző, míg leányuk, Korsós Dorina, aki szintén a sportág elkötelezett híve, Kecskemétről indult, de már Győrben is megfordult, most pedig a Rapid Bukarest csapatában bontogatja szárnyait. Miklós, aki korábban a tanári pályát választotta, már búcsút intett ennek az életformának, és nyugdíjasként az utánpótlásnevelésre összpontosít. A sport iránti elhivatottsága és az utánpótlás fejlesztésének örömei kapcsán kérdeztem őt a nemrégiben elnyert kitüntetés alkalmából.
Hogyan bontakozott ki a sport iránti örök szeretetem? Minden egy kisgyermekkori emlékkel kezdődött, amikor először léptem pályára. A napfényben csillogó fű, a barátok nevetése és a verseny izgalma mind-mind arra ösztönzött, hogy felfedezzem a mozgás világát. Ahogy elkezdtem különböző sportágakat kipróbálni, úgy éreztem, hogy minden egyes új élmény egy újabb szálat fűz a sporttal való kapcsolatom szövetébe. A sport nem csupán fizikai aktivitás volt számomra, hanem egy lehetőség a barátságok kialakítására, a határok feszegetésére és a közös célok elérésére. Ekkor kezdődött az a különleges kötelék, ami azóta is tart, és amely minden nap új kihívások elé állít, miközben örömet és elégedettséget ad.
Jászapátiban láttam meg a napvilágot 1957-ben, és ott kezdődött az a kalandos út, amely a sport világába vezetett. A helyi gimnázium falai között fedeztem fel a különböző sportágakat, és hamar a kézilabda, az atlétika, az úszás és a birkózás szenvedélyévé váltam. Miután befejeztem a gimnáziumot, a Testnevelési Egyetem kapuján léptem be, ahol a kézilabda titkaival mélyebben is megismerkedtem. A tanári szakon tanulva olyan inspiráló tanárok és kiváló edzők irányítása alatt fejlődhettem, hogy végül minden időmet a kézilabdának szentelhettem.
A Testnevelési Főiskola (TF) elvégzése után hogyan formálódott a sportpályafutásod? Milyen kihívásokkal és lehetőségekkel találkoztál, és hogyan hatottak ezek a személyes fejlődésedre?
Az egyetem befejezése után, 1980-ban több csapat is felkeresett. Székesfehérváron már készen állt az albérletem, és a csapat éppen feljutott az NB I-be. Sajnos egy óvás következtében végül kizárták őket a bajnokságból, így ez a lehetőség elúszott. Ekkor érkezett a megkeresés Kecskemétről, ahol a DUTÉP vállalat támogatásával egy erős NB I-es csapatot kívántak létrehozni. Az ajánlat rendkívül vonzó volt számomra, Kecskemét gyönyörű város, így úgy döntöttem, hogy ideköltözöm. Ám a reményeim nem váltak valóra. Ezt követően Hódmezővásárhely keresett meg, és elfogadtam az ajánlatukat, így négy éven át profi játékosként kézilabdáztam. A kitűzött célunkat, az NB I-be való feljutást, a negyedik év végén sikerült megvalósítani. Ekkor ismét egy fontos döntés előtt álltam, mert Kecskemétről újra megkerestek. Egy frissen épült iskolában testnevelés tagozatot kívántak indítani, ahol a kézilabda lett volna a középpontban. Ez az intézmény a II. Rákóczi Ferenc Általános Iskola volt.
Élvonalban játszhattál volna, de a tanítást választottad, amely azzal járt együtt, hogy csak alacsonyabb osztályban játszhattál.
Nem volt egyszerű a döntés, hiszen az NB I-es játéklehetőség csábító volt, de visszavágytam Kecskemétre és rövid gondolkodási idő után visszaköltöztem, és elkezdtem a tanítást a Rákócziban. Ki kellett építeni a sportosztályt, a kézilabdás osztályokat, amely nagyon szép feladat volt. Örömmel vettem benne részt. Mellette akkor még DUTÉP SC NB II-es csapatában is játszottam, amellyel feljutottunk az NB I/B-be. Ekkor a Lajosmizse csapatának a vezetése keresett meg és játékosedzőnek kértek fel. Elfogadtam a felkérést és ingáztam a két város között.
A Rákócziban a kézilabda népszerűsítése és fejlődése izgalmas folyamat volt. Az első lépések a sportág iránti érdeklődés felkeltésére irányultak, amelyek során helyi rendezvényeket, bemutatókat és nyílt edzéseket szerveztek. Ezen alkalmak során a fiatalok megismerhették a játék alapjait, és lehetőséget kaptak arra, hogy kipróbálják magukat a pályán. A helyi iskolák bevonása kulcsfontosságú volt, hiszen a diákok számára szakköri foglalkozások indultak, ahol tapasztalt edzők segítették őket a fejlődésben. A közösségi szellem erősítése érdekében csapatversenyeket és barátságos mérkőzéseket szerveztek, amelyek nemcsak a versenyzési kedvet növelték, hanem a csapatszellemet is erősítették. A helyi szurkolók támogatása szintén létfontosságúvá vált, hiszen a mérkőzések látogatottsága folyamatosan nőtt, ami motiválta a fiatal játékosokat. A klub vezetősége folyamatosan kereste az új lehetőségeket, hogy szponzorokat találjanak, és így biztosítsák a sportág további fejlődését. Mindezek a lépések hozzájárultak ahhoz, hogy a Rákócziban a kézilabda ne csak egy sportág legyen, hanem közösségi élményt, barátságokat és egészséges versenyszellemet is hozzon a fiatalok életébe. Az évek során a képzés színvonala emelkedett, és a csapatok eredményei is egyre figyelemreméltóbbá váltak.
Az utánpótlásnevelés területén nem álltam meg, így a Rákóczi iskola keretein belül formáltuk a fiatal tehetségeket. Alapítottunk egy kiváló bázist, amely hamarosan országos hírnévre tett szert. Minden évben részt vettünk a diákolimpia országos döntőjén, ahol a hetedikesek és nyolcadikosok számára rendezett kézilabda versenyek zajlottak. Ez azt jelentette, hogy gyakorlatilag nyolc éven át dolgoztunk azon, hogy egy csapatot felkészítsünk a diákolimpiára. A programunk annyira jól működött, hogy folyamatosan lehetőséget biztosítottunk a fiatal kézilabdázóknak, hogy országos szinten szerepeljenek.
Amikor a leányom Dorina az általános iskola második osztályába járt, összeszedtünk 14 pici leányt és négy évig úgy foglalkoztam velük, hogy csak helyet kaptunk az iskolától, de ezért külön fizetést nem. Meg is lett az eredménye, mert ahogy a korosztályban mentünk felfelé, egymás után háromszor is az országos döntőbe jutottunk és bronzérmet is nyertünk.
Mikor hagytad abba a kézilabdázást, mint játékos?
Egy különös megkeresés érkezett Németországból, amelyet lelkesen elfogadtam, és 1994-ben egy egész évet töltöttem külföldön. Az ottani élmények felejthetetlenek voltak, de sajnos csapatomnak nem sikerült a legmagasabb szintre jutnia; végül a második helyen zártunk. A klub vezetősége szívesen megtartott volna, de én már az utazásom elején is csak egy évre terveztem a külföldi tartózkodást, ezért nemet mondtam a hosszabbításra. Az itthoni élet hiánya is egyre inkább érződött, így végül úgy döntöttem, hazatérek. Egy ideig még visszatértem a lajosmizsei csapatomhoz, ahol játékosedzőként tevékenykedtem, majd végleg abbahagytam a játékot, és az utánpótlás-nevelés, valamint a tanári pálya irányába fordultam.
Miért nem próbálod ki az edzői szerepet az NB I-ben? Kíváncsi lennék, hogyan teljesítenél a pályán!
Érkezett ajánlat egy NB I-es csapattól, de nem akartam elhagyni Kecskemétet. Én nem azért építettem fel itt az életem, hogy utána itt hagyjam a várost. Az iskolát sem akartam itt hagyni, de azt is számba vettem, hogy az első osztályban egy edzői állás az bizonytalanságot is jelent, mert ki van szolgáltatva a külső körülményeknek. Főállású edzőnek így nem mentem el, mert a tanítást sem akartam abba hagyni, mert nagyon szerettem a hívatásom és ez biztos pont volt az életemben.
A Kecskeméti Sportiskola 2008-as megalakulása óta számos izgalmas esemény és fejlődés történt. Ekkor lépett be a kézilabda szakosztály, amely már korábban is szép eredményekkel büszkélkedhetett. Azóta a csapat folyamatosan fejlődött, új tehetségek bukkantak fel, és a szakmai munka is jelentős előrelépésen ment keresztül. Milyen irányba haladt a csapat a kezdetek óta, és milyen új kihívásokkal néztek szembe?
A sportiskola megalakulása óta kizárólag az utánpótlás nevelésére összpontosítottam. Ennek köszönhetően egy teljes csapatot tudtunk a sportiskolába hozni. Ez hatalmas előnyt jelentett számunkra, hiszen minden évben sikerült bejutnunk az országos döntőbe, és a serdülő bajnokságban is folyamatosan szép eredményeket értünk el.
Kikre vagy a legbüszkébb a több ezer fiatal közül, akiknek az edzője voltál?
Tanítványaim közül számosan nemzetközi szinten is kiemelkedtek, például Fazekas Nándor, aki 238 alkalommal öltötte magára a magyar válogatott mezét, emellett többszörös magyar bajnok és EHF-kupa győztes is. Leányom, Korsós Dorina, már háromszoros Bajnokok Ligája-győztesnek mondhatja magát. Rajtuk kívül több tanítványom, mint Berényi Béla, Halász Máté és Csorba Gábor is büszkén képviselte hazánkat az ifjúsági és junior válogatottban.
Jelenleg melyik korosztály edzéseit irányítod?
Ebben az évben a 14-15 éves lányok edzéseit a feleségemmel közösen irányítjuk. Mivel sok új játékos csatlakozott hozzánk, úgy döntöttünk, hogy ketté osztjuk a csapatot, így mindenkinek több lehetősége lesz a fejlődésre. Korábban a feleségem egyedül foglalkozott velük, de a megnövekedett létszám miatt nem tudta mindenkinek biztosítani a játéklehetőséget. Ezért hoztuk létre a két külön csapatot a bajnokságban, hogy mindenki aktívan részt vehessen a mérkőzéseken.
Ha sokan vannak az adott korosztályban akkor ez jó jel, mert azt jelenti, hogy sokan sportolnak.
A sportiskola kézilabda szakosztályába egyre többen érkeznek, ami örömteli hír. Azonban sajnálattal tapasztaljuk, hogy a II. Rákóczi Ferenc Általános Iskolából egyre kevesebb lány dönt a kézilabdázás mellett. Főként a Szent Imre Általános Iskolából érkeznek új játékosok, de olyanok is csatlakoznak, akik korábban más sportágakat, mint például a vízilabdát vagy a rögbit űztek, és most új kihívásokat keresnek. Bár az érdeklődők száma növekszik, a választási lehetőségek még mindig korlátozottak. A célunk az, hogy a kézilabdázni vágyó fiatalokból a lehető legtöbbet kihozzuk, és támogassuk őket a fejlődésükben.
Hogyan látod a kecskeméti utánpótlás helyzetét, ha ezt a jövőre vetítjük?
Van összehasonlítási alapom, hiszen évtizedek óta a város utánpótlás-nevelésének színterén dolgozom. Kecskeméten a sportiskola keretein belül a kézilabda szakosztály működése számomra teljesen megfelelőnek tűnik. Ugyanakkor meg kell jegyeznem, hogy a kimagasló eredmények elérése nem egyszerű feladat, mivel a tehetségesebb fiatalokat már 12-13 éves korban elcsábítják az NB I-es csapatok. Hiába próbáljuk a szülőket meggyőzni arról, hogy nem csupán a helyi felnőtt csapat osztálya számít, a tapasztalataink szerint egy új edző vagy egy teljesen átalakult környezet ritkán hoz jó eredményeket a fiatal sportolók számára. Sajnálatos módon sok játékosomat már elvitték a pályafutásom során, és a rengeteg tehetségből csak néhányan váltak kiemelkedő sportolóvá. Számos fiatal végül úgy döntött, hogy abbahagyja a sportot, és nem valósult meg a bennük rejlő potenciál. Azok a városok, ahol NB I-es felnőtt csapat működik, természetesen jelentős előnyben vannak a fiatalok vonzásában.
A Kecskeméti Sportiskola kiemelkedő szerepet játszik az utánpótlásnevelés terén, hiszen nem csupán a fiatal tehetségek sportos fejlődését segíti elő, hanem egyben közösségi élményt is nyújt számukra. A szakértő edzők irányításával a gyerekek nemcsak sportágakban fejlődnek, hanem életre szóló értékeket is tanulnak, mint például a csapatmunka, a kitartás és a fegyelem. A sportiskola programjai révén a fiatal sportolók nemcsak technikai tudásra tesznek szert, hanem önbizalmuk is megerősödik, ami a későbbi életükben is hasznos lehet. Az intézmény tehát nem csupán a sportágak népszerűsítésére törekszik, hanem a fiatalok holisztikus fejlődésére is nagy hangsúlyt fektet.
A sportiskola kiváló alapot nyújt számunkra. Minden szükséges felszerelést és támogatást megkapunk, ami a mérkőzések lebonyolításához elengedhetetlen. A saját tapasztalataim alapján a kézilabda, valamint a többi sportág is megfelelő szakmai kezekben van. A versenyek szervezésével sincsenek problémáink, rendszeresen részt veszünk kupákon, és minden simán zajlik. Ha ezt egyesületi keretek között folytatnánk, sokkal nehezebben tudnánk például helyszínt biztosítani, vagy más adminisztratív ügyeket intézni.
Milyen ambícióid vannak a jelenlegi utánpótlással kapcsolatban, és mik a kitűzött céljaid, amelyeket szeretnél megvalósítani?
Az nagyon jó, hogy sok csapat van országos szinten. A nagy egyesületek utánpótláscsapataival nehezen tudunk versenyezni, már csak azért is, mert elcsábítják a legjobbjainkat. Tavaly a három legügyesebb leányunkat vitték el a Nemzeti Kézilabda Akadémiára Balatonboglárra. Továbbra is az a véleményem, hogy egy fiatal túl korai kiszakítása a mindennapi környezetéből, a családjától való elválás nem mindig hozza meg a kívánt eredményt.
Az életem jelentős részét Kecskemét városában töltöttem, ahol számos emlékezetes pillanatot éltem át. Az Életműdíj számomra nemcsak egy elismerés, hanem egyfajta megerősítés is arról, hogy az eddigi munkám és fáradozásom értékes és meghatározó volt. Eddigi pályafutásom során több komoly elismerést is kaptam, amelyek közül a legfontosabbak mindig is közel álltak a szívemhez, hiszen ezek tükrözik az elkötelezettségemet és szenvedélyemet a hivatásom iránt. Az Életműdíj pedig egy újabb mérföldkő a szakmai utamon, amely inspirál, hogy továbbra is újat alkothassak.
Teljesen megdöbbentem, amikor értesültem arról, hogy életműdíjat fogok átvenni. Hihetetlenül boldog vagyok emiatt a kitüntetés miatt, de a legnagyobb öröm számomra az, hogy sok sportoló tanítványom sikeréhez hozzájárulhattam; ez felbecsülhetetlen érték számomra. Az elismerés nem csupán az eddigi munkám gyümölcse, hanem a városban még gyerekcipőben járó kézilabda utánpótlásnevelésének ünneplése is. Őszintén szólva, már nem is reméltem, hogy valaha ilyen megtiszteltetésben részesülök. Korábban már kaptam elismerést a Magyar Kézilabda Szövetségtől, valamint miniszteri dicséretet az egykori Sport- és Ifjúsági Minisztériumtól, de ez a díj mindezek felett egy újabb mérföldkő az életemben.
