Kedves Musk úr! Mikor tervezünk egy izgalmas utazást a Tau Cetire?

Az amerikai űrkutatás iránt érdeklődők számára izgalmas események zajlanak a háttérben. Nem meglepő, hogy az utóbbi hetekben és hónapokban szinte minden érkező hír az Atlanti-óceán túlsó partjáról – finoman szólva – figyelemfelkeltő.

A science fiction aranykora, amely az űrverseny izgalmas éveire esik, és a modern sci-fi között szembetűnő különbségek figyelhetők meg. Kubrick klasszikusában, az Űrodüsszeiában, az Egyesült Államok indítja útnak a Discovery űrhajót, hogy felfedezze a Jupiter titkait. Hasonlóan, Stanislaw Lem Solarisában, vagy a Tarkovszkij átiratában, állami szereplők kutatják a rejtélyes, élő bolygót. Asimov Alapítványa pedig egy grandiózus eposz keretein belül meséli el egy tudományos alapokon nyugvó köztársaság felemelkedését, amely évszázadokat ölel fel. A Star Trek univerzuma pedig már önálló kultúrává nőtte ki magát, melynek világát és eszméit senkinek sem szükséges bemutatni.

Ezeket a régi sci-fiket lapozva úgy tűnik, eleink jövőképe szerint a Föld nemzetei versengve bár, de mégis együtt, az emberiséget képviselve hódították volna meg a kozmosz rejtelmeit. A fejekben élő tudománykép visszaköszön a korszak filmjeiből, könyvborítóiból és illusztrációiból is, azaz, hogy fehérköpenyes tudósok titkos vagy kevésbé titkos projekteken dolgozva szolgálják az emberiség közös haladását, és (ne legyünk naivak) a forrásokat biztosító államhatalom katonai, illetve ideológiai fölényét, legyen az vörös vagy kék. A tudományos/technológiai projektet finanszírozó milliárdos karaktere legfeljebb mint főgonosz jelent meg, lásd a James Bond-, illetve a Fantomas-filmeket.

Az űrkutatás és a technológiai fejlődés időközben valahogy árucikké vált és felkerült a tőzsdére. Jellemző, hogy az űrkutatás globális szimbóluma, a NASA radikálisabb hangok szerint a Shuttle-program óta szerencsétlenkedik, azt azonban, ami az Artemis-programmal történik, tényleg nem lehet máshogy nevezni.

A csernobili atomkatasztrófa árnyékában, 1986-ban Pripjaty városa a múlt és a jövő határvonalává vált. Az egykor virágzó település, ahol az élet pezsgése és a remény fénye ragyogott, hirtelen üres utcákká és elhagyatott épületekké változott, amikor a szörnyű esemény arra kényszerítette a lakosokat, hogy mindent hátrahagyva meneküljenek. Ma, a múlt emlékeivel terhesen, a városromok között sétálva a látogatók a természet visszatérésének csodáját is felfedezhetik, miközben a csendes elhagyatottságban a jövő rejtett lehetőségei is ott lebegnek. Pripjaty tehát nem csupán a katasztrófa szimbóluma, hanem a megújulás és a remény színhelyévé is válik.

A titokzatos Fantomas, a bizalomkeltő figura, akinek misztikus aurája és rejtélyes cselekedetei mindig magukra vonják a figyelmet. (Forrás: filmbook.blog.hu)

A pénzügyi nehézségekkel küzdő, forráshiányos NASA, valamint a Shuttle-program örökségéből kialakított SLS a történelem része, míg a SpaceX, amely a rakétatechnológia új dimenzióit nyitja meg, a startokat egymás után halmozza. Ez a vállalat nemcsak tőzsdei befektetésekre, hanem jelentős amerikai adófizetői forrásokra is támaszkodik, hogy megvalósítsa ambiciózus céljait és jövőbeli vízióját.

Nem más, mint Katy Perry, aki a Kármán-vonal határvonalát érintgeti.

Aggodalomra semmi ok, az idő mindent elrendez, hozzászokunk ehhez is: a nemzeti zászlók helyett a cégek stilizált emblémái fognak ránk mosolyogni a marketingcsapatok által megálmodott PR-anyagokon. Eljöhet az a korszak, amikor Amazon által támogatott holdbázison forgatott valóságshow-k szórakoztatnak minket, miközben az űrturisták a Primark és Starbucks világában kalandoznak. Pörgős TikTok videók fogják hirdetni influenszerek révén, hogy a Cola a holdi Mekiben épp olyan ízletes, mint az M0-ás lehajtónál Sikátorpusztánál. Akit mindez kicsit is érdekel, az láthatja, hogy a hiperoptimalizált algoritmusok remekül gondoskodnak róla.

Valaha elérjük a Tau Cetit?

De tényleg, elérjük a csillagokat? A környezetemben egy cseppet sem tapasztalom a világűr felfedezése iránti lelkesedést – nem, nem a csillagaszat.hu olvasóira gondolok, hanem arra a társadalomra, amelyben élünk. Talán az első Szputnyik és a Szojuz-Apollo űrrepülés közötti rövid húsz év volt az az egyedülálló pillanat az emberiség történetében, amikor tömegek imádták a hős kozmonautákat és asztronautákat. Aztán ott van az a szomorú, de jól ismert valóság, hogy a későbbi holdraszállások már egyre kevesebb nézőt vonzottak a televíziók elé (bár talán jobb ezt így gondolni, mint hogy a pénz inkább a vietnámi földművesek elpusztítására ment el).

Hogyan hódítjuk meg a csillagok világát? Érdeklődés hiányában a műsorszám elmarad?

Amikor elérkezik az idő, hogy a kisstílűséget végleg magunk mögött hagyjuk, és ambiciózusabb célokkal vágunk neki a kozmosznak, felmerül a kérdés: mi vár ránk az ismeretlen végtelenben? Vegyük például a Tau Ceti csillagot, amely nemcsak a Földhöz legközelebbi csillagok egyike, hanem potenciális otthona is lehet más világoknak. Milyen kihívásokkal kell szembenéznünk az odavezető úton, és milyen lehetőségek rejlenek egy ilyen utazásban? Elsőként a technológiai akadályokat kell megemlítenünk. A Tau Ceti körüli bolygók eléréséhez olyan űrhajókra lenne szükség, amelyek képesek az űr hatalmas távolságait gyorsan áthidalni. A jelenlegi űrhajóink sebessége mellett az utazás évtizedekig, sőt akár évszázadokig is eltarthat. Ezért innovatív hajtóművek, például a fúziós vagy antimateriális technológiák kifejlesztése elengedhetetlen. Aztán ott van a biológiai és pszichológiai kihívások sora. Az űrutazás során a legénységnek hosszú hónapokat, éveket kell eltöltenie zárt térben, ami komoly mentális megterhelést jelenthet. Megoldásként olyan életfenntartó rendszerek kifejlesztésére lenne szükség, amelyek biztosítják a megfelelő környezetet és közérzetet az utazók számára. Egy másik fontos aspektus a kommunikáció. A Tau Ceti távolságából adódóan a Földdel való kapcsolat lassú lenne, hiszen az üzenetek oda-vissza utazása hónapokat vehet igénybe. Ez a késlekedés megnehezítené a döntéshozatalt és a problémák megoldását, amire fel kell készülnünk. Ugyanakkor a lehetőségek is lenyűgözőek. A Tau Ceti körüli exobolygók felfedezése új tudományos ismereteket hozhat számunkra. Esetleg új formában létező életet találhatunk, ami teljesen új perspektívát nyitna a biológia és az asztrobiológia területén. Emellett az utazás során felhalmozott tapasztalatok és tudás segíthetnek a Föld erőforrásainak fenntarthatóbb kezelésében. Összességében, ha a kisstílűséget hátrahagyva a kozmosz felfedezésére indulunk, a Tau Ceti példája világossá teszi, hogy a kihívások mellett hatalmas lehetőségek is rejlenek az ismeretlen felfedezésében. Az emberiség jövője talán éppen ezekben az új világokban rejlik.

Az első kérdés, ami felmerül, így hangzik: még ha technológiailag elérjük is a lehetőséget egy ilyen utazásra, vajon az emberi psziché meg tudja-e viselni a kihívásait? Kim Stanley Robinson Auróra című regényében (Agave Könyvek, 2015) egy körülbelül kétezer fős emberi közösség indul útnak a Tau Ceti csillag bolygói felé. Az "átlagosan" kifejezés nem véletlen: az utasok száma nem állandó, hiszen a történet egy generációs űrhajón játszódik, ahol a hosszú út során generációk váltják egymást a fedélzeten, mindeközben folyamatos önellátásra kényszerülve, amíg megérkeznek új otthonukba. Ez az elképzelés nem csupán fantázia: egyre inkább valóságos kérdéssé válik, hogy vajon képesek leszünk-e valaha is olyan hibernációs technológiákat kifejleszteni, amilyeneket a sci-fi történetekben látunk. Így a generációs közösség koncepciója tűnik az egyetlen járható útnak, amely lehetőséget ad arra, hogy az emberi társadalom folytathassa létezését az űr mélységeiben. A könyv csattanóját nem szeretném elárulni, de a szerző alaposan körbejárja a generációs űrhajó fogalmát. Sejthetjük, hogy ha egész nemzedékeknek kell egy zárt, minden mástól távoli, mesterséges környezetben élniük, az - finoman szólva - feszültségeket szül, számos izgalmas cselekményelemet teremtve. Felmerül a kérdés: a generációk képesek lesznek átadni egymásnak a tudást, vagy elindul egy lassú szellemi leépülés? Ha igen, milyen mértékben? Miként vélekednek majd a későbbi generációk az őseikről? Azok, akik elindultak, szabad akaratukból vállalták a következményeket, míg az utódoknak már nem volt választási lehetőségük. Képes lesz-e az emberi psziché megbirkózni a bezártság érzésével? Lehetséges-e így leélni egy életet? És ha igen, milyen minőségű életet élnek majd a fedélzeten?

Kozmikus fantasztikum: földkelte a Holdról. Szovjet postabélyeg 1967-ből.

A Tau Ceti rendszer egyébként régóta az angolszász tudományos-fantasztikus irodalom középpontjában áll. Már a '40-es évek B-kategóriás ponyvairodalmában is számos műben találkozhattak a csillagrendszer lakóival a híres Astounding Stories folyóirat olvasói, böngészésükhöz ajánlom a Tau Ceti in Fiction c. Wikipédia-oldalt. Van itt minden, ami közös, az a címlapokon szereplő feltűnően vonzó urak es hölgyek állandó jelenléte, nemritkán megmosolyogtatóan Föld-szagú földönkívüliek társaságában.

Természetesen a komolyabb művek terén sincs hiány. Felvetődik a kérdés: miért vált a Tau Ceti ennyire vonzó célponttá?

Andrew Liptak újságíró érdeklődve fordult néhány íróhoz, hogy felfedezze, mi motiválta őket arra, hogy a csillagrendszert történeteik középpontjába emeljék.

Ursula K. Le Guin, a neves írónő, aki a Hugo-díjat is elnyerte A kisemmizettek című regényével (Budapest & Szeged, Cédrus Kiadó & Szukits Könyvkiadó, 1994), egy nagyon egyszerű, mégis elgondolkodtató választ kínál: a Tau Ceti csillagrendszer jól ismert, viszonylag közel helyezkedik el hozzánk, valamint rendkívül hasonlít a mi Napunkra.

Carolyn Janice Cherryh, a Mélyállomás című, Hugo-díjas regény szerzője, szenvedélyesen foglalkozik a csillagábrázolás művészetével. Ezen érdeklődése révén képes volt kidolgozni egy logikus gyarmatosítási tervet a Nap csillagkörnyezetére vonatkozóan. Az alábbiakat mondta el erről: „A csillagtérképezés régóta a hobbim, már az Atari PC-k korában, a '80-as évek második felében kezdtem el foglalkozni vele. A 48K-os gép és a számos leporello, valamint floppylemez segítségével kiszámítottam minden csillag térbeli helyzetét a Nap 40 fényév sugarú körzetében. Ezt követően egy kreatív módszert alkalmazva üveglemezeket egymásra ragasztottam, és a csillagokat apró pöttyökként ábrázoltam, így 3D-ben élhettem át a számításaim eredményét – ez volt akkor a legkézenfekvőbb megoldás. Ezzel a megközelítéssel megtervezhettem a potenciális utakat, miközben vörös törpéken ugrálva bányászállomásokat és kereskedelmi központokat alakítottam ki, hogy végül eljuthassunk a Tau Cetire.”

A már említett Aurora című mű szerzője, Kim Stanley Robinson, a lehető legvalósághűbb narratíva érdekében választotta ezt a rendszert: Az általa megálmodott történet középpontjában egy generációs űrhajó expedíciója áll, amely egy közeli csillag felé tart. A Tau Ceti különösen érdekes választás, mivel az egyik legközelebbi csillag, és számos bolygó kering körülötte. Azonban ezek a bolygók, amelyeket eddig ismerünk, túlságosan nagy tömegvonzással bírnak ahhoz, hogy az emberi élet számára ideálisak legyenek. Ezért érdeklődtem néhány csillagász ismerősömnél, hogy vajon létezhetnek-e Föld méretű holdak ezeknek a Neptunusz-szerű bolygóknak a környezetében. A válaszuk meglepő volt: igen, ez teljesen elképzelhető, mivel jelenleg nem tudjuk megkülönböztetni az exoholdakat az anyabolygóiktól. Így hát elhatároztam, hogy kitalálok ilyen Föld méretű holdakat, amelyek a valószínűleg létező bolygók körül keringenek.

Ha már Aurora: aki ismeri Asimov munkásságát (leginkább talán az Alapítvány trilógia alapján), tudhatja, hogy az Aurora az asimovi világban az első idegen naprendszerbeli bolygó, amit az emberek kolonizáltak (2065-ben... igen, az űrverseny idején tényleg egészen más tempót képzeltünk el).

A kortárs irodalom kiemelkedő alakjai közül Andy Weir is a csillagrendszert választotta története színhelyéül. (A cselekmény feszültsége érdekében ezúttal nem fedjük fel, melyik alkotásról beszélünk.)

A Tau Ceti különleges hatást gyakorolt a magyar irodalomra is. 1968-ban a bukaresti Ifjúsági Kiadó jóvoltából jelent meg Dáné Tibor regénye, A Tau-Ceti hívójele, amelyben egy tanár irányításával egy fiatalokból álló csapat rejtélyes erdélyi jelenségeket igyekszik felderíteni. Ahogy a történet előrehalad, úgy bontakozik ki előttük, hogy a megoldások forrása nem e világból származik. Ezen kívül Zsoldos Péter művei, mint például A Viking visszatér (1963, Móra Ferenc Könyvkiadó), szintén előfutárának tekinthetők a magyar sci-fi irodalomban. Zsoldos a sci-fi műfajának legszebb aspektusait tárja elénk, ahol a Tau Ceti körüli bolygón rekedt űrhajósok csupán eszközök ahhoz, hogy bemutassa a múlt embereinek gondolkodásmódját és világszemléletét.

Mi van a sci-fin túl?

Marx György 1967-ben publikálta "Vár a Tau Ceti népe" című esszéjét az Új Írásban, amely mérföldkőnek számít a magyar tudományos diskurzusban. Ahogy Dávid Gyula fogalmazott, ez volt az első olyan eset, amikor egy neves magyar tudós szépirodalmi eszközökkel fejezte ki, hogy a földönkívüli élet kérdése már nem csupán fantázia vagy spekuláció. A kortárs természettudomány már komolyan foglalkozik a földönkívüli élet lehetőségeivel, és ezzel egy új perspektívát nyitott meg a magyar értelmiség számára.

Marx így ír: "A legközelebbi csillag, a Proxima Centauri rendszere négy fényévnyire található tőlünk, ám bonyolult gravitációs terének köszönhetően ezt a többszörös csillagrendszert a lehetőségek közül ki kell zárnunk. Tizenöt fényév sugarú körzetben ötven csillag vár felfedezésre, de csupán három olyan égitest van közöttük, ahol a fejlett élet megjelenése nem tűnik lehetetlennek. Az egyik a Tau Ceti, amely a déli égbolton halványan látható, és 10,8 fényévre helyezkedik el tőlünk. A másik az Epszilon Eridani, szintén csak gyengén látható, és 13 fényév távolságra található. Mindazonáltal egyetlen csillag, a mi Napunk az, amelynél biztosan állíthatjuk, hogy bolygók és élőlények léteznek. Lehetséges, hogy ez a statisztika túlzottan derűlátó; talán száz vagy akár ezer fényévnyi távolságra kell kalandoznunk a Naprendszerből, hogy rátaláljunk egy második zöldellő bolygóra."

Marx György alapvetően amellett érvel, hogy nagy valószínűséggel számos civilizáció fejlődött ki a mi Tejútrendszerünkben is, a csillagközi távolságok azonban a legfejlettebb társadalmak számára is áthághatatlanak, különben mi magunk sem léteznénk:

Képzeljük el, hogyan formálódott volna az emberi történelem, ha az űrutazás ugyanolyan egyszerű feladat lett volna, mint az óceánok átszelése, csupán tudásra, bátorságra és fantáziára lett volna szükség. Mi lett volna, ha Napóleon, Nagy Sándor vagy Sámuel korában atombombával, televízióval és évmilliók során nevelt intelligenciával rendelkező lények bukkantak volna fel a Földön? Az a civilizáció, amelyik először alkotta meg űrrakétáit, valószínűleg ellepte volna a lakható bolygókat, és az ott található lényeket háziállatként tartotta volna, vagy – a biológiai veszélyek elkerülése érdekében – kiirtotta volna őket. Így nem született volna meg a Tejútrendszer egymillió különböző kultúrája; csupán az Első Nép egyetlen, de rendkívül értékes kultúrájának végtelen számú másolata létezne. Az emberi műveltség sem bontakozhatott volna ki, és csupán egy távoli, perifériás település létezne a Földön, amely az Első Nép kultúrájának egy árnyékát mutatja. Olyan lenne, mint Utah vagy Észak-Dakota, amelyek nem a hasonnevű indián civilizáció otthonai, hanem csupán az Egyesült Államok ötven államának egyike.

Marx György, a neves fizikus, részt vett a Magyar Televízió "Jövőnk titkai" című műsorának felvételén. (Fotó: Fortepan, Rádió és Televízió Újság.)

Az esszé hangvétele egyáltalán nem sugall pesszimizmust; a szerző csupán arra a tényre épít, hogy a rakétatechnika nem alkalmas a csillagközi utazások lebonyolítására, ami vitathatatlanul helytálló. A végső részben említi a napvitorlás megoldást, amely már széles körben ismert, mint egy lehetséges reális utazási alternatíva. Ugyanakkor az űrhajó fékezéséhez elengedhetetlennek tartja, hogy egy másik civilizáció is közreműködjön, ám szerintem ezt a feltételt könnyedén meg lehet kerülni, például gravitációs hintamanőverek alkalmazásával.

Almár Iván az Állócsillagok c. interjú felvételén. https://www.youtube.com/watch?v=F08CJ8CIVDA&t=21s

Van egy fontos magyar vonatkozás is az idegen lényekkel való kapcsolatfelvételt illetően (most nem a Kodály-módszerre gondolok). 2000-ben Almár Iván es Jill Tarter kidolgoztak egy kvantitatív skálát (ez az ún. Rio-skála), amelyik 0 és 10 közötti skálán osztályozza egy világűrből érkező jel potenciális társadalmi "megrázkódtató hatását", a földrengések erejét leíró Richter-skálához hasonlóan.

Valóban vár ránk a Tau Ceti lakóinak üzenete?

Ez a csillag, amely körülbelül 12 fényévnyire helyezkedik el és 3,5 magnitúdóval rendelkezik, a Cet csillagképben található, és meglepően hasonlít a Napunkra. Felszíni hőmérséklete körülbelül 150 fokkal alacsonyabb, átmérője a Napé 90%-ának felel meg, és luminozitása – azaz a kibocsátott fényereje – kicsivel meghaladja a Nap teljesítményének felét. 2012 óta tudjuk, hogy valószínűleg legalább öt bolygó kering körülötte, köztük egy, amely a lakhatósági zónában található: ez az f jelű bolygó. Összességében ez a bolygó az egyik legföldszerűbb égitest, amit eddig felfedeztünk. Ha egy földhöz hasonló légkör venné körül, az átlaghőmérséklete mindössze -50 Celsius-fok lenne. Ugyanakkor a bolygó felszíni gravitációja körülbelül 20%-kal erősebb a földinél, így elképzelhető, hogy vastagabb légkörrel rendelkezik, ami enyhíthetné a hőmérséklet problémáját. Egy 2015-ös kutatás azt sugallja, hogy a bolygó csak az utolsó milliárd évben tartózkodott jelenlegi pályáján, ami a földi példák alapján nem elegendő az élet kialakulásához. Azonban ezek a megállapítások bizonytalan talajon állnak – lehet, hogy a bolygó régóta kering már ezen az úton. Bármi is történjen, a Tau Ceti f bolygója valószínűleg tényleg létezik a lakhatósági zónában. Hogy az emberiség valaha eljut-e oda, azt nehéz megjósolni; a remény mindig él, a többit pedig majd a jövő eldönti. A sci-fi aranykora idején szinte lehetetlennek tűnt, amit ma már természetesnek veszünk: e cikk írásának pillanatában közel hatezer exobolygót ismerünk több mint négyezer bolygórendszerből. A kutatók távoli csillagok felszínét vizsgálják (ebben Magyarország különösen élen jár!), és már képesek vagyunk az exobolygók légkörének elemzésére is. Lassan minden feltétel adottá válik ahhoz, hogy komolyabban foglalkozhassunk a földönkívüli élet lehetőségével.

Lehet, hogy a Tau Ceti f bolygón fedezzük fel először ezt a különleges dolgot.