Tartsuk életben a varázslatot!
Van egy pillanat az életünkben - talán kiskamasz korunk környékén -, amikor először szembesülünk azzal, hogy a Mikulás, az Angyal, a varázslat és az ünnepi csodák nem azok, amiknek gyermekként hittük őket. Lelepleződik a titok, és a kisgyermeki hit repedésein át előbukkan a valóság: a csizmánkba rejtett ajándékot nem egy piros ruhás jótevő hozta, hanem anyánk gyengéd keze tette bele, miközben mi aludtunk. A karácsonyfát nem az Angyal díszítette fel, hanem az apánk halk mozdulatokkal, hogy még az utolsó csillagszórót is titokban elhelyezhesse.
Az igazság fájdalma olyan, mint egy lassan elszíneződő kép, mintha a gyermeki ártatlanság és a felnőttek kemény realitása közötti kapu zárulna be. De talán épp az ellenkezője történik: valójában egy új kapu nyílik meg előttünk, egy olyan dimenzióba vezetve, ahol a Mikulás és az Angyal már nem csupán külső, távoli lények, hanem a szívünk mélyéből születnek újjá. Az új világban a csoda nem eltűnik, hanem áttranszformálódik, és mi magunk válunk a varázslat részeseivé.
Mert ők mindig is valami különlegeset képviseltek: a gondoskodást, a váratlan örömök felfedezését, az apró kedvességeket, a szeretetet. Azokat a pillanatokat, amikor valaki titokban azon fáradozik, hogy boldogságot csempésszen az életedbe. És ez a varázslat sosem szűnik meg, csupán újabb színekbe öltözik.
Amikor már nem lessük, hogy megtelt-e a kiscsizma az ablakban, és nem várjuk a láthatatlan angyalokat, valami egészen különleges történik: mi magunk válhatunk azokká. Mikor először rejtünk egy kis ajándékot más csizmájába, mikor apró meglepetéssel csalunk mosolyt egy szerettünk arcára, valójában a Mikulás és az Angyal szerepébe lépünk. Amikor gyermekként izgatottan bontottuk ki az ajándékokat, még a recsegő csomagolópapír alatt rejlő tárgy volt a lényeg. Az a szeretet, amellyel érkezett, az idő múlásával vált fontosabbá.
Amikor gyermekünk könnyes szemekkel és hitében megrendülten áll előttünk, fontos, hogy emlékeztessük őt: a Mikulás és az Angyalok mindig velünk vannak, minden egyes pillanatban, amikor egymásra figyelünk. Ott vannak a mosolyban, amit a zsúfolt boltban a pénztáros felé küldünk, ezzel egy kis fényt csempészve a napjába. Ott rejtőznek a süteményekben is, amelyeket szeretettel készítünk valakinek, hogy érezze, mennyire fontos számunkra. És ott vannak a világításban, amit felkapcsolunk egy hűvös téli estén, hogy a szobánkat melegséggel és otthonossággal töltsük meg.
Még felnőttként is szükségünk van a megerősítésre, hiszen néha úgy érezhetjük, hogy a varázslat eltűnt: a Mikulás már nem látogat meg bennünket, és az Angyal szárnya már nem simogatja az ünnepet. De emlékezzünk arra, hogy mekkora felelősség hárul ránk: a varázslatot nekünk kell életben tartanunk! Minden egyes kedves cselekedet, minden meleg tekintet és minden ünnepi előkészület hozzájárul ahhoz, hogy a csoda megmaradjon. Ha ezt a varázslatot soha nem engedjük el, az ünnep örökre velünk marad, és észrevétlenül továbbadhatjuk másoknak is.
Lényeges, hogy a gyermekünk számára is világos legyen: amíg szeretetteljesen közelítünk egymáshoz, a varázslat mindig velünk marad.
