Reiter Krisztina meggyőződése szerint a háttérmunkában a kultúra és a politika szoros összefonódásban állnak egymással, és e két terület elválaszthatatlanul kapcsolódik.

Reiter Krisztina, a Pogány Erzsébet-díj 2024. évi kitüntetettje, a keleti határok mentén folyamatosan bátorította az embereket, hogy bátran vállalják magyar identitásukat és kitartóan küzdjenek érte. Számára kulcsfontosságú az "egy nemzet" elvének erősítése, hiszen úgy véli, hogy a magyar egységhez mindenki hozzájárulására szükség van.

"A kor és a felvidéki magyarság meghatározó háttérembere, akinek szerénysége - egyben a legnagyobb erénye - mindent elmond róla. Nem is lehetne jobban bizonyítani ezt, mint hogy eddig mindig a színfalak mögött maradt" - emelte ki Kiss Beáta a Pogány Erzsébet-díj királyfiakarcsai átadó ünnepségén, ahol a háttérembereknek járó elismerésben részesült.

Műszaki szakosodása ellenére a közösségi élethez való pozitív viszonya fiatal korától megmutatkozott. Természetes volt számára, hogy másokon segítsen, tehetséges volt a csapatépítésben, szervezésben.

A Csemadok, az Együttélés Politikai Mozgalom, a Kassai Könyvesbolt, valamint a Püski- és Madách Könyvkiadók, továbbá a Szövetség a Közös Célokért társulás együttműködése révén aktívan formálta közéleti tevékenységét.

A Felvidék.ma kérdéseire válaszolva többek közt elmondta, mindig oda ment, ahol úgy érezte, hogy ott a helye. Szerinte az lenne a csodálatos, ha minden magyar gyerek magyar iskolába járna, mert onnan indul az egész életünk. A fiatalokat, ha középiskolás korukban sikerül a közösségi munkába bevonni, akkor az egy életre szól.

Annak idején főszervezője volt pl. az iskolák körüli élőláncnak az anyanyelvi oktatás megvédéséért. Ön szerint ez ma megvalósítható lenne a diákság körében?

A mai fiatalok számára az internet és a különböző programok révén való kapcsolattartás rendkívül egyszerűvé vált. Ugyanakkor érdemes lenne több időt fordítaniuk a közélet eseményeire és problémáira. Felmerül a kérdés: vajon mennyit tudnak a fiatalok a nyelvtörvény körüli vitáról, és mennyire vannak felkészülve arra, hogy kiálljanak a jogaikért? Emlékszem, hogy a Mečiari-időkben mi is aktívan részt vettünk a tiltakozásokban; akkoriban nem fogadtuk el, hogy a szlovák iskolaügyi miniszter asszony a magyar iskolában mondja el a köszöntő beszédét, vagy hogy bizonyos tantárgyakat szlovák nyelven oktassanak. Az első "dobszóra" több százan gyűltünk össze, élőláncot alkotva az iskola körül, hogy hangot adjunk aggodalmainknak, és felhívjuk a figyelmet a minket fenyegető veszélyekre. Ma is szükség lenne hasonló bátorságra és összefogásra, hogy megvédhessük identitásunkat és kulturális örökségünket.

Ne legyen rá szükség, de ha mégis elérkezne az idő, ezt ma is meg kellene valósítani. Bízom benne, hogy a fiatalok ma is készek lennének így kiállni az igazukért.

Ma már egy sms-re lehet mozgósítani. Nem akarom azt mondani, hogy most már mindenki anyagi orientáltságú, de hát sajnos ez nagyon előtérbe került. Nálunk ez nem volt így. Mondjuk, hogyha mentünk valahová, akkor nem az volt az első kérdés, hogy megyünk és mennyiért, hanem mentünk, mert kellett, mert úgy éreztük, hogy ott a helyünk. Úgyhogy nem anyagiakon múlott sok minden. Ma már lehet, hogy másképp van. De erősen remélem, hogy a mai fiatalok is olyan elszántak, mint mi voltunk.

Melyek voltak az Ön életében azok a főbb tevékenységek, amelyekben aktív volt? Mire emlékszik vissza a legszívesebben?

Az én generációm tagjai mind a Csemadok szárnyai alatt kezdtük pályafutásunkat, így középiskolás éveim óta aktívan részt vettem a munkájában. Kezdetben esztrádműsorokkal szórakoztattuk a közönséget, falvakba jártunk, és bálokat szerveztünk, ami igazi közösségi élményt jelentett számunkra. Kassán, a Fábry klubban működött egy rendkívül élénk ifjúsági közösség, ahol rendszeres beszélgetések és programok zajlottak. Ez a hely a magyar ifjúság találkozópontjává vált, ahol együtt ünnepeltük a szilvesztert és számtalan egyéb eseményt szerveztünk. Az aktivitásaink folyamatosan bővültek: táborozások, biciklitúrák és kirándulások váltak szokásainkká. Aztán elérkezett az 1989-es fordulópont, amikor...

a kezdetektől fogva nagy lelkesen és sok-sok hittel, reménnyel hozzáfogtunk dolgozni. Kelet-Szlovákiában az Együttélés politikai mozgalom titkára lettem.

A nulláról indultunk, mert nem volt semmi előzmény, és nem volt ennek semmilyen hagyománya. Nagyon sűrű napi munka volt. Kezdve attól, hogy a földek visszaigénylésében segítettünk, amikor jártuk a falvakat, felvilágosítottunk, elmondtuk, hogy miért kell, mit kell szavazni, miért kell visszakérni, mit kell csinálni...

Ez a feladat rendkívül sokszínű és izgalmas élmény lehetett.

Folyamatosan átalakuló körülmények jellemezték a helyzetet.

Az egész hálózatot teljes mértékben át kellett alakítani Szlovákiában. Eközben gyakoriak voltak a választások, ami még inkább bonyolította a folyamatokat.

Három parlamentbe választottunk, mert volt a szlovák, a cseh, a szövetségi, aztán kettőben, mikor már Csehország és Szlovákia különvált. Rengeteg megbeszélés, gyönyörű tervek, amik sokszor aztán kútba estek, de mindig próbáltunk valahogy a felszínen maradni és előbbre kerülni. Természetesen ennek voltak kiemelkedő állomásai. Azt hiszem, hogy a felvidéki magyarság részére a legnagyobb lehetőség 1994-ben volt a komáromi nagygyűléssel.

A komáromi nagygyűlés nem az elvárt módon zárult, sokan csalódottan távoztak. A rendezvény során felmerültek feszültségek és nézeteltérések, amelyek nemcsak a résztvevőket, hanem a szervezőket is meglepték. Az esemény után a közösség tagjai elkezdtek beszélgetni arról, hogy hogyan lehetne a jövőben elkerülni hasonló helyzeteket, és megtalálni a közös nevezőt. A következő hetekben több kisebb fórumot szerveztek, ahol a vélemények ütköztetésével próbálták megtalálni a megoldást a felmerült problémákra. Az összefogás és a párbeszéd újbóli előtérbe kerülése reményt adott a jövőbeli együttműködésre.

Nehezen indult be újra a munka, de a remény és a hit mindig előre vitt minket. 1998-ban megint megváltozott a helyzet, miután a három párt egyesült, amit elsősorban az Együttélés, Duray Miklós hozott létre. A másik két párt nem szívesen és dalolva tette meg a lépést, de sikerült. Ez nagy öröm volt, de egészen más volt már a munka 1998 után. Kassán újabb változások jöttek.

Dobos László, a Madách könyvkiadó igazgatója, felkért, hogy vállaljam el a könyvesbolt irányítását. Így hát évekig én voltam a bolt vezetője, ahol rengeteg élménnyel gazdagodtam.

Ott, a gyönyörű kassai Fő utcán árultam a jegyeket a Kassai Magyar Bálra, mely a híres Thália Színházban került megrendezésre.

Közben megérkezett a Szövetség a Közös Célokért, élén Pogány Erzsébettel, hogy segítsen a magyar igazolványok ügyintézésében. Pesten az elsők között voltam, akik elsajátították a nyomtatványok és fényképek kezelésének fortélyait, valamint a kérelmek továbbítását. Ezt megelőzően a kárpótlás volt a téma, amely a magyar jogszabályok értelmében a Felvidékre is kiterjedt. Azok, akik 1945 után fogságban voltak, jogosultak voltak a kárpótlásra, amely havonta érkezett, attól függően, hány hónapot töltöttek rács mögött. Összesen körülbelül háromszáz ilyen kérvényt töltöttem ki az egész környékről.

Hogyan tudná megörökíteni Duray Miklós és Pogány Erzsébet emlékét, valamint a velük való együttműködés során szerzett tapasztalatait? Milyen módon eleveníthetné fel azokat a közös pillanatokat és élményeket, amelyek a munkakapcsolatuk során formálódtak?

Mind a ketten hajtómotorok voltak, mai szóhasználattal jó értelemben, munkamániások.

Duray Miklós olyan különleges gondolkodó volt, akinek a nyomdokain nehezen járható az út a hazai tájakon. Az őszinte és mélyreható eszmefuttatásai, valamint egyedi látásmódja miatt valószínű, hogy sokáig nem találunk hozzá hasonló személyiséget a környezetünkben.

Ő nem a mában gondolkodott, nem négy évben gondolkodott, nem kongresszustól kongresszusig, neki hosszú évtizedekre szóló elképzelései voltak. Pontosan tudta, hogy mit hogyan kéne tenni a felvidéki magyaroknak, hogy sikeresek legyünk, és hogy mindenféle megkülönböztetés és jogfosztás nélkül lehessünk egyenrangú polgárai ennek az országnak. Pontosan látta, hogy mik azok a veszélyek, amik ránk leselkednek, ha belépünk az Európai Unióba. Az egy csodálatos dolog volt, hogy ő mindenféle törvényt meg akart alkotni, a jogvédő törvényt, ami az anyanyelvet védi, és a használatát bővíti, terjeszti, megalapozza az iskolaügyünket, a kultúránkat irányító törvényeket...

Duray Miklós többször hangsúlyozta, hogy az Európai Unióhoz való csatlakozásunk után a nemzeti kisebbségek védelme egyre inkább elhanyagoltá válik. Ma is gyakran eszembe jut, mert annyira helyénvalóan látta előre, hogy mi következik majd, ha belépünk ebbe az "olvasztótégelybe". Nem áll szándékomban rosszindulatúan fogalmazni, csupán tényként állapítom meg, hogy a mi problémáink, igényeink és jogos követeléseink teljes mértékben a háttérbe szorulnak, mintha senkit sem érdekelne. Éppen ezért úgy érzem, Duray Miklósról külön fejezetet kellene írni, hogy méltóképpen reflektáljunk az ő gondolataira és figyelmeztetéseire.

Pogány Erzsike egy olyan karakter volt, aki környezetében mindenkit képes volt inspirálni és mozgásba hozni.

Nála sosem merült fel az, hogy valami ne lenne kivitelezhető, vagy hogy valamire ne lehetne megoldást találni. Számos különböző projektben dolgoztunk együtt. Volt olyan időszak, amikor az Együttélés keretein belül, mint főtitkár, ő volt a vezetőm, máskor pedig Erzsikével közösen tevékenykedtünk, amikor a magyar igazolványok ügyintézésével foglalkoztunk. Így aztán gyakran kerültünk kapcsolatba munkaügyben, de magánszemélyként is. Emlékszem olyan időszakokra, amikor Erzsikével napi szinten tartottuk a kapcsolatot, például egy kongresszus vagy egy választási nyitó nagygyűlés megszervezése kapcsán, mint például a Komáromban zajló esemény vagy egy választási kampány záró rendezvénye. Különösen szívesen gondolok vissza a mindennapi munkákra, a tagokkal való foglalkozásra, a felvilágosító tevékenységekre és a szervezésekre, amelyek nem csupán országos, hanem járási és megyei szinten is zajlottak, valamint az országos tanácsok megalakítására.

Valójában Kassáról is érkezett támogatás a Szövetség a Közös Célokért nevű kezdeményezéshez. De vajon mi is vezetett Kassára?

Én Losoncon születtem, és 15 éves voltam, amikor idejöttem a magyar ipariba. Gépészeti szakon végeztem és huszonegy évig, mint konstruktőr, műszaki rajzolóként dolgoztam a kelet-szlovákiai gépgyárban, és emellett csináltam a Csemadokot.

Teljesen megszokott volt, hogy abban az időszakban a Csemadokban társadalmi munkában, mindenféle juttatás nélkül, lelkesedéssel láttuk el feladatainkat.

1989-ben, Duray Miklós kérésére, akit gyerekkorom óta ismertem Losoncról, úgy döntöttem, hogy otthagyom a munkahelyemet. Eleinte fizetetlen szabadságra mentem, hogy részt vehessek a 1990-es választásokon, hiszen másképp nem lett volna lehetséges. Az események gyorsan pörögtek, és engem is magukkal sodortak. Ez az időszak rendkívül sűrű volt az életünkben, tele kihívásokkal és lehetőségekkel. Mindez azonban nem valósulhatott volna meg a családom támogatása nélkül; a férjem és a két lányom is fontos szerepet játszottak ebben a közös munkában.

Mesélj nekünk a családodról! Milyen tevékenységeket folytatnak, és hol találkozhatunk velük?

A férjem gépészmérnökként dolgozott, és az utazásaink során számos közös élményt gyűjtöttünk. Ő volt az, aki mindig a volán mögött ült, és gyakran vittünk magunkkal másokat is. Felfedeztük a Felvidéket, és igyekezett anyagilag is támogatni minket, amikor az Együttélés helyzete már annyira nehéz volt, hogy az állami támogatás alig elegendőnek bizonyult. A férjemre különösen szükség volt, hogy itthon is egyensúlyt teremtsen, főleg, amíg a szüleink még közöttünk voltak.

A két lányom is nagyon lelkes volt. Imádtak plakátot ragasztani, szórólapokat osztogattak, minden nagygyűlésen ott voltak.

A lányok akkor 11 és 13 évesek voltak, és hatalmas örömmel fogadták, hogy sokan látogattak el hozzánk. Mindkettőjüknek felejthetetlen élmény volt találkozni azokkal a csodálatos emberekkel, akik nálunk is megfordultak. Nem csupán Duray Miklós és Pogány Erzsike voltak jelen, hanem Dolník Erzsike is, akivel a lányom egy albérletben élt Pozsonyban, továbbá Bauer Editke, Duka Zólyomi Árpád és Rózsa Ernő, hogy csak néhányat említsek a sok közül. Flóra, az idősebbik lányom, még gimnazista korában megalapította az Együttélés keretein belül működő ifjúsági csoportot. Ők tartották a kapcsolatot a fiatalokkal, és a Rákóczi Szövetséggel közösen szervezték az '56-os ünnepségekre az utazásokat. Emlékszem, 1992-ben, amikor a lányom ifjúsági vezetőként részt vett Orbán Viktorral a Bem téren történő koszorúzásban. A lányok már az elejétől fogva aktívan részt vettek a közösségi eseményekben. Az idősebbik lányom a pozsonyi egyetem elvégzése után hazatért, és a Magyar Szövetség keretein belül folytatta a munkát, amelyet azóta is lelkesen végez. A fiatalabbik lányom viszont Budapesten maradt az egyetem után, de ő is folyamatosan figyelemmel kíséri az eseményeket, és otthonosan mozog a körülmények között. Mindketten elkötelezettek a közösség iránt, és aktívan hozzájárulnak a jövőhöz.

A lányai példája is jól mutatja, hogy a fiatalokat sikerült aktiválniuk. De milyen a helyzet ma a városban, a városi szervezetek keretein belül vagy éppen azon kívül? Milyen véleménye van a tevékenységükről?

A fiatalok bevonása nem egyszerű feladat, hiszen rengeteg különböző érdeklődési terület vonja el a figyelmüket.

A közértek működése nem szerepel a terveik között, vagy ha mégis, az csak kivételes esetekben valósul meg, hiszen nem mindenki hajlandó ezt magára vállalni.

Az emberekkel dolgozni egy gyönyörű munka, de bizony buktatókkal jár, meg keserűségekkel, meg csalódásokkal. Úgyhogy nem mindenki tesz a közért olyan szívesen. Erősen reménykedem benne, hogy a közvetlen kapcsolat, a személyes találkozás és a személyes, közösen megélt élmények, azok olyan mélyen beivódnak, hogy ezt, ha valaki megtapasztalja, akkor továbbra is fogja csinálni és szeretni.

Kassán a Rovás Egyesület rendkívül dinamikusan tevékenykedik, számos programot és eseményt szervezve a közösség számára. A városban található ifjúsági klub, a Kikelet, amely főként egyetemistákból áll, szintén sok lehetőséget kínál a fiataloknak – és elmondhatom, hogy nemcsak én, hanem a lányaim is kinőttek már ebből a szakaszból. A Csemadok is aktívan működik, és a rendezvényeink, mint például a Fábry-napok vagy a Kazinczy-napok, továbbra is népszerűek és látogatottak. A nyári művelődési táborok szintén nagyon sikeresek, és a lányaim rendszeres résztvevői a biciklitúráknak. Az idősebbik lányom már a saját gyermekeit is elvitte, így közösen fedezték fel a környéket tavaly és tavalyelőtt is. Azelőtt pedig a honismereti túrákon is részt vettek. Meggyőződésem, hogy ha a fiatalokat középiskolás korukban bevonjuk a közösségi munkába, az egy életre szóló élményeket és értékeket adhat számukra. Az ismeretségi körömben sokan, akik ezen az úton indultak el, idősebb korukban is aktívan részt vesznek a közösségi eseményeken, sőt, a nyugdíjas klubba is járnak, ami még inkább megerősíti a közösséghez való tartozás érzését.

Elsősorban nagymamaként élem az életemet, és ez a szerep a szívem csücske. Két apróság, ikrek, akik már 9 évesek, színesítik a mindennapjaimat. Emellett van egy 14 éves nagylány unokám és egy 19 éves nagyfiú unokám is, akik szintén különleges helyet foglalnak el az életemben.

Mind a négy unokám aktívan sportol, ami számomra azt tükrözi, hogy értékelik a közösségi élményeket. A délutánjaik nem csupán a tanulásra korlátozódnak, hiszen a sport révén folyamatosan új barátokra lelnek és fejlődnek.

Az unokám, a nagyfiú, Szlovákiában az egyik legkiemelkedőbb vívó a korosztályában, amiért nagyon büszke vagyok rá. A 14 éves unokám Budapesten él és öttusázik, míg a kicsik atlétikára és gimnasztikára járnak, így mindig van mit szervezni és intézni. Igyekszem a lányaim segítségére lenni az unokák nevelésében és a háztartás vezetésében. A hétköznapok szinte repülnek, és mire az ember nyugdíjas lesz, rájön, miért sietnek a nyugdíjasok – hiszen a napunk gyorsan eltelik, főleg, mert sokkal lassabban végezzük a dolgokat. Emellett rendszeresen részt veszek a különféle rendezvényeken és nemzeti ünnepeinken, hiszen fontos számomra a közösség. Van egy baráti társaságom, akikkel középiskolás korunk óta ápoljuk a kapcsolatot. Összegyűlünk, és közösen ünnepeljük a születésnapokat, így mindig van mit csinálni a hétköznapokban is.

Milyen kihívásokkal néz szembe napjainkban a felvidéki magyarság, véleménye szerint?

Jelenleg az új államnyelvtörvény mindannyiunk életét befolyásolja. Különösen Kassán tapasztalom, hogy amikor belépek a magyar iskolákba, meglepő módon a szülők körében a szlovák nyelv dominál. Nagy értéknek tartom a vegyes házasságokat, ahol az egyik fél, aki nem a magyar közösséghez tartozik, elfogadja, hogy a gyermekeik magyar iskolába járjanak. Mégis, szívből örülnék, ha minél több magyar gyermek választaná ezt az intézményt, hiszen így közösségünk erősödne. Külön tisztelettel adózom azoknak a szülőknek, akik vegyes házasságból származó gyermekeiket magyar iskolába íratták, hiszen számukra sem lehet könnyű ez a helyzet. A pedagógusok feladata is kihívásokkal teli ebben a környezetben.

Számomra elengedhetetlen, hogy a magyar óvodákban és iskolákban magyar gyerekek legyenek, hiszen ez nem csupán a közösség szempontjából fontos, hanem a nemzeti identitás megőrzése miatt is. Örömmel töltene el, ha minél többen részt vennének a közös ünneplésekben, és együtt élnénk meg nemzeti ünnepeinket, gazdagítva ezzel kultúránkat és hagyományainkat.

Ez lenne a varázslatos élmény.