Piknikeztek, pipáztak, és csúszdáztak a piramisokon az első turisták, akik 100 évvel ezelőtt fedezték fel e lenyűgöző ősi csodát.

A 19. század végén és a 20. század elején az Egyiptomba érkező turisták szinte korlátlan szabadsággal élvezhették a helyszín varázsát. Nem csupán a piramisok csúcsaira másztak fel, hanem szabadon piknikeztek a sivatagban, golfoztak a különleges tájakon, táncra perdültek a lenyűgöző környezetben, sőt, a kőtömbökbe vésték nevüket, hogy ezzel is nyomatékot adjanak jelenlétüknek a történelem színpadán. Az élmény egyedülálló és emlékezetes volt, a régmúlt csodáit pedig a saját kalandjaikkal gazdagították.

Ha manapság valaki a régi idők turistáira emlékeztetve, csupán a legcsekélyebb mértékben is próbálkozna azzal, amit az első látogatók rendszeresen tettek az egyiptomi piramisok környékén, komoly pénzbírságra, sőt akár börtönbüntetésre is számíthat. A mai nézőpontból szinte felfoghatatlan, hogy milyen cselekedetekről tanúskodnak a korabeli fényképek.

Egyiptom régészeti értékeinek feltérképezése igazán a 18. század végén indult meg. Természetesen előtte is akadtak tudósok, akik ellátogattak a piramisokhoz, és a monumentális építmények titkaira voltak kíváncsiak. John Greaves angol matematikus-csillagász például 1646-ban Pyramidographia címmel könyvet írt a piramisokról, Athanasius Kircher német jezsuita tudós pedig az elsők között ismerte föl a hieroglifák jelentőségét.

Kattints a képre, és fedezd fel a galériát!

Az egyiptológia tudományának fejlődése szorosan összefonódik Napóleon 1798-as hadjáratával, amelyet hivatalosan a francia kereskedelmi érdekek védelmében indítottak. Ez első hallásra talán meglepőnek tűnhet, de a francia katonai expedícióhoz 167 tudós csatlakozott, köztük geológusok, matematikusok, kémikusok, fizikusok, mérnökök és természettudósok. Fő feladatuk a hadsereg támogatása volt, valamint a Szuezi-csatorna megnyitásának elősegítése, ami jelentős hatással volt az egyiptológia tudományának megerősödésére.

Az ezzel kapcsolatos munkálatok mellett a tudóscsoport más izgalmas projekteket is megvalósított: megalapították az Egyiptomi Tudományos Intézetet, ahol az állat- és növényvilág mélyreható vizsgálatának szentelték magukat. Laboratóriumokat, könyvtárakat és nyomdákat hoztak létre, amelyek a tudományos kutatás alapjait képezték. Ekkoriban bukkant rá Pierre-François Bouchard, a fiatal francia mérnök, a rosettai kőre, amely kulcsfontosságú felfedezésnek bizonyult az egyiptomi hieroglifák megfejtésében.

A franciák egyiptomi kalandja viszonylag rövid életűnek bizonyult. A nílusi csatában szenvedett tengeri vereség és Akko mellett elszenvedett szárazföldi kudarc után Napóleon, miután hátrahagyta seregeit, visszatért Franciaországba, ahol átvette a hatalmat. Ezután a francia hadsereg utánpótlás nélkül maradt, és hamarosan vezető nélkül is, miután Jean-Baptiste Kléber tábornokot 1800 júniusában egy szíriai diák, Soleyman El-Halaby Kairóban szíven szúrta. A francia csapatok végül megadták magukat a briteknek, ám ezt a feltételt szabva, hogy hazaszállítják őket.

A tudóscsoport azonban addigra rendkívüli mennyiségű adatot, mérést és megfigyelést halmozott fel, amelyeket hazatérve "Egyiptom bemutatása" címmel publikáltak. A kiadvány nem csupán tartalmilag volt igényes, hanem tipográfiai, grafikai és esztétikai szempontból is a legmagasabb színvonalat képviselte. Ennek következtében jelentős mértékben hozzájárult a modern egyiptológia fejlődéséhez és elterjedéséhez.

Az 1805-ben egyeduralkodóvá váló Muhammad Ali egyiptomi pasa nyugatos szemléletű irányítása jelentős hatással volt Egyiptom fejlődésére. Az ő vezetésével vasútvonalakat és gyárakat létesítettek, a mezőgazdaságot modernizálták, és új iskolák, valamint kórházak alapítását is megkezdték. (Bár az ő megítélése nem mentes a vitáktól.) Az 1869-ben megnyílt Szuezi-csatorna pedig forradalmi változást hozott, hiszen minden eddiginél könnyebbé tette az európaiak számára Egyiptom elérhetőségét. Ennek következtében nem meglepő, hogy a látogatók serege kezdett el özönleni, hogy saját szemükkel tapasztalják meg ezt az egzotikus országot.

A turisták azonban nem csupán a piramisok, a monumentális szfinx és a többi látványosság megcsodálásával elégedtek meg. Abban az időben még nem léteztek műemlékvédelmi törvények, így a látogatók bátran megmászták a hatalmas építményeket. Ez a kaland azonban nem volt egyszerű: a 146 méter magas gízai nagy piramis (más néven Kheopsz-piramis) meghódítása igazi kihívást jelentett, hiszen a „lépcsőfokok” között sokszor akár egy méter is volt a távolság.

"Minden egyes lépcsőfok olyan magasan emelkedik, mint egy vacsoraasztal, és végtelen sok van belőlük..."

Mark Twain egyiptomi kalandjairól így ír: „Egy-egy arab magához rántja a karunkat, és lépcsőfokról lépcsőfokra szinte repülve halad felfelé, minket vonszolva maga után. Minden lépésnél kénytelenek vagyunk a lábunkat a mellkasunkig emelni, hogy lépést tarthassunk vele.”

A kor más hírességei is ellátogattak ide: Amelia Edwards brit írónő holdfénynél mászta meg a nagy piramist az 1870-es években, és a tetejéről csodálhatta meg a napkeltét. Leküzdötte a lépcsőket a többi között Ferenc Ferdinánd osztrák-magyar trónörökös 1903-ban és Edward Albert Christian George Andrew Patrick David, Wales hercege (később, szűk egy éven keresztül VIII. Eduárd néven brit király) testvérével, a gloucesteri herceggel 1930-ban. Sir Arthur Conan Doyle 1895-ös látogatása után azt mondta: az élmény az örökkévalóság megtapasztalásához volt hasonlatos.

A szolgák sokasága várakozott, hogy támogassa a látogatókat, akik azonban gyakran nem elégszenek meg azzal, hogy csupán felmásszanak a piramis impozáns csúcsára. Piknikeztek a napfényben, táncoltak a régi kövek árnyékában, pipáztak a szellőben, és golfoztak a homokban. Néhány merész lélek még a nevét is belevéste az ősi kőtömbökbe, míg mások a sima felületeken próbáltak csúszkálni - sajnos, többen közülük tragikus következményekkel zárták a kalandot.

Az Egyiptom-lázat a fényképészet fejlődése és terjedése természetesen csak növelte: egyre másra jelentek meg az újságokban és a magazinokban a fantasztikus felvételek az ország látványosságairól: piramisokról, egzotikus városokról, a sivatagról és a Nílusról. A fényképek révén az is Egyiptomba képzelhette magát, aki nem engedhetett meg magának egy ilyen utazást. Az 1920-as, '30-as évekre turisták olyan óriási tömegei érkeztek az országba, hogy részben tudományos körök nyomására az egyiptomi hatóságok szigorúbb szabályozást vezettek be. 1930 körül megtiltották a piramisok megmászását, bár egy darabig még nem tartatták be következetesen a korlátozásokat. A következő évek alatt azonban egyre nagyobb hangsúly került a műemlékkincsek megőrzésére, így a piramisok megmászásának és a csúcson elköltött piknikeknek végleg leáldozott.