Nicole Kidman 57 évesen lenyűgöző teljesítménnyel tér vissza a színpadra: a "Jókislány" című darab egy merész és provokatív felfedezés a dominancia és a szolgalelkűség világában. A mű nemcsak az elfogadott normákat kérdőjelezi meg, hanem mélyen belemerül
Először 2024 szeptemberében merült fel egy különleges film, amelyben az 57 éves Nicole Kidman bátorságával és tehetségével tüntetett ki. A produkció, mely a legjobb színésznő díját érdemelte ki a Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon, nem más, mint a Jókislány – eredeti címén Babygirl. A film története már jóval a premier előtt felkeltette az érdeklődést, és sokan várták izgatottan, hogy felfedezhessék, mi rejlik a cím mögött.
A történet középpontjában egy cég karizmatikus és befolyásos vezérigazgatója, Romy (Kidman) áll, aki egy váratlan és szenvedélyes kapcsolatba bonyolódik egy nála sokkal fiatalabb gyakornokkal, Samuel-lel (Harris Dickinson). A két különböző generációt képviselő szereplő között zajló románc izgalmas kihívásokat és érzelmi feszültségeket hoz magával, miközben a munkahelyi hierarchia és a társadalmi normák határvonalain egyensúlyoznak.
Ezért válik különösen izgalmassá a pimasz Samuel, aki, bár a rangsor alján helyezkedik el, azonnal észreveszi Romyban az alárendeltség iránti vágyat. A középkorú nő, aki megszokta, hogy ő irányít, titkon arra vágyik, hogy valaki más mondja meg neki, mit tegyen. Az affér, ami közöttük kialakul, kezdetben egyfajta játékon alapul: Romy végre szabadon kiélheti a legrejtettebb vágyait és fantáziáit a vonzó és domináns gyakornokkal. De felmerül a kérdés: vajon egy ilyen, alapvetően céltalan és csupán a szexualitásra épülő kapcsolat, amely a főnök és a beosztott között zajlik, hosszú távon csak ártalmas lehet-e a résztvevők számára, vagy éppen ellenkezőleg, segíthet-e rendezni az otthoni problémáikat?
Ezekkel a felvetésekkel játszik a Jóskislányban a holland író-rendező, Halina Reijn, aki egyébként színészként kezdte a karrierjét (olyan filmekben láthattuk többek között, mint például a Lebegő szigetek, az Életképek egy panzióban, a Fekete Könyv, A szerelem vak vagy a Tom Cruise-féle Valkűr), majd 2019-ben tért át a kamera mögötti szekcióba az Ösztön című drámájával, s maradt is ott, hiszen 2022-ben tőle kaptuk a Játsszunk gyilkosost! című horror-vígjátékot, illetve most a Jókislányt.
Kezdjük azzal, hogy ő szerencsére az ötvenes éveiben is a legkeresettebb színésznők között van, és emellett igazi munkamániás. Szinte hihetetlen, honnan talál időt ennyi projekt számára. Az utóbbi négy évben hat egész estés filmben szerepelt (mint például a The Prom - A végzős bál, Az élet Ricardóéknál, Az Északi, Aquaman és az elveszett királyság, Családi affér, és Jóskislány), ami már önmagában is figyelemre méltó, de ezen kívül hat teljes sorozatévadot is leforgatott (Tudhattad volna, Kilenc idegen, Máshon, A tökéletes pár, és két évad a Special Ops: Lionesshez), ami körülbelül 50 epizódot jelent.
Nicole Kidman mindig is arról volt híres, hogy merész szerepválasztásaival próbálja túllépni a megszokott kereteit. A könnyedebb komédiák, mint például a „Végzős bál” vagy a „Családi affér” – ahol még a fiatal Zac Efronnal is romantikus szálat bontogat – mellett olyan drámai művekben is feltűnik, mint az „Északi”, a „Máshon” vagy a „Jókislány”. Bár sokan kritizálták a színésznőt, mondván, hogy a plasztikai beavatkozások tönkretették a természetes arcvonásait, Kidman folyamatosan rácáfol a kétkedőkre. Minden évben bemutat egy olyan maradandó alakítást, amely előtt csak le a kalappal. Az utóbbi évtizedben kétszer is Oscar-díjra jelölték, először a 2016-os „Oroszlán” című filmért, majd a 2021-es „Az élet Ricardóéknál” című alkotásért. Idén pedig nem sokon múlt, hogy megszerezze a hatodik nominációját, így meglepő volt, hogy a legjobb színésznő kategóriájában nem találkozhattunk a nevével. A velencei filmfesztivál és az idei Golden Globe-jelölés után sokan várták ezt a megtiszteltetést.
De vajon tényleg megéri minden mást háttérbe szorítani ennek érdekében? Lehet-e a fizikai szükségletek prioritást élvezzenek egy komoly karrierrel rendelkező ötvenes nő életében? Lehetséges, hogy újra fiatalos könnyedséggel élje meg az életét (bár valószínűleg sosem volt igazán felelőtlen), vagy inkább elnyomja magában a vágyait, hogy megfeleljen a társadalmi elvárásoknak?
A "Jókislány" a felszínen egy túlfűtött erotikus dráma, tele provokatív és sokkoló jelenetekkel. Képzeljünk el például egy pillanatot, amikor Nicole Kidman négykézláb, egy kis tányérból issza a tejet, vagy amikor Samuel kezéből falatozik egy "jutifalatot". A film feszültsége tovább nő, amikor parancsszóra vetkőzik, és a sarokba állva, térdre ereszkedik, mintha csak a parancsoknak kellene engedelmeskednie. Itt nem csupán a szimbolikus alárendeltség érződik, hanem a hatalom és a vágy határvonalának átlépése is, amely a nézőt is provokálja.
A fiú karakterével sajnos nem tudunk annyira mélyen megismerkedni (Harris Dickinson egyébként kiváló színész, akit eddig olyan filmekben láthattunk, mint a Sötét elmék, a Demóna: A sötétség úrnője, a King's Man: A kezdetek, A szomorúság háromszöge, az Ahol a folyami rákok énekelnek, az Ecc, pecc, ki lehetsz?, és a Vaskarom). Heijn rendezése annyira Romynra összpontosít, hogy Samuel motivációi és a személyisége mélységei háttérbe szorulnak a történetben; inkább Romyn hatása kerül a középpontba.
Kétségtelen, hogy Nicole Kidman nélkül a Jókislány sokkal szegényebb élmény lenne. Az ő teljesítménye révén a film egy merész és tabudöntögető képet fest a vágyak és az elvárások összecsapásáról, valamint az emberek – különösen a férfiak és nők – közötti bonyolult alá- és fölérendeltségi viszonyokról. Kidman jelenléte valódi mélységet és árnyalatot ad a történetnek, lehetővé téve, hogy a nézők jobban megértsék a karakterek belső harcait és a társadalmi normák által támasztott kihívásokat.
