Ocsenás Péter Bence: Ragyogó övcsatok Az övcsatok világa nem csupán egy praktikus kiegészítő, hanem a stílus és az egyediség kifejeződése is. Péter Bence, a tervező, különleges figyelmet fordít arra, hogy minden darabja egyedi karaktert kapjon. A csillog

Megépült az első emeletes ház az utcánkban. Umathum tanár úr egy tál süteménnyel érkezett a munkásokhoz, és felhúzta a sárga nyakkendőjét. Ezek új szellők, Tomikám, ma igazán különleges nap van! Este buli lesz a Cápa presszóban. A kocsmáros, mint a legjobb mókamester, csípőből osztogatja az ingyen köröket, mindenki itt van, még a Trau bácsi is megjelent, pedig az öreg sosem titkolta, hogy nem rajong a társaságért. Mindenki csak Kandúrnak hívja, mert pár éve, autószerelés közben, egy dróttal belekapott a szemébe, azóta meg kellett operálni, és a pupillája olyan hosszúkás lett, mint a macskáké. A pultnál kipirosodott arcok és borosta borította kezek keverednek. Ezer éve, Tomikám, mi újság Pesten, mit tanulsz mostanában? Mindenkinek azt mesélem, hogy hiányzik a falu, sokkal jobban hangzik, mint hogy a szobatársaim a csehekhez mentek sörözni, én meg itt ülök, unottan bámulom a Netflixet.

Anya a hétvégén két egeret csapott le, és most büszkén mutogatja a seprűt, amivel végezett velük. Apád meg csak ül a tévé előtt, egész nap a kanapén döglik, este meg horkol, hozzám meg már egyáltalán nem is nyúl. Elvihetnéd őt horgászni, talán kicsit feléledne. A leves nagyon ízletes, mondom, miközben anya szürcsöli, de a tányérján csak fehérrépa van. Sárgarépát sosem rakott a levesbe, mert szerinte attól nem marad szép fehér a bőr. Emlékszem, gyerekként mindig ezt mondta. Meddig maradsz? Most tovább, válaszolom. Örülök, hogy végre van eszed. Leszedi a tányérokat, és elém rakja a borsófőzeléket. Milyen Pest? Sok lányt viszel fel a lakásra? Igen, mondom, de talán túl sután hangzik a válaszom, anya csak legyint, hogy hagyjam ezt a meg nem értett művész szerepet, mert szánalomból senki nem fekszik össze velem. Odamész, játszod a naivát, véletlenül hozzáérsz a seggükhöz. Jól táncolsz?

Citrommal és Luluval egy vietnámi woltosoktól beszerzett füves cigit szívunk. A woltosok alig beszélnek angolul, így mindig mutogatunk és bólogatunk, miközben halljuk, hogy a nagyapáik huszonkét amerikai katonát öltek meg a háborúban. Az első hónapokban mindenki kerülte őket, de aztán a polgármester összehívott egy gyűlést, mondván, hogy haladunk a korral, ez most a trend. Umathum tanár úr is helyesli, hogy végül is nem tehetnek arról, hogy így születtek – csak jó lenne, ha már vennének fel egy rendes cipőt. Citrom a telefonján török zenét játszik, és én egy sivatagban képzelem magam, az ölemben egy kövér fehér macskával. Félek, hogy az állat kiesik, de biztosan ül. Lulu a DM-es munkájáról beszél, és elmondja, mennyi lány vásárol óvszert – a Simon Gréta legutóbb rám is kacsintott, szerintetek ez mit jelenthet? Citromnak nincs munkája, mert nemrég összeveszett a polgármesterrel a piacon. Ő nem hisz a hierarchiában, és azóta két építkezésre is el akart menni, de visszautasították. Az egyetemről kérdeznek, a filozófia szóra mélyet szívnak, és csendben ülünk. Nem kérdeznek rá a magától értetődő "mit fogsz azzal dolgozni"-ra; gyerekkorunk óta ismerjük egymást, és ez a csend sokkal többet mond minden szónál.

Trau bácsi dühösen bezárta a telekomos fiút a spájz sötétjébe. Az új modem bekötése után, amihez nem volt türelme, megkérdezte, hol található a kuka. Válaszként a spájz felé irányította, mintha az lenne a világ legtermészetesebb dolga. A balta fenyegetően villogott a kezében, és hangosan hangoztatta, hogy aki megpróbálja kiengedni, azt meg fogja ütni. Szikszay őrmester próbálta megnyugtatni, de a dolog egyre feszültebbé vált: „Nem éri meg ezt az egészet, nem is bántott senkit!” „Elegem van a rengeteg elektronikából!” – üvöltötte Trau bácsi, miközben egy dühös mozdulattal suhintott a baltával. Szikszay, a kerítésre könyökölve, láthatóan próbálta felfogni az egészet, és egy cigarettát gyújtott, hogy legalább egy kis szünetet nyerjen a feszültségtől. „Bántotta magát valaha?” – kérdeztem Trau bácsit, próbálva elterelni a figyelmét a feszültségről. A közös gyűlölet mindig összehozza az embereket, gondoltam magamban. „Nem kell nekem chip, hogy figyeljenek!” – kontrázott, ahogy egyre közelebb lépkedtem hozzá. „Tudod, hogy csak a wifi miatt van ez…” – próbáltam megnyugtatni, de a hangulata nem enyhült. „Elegem van már ebből!” – suttogta Trau bácsi, a falnak dőlve, és végül elengedte a baltát. Szikszayra néztem, de ő mozdulatlan maradt, mintha csak azt mondaná: „Most már fejezd be, Tomikám.” Kivitettem Trau bácsit a nappaliba, és kiengedtem a telekomost. „Ez egy hülye állat, bazmeg!” – kiáltotta, ahogy kiszaladt a hátsó ajtón. Trau bácsi görnyedten ült az ágyán, és meséltem neki a legutóbbi Fradi-meccsről. Mindenki tudta, hogy a bokájára egy Fradi-sas van tetoválva. „Kaptam jegyet a kapu mögé, pacsiztam a Bödével is!” – fűztem hozzá, és láttam, hogy az arcán alig látható mosoly jelent meg, ahogy a szőnyegre meredt. Ekkor Szikszay belépett a szobába, az ajtófélfának dőlve, és csak csóválta a fejét, mintha az egész helyzet abszurditását próbálná feldolgozni.

Apával horgászunk. Szorongatja a botot, a kidagadt ereket nézem a kézfején. A tó közepére sodródunk, jön fel a nap. Nincs kapás, de mi sohasem a halakért ültünk csónakba, csak egyszer fogtunk valamit, valószínűleg a tó legszerencsétlenebb keszegét. Vissza akartam dobni, de apa a padhoz vágta a keszeg fejét, jobb ez, mint ami a Pennyben van. Apa köhécsel. Olvastam pár cikkedet. Jópofák. Van, ami fizet is, válaszolom kis szünet után. Bár nem sokat. Most ő tart szünetet. Ha nincs ott anya, sohasem bonyolódunk barokkos körmondatokba. Leteszi a botot. El kell mondanom valamit. Apa nem szokott az érzelmeiről beszélni, különféle forgatókönyveket futtatok le a fejemben, talán végre a válás mellett döntött, gyerekkoromban sem volt titok, hogy nem szeretik egymást anyával, külön ágyban alszanak, szitokszavakat csapnak a mondatok végére, de válni sem akartak, már túlságosan hozzászoktak a status quóhoz. Leveszi a sapkáját, végigsimít a fején. Nem könnyű erről beszélni. Múlt héten voltam az orvosnál, azt mondta, harmadik stádium. Meg kéne ijednem a súlyos mondatra, emelkedni a pulzusomnak, de nem érzek semmit. Megérintem a vállát. Sajnálom, préselem ki magamból. Reszketni kezd. De nem sír, hanem nevet. A táskába nyúl, Sopronit vesz elő. Egészséges vagyok, mint a makk, mondja, mélyet kortyol. De azért pár könnycseppet elvártam volna!

Sárival randizom, és éppen a Dűnéről mesélgetek neki. A forgatás Pesten zajlott, és én is ott voltam, a statiszták között. Barna köntösben guggoltam, halandzsanyelven skandálva, ami olyan volt, mint egy arab szöveg. Mellettem Timothée Chalamet száguldott el strandpapucsban és rövid piros sortban, csak a színésznőnek segített a szövegekkel, őt nem vette a kamera. Sári megjegyzi, hogy nem szereti a sovány fiúkat. Rápillantok magamra, és elgondolkodom, vajon sovány vagyok-e, vagy még beleférek a szexisen dundi kategóriába. A faluban mindenki tudja, hogy Sári válogatós, és hogy nem sok fiúval volt eddig, sokan azt pletykálják, hogy még eggyel sem. A Cápa presszóban sem szeret táncolni, még cigit sem szív. Lógatjuk a lábunkat a hídról, de a mederben nincs víz, nyáron kiszáradt, és a kövek között fültisztítók meg övcsatok hevernek. "Milyen a munka?" – kérdezi Sári, miközben közelebb hajol. Még olajszagú a hajam, de azt mondom neki, hogy az ő haja tökéletes illatú. Kilenctől hatig vagyok a gíroszosnál, a légkondi hetek óta nem működik, csupán egy recsegő ventilátor próbálja keverni a levegőt. Egymásra várunk, hátha történik valami izgalmas.

Umathum tanár úr nem kíméli a köveket, szinte köp rájuk. Olyan lenne, mint egy csók, amit el kellett volna könyvelned. Néha érdemes bevállalni ezeket a helyzeteket, legfeljebb kapsz egy pofont. Holdfényben csillogó övcsatok, emlékek, amelyek ragyogóan fénylegnek az éjben. A korlátra hajtom a fejem, és csak annyit mondok: legközelebb. Azt hittem, Pest majd férfit farag belőled, de talán az is megváltozott az évek során. Belemerülsz a szokásos pesti estébe, régen más volt, másképp éltünk, idegen fürdőkádakban kezdődő napok, kolumbiai cserediákokkal való hármasok. Még mindig vannak kocsmák az Astorián? Akadnak, persze. Rám néz, a tekintetében ott bujkál a baszogató, de a kettest megadó, jámbor öreg is. Milyenek a diákok? kérdezem. Umathum engem is tanított annak idején, a kémiához nem sok közöm volt, de este jókat römiztünk a Cápa presszóban, ő hívott meg életem első fröccsére. Legutóbb Simon Gréta a combjára írta a puskát, mondja. Ha rászólok, mintha a combját bámulnám, ha nem szólok, hülyét csinálok magamból. Ezek az igazi paradoxonok, fiam. Egyébként beszéltem az igazgatóval, szívesen látunk téged, ha végeztél az egyetemmel, taníthatnál magyart. Rávágnám a tiszteletteljes elutasítást, de megelőz. Tudom, pesti gyerek vagy már, de ha egyszer a helyére kerül az eszed, szívesen látunk. Én is tele voltam reménnyel annak idején, aztán nézd, mi lett belőle.

Trau bácsi nem nyit ajtót. A redőny lehúzva, hiába hallgatózom, semmi nesz. Azt beszélik, egy éjszakát töltött az őrsön, a telekomos fiú hiába tett feljelentést, elengedték. Leülök a lábtörlőre, az ajtónak döntöm a hátam. Egyszer majdcsak kijön. Vagy talán meglátok valakit az utcán, Lulu és Citrom indulnak a Cápa presszóba, vagy Umathum tanár úr jön a kémcsöveivel, esetleg apa és anya vitatkozva indulnak a piacra. Mélyet szívok a füves cigiből, vigyázok, nehogy a fehér macska leessen a combomról.