Minden este titokban elindult, hogy részt vegyen a tüntetéseken, miközben az édesanyja aggodalommal a szívében próbálta felhívni, hogy tudja, biztonságban van-e.

Lélekemelő volt a Városmajor48 Alapítvány legutóbbi irodalmi estje, amelynek főszereplője Terék Anna költő volt. A vajdasági író kendőzetlenül beszélt arról, milyen indíttatásból születtek az apa-versei, és a nemrégiben meghalt Tolnai Ottóról is megemlékezett.

Terék Anna nevetése egy igazi varázslat, amely minden más hangzás mellett kiemelkedik; olyan, mint a legszebb versek, amiket csak olvashatunk: még a legnagyobb fájdalom árnyékában is képes felderíteni a lelkünket. Ezt a különleges élményt éltük át a Városmajor48 Alapítvány legutóbbi irodalmi estjén, ahol vendégül láttuk a vajdasági költőt, írót és drámaírót – ráadásul a magyar költészet napján, ami még inkább különlegessé tette az eseményt.

Megcsapott bennünket a tüntetés szele, amikor megérkeztünk a budapesti Art Department Galériába, a jelenlegi tárlat ugyanis az elmúlt évek tüntetéseit idézi meg, művészeti kordokumentumként reflektál azokra. Károlyi Csaba irodalomkritikus, az Élet és Irodalom főszerkesztő-helyettese sem akarta mindezt szó nélkül hagyni, az est moderátoraként arra kérte vendégét, reflektáljon a térre.

Terék Anna nem habozott megválaszolni a kérdést, sőt, rögtön azzal indított, hogy 2000 óta elkerüli a tüntetéseket. Azonban ezt a megállapítást hamar kiegészítette azzal, hogy ez nem volt mindig így.

Anna 16 éves gimnazistaként teljes szívvel hitt abban, hogy a világot meg lehet változtatni, de aztán megtört benne valami, elvesztette a reményt, és azóta úgy látja, hogy a helyzet egyre rosszabb. Pedig fiatalkorában minden este kiszökött tüntetni, az édesanyja aggódva hívta telefonon, életben van-e. A barátnőjével megbeszélték, ha a tömegben feltűnik egy televíziós stáb, akkor lebuknak, nehogy a kamera vegye őket.

Károlyi emlékeztetett rá, hogy az újvidéki egyetemeken tavaly november óta szünetel a tanítás, mivel a hallgatók tüntetésekbe kezdtek. Terék üdvözölte a fiatalok elkötelezettségét és azt, hogy kitartóan küzdenek az ügyükért. Megjegyezte, hogy a diákok által készített transzparensek rendkívül szórakoztatóak és humorral teliek. "Bízom a szerb diákokban, hiszen látom bennük azt az életet és lelkesedést, amiért 2000-ben én is harcoltam" - osztotta meg véleményét.

A beszélgetés során felfedtük, hogy mi inspirálta őt drámák írására, valamint hogy az utolsó három kötetében milyen mélyreható témákat érintett. Kiderült, hogy költészetének középpontjában a háború áll, mellette pedig a családi kapcsolatok, különös hangsúlyt fektetve az édesapjával való viszonyára és az ő elvesztését követő gyász feldolgozásának nehézségeire. A szavak mögött ott rejlik a fájdalom és az emlékezés, ami a műveit valóban egyedivé teszi.

Anna soha nem rejtette véka alá, hogy édesapja hosszú időn át küzdött az alkoholfüggőséggel, ami miatt tíz évig nem álltak szóba egymással. Még csak általános iskola hetedik osztályába járt, amikor felfedezte, hogy apja súlyos problémákkal harcol.

Szégyelltem magamat, amiért nem tudtam, miközben a környezetem tényként kezelte. Azóta is küzdök azzal, hogy nem tudok valamit, amit mások igen.

Az egyetemi évek után egy időre visszaköltözött a szüleihez, 2007-ben, ekkor az édesapja már abbahagyta az erős ivást, a családjuk pedig elkezdett családdá alakulni. Anna az apjával együtt töltött idő alatt rájött, a közeledés rajta áll, mert az édesapja eszköztelen. Elmondta, hogy az apja intelligens ember volt, de könyvekről vagy érzelmekről nem tudott vele beszélgetni, egy közös pontot mégis találni akart.

Ez lett a tévézés új dimenziója. Ott ültünk a képernyő előtt, miközben közösen osztottuk meg véleményünket Gundel Takács Gáborról.

Édesapja elvesztése után a gyász feldolgozására a Háttal a napnak című művében tett kísérletet. Komoly kihívás volt számára, hiszen az elmúlt tíz évben egyáltalán nem voltak kapcsolatban. Emellett az is foglalkoztatta, hogy a családja hogyan fog reagálni az általa írt versekre. Hamarosan azonban világossá vált számára, hogy emiatt nem kell aggódnia, hiszen ők is tisztában voltak vele, hogy a költemények nem dühöt vagy vádaskodást tükröznek, hanem inkább egyfajta magyarázatkeresésről van szó.

Az este folyamán felmerült egy különös téma: egy üres szék, amelynek története szorosan összefonódik Tolnai Ottó költő életével. E szék nem csupán bútor, hanem egy emlékhely, ahol a 84 éves korában elhunyt mester sok időt töltött, még azelőtt, hogy ez a tér galériává alakult volna. Talán mondhatjuk, hogy titkon abban bíztunk, hogy szelleme velünk van, és figyelemmel kíséri az eseményeket.

Terék Anna nyolcadik osztályos diák volt, mikor először összefutott Tolnai egyik versével. Azonnal érezte, hogy nem az ő világába tartozik, és a szavak nem találtak rezonanciát benne. Ezzel szemben Domonkos István költészete közelebb állt a lelkéhez, mintha csak őt magát tükrözte volna. Akkoriban, amikor a nyomtatott könyvekhez való hozzáférés meglehetősen korlátozott volt, főként az otthoni könyvtárából válogatott. A választék ugyanakkor nem kizárólag onnan származott; néha a barátok kölcsönzött könyvei vagy a helyi könyvtár kincsei is izgalmas felfedezéseket tartogattak számára.

Évekkel később, Budapesten, egyik barátja előadta Tolnai Ottó egyik gyönyörű versét a Petőfi Irodalmi Múzeumban. A vers annyira magával ragadta, hogy azóta is az antikváriumok polcait járja, minden egyes kötetét igyekszik megszerezni. Ezzel kezdődött el egy végtelen kaland. Anna mindig Ottó bácsiként hivatkozott a költőre, és úgy éreztem, hogy ebből a látszólag egyszerű megszólításból hatalmas szeretet és tisztelet árad.

"Nem, senki sem vette észre, mert mindenki annyira belemerült az előadásba, hogy a valóság már nem számított. A nézők a színpadon zajló drámát figyelték, a saját életük drámáját meg mintha elfelejtették volna" – válaszolta Anna, miközben elgondolkodott a történeten. "Néha a színház varázsa annyira magával ragad, hogy a valóság határvonalai elmosódnak, és az emberek képesek bármit elkövetni, hogy a saját kis világukban érvényesítsék akaratukat." Ottó bácsi bólintott, majd hozzátette: "Ezért is szeretem annyira a színházat; az élet drámája és a színpadon zajló előadás sokszor összemosódik, és néha a legmegdöbbentőbb dolgok éppen azokban a pillanatokban történnek, amikor a legkevésbé számítanánk rá."

Hát, sosem tudtuk eldönteni, mikor mondja a valóságot, és mikor ír, de rohadt jó volt hallgatni. Sokszor a városban csak leültünk egy padra, és bármit mesélt, érdekes volt. Úgy beszélt, mintha verset mondana

- nyilatkozta Terék Anna, akinek legújabb műve, a Három, nemrégiben látott napvilágot, és az utolsó három könyvének összes versét tartalmazza. Érdekes módon kiderült, hogy Magyarországon mindössze tíz példány érkezett a kötetből a budapesti Írók boltjába. Azonban van okunk az örömre, hiszen a költő Jég című verseskötete jövőre a Jelenkor Kiadó égisze alatt kerül a könyvesboltok polcaira.